Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-03-20 / 12. szám

(Ézs. 58, 12.)

VAN EVANGÉLIKUS

BÖJT IS! De ez a böjt nem a test sanyargatását jelenti, hanem a megismerését és megszentelését. Az evangélikus ember nem tesz különbséget az ételek között és nem tart étkezési böjtöt, hanem megbecsüli a mindennapi kenyeret. Nem veti meg a szív érzelmeit és az élet örömeit és nem mond le azokról. Hanem megköszöni azokat Istennek mint teremtett szép világának a kincseit. Mert az evangélikus böjt nem kivonulás a világból, hanem helyes élet és magatartás a világban.

AZ EGÉSZ SZENTfRÁS ARRÖL TANÚSKODIK, hogy nem az a helyes és igazi böjti magatartás, ha visszavonulunk az élet porondjáról. Ha nem vesszük halálosan komolyan, hogy a történelem Urának a gyermekei vagyunk, aki teremtett világában a magunk és mások életének, örömeinek a megbecsülésére és megnemesítésére kötelez bennünket. Az a helyes böjti magatartás, ha magunkba szállunk, ismételten önvizsgálatot tartunk és felismerjük, hogy Isten eljövendő országának hatással kell lennie a földi dolgok folyására is. Ezt a világot hitünk szerint Isten irgalmas szeretete tartja fenn és kormányozza. Távlatot és célt pedig az a parancsolat ad neki, amelyet Isten helyezett bele ebbe a világba: Az ember szeretete Isten és az emberek iránt. Ez a felebaráti szeretet kapcsolja össze Isten világát mindazzal, ami ebben a világban bennünket embereket éltet és körülvesz.

ISTEN SZERETETÉRE TÁMASZKODVA, abból táplálkozva, nekünk ebben a világban kell minden jó és igaz ügyet a magunkévá tennünk,! Nekünk ebben a világban kell az ösvények meg- újítóivá válnunk! Nekünk ebben az országban kell együttmunkálkodnunk mindazokkal, akik az emberi boldogság és becsület, a jólét és jóság, a béke és biztonság megteremtéséért fáradoznak. Mert az evangélium ma az emberiség sebeinek a gyógyítását és az élet útjára vezetését helyezte az evangélikus keresztyén kötelességek élére. „Ha az ötödik parancsolat betöltése iránt „érdeklődik” az Isten, akkor mi nem értekezhetünk a harmadik parancsolatról!” Ha a „szeretet nagy parancsolatának” a betöltése érdekli, akkor mi nem beszélhetünk a „test megöldökléséről”. Ha valaki mindarra a kegyetlenségre, amit háborúk alkalmával és a színesbőrűekkel szemben az emberiség elkövetett, csak azt tudja mondani, hogy Isten megbocsátó szeretete mindent elfedez és Isten országa végső fokon győzedelmeskedni fog minden bűnön és ember; gonoszságon, akkor a teológiájában feddhetetlen ugyan, de a gyakorlati keresztyénség iskolájában megbukott. És ha így imádkozunk: „Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te’ országod. Legyen meg a Te akaratod ” — akkor ez a böjti önvizsgálás idején azt jelenti, hogy ki kell lépnünk böjtnek álcázott magatartásunkból és rá kell lépnünk arra az útra, amelyre érvényes a fenti ige:”... és nevezi etel ösvények megújító- jának.”

EGÉSZ KERESZTYÉNSÉ- GÜNK csak torzó marad, se keze, se lába, ha nem érez felelősséget és nem dolgozik azért, hogy az emberiségnek nagy és legégetőbb kérdései kerüljenek igehirdetésének, tanításának és szeretetszolgálatának a középpontjába. Hiszen, hogy a régi ruhát levetkőzve olyan ruhát ölt- sünk, amely Annak az ábrá- zatja szerint való, aki teremtett bennünket, ez a keresztyén életben nem kívánság, hanem parancs. „Űj parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek”. És az így parancsolt életben .......nincs többé görög és zsidó:.....körülmetélkedés és körü

lmetélkedetlenség, idegen, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kol 3,11).

NEHÉZ FELADATRA VÁLLALKOZIK az az evangélikus keresztyén ember, aki mindezt vallja és megcselek- szi. De igaz és szent dolgoknak szenteli a hitét is, meg a szeretetét is! Hiszen nem arról van itt szó, hogy egy pillanatra is másodrendű kérdésnek tartanánk az emberek üdvösségének a kérdését. Óh nem! Mi prédikáljuk a Jézus Krisztust, akiben Isten emberré lett itt a földön, hogy az embert benne a gyermekévé fogadja. Mi imádkozunk azért, hogy az emberek felismerjék és megismerjék ebben a Krisztusban a saját Megváltójukat. De éppen ennek a megváltó Krisztusnak akkor vagyunk hiteles és hűséges tanúi az emberek között és a világban, ha nem üresítjük meg az Isten bizonyságtételét a Krisztusban. Ha arról is tanúskodunk, hogy Isten ’ a Krisztusban az egész világot ölelte magához, „Mert az Isten mindenkit engedetlenség alá rekesztett, hogy mindenkin könyörüljön.” (Rm 11,32). Ezért szeretünk mi minden embert, a zsidókat is, meg a pogányokat is, a hívőket is, meg a hitetleneket is. És az a közösség, amelybe mi megi hívjuk a világot, az egész emberiséget, az a Jézus Krisztus közössége a világgal, amelyért meghalt és feltámadott. Isten egyházának is az a feladata a világban, hogy Istennek a világért hozott engesztelő áldozatát hirdesse meg minden embernek. Mert csak ez a pozitív szeretetszolgálat teszi hitelessé azt

is, amit kimondunk és cselekszünk minden rossz ellen, minden hang és mozdulat ellen, amely szembe szegül az isteni parancsolatokkal s amely háborúval, tehát pusztulással, faji gyűlölettel, tehát embertelenséggel, vagy hidegháborúval és éhséggel nyomorítja meg az emberiséggt.

ISTEN ORSZÁGÁNAK A TANÚI nem a halál, hanem az élet üzenetét viszik a világba! De hadd tegyem hozzá azt is, hogy nem a maguk akaratából és elhatározásából, hanem Isten parancsára: „Mert ha azt mondom magamban: Nem akarok többé megemlékezni róla és nem fogok többé a nevében igét hirdetni — akkor úgy érzem, hogy perzselő tűzzé vált a szívemben, csontjaimba rekesztve. Erőlködöm, hogy visszatartsam, de nincs rajta hatalmam.” (Jer 20,9). Ez a küldetésünk tehát olyan ajándék, amely egyúttal kényszer is. Nem magunktól van, hanem az Istentől. Arra kényszerít bennünket az Isten, hogy lépjünk ki böjti töprengéseinkből és lépjünk rá bátran a megújított ösvényekre. Bátran, mint aki nem magabiztosan tanúskodik, hanem mert biztos küldetésének az értelmében és igazságában. Bátran, hogy az ösvények megújítóiként dicsértessünk!

LEGYEN AZÉRT EZ A BÖJTI IDŐSZAK evangélikus híveink és gyülekezeteink számára az evangélikus önvizsgálat ideje. Az lenne az igazi evangélikus böjt, ha mindenki rájönne arra, hogy nem lehet Isten világos parancsolatait félredobni. Ha mindenki abban mélyedne el ezekben a napokban, hogy mikor, miben és hányszor vétkezett és mulasztott ezekben a dolgokban.

Legyen ez a böjti időszak Világos meglátása annak, hogy Krisztus hiteles tanúi és hűségben járó egyháza csak akkor leszünk és maradunk, ha benne élünk minden akarásunkkal és magatartásunkkal abban a világban, amelyért vagyunk mi az Isten szolgái és gyermekei, abban a korban és társadalomban, amelybe az Isten helyezett bele bennünket és abban a hazában, amelyet ajándékként és feladatként kaptunk Tőle.

FÉLRE AZÉRT A HAMIS BÖJTI GONDOLATOKKAL! Félre mindazzal, ami akadályoz bennünket abban, hogy Isten parancsolataira és ígéreteire figyelmesen hallgassunk! Diadalmaskodjék böjti magatartásunkban az emberek szeretete, amely égni tud és égni akar Istenért és akaratáért. De égni tud mindazért, amit az ember, a haza és az emberiség nagy és magasztos dolgairól hirdetnünk kell. Csak így nevezte- tel az ösvények megújítójá- nak. Dr. Pálfy Miklós

A bűnbánat és hit útján

Nálunk is jól ismerik, — lapunk „Arcképek” sorozatában is megemlékeztünk róla — a lipcsei egyetem teológiai fakultásának nyugalmazott professzorát, a köztiszteletben álló 85 esztendős D. Emil Fuchs professzort. D. Emil Fuchs kóra ifjúságától fogva eljegyezte magát mindazzal, ami népe és a népek felemelkedésére, békességére és jólétére szolgál. Tiszteletreméltó kora ellenére ma is buzgó híve és harcosa a haladásnak és a békének. Tagja a Prágai Keresztyén Békekonferencia állandó bizotttságának is. Éber lelkiismerettel és felelősségérzettel hordozza szívén azokat a kérdéseket, amelyek ma Németországban feszülnek, amelyek azonban az egész emberiség jövőjét illetően döntő jelentőségűek. Figyelmeztető szóval fordult népéhez és egyházához a német evangéliumi keresztyénség februári zsinatával kapcsolatban. Szavainak jelentősége túllépi Németország határait és jó, ha mi is felfigyelünk mondanivalóira.

ISTEN AZ ÖTÖDIK PARANCSOLAT FELŐL KÉRDEZ

Köztudomású, hogy az evangéliumi keresztyének összné- metországi zsinata főtémájául a „Vasárnap és szabadidő” kérdését tűzte napirendjére. Ezzel kapcsolatosan így nyilatkozik D. Emil Fuchs professzor.

„Meg kell kérdeznünk egyházi vezetőségünket: szabad-e népünk történetének jelen pillanatában ezeket a kérdéseket főtémaként egy közös zsinat elé tűzni?

Sok keresztyén ember belső vívódásának adott hangot Martin Niemöller, amikor a napirenddel kapcsolatban ezt mondta:

„Az egyháznak nem szabad kerülővel a harmadik parancsolathoz jutni, amikor Isten az ötödik parancsolat felől kérdezi meg őt”.

A politikai események a német nép elé és ezzel együtt a német evangélikus keresztyének elé olyan kérdést állítanak, amely nem csupán politikai kérdés. Olyan kérdést melyre a legébérebb lelkiismerettel kgll válaszolni, mert ez a jelenlegi és az eljövendő nemzedékek élet-halál . kérdése. Ez a kérdés erkölcsi, de mindenekelőtt a keresztyén felelősség kérdése. Arról van szó, hogy valóságos-e a hitünk és készek vagyunk-e Isten evangéliumának engedelmeskedni.

Meg kell hát mondanunk a zsinatnak, hogy a népünk előtt álló feladatok megkerülésével nincs joga bármivel is foglalkozni — legyen az még oly fontos is — mindaddig, amíg, mint az evangélikus keresztyén népünk legfőbb képviselete, nem kérdezte meg azt, hogy ebben a sorsdöntő órában az evangélium világossága alapján mit kell mondania az egyház messzemenően tanácstalan, megkesere- dettségében kúszált-lelkű, vagy teljes eszmenélküliségbe süllyedt népének, hogy őt felrázza! Ez pedig nem elsősorban politikai kérdés. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni az ilyen állításoktól. Iu egész egyszerűen és világosan arról van szó,

van-e egyházunknak ereje és becsülete, hogy az élet fenyegetettségének e pillanatában minden politikai szenvedélyességet és szorongást félretegyen és

odaadja magát az evangélium feleletének.

Istenünk kérdezi, tudjuk-e hitben hirdetni a mi Urunk igazságát, vagy pedig oly mélyen süllyedtünk már az aggodalomba, a bizalmatlanságba, a keserűségbe, hogy már az ö igéjére sem hallgatunk.

Egyházunk számára ez életkérdés.

1945-ben megadatott, hogy egyházunk vezetői Stuttgartban kimondották a bűnbánat szavát és ez számtalan német számára akkor útmutatás volt, hogy bűnbocsánatért imádkozva népünk iránti új reménységgel új munkára induljanak. A német nép nagyrésze azonban nem lépett arra az útra. De nagyrészben egyházunk vezető szervei sem vállalták ezt az utat.

Félelem, bizalmatlanság, keserűség, gyűlölködés tettek bennünket mindig újra képtelenné, hogy népünk nem keresztyén részével helyes viszonyba kerüljünk. Szenvedélyes propaganda árnyékolta be a tiszta ítéletalkotást. Aggodalommal kellett látnunk, hogy az egyházi férfiak mily széles rétegét kerítette hatalmába és fertőzte meg ez a szellem, és azt is, hogy mint vesztette el egyházi szervezeteink és zsinatunk a maga hangjának tisztaságát és mint lett ez a hang egyre kétértel- műbbé.

A HIDEGHÁBORÚ

szolgálatában

Sok mértékadó teológusról és keresztyén személyiségről elmondható, hogy résztvesznek a hidegháborúban.

Az össznémet zsinat elfogadta a katonai lelkészségről szóló szerződést. És a mai napig képtelen arra, hogy világosan szakítson vele, pedig ez a szerződés lényegéből fo- lyóan súlyosan terheli meg a keresztyén lelkiismeretet.

Egyházunk nem volt képes az egyház népének az evangélium alapján megmutatni, hogy mi a helyes, józan magatartás az állam irányában és nem volt képes lehetetle- níteni az evangélium-ellenes igehirdetést.

A társadalmi átalakulás során ezért nem volt képes arra sem, hogy a gyülekezet világos útmutatást adjon arról, hol vannak az Oj-nak azok az erkölcsi feladatai, melyekben a keresztyén ember derűvel és belső elhivatottsággal együttműködhet.

Ellenkezőleg. A nyugati (német) kormányzat kimondottan névleges keresztyénéi által oly annyira hagyták magukat megtéveszteni, hogy támaszaivá és segéderőivé Váltak azoknak a törekvéseknek, melyek népünket demoralizálják, számára „aranyláncot” kovácsolnak és abba a veszedelembe sodorják, hogy megintcsak előidézőivé és motorjává váljon egy — ezúttal a teljes megsemmisüléshez vezető — világháborúnak.

a félmegoldások kudarca

Zsinatunk és egyházi vezetőségünk félmegoldásokkal és kétértelmű határozatokkal kísérletezett, de ezzel csak egyre mélyebbre süllyedt égy olyan magatartásba, melyben a politikai szempontok és kapcsolatok és a lebirhatat- lan szenvedélyesség képtelenné tették, hogy fölébe emelkedjék az elvakultság, az értetlenség és aggodalmaskodás színvonalának, melyek egyre aggasztóbban határozzák meg népünk útját.

Mindezek a kérdések — és rájuk az evangéliumokban nincsen felelet — egyetlen égető és döntő kérdésbe sűrűsödnek: „Legyen atomfegyverkezés vagy ne legyen?” Olvassák el idevonatkozóan H, Vogel professzor 60 tételét; vagy olvassák el közülük csak az elsőt, melyben azt mondja:

„Bűn az, még csak arra gondolni is, hogy az az ember, akit Isten úgy szeretett, ahogyan azt a Jézus Krisztusról szóló evangélium nékünk hirdeti, tömegpusztító fegyverek áldozata lehet”.

AZ IGAZSÁG ÉS SZERETET ÚTJÁN

El kell ismerni, hogy ez nem politikai kérdés, hanem olyan kérdés, amelyet, az evangélium helyez lelkiismeretünkre és vár rá feleletet.

Mikor pedig Isten azt kérdezi gyermekétől, az embertől: Mire akarjií! felhasználni azokat az erőket, melyeknek megismerésével őt Isten megajándékozta — a jóra, vagy a rosszra, mindig megnyitja számára kegyelméből a múltra vonatkozóan a bűnbánat útját, a jövőre vonatkozóan pedig az ajándékozott hitnek az útját.

Elviselheti-e továbbra is az egyház, hogy tagjai vigasztalan szívvel és vigasztalan gondolatokkal jöjjenek az istentiszteletekre, bizalmat

vesztve, aggodalomban és — igen — egymás iránt gyűlölködve? Ugyan lehet-e ok, mely a szorongásnak és bizalmatlanságnak ezt a lelkű- letét táplálja, ahelyett, hogy azt az erőt hirdetné, melyről János apostol azt mondja: „A szeretetben nincsen félelem”

(Folytatás a 3. oldalon)

;<öü FÁTYOL

Valahányszor elmegyek a városligeti Vakok Intézete előtt, mindig eszembe jutnak azok az esztendők, amikor én is ott tanítottam. Képek tolulnak emlékezetembe: fájdalmas gyermekarcok, üres szemgödrök, vagy sűrű homállyal takart tekintetek jelennek meg szemem előtt.

Vak tanítványaimra emlékezem ilyenkor.

Vajon mi lett belőlük? A nagy világégésben életben maradtak-e? Megtalálták-e helyüket felszabadulás utáni új életünkben? Olyan jó volna tudni róluk mindent! Vajon mi lett Bartos Annuskából, aki tizennégy éves korában nyerte vissza látását?!

Arra jártam megint, a múlt év karácsonya előtt és akkor különösen élessé vált előttem törékeny alakja. Legkedvesebb tanítványom volt. Nem volt se apja, se anyja: egyik távoli rokona látogatta néhanapján. Tele volt tanulnivágyással, tudásszomjjal. Állandóan könyvet olvasott, amelyet a vakok Braille- írásával használt rajzlapokra nyomtattak. Minden órán beszámolt olvasmányairól, tanácsot kért: milyen könyveket olvasson? Sokszor elszorult a szívem a vele való beszélgetés közben: miért nem láthat ez a kedves kis leányka? Miért nem láthatja, hogy fényes a nap az égen, hogy milyen zöldek, reggel a fák meg a bokrok és milyen tündöklőén ragyog reggel a harmat a fűvön, hogy menynyi virág van körülöttünk — fehér, kék, sárga és piros?

Néha-néha, amikor keserű könnyek égtek szempilláin, felsóhajtott: miért kaptam hát fényszomjas lelket, ha vak homályban kell itt életemet járnom?

Csodálatos módon tudta elmondani, szinte a festőművész ecsetjével rajzolta le szavaival a vele történt eseményeket. Sokszor talán jobban, mint az az ember, akinek látó szemei vannak. Néha megdöbbentő dolgokat tudott mondani: „Láttam a tanár néni szemeit, amikor szigorúan nézett a rosszakra.”

Egyik tanítási órára eljött velem egy harmadéves tanítónőképző-intézeti tanuló. Kíváncsi volt, ■ hogyan folyik nálunk a tanítás. Megkértem, lábujjhegyen jöjjön velem az osztályba, mert különben észreveszik jelenlétét. Már néhány perce folyt a tanítás s egyszerre megszólal Bartos Annuska; „Ma nem egyedül tetszett jönni!” — „Honnan tudod?” — kérdeztem. „Valaki ott ül a jobb sarokban, látom, befelé fordul.” — felelte. Különös, nem tudom hányadik érzékével, ami látó emberben nincs meg, megérezte, meglátta, hogy rajtam kívül valaki más is van jelen. Óra végén arra kért, hadd nézze meg az idegent. Hihetetlen érzékenységű ujjaival végigsimogatta arcát, ruháit és a végén azt mondta neki: „nagyon szép kisasszony látogatott meg ma minket.”

A tanítási órákon mindent szemléltető módon próbáltam előadni, hátha sikerül és látják vak tanítványaim a szavakkal leírt képeket, eseményeket, filmeket, színdarabokat. A fasori templom oltárképének leírása különösen megfogta képzeletüket; többször is elmondatták velem, hogy mit is ábrázol.

Verőfényes tavaszi nap délutánján csillogó szemekkel — amennyiben egy szürkehályoggal borított szem csillogni tud, de akkor én úgy láttam — fogadott Annuska. Hallott egy filmről mondotta = amelyben a vak

kisleányt megszabadították szürkehályogától és újra látott. Szeretné ő is megoperáltatni szemét, hátha nála is sikerül a műtét. Arra kért, vigyem el szakorvoshoz, vizsgáltassuk meg szemét. A filmbeli gyógyulás hallatára igen bizakodó reménység töltötte el lelkét.

Két hónappal később Annuska számára megszűnt az örök sötétségben való tapo- gatódzás. Álmai különös világából a valóság világába léphetett s a gyógyító kés nyomán eltűnt szeméről a sűrű ködfátyol.

A műtét előtt nagyon izgatott és türelmetlen volt. Reménykedve, boldogan, bizonyossággal várta, hogy nemsokára látni fog, visz- szakapja szemevilágát. — Az operáció nem sokáig tartott. A sebész szavaira lettem figyelmes: „Mit látsz kislányom?” „Ollót — szólt halkan — azt hiszem, egy ollót!” „Nagyon jó! Most hunyd le szemedet, huszonnégy óráig nem szabad kinyitnod, mert baj lehet." „Igen, tudom, betartom," — és csendesen pihegett.

Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a fasori templomban végérvényesen levettük szeméről a kötést. Ránézett az oltárképre és az összetett kezű kislánynak csendesen hullottak a könnyei. Ezek a könnyek azonban nem a szomorúság és keserűség, hanem a boldogság könnyei voltak.

Bartos Annuska tizennégy évi vaksötétség után látott és év végén haza utazott távoli rokonához.

Azóta húsz esztendő telt el.

Újév után néhány nappal Budapest egyik forgalmas utcáján megszólított valaki: Ö volt, Bartos Annuska. Boldogságtól csillogó szemmel állt elém és alig tudtam szavai áradatát visszatartani.

„Kimondhatatlanul örülök a találkozásnak — mondotta. Mindig hálával és szeretettel gondoltam azokra, akik segítettek megtalálni vak életem megszűnése után az élet értelmét. Ahogy magamhoz tértem és elfoglaltam helyemet a látók világában, neki kezdtem a munkának. A felszabadulás utáni új életünkben minden megváltozott körülöttem. Tanulhattam, képezhettem magamat. Kemény munka volt, de megérte. Ma három egészséges gyermek boldog anyja Vagyok. Két fiam iskolába jár, kislányom öt éves. Férjemmel állami gazdaságban dolgozunk, ő agronómus, én pedig könyvelő. Nagyon boldogok vagyunk és azért dolgozunk, hogy munkánk gyümölcséből minél több embernek juttassunk. így akarom visszaadni másoknak azt a sok sze- retetet és jóságot, amit én kaptam.”

Rövid, távirati stílusban írtam le a vele való kétórás beszélgetést, fcsak egy tanulságot szeretnék ebből a találkozásból levonni. Ez a fiatalasszony nem néz visszafelé, nem idézi fel lépten-nyomon életének vak világát, a múltat, hanem látó szemekkel néz előre s építi családjával együtt szebb és boldogabb jövendőnket. Húsz évvel ezelőtt eltűnt szemeiről a sűrű ködfátyol, vele együtt szomorú, vak világa s azóta mélyre néz és messze lát. — Sokan tanulhatnak tőle, akik noha látó szemeik vannak, mégis sűrű köd- fátyolon keresztül nézik az életet, az egész világot.

Sülé Károly