Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-03-20 / 12. szám
KP. BÉRM. BP, 72. Részletek Gádor András március hó 6-án elhangzott rádiós igehirdetéséből Zsid. 4, 14—16 alapján Alig van vallás, amelyben a böjtnek valamilyen formáját meg ne találnák. A keresztyén élethez is hozzátartozik. A böjt nem külsőség, nem is csupán bizonyos önfegyelmező szokások gyakorlása, nem is néhány hetes időszak, hanem a keresztyén élet állandó, mindennapos velejárója. 4c A böjt Jézus példája szerint másokért való életáldozat. Ennek örök példaképét állítja ma elénk igénk, mikor azt mondja: nagy Főpapunk van, Jézus, az Isten fia. Az ige ezzel a pusztában vándorló Izraelre és annak főpapjára, Áronra, emlékezteti Isten gyülekezetét. Isten mai gyülekezete, az egyház népe nem lett más, nem lett jobb, nem lett Isten iránt engedelmesebb, mint volt az a pusztában vándorló gyülekezet. Szíve éppúgy hajlamos arra, hogy magacsinálta isteneknek hódoljon és bálványait táncolja körül. Ma is könnyen felejti Isten megtapasztalt hatalmas cselekedeteit, melyeket népe szabadítására cselekedett. De sokszor kísérti ma is az egyházat nagy próbák vagy kis nehézségek idején a régihez, „az egyiptomi húsosfazekakhoz” visszahúzó vágyakozása! Az egyház népe tagjaiban is és együttesen is hányszor gyűjtötte a maga fejére méltán Isten haragját és ítéletét. Sokszor már úgy látszott, hogy ezt a haragot ki is tölti ránk az Isten és beteljesedik rajtunk az ítélet. Li's mégis! Bűneink ellenére, reménységeinken felül kegyel- mes volt hozzánk az Isten! Kegyelmes volt ezelőtt 15 évvel is, a nagy összeomlás idején! A romokon ország épült, pusztuláson, törmeléken, emberi tört reményen és fásultságon fölragyogott újra a nap. Felépültek templomaink is. Ország épült, templom épült, de nem — magától! Lemondásból, áldozatból, szolgálatból. Azoknak az áldozatából és szolgálatából, akiknek szívében a háború minden borzalma és embertelensége után és ellenére is megmaradt tisztán egy igazabb emberség képe, akik nem egy összeomlott ország romjain merengtek, hanem már akkor a romok helyén felépülő új, nagyszerű, emberibb holnapot látták. És ezért a tisztult, drága látomásért, otthon nélkül, ruha nélkül, munkasegítő gépek nélkül rohamra indultak az utcákat és a szíveket borító romok ellen, és rohamra hívtak másokát is. Maguk is éhesen élelmet szerző országjárásra indultak, hogy megmentsék az éhhaláltól a holnap emberségesebb emberéi: a kisgyermeket és a csecsemőt. Bizony, Testvéreim, böjt volt ez is, mert a böjt az önmegtagadást, az önérdek háttérbeszorííá- sát, az élet odaszánását jelenti másokért, a többiekért, az emberért! És ebből az áldozatból született itt élet. rpemplomaink is felépültek, s ma gyülekezeteink méltó ün- nepléséhez hozzátartozik, hogy hálát adjanak Istennek az újrakezdés, és az új, békés életünk ajándékáért. És hálát adjanak azért is, hogy szószékeinkről és a Rádión keresztül is újra hangozhat az ige Jézus Krisztus áldozatáról, arról, hogy Isten szeretete nagyobb a mi bűneinknél, hogy Jézus Krisztus megindult gyarlóságainkon, megszánta gyengeségeinket, elesettségünket, magára vette bűneinket és bemutatta értünk a golgotái oltáron, a keresztfán a legdrágább áldozatot: önmagát áldozta oda, hogy elfordítsa fejünkről az Isten méltó haragját. Ezért Főpap Ö. Nem olyan, mint bármelyik más főpap, nem olyan, mint Áron. Ű az igazi, a nagy Főpap. Az ő böjtje: lemondás, áldozat, szolgálat, szenvedés, életodaszánás. Nem önmagáért, hanem önmaga ellen. Szeretetből. Isten szereteté- böl, a világért, az emberért, értünk. * A mi nagy Főpapunk áldozatát, értünk odaszánt szolgálatát elfogadta Isten. A böjti időszak azért nemcsak szenvedésről, nemcsak áldozatról, nemcsak keresztről beszél, de hirdeti a szeretet, az áldozat, a szenvedés, a kereszt diadalát is. Jézus keresztje és halála nem kudarc, hanem diadal. A szeretet, az áldozat, az életodaszánás diadala. Egyszóval: a mi nagy Főpapunknak diadala, Krisztus győzelme. Nem volt könnyű ez a győzelem. Meg kellett érte harcolnia Jézusnak. Kísértéseken át kellett azt kitusakodnia. Nagyobb jiísértések voltak ezek a negyvennapos böjt pusztai kísértéseinél. Ott, a pusztában arról volt szó, hogy megtagadja magában is és ezért maga körül is az embert. Hogy ne vállalja az önfeláldozás, a másokért aláhajló szeretet, a szenvedés útját. A Sátán ott állandóan azt suttogja néki: Hiszen te Isten fia vagy! Otthonod a menny! Ne hagyd el a magasságot, ne hagyd el a dicsőséget, ne vállald a küldetésedet, ne vállald, ne mentsd meg, ne szolgáld az embert! Ebben a kísértésben győzött Jézus. Győzelmének útja: hogy vállalta az ember sorsát, szenvedését, örömét és bánatát. A magasságból a mélységbe alászálló út ez. Leereszkedett az emberi lélek, az emberi élet legnagyobb mélységéig is. És itt, ebben a mélységben szakadt reá életének másik, nagy kísértése. Az a kísértés, hogy egészen odahagyja azt, ami a magasság, a menny, és maga is a mélység gyermekévé váljék. Elhagyja az Istent s annyira emberré legyen, hogy az emberlétet a bűnnel együtt vállalja. És nem bukott el! Ebben a kísértésben is győzött. „Mindenben megkisértetett. hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” És ebben van Isten földi gyülekezetének reménysége és vigasztalása. Jézus Krisztus ismeri elesettségünket, a bűn emberi életet romboló, rettenetes erejét. És nem lehet az emberi életnek olyan próbája, kísértése, mélysége, melyben meg ne értene bennünket, ne szánná nyomorúságainkat, ne tudna megindulni gyarlóságainkon. Tf észvéte nem üres szó, hanem valóságos részvétel kísértéseknek kitett emberi próbáinkban „vándorlásunk idején”. Mindenben hasonló lett hozzánk. Társunkká, barátunkká, testvérünkké lett. És mégis más, mint mi. ö a mi nagy Főpapunk, aki kísértéseinket, vergődéseinkéi, bűneinket magára veszi és a keresztvállalás, önéleténck odaáldozása. böjti útján az Istenhez viszi. Nagy Főpapunk, aki nemcsak mint Áron, a szent Istent elrejtő kárpiton, hanem az egeken hatolt át. Ő a nagy, az igazi Főpap, aki ott van az Atya jobbján. Akit semmi el nem választ az Istentől. És ugyanakkor egészen a miénk, akit semmi sem választ el tőlünk sem. Áthatolt az egeken. És ez Biztos úton Másképen kel! keresztyéneknek tennünk, mint ahogyan vettünk! Naplómból Az idén immár tizenötödször ünnepeljük meg hazánk felszabadulását. A tizenöt szabad esztendő eltüntette a romokat, begyógyított sok sebet az ország testén és a magyar nép szívében. Üj élet indult és népünk szorgalmát gyümölcstermővé tette Isten. Jó és helyes, ha évfordulón emlékezünk, belelapo- zuhk az írásba, amelyre tizenöt esztendővel ezelőtt ke1945. január. Álló front lett a falunk. A falu népének el kell hagymat a lakóhelyet. Az éjszaka leplébe rejtőzve vonulunk az ismeretlenség felé. Ki tudja — meddig? Ki tudja, hová! Az éjszakában süvöltve fütyül az északi szél. Fázunk. A gyermekek sírnak. * Húsz kilométerre vagyunk a falunktól. Ide hallatszik az ágyúdörej. Mi lehet otljion? * Március közepében járunk. Orosz katonáktól olyan hírt hallunk, hogy haza lehet mennünk. Ha sikerül haza jutnunk — jöhetnek a többiek is. Az egész falu. * Üszők! Eldobott fegyverek. Halott katonák. Felpuffadt lovak. Pusztulás. Hullaház! Ez a falunk. Irtózatos! * Ötéves kislányom, amikor meglátja a rommá leit templomot — sírni kezd. Vigasztaljuk őt. Vele sírunk. * Emberek indulnak a mezőre. Akna robban a lábuk alatt. Temetnem kell. Megint akna robban. Megint temetnem kell. Mindig csak temetnem kell. Nem bírom idegekkel. Összeroppanok. * Híre jön, hogy vége a háborúnak. A halál nem arat többé a meggyötört magyar földön. Április negyediké az élet ünnepe. A rommá lett templomból lehozzuk a megmaradt harangot és harang lábra tesszük. Harangozunk! Harangozunk! Elünk! * Az egyházi magtár romja: alatt kővel, porral keveredett gabonát találok. Elosztom. — gyelmesen pontot tett az Isten. Jó és helyes, ha elolvasunk újra néhány sort népünk és a népek történelmének akkor nagyon összekuszált soraiból és azokból a kusza sorokból, melyek bennünk, a lelkünk mélyén is összekuszálődtak, s szinte csak a reménytelenség, a ki- látástalanság, a „nem lehet" és „nem érdemes“ keserű szavaiból álltak. Nem a lemondás szellemét idézgetjük azonban, amikor emlékeinkben Ritka, drága kincs mostanában egy karéjka kenyér. * Beértek az őszi vetések. Aratunk! Kenyér nélkül! Vízen! De aratunk! Üjra lesz kenyerünk! Üjra lesz vetni való magunk! Csodálatos! Élni fogunk! * A szőlők is beértek. Szüretel a falu. Egyik kezemben friss, puha, fehér kenyér. Drága magyar kenyér! A másik kezemben mosolygó, hamvas szőlőfürt. Már nevetni is tudunk! Szép ez az élet. * Vasárnap van. Istentisztelet. Aratási hálaadó ünnep. Szobánkban van együtt a gyülekezet. Olvasom az aratási hálaadó ünnepi szentigét:- „Én vagyok az életnek ■ kenyere. Ha valaki eszik ebből a kenyérből, él. örökké!'' * Földet osztanak a faluban. A föld azé, aki megmunkálja. Eddig nem így volt. Ezentúl így lesz! Mindig így! Derűsek, magabiztosak lettek az emberek. Jó találkozni és beszélgetni velük. * Ezerkilencszáznegyvenkilen- cet írunk. Május huszonhatodikat. Újjáépült a templomunk. Szinte hihetetlen. lapozunk, hanem Istent dicsérjük, Aki ítéletében is kegyelmes volt, megáldotta az újrakezdést, áldással koronázta a szorgalmat, a munkát — meghallgatta az imádságot. Álljon itt néhány töredék a múltból, úgy, ahogy egyik lelkészünk tallózgat abban, és azért, hogy vele együtt, mindnyájan tanuljuk még jobban megbecsülni a mát, és Isten segítségével még hűségesebben fáradozni a holnapért (Szerk.). Az új oltár falának körívére ezt a szentigét írtuk: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát." (Másképpen kell keresztyéneknek lennünk, mint ahogyan voltunk. „Nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben." Szolgálatban! Sok-sok szolgálatban! Egymásért! Népünkért! Embertársainkért! Közelvalókért! Távolvalókért!) * Népünk új alkotmányt készített magának. A legszebb tételét feljegyzem magamnak A Magyar Népköztársaságban legnagyobb érték az ember. Jézus számára is az ember a legfőbb érték. Vigyázok, hogy soha se vétsek az ember ellen. (Utólagos feljegyzés. A Magyar Népköztársaság Alkotmányára letettük az esküt.) * Érdekes! A beszédtéma mindenütt, a jövő. Kórházak, iskolák, városok, gyárak épülnek. Nincsenek munkanélküliek! Épül a szociálizmus. * Üj fejezetet nyitok a naplómban. Sok írnivalóm van. Németh Géza Böjt harmadik vasárnapját ősi egyházi elnevezés Oculi vasárnapjának mondja a 25. zsoltár 15. versének első szavával. „Szemeim mindenkor az Űrra néznek, mert ö húzza ki a tőrből lábamat.” Bűnből, kísértésből, bajokból kiált a zsoltár Isten felé a bizalomnak, reménységnek és bizonyosságnak szavával. Böjti hang, amelyik nem teljes azzal, hogy felismeri bűneit s kesereg bennük, hanem ismeri az erőt, amely nagyobb a bűn hatalmánál s ismeri az utat, amely kivezet abból. Lázár feltámasztásának „előtörténete” embereket tükröz, akiket bajok vettek körül. Üzenet jön Jézushoz, hogy Lázár beteg. Mennyi aggódás, szorgoskodó szeretet, remegés, félelem, ápoló gondoskodás rejtőzik az üzenetben! Egy család, ahol megbomlott az egyensúly, mert rájuk szakadt a baj. A tanítványok bizonytalan várakozással nézik, mit tesz Jézus. Őbenne pedig a biztos támaszpont rendíthetet- lensége rajzolódik ki. A nappal tiszta, világos, határozott és az időzítettség nyugalmas lépéseivel történik minden még akkor is, amikor a ba j a halálig nő. Ö az az Űr, akiről a zsoltárvers szól. Azt a biztonságot tárja elénk ez a vasárnap, amely eltévedt turistákban támad akkor, amikor rátalálnak a célhoz vezető útra. Tűnik a bizonytalanság fáradtsága és tanácstalansága. A lccsüggesz- tett kezek és ellankadt térdek új erőre kapnak. Vannak emberek, akiket a keserűség úgy körül tud lengeni, mint a köd, vagy mint a bűz. Mintha hiába nyílnának virágok, hiába volna szép a világ, hiába van meg mindenük, csak a keserűség terem bennük, mint a rejtett gyökérből felnövekedett, bokorrá burjánzó gaz. Nincsen igazuk! Á gazt irtani kell — önmagunkból elsősorban s az áporcdott levegőt ki kell szellőztetni! Böjt nem a szenvedés apotcozisa, nem önmagáért van, hogy abba elmerüljünk, hanem Isten kegyelme erejének tükre, amely még Krisztus szenvedő útjának állomásaival is arra mutat, hogy hatalmas az az erő. amely ekkora árat tudott fizetni azért, hogy egyenes ösvényünk lehessen az, aki üt, igazság és élet s hogy a sánta meg ne botoljék (— szószéki ige Zsid. 12:11—15 —), hanem gyógyultan, az élet reménységével, akarásával és munkálásával járjon. Koren Emil KÖSZÖNTŐ Adjon az Isten: jó napot, Sok boldog órát, holnapot, Kebledbe égő, nagy hitet, Jóságot-fénylő szent szívet. Ajkadra öröméneket És egykor: örök életet! Palotay Gyula Isten népe számára nem a távolság, hanem a közelség kifejezője. Egészen közel van az Istenhez, de mert Főpap, egészen közel van az emberhez is. Nem azért hatolt át az egeken, hogy elmenjen tőlünk, hanem azért, hogy főpapi szolgálatát Isten közelében végezze érettünk. Hogy Ű, aki a golgotán bemutatta az áldozatot, önélete odaáldozását, most közbenjárjon és könyörögjön azokért, akikért a kereszten meghalt. Mivel tehát ilyen Főpapunk van. aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Es ezzel a felhívással, illetve ennek a felhívásnak való engedelmességgel kezdődik, kedves Testvéreim, a keresztyén böjt, a mi böjtünk. I? agaszkodjunk vallásunkhoz! Ez a felhívás nem valami 1 vallásos kitartásra buzdítás. Nem is vallásos szokásaink, hagyományaink, kegyességi formáink, vagy külsőleges böjti szokásaink megtartásáról, a hozzájuk való ragaszkodásról van itt szó, hanem arról, hotfy böjtünk keresztyén böjt legyen, azaz krisztusi böjt legyen. Kövessük Urunkat, Jézus Krisztust a másokért való életáldozatnak általa megmutatott útján. A mi böjtjeink nagy kísértése az, hogy azért fegyelmezzük a testünket, azért imádkozunk, vagy végzünk különböző ún. „lelki- gyakorlatokat”, hogy ezek által is közelebb kerüljünk az Istenhez. Magunkra tekintünk, pedig a „közel az Istenhez” a Krisztus követője számára nem jelenthet mást, mint ugyanakkor egészen emberközelségben élni. Keresztyénségünk nem egyszer került és kerül abba a kísértésbe, hogy vállalja Istent, de nem vállalja az embert. Nem tud, vagy nem akar alászállni „a lelki magasságokból”. Nem indul meg az emberi élet nyomorúságain, érdektelennek vallja magát az emberiség nagy kérdéseiben, részvétlenül szemléli, vagy tudomásul sem veszi az emberi életet megmérgező bűnt. Krisztus követségében járni — vallásunkhoz ragaszkodni — nem lehet úgy, hogy csak az Istennel való békességemet keresem és nem keresem embertársaimmal a békét. Pedig az ige így figyelmeztet: Békülje- tek meg Istennel, beleüljelek meg egymással. Krisztusról vallást lenni: ragaszkodni vallásunkhoz, nem jelenti-e az együttérzést nemcsak azokkal, akik a Tízparancsolat tükrében látható valamelyik bűnnek rabságában vergődnek, hanem azokkal is, akik a gyarmati elnyomás bilincseit hordják. Nem jelenti-e hitünk és lelkiismeretünk indításából megtenni mindent, hogy ne haljanak éhen milliószámra ezen a gazdag földön embertársaink, akikért Krisztus meghalt. De sokan mondják ma is, ezek nem lelki dolgok, ehhez semmi közöm. Jézus Krisztust is megkísértette ez. Hogy azt mondja a mi nyomorúságainkra és bűneinkre: ehhez semmi közöm, hogy ne vállalja az embert, hogy megmaradjon — emberi szóval szólva: — „a maga szent környezetében, levegőjében”. Ragaszkodjunk vallásunkhoz azt jelenti, hogy legyünk méltók nagy Főpapunkhoz. Hogy azzal az áldozatos szeretettel, amely a Főpap szeretedének és áldozatának példáját követi, végezzük mi is a világban, emberek között a segítés, a támogatás, a békességszerzés. az irgalmasság „papi” szolgálatát. 1Tenjiink hozzá, járuljunk bizalommal a kegyelem királyi " székéhez, borítsa el nemcsak oltárainkat és szószékeinket a bűnbánat színe, de szívünket is a bűnbánat. Hogy nem végeztük eddig Főpapunkhoz méltóan ezt a szolgálatot. A Főpap áldozata és közbenjárása révén bizodalmunk lehet, hogy nem a haragvó Isten sújtó keze emelkedik fenyegetve fölénk, hanem a megbékélt Atya terjeszti felettünk kezeit áldásra, hogy irgalmat nyerjünk' és kegyelmet találjunk alkalmas időben.
