Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-04-17 / 16. szám

KERESSÜK MEG A GOLGOTÁT ÉS A SZENT SlRTÍ EZEKBEN A NAPOKBAN a keresztyén ember az üdvös­ségtörténet legdrágább esemé­nyeit szemléli. A templomi gyülekezet a keresztről szóló bizonyságtételt hallgatja, nagy­szombat és húsvét igehirdetése pedig a sírhoz viszi el a hí­vőt. Sok-sok évszázadon át za­rándokok, — csoportok és egyesek — keresik fel ezekben a napokban a szent esemé­nyek színhelyét, induljunk mi is nagyheti zarándokúira a Golgotához és Urunk sírjá­hoz. Ütitársunk a Szentírás és a hagyomány. A messze tájra induló utas kezébe veszi a térképet és ke­resi a helyet, amely felé tart. Legyen a térképünk most az Újszövetség. Keressük meg az Üjszövetsgben, hol van Jézus földi tartózkodásának legszen­tebb városa, a Golgota halma és a szent sír. Az Üjtestamentom minde­nekelőtt arról tudósít, hogy a Golgotát és a szent sírt a szent város, Jeruzsálem falain kívül kell keresnünk. (Jn. 19,17—20 és Zsid 13,12.) Ez a helymeghatározás megfelel úgy a zsidó, mint a római ki­végzési szokásoknak. Egy má­sik támpontot a Golgota név nyújt. Golgota aráméi nyel­ven koponyát jelent, s ennek megfelelően találjuk mind a négy evangéliumban a Golgota ilyen megnevezését: koponya helye. (Lk 23,33, Jn 1 9,17, Mk 15,22, Mt 27,33.) Nem ar­ról van itt szó, hogy koponyá­kat temettek volna itt el ha­nem arról, hogy a Golgota olyan domb, amely, különösen város felőli oldalán, olyan aJakzatú, hogy az koponyára emlékeztet. Ezt a jelentést már a legrégibb zarándoknál is megtaláljuk, akiről tudunk. Ez egy bordeauxi zarándok volt, aki 333-ban zarándokolt Jeruzsálembe. Ez a zarándok ,.MontieuIus Golgatha” vagyis Golgatha hegyecskéről beszél, amely abban az időben még nem volt beépítve, hanem sza­badon emelkedett ki a kör­nyezetéből. Ezért volt mesz- sziről látható a rajta lévő há­rom kereszt. És ez megfelel a kivégzés! népi szokásnak, amely előírta, hogy a kivég­zéseket lehetőleg nyilvánosan kell végrehajtani. Az evangéliumok arról is tudósítanak, hogy ez a hely j,közel volt a városhoz”. (Jn 19,20.) És hogy Jézus barátai ■„távolról nézték”. (Mk 15,40, Mt 27.55. Lk 23.49.) Ebből az következik, hogy a Golgota egészen közel volt a városfal­hoz, úgyhogy a kiváncsi em­berek láthatták. Azután arról is tudunk, hogy a Golgota közvetlen közelében volt egy magánkért, amelyben Ari- mathiai József sírja feküdt. (Jn 19,41.) Ezt az adatot alá­támasztja még egy közelebbi, fontos körülmény. A város közelében lévő magánkertek csak a város északi részén voltak. Jeruzsálem északi fa­lán (az ún. második falon) négy ajtó volt. A négy ajtó egyikének közelében kell a Golgotát és a szent sírt ke­resnünk. HA ÍGY ÜJTESTAMEN- TOMMAL A KEZÜNKBEN eljutunk Jeruzsálem északi falához, most már a helyi ha­gyományok is segítségünkre lehetnek a keresésben. Az egyetlen ősi hagyomány, amely a Golgota és a szent sír helyéről tájékoztat, a ma is minden keresztyén előtt tisz­teleteiben álló sírtemplomhoz irányítja lépteinket. Ez a ha­gyomány minden törés nélkül a 326. évig nyúlik vissza. Eb­ben az esztendőben táratta fel Konstantinusz császár a sírt, amelyet ma is Krisztus sírja­ként tisztelnek és a Golgota csúcsán levő sziklát, amely alig 5 méter magasra emelke­dik a környezete fölé. A látogató, aki első ízben tekint a sírtemplomra, úgy ta­lálja, hogy az új testamen tömi adatok és a hagyomány el­lentmondanak egymásnak, hi­szen a sírtemplom ma a város közepében áll. Ez a benyomás azonban téves. A várost, Jeru­zsálemet ugyanis Jézus ideje óta észak felé kiépítették. A jelenlegi északi fal is sokkal későbbi időből származik. Valójában a különböző ada­tok arról tesznek bizonyságot, hogy az ősi jeruzsálemi hagyo­mány, amely a szent helyeket a sírtemplom körül keresi, megbízható. Azt ugyan nem állíthatjuk teljes bizonyosság­gal, hogy merre húzódott Jé­zus idejében a jeruzsálemi északi fal. Jeruzsálem belvá­rosa sűrűn benépesült s ezért teljesen lehetetlen ma már megállapítani, hogy hol állott a fal. Ennek ellenére már csak az archeológiái feltárá­sok is elég támpontot nyújta­nak a szent helyek valódisá­gára. Jelentős, ogy a sírtemplom­ban levő, Jézus sírjaként tisz­telt sír az archeológiái feltá­rás szerint is (úgy, amint azt Nagy Konstantinusz idejében feltárták) előtérből, egy záró­sziklából és egy sírüregből áll és mindez az Újszövetségi tu­dósításoknak is megfelel. Min­denekelőtt azonban még egy jelentős körülményt említhe­tünk: a sírtemplomban levő Jézus-sír csupán egyetlen sír­helyiség. Régészek számtalan sziklasírt megvizsgáltak, de egész Jeruzsálemben egyedül­álló eset, hogy ez a sír csak egy sírhelyiségből áll. A szik­lasírok ugyanis családi sírok voltak és mindegyikhez szá­mos sírhely tartozott. Hogy itt csak egyetlen sírhelyről van szó, nem magyarázható más­képpen, minthogy Arimathiai I József, akinek még nem volt szüksége a sírhelyre (Lk 23,53., Jn 19,41.) még nem fejezte be a temetkezési hely kiépítését, mikor Jézust odatemették és tiszteletből nem is engedte, hogy itt tovább építsenek, az­után, hogy Jézus holttestét ott elhelyezték. Különösen jelen- I tős az a tény is, hogy ez a sírhely a bejárattól jobbkéz felé esik. Amint azt Mk 16,5- ben is Jézus sírjáról olvassuk. FENTI TÁMPONTOKON KÍVÜL fontos megvizsgál­nunk a hagyományok történe­tét Nagy Konstantinuszig. Ez a vizsgálódás is azt igazolja, hogy a sírtemplomban levő sír volt Jézus sírja. Hogy a leg­régibb jeruzsálemi gyülekezet bizonyosan tudta, melyik az a hely, ahol Jézust megfeszítet­ték, az az evangéliumokból teljes bizonyossággal kitűnik. A Golgota név minden jeru­zsálemi lakos számára jól is­mert dombot jelölt, és hogy hol volt a sír, az sem volt kétséges. Hiszen az asszonyok „látták, hová fektették őt”. (Mk 15,47, Mt 27,60.) A kö­vetkező évtizedekben Jeruzsá­lem észak felé kiépült, de ez az emlékezést nem homályosí- totta el. Egy sziklából álló domb sem tűnik el. Bár a leg­régibb időkből nincs közvetlen bizonyosságunk, mégis feltéte­lezhető, hogy a Golgota és Jé­zus sírja a jeruzsálemi ke­resztyének előtt kezdettől fog­va szent helyként szerepelt. És csak amikor a nagy lázadás tört ki Róma ellen, 66-ban, menekültek Jeruzsálem keresz­tyén gyülekezetei a Kelet- Jordániában levő Pellába. Ezek egy része a város lerom­bolása után, 70-ben újra visz- szatért, úgyhogy a hagyomány folytonossága akkor sem tört meg. Jézus szenvedése történeté­nek szent helyeit nagy csapás érte Barkochba felkelése ide­jén, 130—134-ig. mert amikor őt leverték, kiűzték Jeruzsá­lemből a zsidó keresztyéneket Is a zsidókkal együtt, a szent helyeket pedig Hadrianus csá­szár meggyalázta. A keresz- tyénség s^ent helyén a pogány Aphrodite istennőnek emelt szentélyt. De éppen ezáltal a meggyalázás által biztosíttatott a hagyomány a későbbi nem­zedékek számára egészen 326-ig, amikor is Konstanti­nusz császár az Aphrodite szentély helyén ásatást végez­tetett és újból feltárta Jézus sírjának helyét és a sír fölé a sírtemplomot emelte. És hogy ez így volt, arra van még egy különleges utalás egy reánk szállott legendában, amely a kereszt megtalálásá­ról szól. Ebben a legendában egy bizonyos Judás Ciriakusról van szó, mint aki még ismer­te a szent helyeket. Ciriakus az Űr rokonaként szerepel, a kritikai analízis is tud arról, hogy egy Jézus-rokon, akit Judásnak hívtak, volt az utolsó vezetője a jeruzsálemi zsidó-keresztyén gyülekezet­nek Barkochba felkelése előtt. (132—135-ig.) Reá, mint az Űr NAGYPÉNTEK Uram, mindebből én semmit sem értek! Nekem csak azt mondták, hogy üsselek: királyi trónt akarsz, a császáré helyett! Uram! Rávettek engem: köpjelek le, mert nagybeszédű vagy s felforgató, s mert én római vagyok, s te csak zsidó! Bosszantott engem eddig is Kelet: szakállas, vén papok, meg poklosok, izgága, tarka nép, fojtó meleg... De látva Téged, unottan vállat vonni nem tudok. Miért nem átkozódol megdühödten? Kiálts hát! Szidd és káromold az Istent! Minden halálbaűzött így szokott! Te mért vagy olyan végtelen szelíd? Hiszen rádütni így nem is lehet! (Kezét az ember szívesen letörné: miért emelte rád? — hisz’ nem véded magad!) Uram, én Róma harcosa vagyok! De nem hóhér! Engem naponta vár a hitvesem, ki tiszta hófehérben Apolló templomában hajnalonta imádkozik feltartott kézzel értem, hogy gyilkos ne legyek! De Te, Te most megbabonáztál: iszonyún hallgatsz ... Miért, mondd, miért?! Uram! Érzem: Te titkot rejtegetsz! Én láttam, hogyan vonaglott a szád, mikor egy hosszú szakállas így kiáltott: Hát hol. van tízezernyi angyalod, ha te király vagy odaát, hogy téged nyomban fölemeljenek, magasra, mint volt Dávid temploma! Uram! Én láttam, hogy néztél oda, s vakító villám volt a két szemed! (A tcmplomkárpit végig elrepedt e percben — mondták aztán a zsidók.) Uram: mindebből én semmit se értek: Rád bámulunk és nézzük csontjaid s Te csöndre tiltod kiáltó szemed. Őrjöngő dühbe mondd, miért veszejtesz azzal, hogy szád nem nyitod jajgatásra — ki Téged bámul, tudja mind, hogy gyilkos és gazember!... Uram! Azt mondták nékem: üsselek, de ahogy nézlek, utálom magam... Megöltelek! Megöltelek! A legnagyszerűbbet, ki valaha a földön élt! Ó, élj még, értem élj tovább. Uram! Hadd higgyem: rám fogsz nézni egyszer és elfelejted, hogy ütöttelek... Uram! Mindebből én semmit sem értek, de enélkül a pillantásod nélkül tovább tán egy napot sem élhetek! Erdélyi Attila utolsó rokonára, akiről a tör* ténelem tud, hivatkozik az őe- egyház, mint aki tanúsítja a Nagy Konstantinusz alatt fel­tárt szent helyek valódiságát. A KERESZTYÉN HIT nincs geográfiai helyekhez kötve és nem függ archeológiái bizonyí­tékoktól. Már a legrégibb Pa­lesztina zarándokok is világo­san vallották ezt. Kifejezetten hangsúlyozták, hogy nem a földi Jeruzsálemről van szó. hanem arról, hogy van örök haza. Nem az a lényeges itt — ez áll nyilatkozatukban —, hogy te Betlehem és Golgota szerető tekinteteddel mit né­zel, hanem az, hogy ezek „a kegyelmi bizonyságok” éljenek a szívedben. Mégis számtala­nul vonulnak évről évre a szent helyek felé. Miért? Sze­retném — mondta az első Pa- lesztina-zarándok, akiről tu­dunk, Melito, Sardes püspöke (170 körül Krisztus után) — látni azokat a helyeket, ahol „mindez” hirdettetett, ahol „mindez” történt. És egy má­sik, kappadóciai Sándor már­tír-püspök (meghalt 251-ben Krisztus után) hozzáfűzi: Ott akartam imádkozni. Mert a ke­resztyén hit bizonyos afelől, hogy Isten a történelemben megnyilatkozott, azért számá­ra a „Monticulus Golgatha” a Golgota hegyecskéje, amelyen az Ö Üdvözítője életét adta, a föld legszentebb helye. ga­rrrrrrrmrffwjrffwfffrtwffff^ ISTEN — VOLT AZ, Aki KRISZTUS SAN AAEGBE'KÉ TETTE MACÄV/L A VILÁGtjJ DEÁK TÉR A Lutheránia Ének- és Zene­kara előadásában 1960. ápri­lis 25-én hétfőn du. 7 órakor a Deák téri templomban BACH H-MOLL MISE Közreműködnek: László Margit (szoprán) Sándor Judit (mezzo) Tiszay Magda (alt) Réti József (tenor) Mezőfi Tibor (basszus) Vezényel: Weltler Jenő karnagy Megnyitót mond Káldy Zoltán püspök Belépés díjtalan aaaaaaaaaaaaBBBBBBBBBaaaaBBaBaaaaBaaaaaaaaaaBaaaaaaaaaai IMI Az ember A Nap önmagának tetszelgett izzóvörös su­garaiban. gőgösen. A felhők irdatlan messze­ségben, szétszórtan, könnyelműen és végze­tes szépségesen játszadoztak, hiszen kimért volt, mindig az idejük. Lilában, vörösben, fe­hérben pompáztak a fák virágai. A völgyben, szántóföldek szélén, bokrok alján, nyúlfiókák hancúroztak vidáman. Szellő nem sóhajtott, nem sírt, nem panaszkodott. Csönd volt és béke. De az országút annál inkább megtelt lár­más sokasággal. Még mindig áradt a tömeg, mint napok és hetek óta, a főváros felé. Az ember nyugtalan és kereső. Valami mindig hiányzik az életéből s azt hiszi, hogy azt csak másutt lehet megtalálni. Ezért kel útra, ösz- szekötve motyóját s felvetve vállára. A csa­ládot esetleg szamárkordéra teszi, ha jól megy, tevehátra és ha még jobban, akkor szolgák is baktatnak körülötte, nyelvlógatva. Amikor már látszik a főváros, akkor for- rongani kezd a sötét vér. Itt-ott ének fosz­lányai szállnak, olykor rekedt, olykon sipítóan öreg, olykor édesen csengő gyerekhangokon, s miközben kocsisok ordítanak, a sokaság torló­dik a főváros kapuinál, ahol azután egybe- ömlik a szent szó a káromkodással, a szelíd­ség a gorombasággal, a védtelenség az erő­szakkal, az ember — az emberrel. S a falakon túl ugyanígy. A római légioná­rius merev arccal fürkész alá a bástya foká­ról s lesi: nincs-e fegyver a zarándokoknál. Kereskedők szakállrángatón fitymálnak áru­kat és árakat, dicsérik a magukét, ócsárolják a másét, handléznak olajjal, elefántcsonttal, illatos kenőccsel és arannyal és keverik a ha­zugságot hazugsággal. Szülők dicsérik lányu­kat, mintha világszépe lenne és nem világ­lustája, vagy a fiukat, mint valami herceget, pedig sánta és tudatlan. A házakban zsúfol­tan húzódnak össze a szaporodó rokonok, a szállodák bére naponta emelkedik , egy galambpár áráért máskor borjút lehetne ven­ni. Ha egy víztömlővel rakott csacsi megáll az utcán, több a szitok és az ökölcsapás, mint a vízcsepp. Az előkelőknél meg faggyújában sercegve pirosra sül a bárány, selyemben su­(VaiáMicifitáL hognak az asszonyok és a rangosok méltó­ságteljesen tárgyalnak olyan kérdésekről, amelyek alján ott lappang a kérdés: mit lehetne keresni rajta? A nép nyög, károm­kodik, vagy énekel és imádkozik. A természet tiszta és szent. Az ember meg mélyen jár, mélyen.,. Ebbe a Jeruzsálembe vonult be Jézus. Virágvasárnap volt... Az áruló Keserű lett a boldog falat s a mézédes bor is. Szegényes gyertyák imbolygó árnyé­kokat vetettek a falra. Kívül eltűnt a hold az égről és áskálódva járt az éjszaka. Der­medt csend és izgatott kérdezősködés ker­gették egymást a szobában egy hosszú asz­tal körül. Ételszag terjengett, a levegőtlen- ség nyomasztóan szorongatta a tüdőt. Mint­ha az egész világ minden sötét ereje ölelte volna körül ezt a házat, amelyből ki sem lehet lépni, csak a semmibe, a halálba. Olyan szerfölött különös volt minden. Né­melyik férfi már-már csuklani kezdett a sírástól, azután elhessegettek maguktól min­den rémet: nem lehet... nem jól értettem ... holnap kisüt a Nap ... S miközben szólt a Szó, egy alak suhant ki az ajtón. Arcába csapott a sötétség és megcsókolgatta a dermesztő szájú éjszaka. Didergette a tépelődés is: igen vagy nem? Azt se látta, hová lép, csak az akarata űz­te, a vágya, a forrósága, hogy ő. akire most senki se figyel, aki csak egy volt a többiek között, pár szóval, ami több, mint a másoké, a középpontba kerüljön, valaki legyen, el- döntsön, megnőjön, hatalmat nyerjen és pénz üsse a markát. Botorkált, de elindult. Térdre esett, de fel­kelt. Visszavágyott, de előre tört. Belül, a szívében valami meghasadt. Amikor már az utcán járt, ahol emberi szó kavargóit, házak kapuja nyikorgóit, sunyin osont csontjával a kutya, mindent eldöntött magában.- r()a s á ifn a p i (i De abban a házban, amelyet elhagyott, fa­lak és szívek verték vissza az Igét: „... ez az Üjtestámentum, az én véremben...” Csütörtök este volt... A katonák Csak gyorsan, csak gyorsan! Mielőtt fel­jön a csillag! Pedig még forróság volt, tik­kasztó nappali napfény, de ilyenkor mindig riasztó rohanás vett erőt a gazdán és a házi­asszonyon, az úron és a szolgán. Mintha minden befejezetlenséget be kellett volna fe jezni s az elintézetlent elintézni. Mintha senki se ért volna reá. A nyelvek is gyor­sabban peregtek, a kéz hamarabb lendült, i pofon csattant, a könny pergett, jaj, jaj, jaj, gyerünk csak gyorsan . ., A katonák azonban ráértek. Ok rómaiak voltak. Ültek és álltak a három kereszt alatt s úgy néztek szembe a bámészkodókkal, elő­kelőkkel és aljanéppel, mint akik nem lát­nak semmit és nem is akarnak látni. Csur­góit a nyáluk bor után, testük vágyott puha ágy után, a lelkűk Róma után. Három go­nosztevő a kereszten, kis idővel a halál előtt...? Mi ez a háborúhoz képest? Ott nap, mint nap, ezren estek arcra, amikor kardok és lándzsák vasa tépi fel a friss húst és utat vág a forró piros vérnek. Ez itt sem­mi sem ... Nyögés, sírás, búcsúszó ... ki hall­ja már? A katona föllöki a lándzsát, mélyen, a szív táján, a megfordított karddal rácsap a térdekre, reccsen a csont, azután vége... A százados összeszedi embereit s leballagnak a kaszárnya és a kantin felé. Elborul az ég? Csak jönne már az a kis eső, hogy megtelnének a patakok és jóllakna a föld, az ember sem szomjas annyira olyan­kor, s ha a láb a vízben toccsan még a mellvért is könnyebb lesz tőle. Remeg a 'öld? Hadd hasadjon, csak éppen itt ne... Pillanat az egész, mert az élet is csak egy pillanat. Vér és pénz, babér és sült hús, bor és nő *— ez a katonaélet... A többi semmi... Ugyan mit bámészkodnak itt, ezek a riadt zsidók ... ? Péntek volt... A csönd A Koponyák-hegyén senki sincsen. Se élő, se halott. Letört gallyak mutatják, hol tolón- gott a nép. Keselyűk sikoltoznak s kárval- lottan keresik a mindennapra valót. Róka sompolyog gyanúsan szimatoló orral és dü­hösen fúj az éhes sakálra. Három keresztfa hever a földön, helyéből kilökve, egymásra dobálva. Már nem fon­tos egyik sem. Jeruzsálemben pezseg az élet. Éppen úgy, mint annyiszor máskor. A csók. csók marad, az éhség éhség, a gyűlölet gyűlölet s a sze­retet szeretet. Anyák szülnek és halottak felett kezdődik a sirató ének ... Pedig ez az egyetlen nap, amelyen se égnek, se földnek nincs Krisztusa. Csak a pokolnak, amelybe alászállott di­cse ‘'.égésén' Szombat volt... Az éle' fénye Hajnal. Madárcsipogás, fütyülgetés, turbé- kolás. Hangyák serege túrja már a földet. A fák szelíden hunyorgatnak s alázatosan vár­ják, jön-e legalább kicsi szellő, csiklandozó, ébresztgető. A homály mindig inkább sza­kadozik, pára száll fel a földről gőzölögve, fáradtan és foszladozva. Egy magános sas lustán kering. Azután egyszerre kibukkan a Nap. szét­lövi sugarait és fénybe borítja a hegyet és a várost. Az Arimathiai József kertjének harmatos földjén Magdalai Mária térdre esett. A sir, amelybe Jézust temették, nyitva állt. a kő elhengerítve feküdt oldalt. Peliil még boron­gott a homály, de kívül minden, minden raovogott az élet fényében. Húsvét volt! Jézus, a K-:~ztus — feltáma­dott! Vá.ady Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom