Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-31 / 5. szám

MERSEVÁT I Egyház és zsinagóga Harang szentelő ünnepre ké­szül a merseváti gyülekezet. A 150 kg-os harang a gyüleke­zet áldozatkészségéből SleZák Rafael műhelyében készült. Szállingóznak a környékbeli lelkészek is. Megérkezik az egyházkerület püspökhely eite- se. Szabó József ny. püspök feleségével, Tekus Ottó espe­res és Csengődi László egy­házkerületi lelkész kíséreté­ben. A harang ősképéről az ótes- tamentumi kürtről szól ha­rangavató beszédében a püspökhelyettes: Isten népe öászehivott, összegyülekezett nép. A gyülekezet teljes ké­péhez hozzátartozik az a vo­nás is, hogy az összehívott nép elindított nép is. A kürt a tábort továbbvonulásra in­dította ... A haílótt igének életté kell válnia. Legyen a hallott ige a magatartás mo­torja! A harang szolgálata, nem öncélú. Nem azért hívja a gyülekezetét, hogy elringassa. Örvendezünk Jézus jövetele felett a hármas advent, a múlt, a jelen, a jövő ádventje felett, de az összegyülekezett nép visszamegy a szolgálatba. Baj van a gyülekezettel, ha ugyanúgy megy el, amint jött... Több szeretettel, a munkáskezek nagyobb tiszta­ságával, több hűséggel, oda­adással kell eltávoznia az is­tentiszteletről a gyülekezet népének... Isten népe nem dísznek van, az egész község életébe épül bele. A templom előtti szolgálat véget ért. A Slezák-cég műve­zetőjének adott jelére erős férfikarok ragadják meg a vastag felvonó kötelet. S meg­indul a harang a magasba. Izgalmas percek ezek, s mi­kor a művezető pár bátor fér­fiúval a harangot a torony ablakán beemeli, a gyülekeze­ten a megkönnyebbülés mora­ja fut végig, A toronyban megkezdődik a szerelés, a gyülekezet pedig bevonul a A SZAHARAI ATOMKÍSÉRLETEK ELLEN Mcihael Scott anglikán lel­kész tiltakozó expedíciót ve­zet a Szaharába a tervezett francia atomrobbantási kísér­leti telepre. Vállalkozásában Ghana állam kormánya és számos egyházi szervezet tá­mogatják; (Folytatás az 1. oldalról) gárai a hazának, teljesítve szeretettel és lelkiismeretes­séggel kötelezettségeiteket iránta. Hallgassátok szeretettel anyá­tok, az egyház tanítását, támo­gassátok szeretettel és áldo­zataitokkal. Maradjatok ősi hitetekben. Gyűjtsétek lelke- tekben a hit és a jó cseleke­detek Olaját. Legyetek töké­szép, Szeghalmy-féle magya­ros fafaragású, 20 évvel ez­előtt épült templomba. Tekus Ottó esperes a va­sárnapi ige alapján szól a gyülekezethez. Majd Józsa Márton lelkész lép az oltár­hoz. Csak lassan indul kifelé a gyülekezet, de a kifelé in­dulók mind tisztábban és mind tisztábban hallják a ha­rang csengő szavát. A templom előtt még percekig áll a gyülekezet népe, s meg- illetödötten hallgatja harang­jának szavát. Elindulunk. Együtt megyek az úton házi­gazdánkkal, a gyülekezet egyik presbiterével, a merse­váti termelőszövetkezet elnö­kével. Komolyan, megfontol­tan beszél a tsz helyzetéről, a tagoknak járó havi 1000 Ft előlegről, majd arról, hogy van család, amelyik a termé­szetbeni járandóság átvétele idején havi 10—12 ezer forint­hoz is jut. Megtudtam azt is, hogy az állatok átvétele ide­jén súlyos tízezreket kanták a tagok. — Így helyesbítem is a harang beszerzésénél emlí­tett „áldozatkészséget”, lelkes készségre. — Megkérdezem az elnököt, mi a titka a szép eredményeknek? Kérem, jó egyetértés van közöttünk, s lelkiismeretesen, jól végezzük munkánkat. S éreztem most már a „to­vábbvonulásra indított nép­nek” a kérdéséről, Emst Zur Nieden-nel szólva a gyüleke­zet „istentisztelet utáni” éle­téről van szó. Nagyon örül­tem az elnök szavainak, még fülembe csengtek a harang­avató püspök megállapításai, aki azt kívánta, hogy a ha­rang szolgálja az egyetértést, a békességet a munkában is. Lehel Ferenc SPANYOLORSZÁG Madridban megnyitottak és használatba vettek egy zsi­nagógát. Ez azért nagy ese­mény, mivel 500 év óta, vagyis azóta, hogy Ferdinánd és Izabella elűzték a spa­nyolországi zsidókat, az egész országban nem volt a zsidók­nak istentiszteleti helye. Je­lenleg mintegy 4000 zsidó él Spanyolországban. letes emberek és éljetek béké­ben mindenkivel. Szeressétek a testvériséget a földeken való munkában és dolgozzatok együtt szorgalmasan és idő­ben, hogy termésetek sok le­gyen. Olyan lelkiismeretesen, mintha Istennek tennétek, tudván, hogy minden erőfe­szítésetek nem hiábavaló. Szívből támogassátok hazánk vezetőinek törekvéseit.” Izrael az egyház gyökere, — az egyház azonban nem örököse Izraelnek! Isten Iz­raelnek adott Ígéretei s a ki­választás kegyelme nem szál­lanák át mindenestül az új- testamentomi gyülekezetre. Iz­rael népe — vezetőiben és tö­megében — nem fogadta el a Názáreti Jézust Messiásának. Isten azonban nem vetette el népét, Izraelt. Hiszen a kivá­lasztás oka nem bennük volt (V. Mózes 1, 6—10); nem azért választotta épp ezt a népet Isten, mintha nagyobb, vagy bármi tekintetben kiválóbb lett volna más népeknél. Ha­nem mert Így tetszett Isten­nek. S most önmagáért, „es- küvéséért” megtartja a népé­nek fogadott hűséget. Izrael népének önálló szerepe, jelen­tősége nem szűnt meg azután sem, hogy megjött a megígért Üdvözítő, Akiben Isten új szö­vetséget kötött Izraellel és minden népekkel s így létre­jött az újtestamentomi gyüle­kezet. De a keresztyén egyház mellett Isten kü­lön helyet szánt üdvtervéberi a maradék zsidó gyülekezet­nek, a zsinagógának is. Azóta, Krisztus eljövetele óta, külön él egymás mellett az egyház és a zsinagóga, — mert ez az Isten akarata. Istennek ezt az akaratát — sajnos — az egyház története során csak nagyon kevesen értették meg. S még a legna­gyobbak is, akik pedig egyéb­ként mélyen bepillanthattak Isten titkaiba, ezt a titkot — Pál apostol is annak mondja (Hóm 11,25— sokszor nem ér­tették meg. Mérhetetlen fájda­lomnak, szenvedésnek lett e megnemértés a forrásává. S ha az egyház történetén — s kissé az emberiség történetén is — ebből a szempontból végigpillantunk, mi, Krisztus tanítványai, csak bűnvállás- sal verhetjük mellünket: vét­künk, igen nagy vétkünk! A keresztyénség első há­rom századában már keserű értetlenséggel áll egymás­sal szemben egyház és zsi­nagóga. A zsinagóga hamis Messiás által megtévesztett szakadér szektának tartja Jé­zus tanítványait; a keresztyén gyülekezet pedig vaksággal és engedetlenséggel vádolja a zsinagógát. E korszakban azon­ban még egymás üdvösségét féltő igaz szenvedéllyel folyik a vita; az egyházban él a fe­lelősségtudat Izrael iránt — ha sokszor nem is azon a fo­kon, ahogy az még Pál apos­tolban égett (Róm 9,1—5). S nem veszett ki még annak tu­data, hogy ez a vita voltakép­pen az ember üdvösségének középponti kérdése körül fo­lyik: törvény cselekedeteiből, magunk érdeméből, vagy Is­ten ingyenvaló kegyelméből, Jézus Krisztusért nyerünk-e igazságot Isten színe előtt? A Nagy Konstanllnuszi for­dulat e tekintetben is döntő és végzetes a keresztyénség életében. Az államvallássá lett s a politikai hatalommal — római császársággal összeszö­vődött egyház egyre inkább nem teológiai és hitbeli, ha­nem jogi és hatalmi kérdés­nek látta a zsinagóga létének kérdését. E korszak az ún. nagy missziók kora, amikor egész népek kerültek az egy­ház aklába s a térítés eszkö­zeiben néha nem voltak válo­gatósak. A zsidósággal szem­ben éppen nagy volt a türel­metlenség. Értelmetlennek és tűrhetetlennek tartották annak megmaradását. Térjenek meg, vegyék fel a keresztyénséget, vagy tűnjenek el a történelem színpadáról. Konoksággal, ma­kacssággal vádolják a meg- keresztelkedni vonakodókat s ellenük igénybe veszik a kény­szerítés minden eszközét. Lé­nyegileg, sajnos kevés tiszte­letreméltó' kivételtől eltekint­ve, ez marad az egyházi ma­gatartás a zsidó gyülekezet iránt hosszú évszázadokig. S ez nem egyszerűen emberte­lenség volt — az emberiesség fogalomkörét egyébként is bajos e századokban alkalmaz­ni, — hanem alapvető teoló­giai tévedés. Mert az eevbáz mindenestül Izrael örökösé- nek vélte magát: egyedül övé az Ötostamentőm s az összes ígéretek, a zsidó nép eljátszot­ta üdvtörténeti szerepét és el­vesztette létjogosulságát. így jönnek létre e korban, a korai középkorban, egyházi és állami együttműködéssel „zsidótörvények”. A toledói zsinat pl. a zsidókat örökre rabszolgákká nyilvánítja, más rendeletek halálbüntetés ter­he alatt tömeges áttérésre kényszerítik őket. E türelmet­lenség egyik oka, — s erre ér­demes felfigyelni —, hogy so­kakra mély benyomást gyako­rolt ebben az időben — de később is —, a zsidó gyüleke­zetekben található mély val­lásosság és szigorú erkölcsi- ség, amely kedvezően elütött az ekkor már a pogányság tö­meges beáramlása által felhí­gult, laza erkölcsű keresztyén- ségtől. Magyarán: nem kívána­tos versenytársat is látott az egyház a zsinagógában. Ebben az időben a keresztyénség egyik A gyermek magára hagyva Csak azt kérdi, hol az anyja, Ciyötri egyedül a bánat fezemé mindjárt könnybe lábad. S frissen felvirradva reggel. Anyját nézi derűs szemmel Eső esik, s dörög felül? — Gyorsan anyja ölébe ül. S mikor este lefekteti Anyja — körüldédelgeti: Amikor félelme messze száll Mert a mennyország nyitva áll. nagy alakja, Nagy Gergely pápa vette védelmébe a zsidó­kat. III. Incze pápa viszont éles zsidóellenes rendelkezése­ket hozott, igy pl. megkülön­böztető ruházat viselését. A 15. század végéig mindenütt felállítják a városok zsidóne­gyedeit, a gettókat. Az ún, „kereszlesháborúk” rémtettei a Vallásos, egyházi cégér alatt történt zsidóüldözés egyik leg­sötétebb fejezete. A keresztes „vitézek” végigdúlták Európát, rabolva, fosztogatva s hő­siesen lemészárolták a fegy­vertelen zsidók tízezreit. A legsötétebb középkor babonás, mindenütt boszorkányokat, ör­dögöket gyanító gondolkodása pestis, éhínség s egyéb vesze­delem esetén szívesen ránci- gálta elő a zsidókat bűnbakul. Mind e jelenségek mögött egy félelmetes szellemi folya­mat húzódott meg. Amilyen mértékben az egyház elvágta saját ótestamentomi gyökereit, elszigetelte magát Izraeltől, olyan mértékben szövődött össze teológiájában, gondolko­dásában a pogány, görög-ró­mai bölcseleti és jogrendszer­rel. A középkori teológia leg­főbb igyekezete az új testa- mentőm gondolatvilágának és a görög bölcselet „igazságai­nak” egyeztetése. Az egyházi jogrendszer, a kánonjog nem egyéb, mint alkalmazott ró­mai jog. Így alakul ki már ek­kor az ún. „nyugati keresztyén Európa” eszmevilága, amelyet némelyek oly nagy igyekezet­tel próbálnak — modem vál­tozatban — napjainkban is felmelegíteni. Pedig ez a „ke­resztyén” — tehát ebben az értelemben elgörögösített és zsidótlanított — Nyugat nem­zedékünkben egyszer már megmutatta, hogy ezen az úton következetesen haladva hova kell megérkezni: a náci- fasiszta ideológiához. Mit hozott azonban ebben a kérdésben, az ún. zsidókér­désben, amelyről H. J. Krauss, neves evangélikus hittudós nemrégiben megállapította, hogy gyökérkérdése a keresz- tyénségnek, a reformáció? Er­re a kérdésre legközelebb sze­retnénk válaszolni. (Folytatjuk) Groó Gyula Óh bárcsak e kimért úton Én is csünghetnék Krisztuson, Mint anyjához gyermek ha bujt Kis szivével hozzá simul, Hogy viharban, napsugárban Jó barátaim karában Ne legyen más gondom nekemi Csak hogy Jézus velem legyen. Fordította: Bán László KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK Krisztusban új ember GYERMEKKÉNT IIMIIIIIIIIII!IIIIIIIIIIIl!lllllllllllllll!lllllllllll!lllilll!lllllllll!lllll!l!llllllllllllllllllllllllllllltllllllllllllilllllllM^ aczcLL K^sere ^Janos Halálának háromszázadik évfordulója nem szárazon zörgő babérleveleket hozott Apáczai Csere János neve alá, hanem olyan irodal­mat, mely végre megnyugtató képet ad róla s megállapítja szilárd helyét a magyar szel­lemi életben. Meg volt a helye eddig is, de némi tömjénfüstben. Most a kép reális és tiszta. Ehhez természetesen Apáczai maga tört utat, újra kiadott műveivel. Egy író át­értékeléséhez semmi sem jobb módszer, mint életművének napfényre bocsátása. S ha ehhez megfelelő kritikai jegyzetek s össze­hasonlítások járulnak: megvan a biztos alap egy új arckép számára. Három évvel ez­előtt Orosz Lajos kiadta Apáczai válogatott pedagógiai műveit. Most az évfordulóra Bán Imre sajtó alá rendezte, a Magyar Klasszikusok sorozatában, a Magyar Encik­lopédiát s az Akadémiai Kiadó megkezdte Apáczai összes műveinek kritikai kiadását. Ez utóbbi sorozat a legfontosabb, éveken át készült, rendkívüli gonddá) s körültekintő kutatással, Lázár György a szerkesztője s elsőként a Magyar Enciklopédia első részét, az önállónak is tekinthető Logikát hozza. Apáczai új arca s végleges vonásai az egész életmű kritikai kiadása végeztével áll össze majd. Emberi alakjáról nem maradt más néhány szóból álló leírásnál. Olvasója azonban elképzelheti vékonydongájú alak­ját, sápadt arcát, melyen a tüdőbaj pírja égett olykor. De az életmű a szellemi arcot jeleníti meg. A szövegkritikai apparátus, Apáczai szövegeinek összehasonlítása for­rásaival, ez a kimerítő nyomozó-munka, szétfújja a tömjénfüstöt. Ügy tűnik fel, Apá­czai igazán most jelenik meg nemzete előtt. Szerettük, becsültük századokon át, most újra ismerni is fogjuk. Nem kétséges, hogy a legnagyobb magyar nevelőt tiszteljük Apá­czaiban. Mondhatjuk-e, hogy ő volt a ma­gyar Comenius? Kortársak voltak, sőt egy hazában, s egy hazáért feszítették meg ere­jüket. Mikor Comenius Sárospatakon a ma­gyar fejedelem vendégeként, már ismerve hazánkat s társadalmunkat, megírta neveze­tes tanulmányát, a Nemzet szerencséjét, Apáczai elkészült fő művével a Magyar En­ciklopédiával. A cseh pedagógus e művét a magyarokról s a magyaroknak írta, amikor a Hollandiában tanuló fiatal tudósunk, más nemzeteket megelőzve: nemzete nyelvén már összefoglalta a korbéli világi és teoló­giai tudományosságot. „Tudományi fegyvere­det kezedből soha le ne tedd” — irta Apá­czai. S Comenius is ilyeneket tanácsol a magyar népnek, gazdag szellemi aratást. A cseh tudós sok szerencsétlensége közepette is szerencsés volt, mert magas kort ért el, megírhatta műveit; evvel ellentétben Apá­czai már 34 éves korában meghalt, szinte a kezdet kezdetén. Mikor Comenius Apáczai éveit élte, még nem írta meg fő műveit. Siet­nie kellett tehát a magyarnak, hogy ha már élete csonkán marad, legalább igéje ne csonkuljon meg. Egyébként Comeniushoz hasonlóan Apá­czai is összebékítette a világi tudományos­ságot a vallásos hittel. Egyikük sem volt forradalmár, hanem előkészítője a felvilá- gosultságnak. A reformáció élő elv és soha meg nem dermedő magatartásuk volt, ez kétségtelen. Az évfordulóra jelent meg Bán Imre hatszázoldalas Apáczai-monográfiája, rendkívüli munka, szorgos és körültekintő gyűjtőmunkájának eredménye. Brassótól északra van Apáca, ahol született az író. A szász Brassónak alávetett magyar job­bágyfalu a reformációval osztályharcos erővé vált: egyszerre kellett küzdenie nemzeti nyelvéért és vallási meggyőződéséért. Ebből a forró, gerincegyenesítő környezetből ke­rült ki Csere János. Bán Imre megállapítja, mit kapott szellemi útravalóul hazájától s mit szerzett hozzá Hollandiában. A fejte­getésből s adatokból fölemelően lép elő a magyar fiatalember önálló jelleme és szel­leme. Kettős doktorátus után ott kint, diák­fővel szinte, megírja a Magyar Enciklopé­diát. Egyetemi katedra várt volna rá Hol­landiában, mégis hazajött. Aki magyarul írta — nagy nyelvtudása mellett — az ösz- szefoglaló tudományosság lexikonét, nem is érezhetett másként, a hazajövetel késztette munkára. Ez az enciklopédia haladó jellegű volt. Protestáns bölcseletünk akkortájt megrekedt a skolasztikában, Apáczai pedig a modern bölcselő ehhez képest. Innen van, hogy műve túlnyomórészt természettudományi tartalmú. S bár a szövegkritika most kimutatja, hon­nan vette műve egyes részeit a fiatal tudós, nem kétséges az egész mű egységes igénye és ereje. Tudományos műnyelvünk gyökerei ebben a könyvben keresendők. Pázmány na­gyobb nyelvművész volt Apáczainál, de az Enciklopédia a tudományosság pontos és ala­pos szemléletének szerzett jogot anyanyel­vűnkön. Ez a jelentősége nyelvi szempontból. Igen érdekes Bán Imre monográfiájának az a része, amelyben a hazatért Apáczairól ír. Itt bontakozik ki előttünk nemcsak pél­dás jelleme, hanem szüntelen szellemi fej­lődése is. Helyes az az elemzés, amellyel rá­mutat Apáczai magyar művelődéspolitikai koncepciójára, amelynek egyik forrása a De studio sapientiae-je. Apáczai váltig hitt az oktatás és nevelés emberformáló és társada­lomformáló abszolút erejében, ahogy az európai nagy pedagógusok mind hittek eb­ben. Egész magyar szellemi tervét s önér­zetét ez a hit táplálja. Erre vallanak iskolai reform-tervei, egyetem-terve s akadémiát sürgető célkitűzése. A gyulafehérvári és ko­lozsvári katedránál magasodott fel ez a bölcs, komoly, kedves, fegyelmezett lángész. A monográfia sok minden újat tud élete körülményeiről is. Ismeretes a nagy mes­ter nagy tanítványának, Bethlen Miklósnak, fájdalmas mondata Apáczairól, a haláláról, hogy tudniillik „ez az ostoba és háládatlan magyar világ” méltatlan volt hozzá. Igaza van azonban Bánnak, hogy mégsem érzi a hirtelen, korán s igazságtalanul eltávozott Apáczait tragikus alaknak. Talán valóban nem keserűséggel szállt sírba, azt írja Bán Imre, „tudta, hogy többet tett, mint ameny- nyire életereje képesítette”, s a jói végzett' munka tudatával halt meg. Már a temeté-, sekor érezték, hogy nem csupán egy iskola reformátora távozik az élők közül, hanem egész nemzetünk tervszerű nevelője. Érdekes a monográfiának az a része, amely az Apáczai-mü utóéletéről szól. A XVII-ik században még személye foglalkoz­tatja elsősorban az országot, a XVIII-ik szá­zadban már szerzőjétől függetlenül él az Apáczai-koncepció. Itt már tüze a magyar felvilágosodásnak, tőle gyűlik ki a többi láng. S 1803-ban már újra megjelenik az Enciklopédia, ezúttal Győrött. S azóta szinte szüntelenül velünk él Apáczai Csere János, már szépirodalmi műfajokban is megjele­nik, versekbetj, regényekben, színmüvekben. Kemény Gábor 1947-ben Apáczai vonalára helyezi a népi demokratikus magyar neve­lés kifejlesztését. Mindez mutatja élő és ható mivoltát. Azért figyelemreméltó, ahogyan Bán Imre elutasítja Németh László Apáczai­ról írt drámájának végét, a haldokló tudós kétségbeesett kiáltását. Igaza van, a szellem ereje nagyobb a halál erejénél. A századok túlzengik pillanatok keserűségét, az igaz l terű életté váMk! Szalatnai Rezső ;í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom