Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-04-24 / 17. szám
^ötisoét után Mély értelme van annak az első századokban kialakult egyházi gyakorlatnak, hogy a gyülekezet új tagjainak meg- keresztelését — megfelelő előkészítő tanítás után — húsvét hajnalán végezték. Ekkor az új megkereszteltek fehér ruhát kaptak, és azt viselték a nyolcnapos húsvéti ünnepi időszak istentiszteletein, utoljára a húsvét utáni vasárnapon. A fehér ruha jelképe volt a bűnbocsánatnak és az új élet kezdetének, amelyet a keresztségük jelentett. A feltámadott Jézus Krisztus indítja el őket a keresztyén életben — ezt hirdette a húsvéti keresztség a fehér ruhával. A mi keresztelési gyakorlatunk természetesen nem köthető már húsvéthoz, de a mi számunkra is — akiket csecsemőkorunkban az év valamely napján megkereszteltek — maradandó jelentősége van ennek a régi egyházi szokásnak. Arra emlékeztet, hogy „húsvét utáni emberek” vagyunk, akiknek az életébe a Feltámadott jelenléte erőt, örömöt, békességet áraszt. Különösen is közel jön hozzánk a fehérruhás kép az ősi keresztyén időkből ebben az esztendőben, amikor egyházi vezetőségünk elhatározásából országszerte egyházunkban ezen a vasárnapon tartják a konfirmációt. A konfirmáció áthelyezése pünkösd kornyékéről a húsvét utáni vasárnapra nemcsak abból a helyes megfontolásból történt, hogy konfirmandusaink elfoglaltsága ne ütközzék az évvégi fokozottabb tanulással él vizsgákkal,, hanem mintegy emlékezésül is az ősi keresztyén gyakorlatra. Hiszen a konfirmáció a keresztséget idézi fel teljes jelentőségében s ugyanakkor megerősít a keresztyén új életben. Jól tesszük tehát, ha „fehérvasárnapon” elgondolkozunk, hogyan lehet élni húsvétból. Ehhez mindenekelőtt a Jézus Krisztussal való kapcsolat szükséges. Hitünk szerint Jézus nem a múltnak letűnt alakja, hanem ma is élő, valóságos személy. Nagy kísértésünk, hogy ezt az élő Jézust szoborrá merevítsük. A szobornak is van keze, lába, szeme, csak éppen mozdulatlan, holt kő az egész. Hiába lehet valakinek lelkében pontos, hű kép Jézus Krisztusról — ha az ö Jézusa „mozdulatlan”, nem megy vele semmire. Az első keresztyének idején az istentiszteleteket a Feltámadt Vr ünneplése, jelenlétének tudata hatotta át. Ma sem lehet Isten igéjének hallgatása, olvasása, az imádkozás, az úrvacsoravétel egyszerűen „ájtatossági gyakorlat”. Ezeken a szent alkalmakon keresztül megelevenedhet számunkra Jézus, és lehet a mi személyes Megváltónk, aki szól hozzánk, cselekszik velünk, akivel beszélgetünk, akinek engedelmeskedünk. Húsvétból indulni el a keresztyén életre — azt jelenti, hogy nem magunkban indulunk, hanem a láthatatlan Ütitárssal. Húsvétból új fényt is kap minden, ami körülvesz bennünket az életben. A feltámadás reménységének sugara hull bölcsőre és koporsóra, örömökre, nehézségekre, munkára, feladatokra, emberi kapcsolatainkra. Olyan távlat nyílik meg előttünk, amelyben egész életünk új értelmet nyer. Kis és nagy dolgok, amik történnek velünk, ebbe a megvilágításba kerülnek. Az örökkévalóság látóhatára tárul elénk, s ebben a perspektívában kettőzötten érezzük, hogy érdemes élni, dolgozni, szeretni, építeni, segíteni. Az életnek önmagában is van fénye. Gyermekünk mosolygó szemébe nézni, új társadalmi rendünk falába egy téglát beilleszteni, zenét hallgatni, a bontakozó tavaszban gyönyörködni, jó beszélgetésben tölteni egy órát — mindez és még sok más magától értetődően jó dolog. De ha az élet gazdagságának természetes színeit még szebbre festi, az árnyékokat pedig bearanyozza az örökélet napsugara, még több hálával és örömmel telik meg a szívünk. Az új „útitárs” kezét fogva és az új fénnyel szemünkben, az emberek közé indulunk. Várnak ránk munkatársaink és osztálytársaink, szeretteink és barátaink. Várnak ránk hétköznapi életünk megszokott alakjai, a postás és a villamoskalauz, és a szemetes, akiken érdeklődés nélkül szokott keresztülfutni tekintetünk. Várnak ránk a még mindig elnyomott gyarmati és félgyarmati népek... Várnak ránk az emberek, hogy észrevegyük, megértsük és szeressük bennük az embert. Van Turgenyevnek egy nagyon szép, rövid írása Krisztusról. „Ott láttam magam fiatalkori, szinte kisfiús alakomban, egy alacsony falusi templomban. A régi szentképek előtt piros foltokban karcsú viaszgyertyák égtek. Szivárványos kis koszorú övezett minden kis gyertyalángot. Homály és sötétség volt a templomban. Egyszer csak a hátam mögül egy ember lépett elő s mellettem megállt. Nem fordultam feléje, de rögtön megéreztem, hogy ez az ember — Krisztus. Meghatottság, kíváncsiság és félelem egyszerre fogta meg a lelkem. Erőt vettem magamon s rápillantottam a szomszédomra. Az arca: mint a többié. Ez az arc minden ember arcához hasonlított. A szeme egy kicsit felfelé nézett, nyugodtan és figyelmesen. Nem nagy a szakálla, ketté van választva. A ruha is olyan rajta, mint akárkié. Ez volna Krisztus ? — gondoltam magamban. Egy ilyen egészen egyszerű ember? Nem lehet!... Elfordultam. De alig vettem le tekintetem erről az egyszerű emberről, ismét úgy rémlett nekem, hogy Krisztus maga áll mellettem. Megint erőt vettem magamon s megint ugyanazt az arcot láttam, azt a minden ember arcához hasonlót, ugyanazokat a megszokott, de egyben ismeretlen vonásokat. S egyszerre elszorult a szívem — s felocsúdtam. Csak akkor értettem meg, hogy éppen ez az arc, ez a minden ember arcához hasonló — ez a Krisztus arca.” 1878-ból valók ezek a sorok. De megszívlelhetik ma is fiatal és idős keresztyének egyaránt. Annak idején húsvét napján az Emmausba tartó két tanítványhoz a Feltámadott ismeretlen emberként lépett az országúton, s csak hitük izzásában derengett fel előttük néhány óra múlva, hogy ez a „minden ember arcához hasonló arc” Krisztusé volt. így közelít hozzánk most is az élő Jézus Krisztus. Minden emberi arcban találkozni akar velünk, hogy ajkaimat nyújtson: az embereken keresztül öt szolgáljuk. I Gonddalok a konfirmációról Gyülekezeteinkben az eddigi évek gyakorlatától eltérően, amikor is a pünkösd utáni vasárnapon, Szentháromság vasárnapján volt a konfirmáció, most a húsvét utáni első vasárnapon, Fehérvasárnapon (Quasimodogeniti) történik országosan és egységesen a konfirmáció. Konfirmált fiaink és leányaink ez alkalommal térdelnek először az oltár elé első úrvacsorájuk vételére. Hogyan tekintsünk a konfirmációra ? A kérdést azért indokolt feltenni, mert nemcsak az egyes keresztyén felekezetek értékelik különbözőképpen, hanem magában az evangélikus egyházban is időnként és helyenkint másként értelmezték a konfirmáció jelentőségét. A konfirmáció eredete A mai értelemben vett konfirmációnak nem találjuk a Szentírásban olyan világos megalapozottságát, mint a ke- resztségnek és az úrvacsorának. (A konfirmáció szerezte- tési igéit hiába keresnők a Szentírásban!) Evangélikus egyházunk konfirmációi gyakorlatának gyökereit tehát másutt kell keresnünk. Ezeket történelmileg a római katolikus egyházban ma szentségnek tekintett konfirmációban (bérmálás) találhatjuk fel. Hogyan lett a római katolikus egyházban szentséggé a konfirmáció? Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvből tudjuk, hogy az apostoloknál összekapcsolódott a keresztelés és a kézrátétel. Mégpedig vagy egyidejűleg alkalmazták a keresztelést és kézrátételt (Ap. Csel. 19,5—6.), vagy a kézrátétel a kereszteléstől függetlenül történt. Ismeretes, hogy Samáriában éltek olyan keresztyének, akiket Fülöp keresztelt meg s akik még nem részesültek a Szentlélek ajándékában. Amikor az apostolok ezt meghallották, odamentek, kezüket rájuktették és a megkereszteltek „vették a Szentleiket”. (Ap. Csel. 8,14—17.) A keresztségnek és a kéz- rátételnek ez az alkalmazása már az egyház történetének egészen korai időszakából ismeretes — a kettő leginkább egyidőben történt. Alapul az az értelmezés szolgált, hogy a vízzel való keresztség megtisztít a bűntől, a kézrátétel pedig közvetíti a Szentlelket. Hogyan lesz szentséggé a konfirmáció joga ? A keresztelés joga eleinte nem volt meghatározott egyházi tisztséghez kötve. Később azonban kizárólag a püspök végezhette azt. Ez azt jelentette, hogy mindazok, akik valamely püspök püspökségének a körzetében laktak, függő viszonyba kerültek a püspöktől. Mikor pedig a gyülekezetek erősen megnövekedtek, nem volt rá többé lehetőség, hogy mindenkit a püspök kereszteljen meg. Így megy át lassan a kéresztelés joga a lelkészekre. Hogy azonban a püspök minden hívének a tőle való személyes függőségét megtarthassa, szétválasztották a kereszteléstől a kézrátételt és a kézrátételt a püspök számára tartották fenn. Ez a püspöki kézrátétel — összekötve a szent olajjal való megkenéssel, lett az alapja annak, hogy a konfirmációból szentség lett. Az 1439-i florenci zsinat aztán végérvényesen döntött abban, hogy a római katolikus egyház második szentségévé a konfirmáció legyen. Jelentőségét a keresztséggel szemben így írják le: „A keresztség által lelkileg újjászülettünk, a konfirmáció által a kegyelemben és a hitben nyerünk megerősítést.” Hogyan tekint a reformáció a keresztség szentségére? E tekintetben alapvető a reformációnak az az álláspontja, hogy az egyház Istennek csak azokra az adományaira épülhet, amelyek kifejezetten megtalálhatók a Szentírásban. Az őskeresz- tyénség csak a keresztséget és az úrvacsorát ismerte el szentségnek, mert csak ezeket rendelte Isten és ezekhez kapcsolódik kifejezetten az üdvösség ajándékának ígérete. A római katolikus konfirmációt mint szentséget, a reformáció elvetette, mert ez nem isteni, hanem csak a püspöki hivatal megerősítését szolgáló emberi rendelkezéseken nyugszik és gyengíti a keresztség egyedülálló jelentőségét. A római katolikus konfirmáció-szentség teljesen független a hitben való felkészítéstől és nem szolgálja az úrvacsorára való előkészítést. Luther és barátai ugyanakkor minden törekvésükkel azon voltak, hogy felkészítsék a konfirmandusokat a hitben és az úrvacsorában való részvételre. Minden gyülekezeti tagnak a katekizmusból történő kihallgatáson kellett részt vennie egészen az úrvacsoráig. A lelkésznek megvolt a joga, hogy a gyülekezeti tagot, aki úrvacsorára jelentkezett, ha a kihallgatáson nem mutatott elég ismeretet a keresztyén tanításból, további előkészületre utasítsa. A gyülekezeti tagnak az előkészítése, illetve meghallgatása eleinte magánjellegű volt, csak az úrvacsorára készülő szüleinek jelenlétében történt. Később azonban az egész együttlevő gyülekezet előtt. A keresztyén ismeretekre való felkészítés, illetve az arról való meggyőződés ma is egyházunk gyakorlata a konfirmációnál. Ezek szerint a reformáció szellemének megfelelő konfirmáció három szempontot érvényesít: 1, A keresztyén hit ismereteire való felkészítést. 2. Bizonyságtevés ezekről az ismeretekről. 3. Az úrvacsorában való részvétel. Kétségtelen, hogy az első kettőnek is csak az a feladata, hogy a harmadikat szolgálja. Az úrvacsora tehát egészen egyedülálló jelentőségű, s nem mérhető hozza jelentőség szempontjából semmi, ami esetleg együttjár a konfirmációval, pl. a konfirmandusok vallástétele, fogadalom, a konfirmandusok által mondott, ilyenkor szokásos beszédek. Azúrvacsora az a legnagyobb adomány, amelyben keresztségük óta a gyermekek éppen ez alkalommal részesülnek. A konfirmáció, magyarul: a hitben való megerősítés, nem egy egyszer s mindenkori esemény, hanem felkészülés az első úrvacsorára és kezdet. Kezdete az úrvacsorái közösségbe való folyamatos és állandó részvételnek. A konfirmáció megszegényedése Idők folyamán — máig is kihatóan — a konfirmáció elveszítette reformáció-korabeli jelentőségét, illetve elhalványult benne. Az egyháztörténet folyamán többször kellett szembenézni olyan veszedelmekkel, melyek a szekták, pl. az újrakeresztelők részéről fenyegettek. Az ezekkel szembeni védekezés hol ezt, hol azt tette hangsúlyossá a konfirmációban. Legáltalánosabb, hogy annak az ígéretnek tulajdonították a legnagyobb fontosságot, melyben a konfirmandus megfogadja, hogy vallásához haláláig hűségesen ragaszkodik. Ebből született meg pl. nálunk ez a versike: Én evangélikus vagyok Vallásomért élek, halok. Ez Krisztus igaz vallása, Melynek nincs a földön mása. Még komolyabb eltávolodás a reformáció-korabeli konfirmációtól az, amikor nemcsak hogy nem az úrvacsora, a Szentlélek által véghezvitt, hitben való megerősítés áll a központban, sőt nem is a hűség-fogadalom, hanem a konfirmáció központjába az „ünnepeltek”, a fehérruhás lányok és a sötétruhás fiúk kerülnek. A szülők legnagyobb gondjává ilyenkor az lesz, hogy minél csinosabb legyen a kislány, minél elegánsabb legyen a fiú. A konfirmáció egyszeri eseménnyé válik, nem kezdete a felnőtt keresztyén életnek, hanem befejezéssé lesz. Ennél a konfirmációnál „lekonfirmálásról” van szó. Mint ahogy a rossz diák sutba hajítja vizsga után a könyveit, úgy tekintik sokan a konfirmációt befejezésnek. Többé nem kell járni előkészületre, többé nem kell járni templomba és talán többé nem kell úrvacsorázni sem. Pedig mint már előbb mondottuk, a konfirmáció nem záróünnepély, hanem elindulás. Elindulás Isten Szentlelke által megerősítve arra a keresztyén életre, amely megtapasztalta Isten szeretetét, bűnbocsátó irgalmasságát és hálás szeretettel, él egyházában, hazájában Isten dicsőségére és embertársai javára. Gádor András Megerősítés A húsvét utáni vasárnapnak az egyház történetében kezdettől fogva nagy jelentősége van. Ezen a vasárnapon mondották el azok az első keresztyének, akiket Isten Szentlelke hitre vezetett, a hitvallást: Jézus Krisztus Ür; Es ezen a vasárnapon részesültek a keresztség ajándékában. De drága ez a vasárnap az egyház számára azért is, mert ezen a vasárnapon állnak az Űr oltára elé azok a gyermekek, akiket az egyház felkészített a konfirmációra, akikre Isten ma kitölti Szent- leikét, s akik ma részesülnek először az Űrvacsora szentségében. Ünneplőbe öltözött fiúkat és lányokat látunk az oltár körül. Gyermekek még, gyermeki szívvel, gyermeki hittel hallgatják Isten igéjét, amellyel elindítja őket a felnőtt keresztyén életbe. Isten igéjének tanítása ma különösen is az oltár élőét álló gyermekek felé hangzik. De az ige tanítja az egyház népét is. A konfirmandus gyermeket Isten gyermekei. Isten ezt már elmondotta akkor, amikor ezek a gyermekek a ke- resztségben részesültek. Az örök életre való hívás akkor hangzott el szívük felé először, s most, a konfirmációban Isten megerősíti a gyermekekkel kötött első szövetségét. Kézenfogja őket. hogy soha ne kelljen egyedül menniük az életúton, hogy a bűnnel való harcban megállhassanak, és hogy a szeretet soha ne fogyjon ki a szívükből. Isten ma megerősíti gyermekeit a Benne való hitben. De ezzel a megerősítéssel kötelezi is őket arra, hogy ne csak ma vallják a hitvallás szavaival Istent teremtőjüknek, Jézus Krisztust megváltójuknak és a Szentleiket vezérlő mesterüknek, hanem egész életük arról tegyen bizonyságot, hogy ők valóban Isten hűséges gyermekei. De a konfirmandus gyermekek a gyülekezet gyermekei is. A mai istentisztelettel lépnek be gyermekeink a gyülekezet . felnőtt tagjai közé. Ez számukra joggal és kötelezettséggel jár. De kötelezettséget jelent ez a gyülekezet minden tagja számára. A konfirmandusok mostantól fogva nemcsak gyermekeink, hanem testvéreink is a Krisztussal való közösségben. Most már együtt kell épülnünk egymás hite által, tanítanunk és intenünk kell egymást. Lássuk meg Istennek gyermekeinket megkonfirmálő szeretetét. Nyíljon meg ajkunk és szívünk értük való könyörgő imádságra és fogjuk meg gyermekeink kezét, hogy együtt részesüljünk Isten ajándékaiban: a hitben, a bűnbocsánatban, az örök életben. Harkányi László Minden erkölcsi erőt a békéért D. Dr. Vető Lajos püspök válasza a Szovjetunióbeli Evangéliumi Baptisták Uniójának húsvéti üdvözletére. Krisztusban kedves Testvéreink! Megkaptuk leveleteket, amelyet 1960. április 17-i kelettel küldtetek el szívélyes jókívánságaitokkal Húsvét ünnepe alkalmából. Nagy örömmel vettük tudomásul, hogy Ti ugyanolyan következményeivel hiszitek a feltámadott Krisztusról szóló evangéliumot, mint mi Magyarországon: Isten minden erkölcsi erő megfeszítését kívánja a béke megvédése céljából és igazságos emberi viszonyok létesítését minden ember és minden nép számára. Köszönjük a jókívánságokat. Mi ugyancsak kérjük a Mennyei Atyát, hogy Ö adjon Nektek is, a mi kedves Testvéreinknek, áldásokban gazdag ünneplést. A Magyarországi Evangélikus-Lutheránus Egyház nevében: Budapest, 1960. április hó 9-én.Dr. Vető Lajos püspök 9
