Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-04-24 / 17. szám
Szeberényi János püspök a magas Árvái hegyek KÖZÖTT egy kis faluban született Szeberényi János, 1780-ban. Szülei írástudatlan szegény emberek voltak. A községben evangélikus pap sem volt, így hát Szeberényi János neve a katolikus anyakönyvbe került. A szegénységből és a szórvány evangélikus sorból mekkora utat kellett megtennie Szeberényi Jánosnak ahhoz, hogy a bányakerület nagynevű püspökévé lehessen! Ezt a nagy utat csakis vasszorgalommal, a legkeményebb munkával és mindenekelőtt élő hittel lehetett elérni. Sokfelé koplalt és didergett a társai által nemegyszer „árvái tótfiú”-nak csúfolt diák, míg eljutott az eperjesi teológiára. Itt nagy hatással volt rá az, hogy egyik tanára alaposan átdolgoztatta vele egyházunk hitvallási iratait. Hitvallási irataink alapos ismerete egész életére megadta működésének irányát. Tudásszomjára jellemző, hogy amikor a jénai egyetemre ment, napi hét-nyolc órában hallgatta az akkori nevesebb tanárokat, csakhogy minél jobban kihasználhassa a külföldi tanulmányút lehetőségeit. EGY KIS FALUBAN, NYIT- RASZERDAHELYEN kezdte lelkészi szolgálatát Szeberényi János. Itteni működése idején arra is volt ideje és energiája, hogy két könyvét is megjelentesse. Mindkettőt latinul írta. Az egyikben nevelési kérdésekben nyújt útmutatást. Általános pedagógiai elveken és tanácsokon kívül az egyes iskolai tanszakok és tantárgyak módszertanát fejtegeti. Másik könyve arra mutat, hogy mennyire éber figyelemmel kísérte kora szellemi jelenségeit. Akkoriban nagy feltűnést keltett Gall orvosdoktor elmélete, aki azt hirdette, hogy a lélek tulajdonságai és tehetségei az agyvelő és a koponya formáitól és képződéseitől függenek. Ehhez az elmélethez szólt hozzá Szeberényi latin nyelvű művében. Gall elméletét azóta. rég elévültnek tekinti a tudomány, de mégis jellemző ez a könyv Szeberényi korkérdések iránti eleven érdeklődésére. Ebben az időben tartott igehirdetéseiben erősen kikel a babona és az előítéletek ellen, s kerül minden dogmatikai fejtegetést. Leginkább az erkölcstan egyes részeit tárgyalja a nép életére alkalmazva. Ekkor még a teológiai raciona lizmus színezi lelkészi szolgálatát, amit majd a későbbi idők folyamán a biblikusság felé tett lépések fognak felváltani. 1811-BEN A TRENCSÉNI ESPERESSÉG KOHANÖC nevű egyházközségébe került. Templom- és paplakrenoválás fűződik szolgálatához. 1817-ben itt ünnepelte híveivel a reformáció háromszázados évfordulóját. Külön munkában, emlékezett meg erről a nagy eseményről, kéziratára azonban a császári cenzúra azt írta rá: „Nicht erlaubt zum Druck!” (Kinyomatásra nem engedélyezhető.) Lelkészi jóhírneve messze vidéken ismeretes volt, s ennek köszönhette, hogy 1819- ben Selmecbányái lelkésszé választották, 1829-ben pedig a honti egyházmegye főesperesévé. Selmeci szolgálatának kiemelkedő eredménye, hogy az Ágostai Hitvallás háromszázados évfordulóján, 1830-ban felavathatta a díszes főiskolai épületet, amelyben nemcsak középiskolai, hanem teológiai anyagot is tanítottak. Az utóbbi teendőit Szeberényi maga látta el. Az Ágostai Hitvallás háromszázéves évfordulója alkalmából írt munkáját a császári cenzúra ugyanúgy nem engedélyezte, mint a reformáció háromszázados évfordulója alkalmából írt művét. Kiváló lelkészi és esperesi szolgálata elismeréséül Lovich Ádám szuperintendens halála után 1831-ben Szeberényi Jánost csaknem egyhangúlag választották meg bányakerületi szuperintendenssé. Ünnepélyes beiktatása Budapesten történt, székhelye azonban Selmecbánya maradt. MINT PÜSPÖK LEGFŐBB GONDJÄNAK tartotta, hogy lelkésztársai tudományos műveltségét fejlessze. Ennek érdekében szorgalmazta lelkészértekezletek tartását. 1835-ben latin nyelvű körlevelében, amely füzetalakban is megjelent, kifejti az evangélikus lelkész eszményképét. Szembeszáll a fásult és közönyös gondolatokkal. Azoknak, akik a lelkészi tisztet kevésre értékelik, így válaszol: „Ez igaz lehet azok előtt, akik az élet méltóságát és boldogságát csak a pénzmennyiség, csak bő étkezés, játék és szórakozás mértéke szerint mérik. De akik tudják és érzik, mit jelent vallásra tanítani, vallással inteni, feddeni, figyelmeztetni és meggyőzni, vallással hatni a szívekre felemelőleg az élet viszontagságaiban stb., azok soha nem érezhetik magukat nyomorultaknak!” Hatalmas egyházkerülete kétszáz templomnál, négyszáz iskolánál és háromszázezer léleknél többet számlált. A gyülekezetek törvényszerű látogatását sok száz mérföldes kocsizás árán a legnagyobb hű séggel végezte. Különös gondot fordított a lelkészjelöltek vizsgáira. A jelölteket háromszori vizsgának vetette alá, s ezek a vizsgák olykor napokon át tartottak. 1839-BEN A JÉNAI EGYETEMTŐL tiszteletbeli teológiai doktori oklevelet kapott Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a cím használatáért beadott kérvényére csak 1846- ban érkezett meg a válasz, s annak is ilyen szövege volt: „ő császári és királyi felsége a folyamodó kérését teljesíteni nem méltóztatott.” „Tehát nem méltóztatott” — tette hozzá röviden naplójában Szeberényi a maga észrevételét. A megbékéltetés szolgálatát végezte Szeberényi « magyarok és szlovákok között. 1841- ben az evangélikus egyetemes közgyűlés az evangélikus és református egyház közötti uniót szorgalmazta, annak a nyílt bevallásával, hogy ezáltal a magyarosítást szolgálhassák. A nemzetiségek tiltakoztak ez ellen, s tiltakozó iratukat elküldték a bécsi udvarnak. Az iratot Szeberényi is aláírta. Jozeffy Pál, tiszakerü- leti püspök Bécsben is járt küldöttség élén. Hazajövet az egyetemes közgyűlésen élesen támadták, amiért Bécshez fordult segítségért. Szeberényi ekkor közvetítő álláspontot foglalt el. Az unió gondolatát ugyanúgy elvetette, mint a szlovák nyelv háttérbe szorításának kísérleteit. Egyház- szeretete és evangéliumi bölcsessége megnyugtatólag hatott a kedélyekre és utat mutatott a magyarok és szlovákok testvéri viszonya felé. Élete főművével nagy szolgálatot tett az evangélikus egyháznak. 1848-ban megjelent latin nyelvű munkáját azoknak az atyáknak ajánlja, akik az evangélikus egyházat az 1606-os bécsi békétől kezd ve az 1791-es pesti zsinatig védelmezték. Felidézi a régi zsinatok határozatait, hogy azok az újak kiinduló pontjai legyenek. A munka a zsolnai (1610), a szepesvárallyai (1614). a semptei (1622), a rózsahegyi (1707), a pesti (1791) zsinatok határozatait foglalja magában, s mindegyiket történelmi előszóval kalauzolja. Évszáza dók egymás mellé állított törvényei hűen tükrözik e műben evangélikus egyházunk alkotmányosságát. SZABADSÁGSZERETETÉT FELVILLANYOZTAK az 1848-as márciusi események. Ö, aki a népet annyira ismerte, mint annak fia, akinek a jobbágyok nyomorult sorsáról hosszú utazásai során személyes tapasztalata volt, a márciusi eseményeket szent örömmel (üdvözölte. Hálaadó istentiszteletet tartott hívei számá ra. Kossuth felhívására nyomtatott püspöki körlevelet adott ki „szíves üdvözlet valameny- nyi szláv hívemhez” (Uprjmné pozdrawenj, Selmec, 1848.) címen. Ebből a műből a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap többek között ilyen idézetet emelt ki annak idején: „Terjesszük mindenekfe- lett a békét, hogy az áldott ügy szükséges szilárdságot nyerjen, s ezen szilárdulás létesítése békétlenség és bűnünk által ne akadályoztassák. Hiszen azon szabadság, melly kihirdettetett, a tót-, szerb-, német-, oláh- ajkúaknak egyi^ánt sajátja.” Ez a meggondolás állította a magyarul soha nem tudó Sze- berényit a magyar szabadság- harc oldalára. Egy másik körlevele, amit akkor írt, amikor a magyar kormány Pestről menekülni kényszerült, szolgált legfőbb terhelő bizonyítékként Szeberényi ellen, a halálra, majd kegyelemből 20 évi várfogságra szóló ítélet indoklása során. Naplója ugyancsak ott szerepelt a „bűnlistán”, hiszen mindig lelkes megjegyzésekkel kísérte a szabadságharc eredményeit. Legidősebb fia az isa- szegi csatában hősi halált halt. Haynau elől Szeberényi sem menekülhetett. A letartóztatásból azt írta feleségének, hogy el van készülve a legrosszabbra is. „A halandóknak sorsa ez — írta —, hogy hitök, erényök, szeretetök és reményük gyötrelem és szerencsétlenség közepette bizonyuljon igaznak.” A halálrg. és kegyelemből 20 évi várfogságra szóló ítélet végrehajtására csak a hetvenéves aggastyán magas kora miatt nem került sor. A börtönből való szabadulása napján halt meg felesége. A tes- tileg-lelkileg megtört öregembernek már nem sok ideje volt hátra, 1858-ban végzett vele a halál. A nép azonban szívébe zárta Szeberényit, beszédeinek népies, bensőséges, hívő tartalmára még negyven év múlva is emlékeztek az egyszerű hívek. A Szentírásban való rendkívüli jártassága az örök evangéliumot szólaltatta meg, azt a Jézus Krisztust, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Dr. Ottlyk Ernő Kumrán titkai 1947 nyarán töltént, Palesztinában, a Holt-tenger partján, Jerikótól kb. 12 km-re délre. Kóbor beduinok a meredek sziklafalban üregekre bukkantak. Az egyikbe követ dobtak s a kő csörrenve nekiütődött valaminek. Az üreg, amelybe nagy fáradtsággal felkapaszkodtak, tágas barlangnak bizonyult. S a bedobott kő egy korsónak ütődött. A barlang tele volt korsókkal Az egyiket felnyitották s ragacsos fekete tekercset húztak elő belőle. Vászonba csavart, teleírt bőrtekercs került napvilágra. S a beduinok most már tudták, hogy kincset találtak; ha nem is aranyat, ezüstöt, de annál becsesebbet: régi kéziratokat. Az első leletet a jeruzsálemi szír kolostor apátjának adják el, aki felismeri az ősrégi írások jelentőségét. Azonban csak egy esztendővel később, 1948. februárjában kerülnek a pergamentekercsek szaktudósok kezébe. akik kétséget kizáróan megállapítják: a kéziratok részben bibliai szövegeket tartalmaznak és nagyon régiek. A lelet korunk legjelentősebb bibliai-kézirat felfedezése. A HÍR LÁZBA HOZZA a tudományos világot s megindul a rendszeres kutatás azon a területen, ahol az első kéziratokat találták. Megállapítják, hogy az első barlangban eredetileg számos korsó lehetett. Az agyag-korsók magassága 65 centiméter, átmérője 25 centiméter. Mindegyik korsóban több irattekercset helyeztek el. Sajnos, csak igen kevés ép korsót találtak, a legtöbb össze volt törve s tártál műk, apró cafatokra tépve, szétszóródott a barlangok fö- venves talaján. Mint később kitűnt: minden ilven darabka kincset érő lelet lehet a Bibliát kutató tudomány számára. Az időközben eltelt évek során régészek átkutatták a környéket és számos barlangot tártak fel. Feltárták továbbá a barlangok közelében elterülő fennsikon egy település romjait. Nyilvánvalónak látszott, hogy ennek lakói rejthették el a korsókat s a kéziratos tekercseket a barlangokban. De miért? S mely időben történt ez? Kik voltak a Kirbet- Kumráni település —- magyaros átírással így adható visz- sza a feltárt romváros neve — lakói? E pár kérdés csak néhány kiragadott a sokból, amit e leletek felvetnek, s amiknek megfejtésén tudósok serege: protestánsok és katolikusok és zsidók, minden nemzetből, im már közel másfél évtizede megfeszített erővel fáradozik. Azóta is találtak kéziratokat. A leletek megtalálásának és megszerzésének kalandos története kötetet töltene meg. Itt csak annyit jegyzünk meg: mivel az arabok hamarosan rájöttek a leletek hallatlan értékére, minden pergamenda- rabkának az árát felverték. Egy levélbélyegnagyságú darabka ára ma mintegy 50 forint. S amellett nem is bizonyos, hogv valódi, mivel időközben számos hamisítvány is készült, — hiszen a kéziratkereskedelem rendkívül jövedelmező üzletnek bizonyult. A kéziratoknak valóságos feketepiaca jött létre. 1952-ben már több mint kétszáz barlangot kutattak át ezen a vidéken. Ekkoriban találják meg a nagy feltűnést keltett réztekercset: két, mintegy 30 cm hosszú összecsavart rézdarabot, tele írásjegyekkel A rendkívüli lelet — eddig csak pergamen és bőrtekercseket találtak — megfejtése szinte leküzdhetetlen nehézséget jelentett. Hiszen az erősen oxidálódott rézlemez, az érintésre is szétmállik. Nagy elő- vigyázattal sikerült konzerválni, s olvashatóvá tenni. Tartalma nemkevésbé rendkívüli: a kumrani közösség elrejtett kincseinek jegyzéke, a rejtekhelyek megjelölésével. Ezeket azonban ma már aligha lehet feltalálni, annyira megváltozott a táj. A HOLTTENGERI LELJETEK feldolgozásának ma már óriási irodalma van. A munka még tart, de máris mintegy 1500 könyv, füzet, kisebb- nagyobb tanulmány látott e tárgyban napvilágot. Egy egész könyvtár. A napilapok világszerte néha szenzációthajhászó címekkel adnak hírt egy-egy újabb felfedezésről, — persze gyakran ferdítve a tényeket s elébevágva a szaktudósok józan kiértékelő munkájának. Mit találtak a barlangokban, mit tartalmaznak a kéziratok? S miért olyan jelentősek a bibliai tudományok számára? Erre az utóbbi kérdésre feleljünk előbb. A kéziratok — közöttük bibliai szövegek is — a legrégibbek, amelyek eddig a kezünkbe kerültek: a Kr. e. 167. és a Kr. u. 233 évek között keletkezhettek. Ezt a pontos meghatározást az ún. Carbon 14-Test segítségével állapították meg. Ez az eljárás az atomkutatás egyik diadala és az atomerőnek — a rádióaktivitásnak — békés célokra való felhasználása egyik szép példája. Azon alapul, hogy minden valaha élő anyag — bőr, szövet, fa stb. — szenet (kémiai jele Carbon, C) tartalmaz. Effv gramm 14-es atom- sűlvú Carbon 5568 év alatt csökken a felére. Ezt a csökkenést megfelelő műszerekkel ki lehet mutatni s ilyen módon a talált bőr. fa stb. tárgyak korát megközelítő — 200 éves eltérésű — pontossággal meg lehet határozni. Ezzel az eljárással vizsgálták meg a holt-teníeri leleteket is, s állapították meg azok korát. A KÉZIRATOK TARTALMA: a tekercseken Ézsaiás könyvének teljes szövegét ta- lá’+ák, Fabakuk könyvének szövegét, több más ótestamen- tomi könyv szövegének rész- (Folytatás a 3. oldalon) Az Afrika-járt magyar múzeumi expedíció egyik tagjával, a neves Afrika-vadász Széchenyi Zsigmonddal közölt nemrégiben, hazatérte után, beszélgetést egyik napilapunk. Széchenyi húsz éve nem járt Afrikában s most benyomásai alapján ámulattal szólt a fekete földrész teljesen megváltozott arculatáról. S a másik, már elhunyt magyar Afrika-vadász, Kittenberger Kálmán, már a húszas évek végén ilyen címen írt könyvet: A megváltozott Afrika. Valóban, a fekete földrész, gyermekkorunk titokzatos legsötétebb Afrikája, forradalmi átalakuláson megy át. Afrika népei felébrednek s a maguk kezébe akarják venni sorsukat. Mikor e sorokat írom, arról olvasok a lapokban, hogy Dél-Afrikában vér folyt: az őslakók, a négerek vére. Akik kiontották: Dél-Afrika ez idő szerinti fehér urai, akik fegyverrel akarják elnyomni a „feketék” szabadságvágyát. Hallatlan megalázó módon kívánják megkülönböztetni a fehér és a fekete — magyarán a betolakodott gyarmatosító és az őslakó, honos lakosságot, az előbbiek, a fehérek javára és az utóbbiak, a feketék rovására. S mindezt azon az egyszerű alapon, hogy magától- értetődően a fehéreké a jog és az uralom, a kiváltság és a vezetés. A faji elv alapján, annak az elvnek az alapján, hogy vannak felsőbbrendű és vannak alsóbbrendű fajok. A fehér a felsőbbrendű faj, s minden egyéb „színes” alsóbbrendű. S történik mindez ma, az Űrnak 1960-ik esztendejében. — Ezzel a faji elvvel szeretnénk most — persze a rendelkezésre álló rendkívül szűk keretek között —, de Bibliával a kezünkben, szembenézni. A Szentírásban lépten-nyomon találkozunk azzal a ténynyel, hogy vannak különböző és sokféle népek és fajok. A népek és fajok eredetére és kialakulásának kérdésére a Biblia nem ad egyértelmű feleletet — nem is célja ez. Nem is kívánunk ezzel most foglalkozni. Fontosabb ennél az, hogy sehol nincsen nyoma annak, hogy a fajok — fehérek, feketék, sárgák stb. — között valamiféle értékkülönbség volna. Szó sincsen arról, hogy egyik magasabbrendű volna, mint a másik, hogy volnának AFRIKA OKÁN „felsőbbrendű” és „alsóbbrendű” fajok. Ellenkezőleg Pál apostol athéni prédikációjában rámutat arra, hogy Isten az egész emberiséget, annak minden népét, egy gyökérből eredeztette. (Csel. 17,26.) A tudomány mellesleg már régen megállapította, hogy az emberiség vérképében nincsen külön néger, vagy fehér vér, hanem ez minden fajnál azonos. Az ún. vércsoportok fajoktól független egyedi sajátságok. Isten üdvösségszerző terveiben éppen ezért minden nép számára egyformán van hely. Az evangéliumot, vagyis Isten emberszeretetének jó hírét minden népek között hirdetni kell (Mt 24,14: Mk 13,10). S ez azt jelenti: Isten senkit sem akar kihagyni, minden népnek és fajnak alkalmat akar adni az evangélium megismerésére, vagyis arra, hogy eljussanak az üdvösségre. A küldetési parancs is nyomatékosan figyelmezteti erre a tanítványokat: „Tegyetek tanítványokká minden népeket... Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek ,..” (Mt 28, 19; Mk 16,15). Mintha az evangéliumi elbeszélés írói különös nyomatékkai ki akarták volna emelni ezt a kivételeket kizáró, valóban az egész emberiséget átölelő „minden”-t. Hogy soha senki félre ne érthesse, hogy soha kétség ehhez ne férhessen: Isten kivétel nélkül minden embernek, minden népnek, nemzetnek és fajnak felkínálja üdvözítő szeretetét. S hogy netán Izraelben, Isten eszközéül választott népében valahogy félre ne érthesse valaki a kiválasztás tényét, azt, hogy ez elkötelezés és szolgálat a nem kiváltság, Jézus erre is figyelmeztet: Sokan eljönnek majd keletről és nyugatról és letelepednek Ábrahámmal, Izsókkal és Jákobbal a mennyek országéban (Mt 8,11). Más szóval: Isten országában helye van — még pedig egyenrangú helye! — minden népnek. Lukács még élesebb formában közli ezt a figyelmeztetést (Lk 13.28—30). Mintha azt akarná mondani: Vigyázzatok, a faji gőg, az elbizakodottság olyan vétek, amely kizár az Isten országából! — Mindezzel Jézus csak megerősíti az Ötestamentom- nak ilyen értelmű jövendöléseit. Hogy csak egyet említsünk a sok közül: És. 2,1—4. Ez a csodálatos jövendölés arról szól, hogy sok nép — nyilván minden nép — özönlik „Isten hegyéhez”, vagyis a népek serege részesül üdvösségben. S egyúttal a népek között beköszöntő teljes békességről, a világbéke új korszakáról is szól ez az ígéret: csinálnak fegyvereikből kapákat és dárdáikból metszőkéseket és nép népre kardot nem emel... Egyes konkrét esetekre is rámutathatunk, ahol arról van szó, hogy mór az első gyülekezetben, Jézus szélesebb tanítványi körében ott voltak a különböző népek és fajok képviselői. A pünkösdi történet közel egy tucat ázsiai, afrikai és európai népből való hallgatóját sorolja fel Péter apostol prédikációjának. Nyilván ezek közül többen tagjai lettek az első gyülekezetnek. Cirénei Simon, aki Jézus Keresztjét vitte — afrikai ember volt, Kyrenaika tartományból (Észak-Afrika) s utóbb a római gyülekezet tagjai között találkozunk egyik fia, Ru£us nevével (Mk 15,21; Rom 16,13). Csel 8,26—40-ben olvasunk az etiópiai kincstárnok megtérésének történetéről. Etiópia a keresztyénség egyik legrégibb formáját őrizte meg napjainkig. Végül az antiókiai (Kis- Ázsia) gyülekezet vezetői között több afrikai, feltehetőleg néger keresztyént is találunk, hiszen egyikük mellékneve is az, hogy: Niger (Csel. 13,1). Az itt említett Simeon (Niger) és Lucius, mind a ketten kire- naikaiak, vagyis ászaik-afrikaiak. Végül arról sem feledkezhetünk meg, hogy a föld, amelyet Isten az üdvösségtörténet színhelyéül kiválasztott: Palesztina, Ázsiában fekszik — és nem Európában. A világ Megváltója itt, Ázsia földjén született, s mint tudjuk, egy rövid időre, lába Afrika földjét is érintette (Mt 2,13—21). Európában azonban Jézus sohasem járt. Nem véletlenül választotta ki mindenesetre Isten ezt a szinte „átjáróház”- szerű földdarabot, Palesztinát, három — az akkor ismert három — földrész: Ázsia, Afrika és Európa találkozási pontján. Mintha ezzel is jelezni akarta volna: az innen szétsugárzó evangélium egyszerre, azonos erővel és érvénnyel szól minden égtáj, földrész, ország gyermekének. Jézus bölcsőjénél a Távol- Kelet titokzatos képviselői, bölcsek és papi fejedelmek tesznek tisztességet: íme, minden faj és nép örvendve köszönti Megváltóját (Mt 2,1— 12). Ez a napkeleti bölcsekről szóló elbeszélés értelme s az egyházi hagyomány jól tükrözi ezt, amikor az egyházmü- vészek számos alkotásán a három bölcs, különböző népfajok (fekete, mongol és vörös) képviselőjeként jelenik meg. S az ifjú egyházak művészetében indokolt és helyes, hogy Jézus annak a népnek, fajnak a vonásait ölti fel ezeken az ábrázolásokon, amely nép őbenne a maga Megváltóját akarja felismerni. A kínai, afrikai, indián arcvonásokat hordozó Jézus-képek azt a mélyértelmű igazságot fejezik ki: Jézus mindenkié, az egész világé, minden népeké. Afrika okán, az ott lezajlott legutóbbi eseményeket véve kiindulásul, szóltunk a Biblia világosságában az ún. faji kérdésről. Niemöller Márton nemrégiben megrázó erejű figyelmeztetéssel fordult az európai és amerikai, a „fehér” keresztyénséghez. Azt mondotta: Miután e népek tartották kezükben évszázadokig az emberiség vezetését — s a nekik adott lehetőségekkel, sokszor a keresztyénség nevében is rútul visszaéltek, azt más fajok és népek kizsákmányolására használták fel — ki tudja, mikor telik be rajtuk Isten ítélete? Használjuk fel a hátralevő, valószínűen rövid idő lehetőségét arra, hogy legalább valami keveset jóvátegyünk a vétkekből, amiket atyáink nemzedékei elienök elkövettek. Dél-Afrikában, úgy látszik nem hallották meg ezt a figyelmeztetést. Mindannyipn- kat terhel a felelősség, hogy ebben a dologban mindig újra szót emeljünk s hirdessük a népek és fajok Isten színe előtt való egyenlőségét, egyformán való kedvességét, s bizonyságot tegyünk „színes” testvéreink iránt való szereted tünkről. G. Gy.
