Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-03-13 / 11. szám

Dohnányi Ernő

Egy rövid újsághír arról tudósít, hogy miként közel 15 éve nagy pályatársa, Bartók, ugyancsak távol a hazájától, a 82 éves Dohnányi Ernő is elköltözött az élők sorából. Töretlen frisseséggel dolgozott az utolsó napokig. Tanított, játszott, komponált. Ezt az egyidőben, felváltva, pihenésül és erőgyűjtésből gyakorolt hármas tevékenységét csodálták és némileg irigyelték tőle híres zenészkortársai. Amikor nálunk járt Rachmaninov, aki hasonlóan egy személyben volt zongoraművész, karmester és zeneszerző, őszinte elismeréssel nyilatkozott e sorok írójának Dohnányiról, akinek zongoradarabjait sűrűn tűzte műsorára, hogy ilyen teljesítményre ő képtelen volna. Ha zongorázik, akkor jódarabig kizárólag ezt teszi. Ha vezényel, elfelejti, hogy zongora- művész is. Ha meg komponál, semmi másra nincsen gondja, mint az alkotásra.

Dohnányi zeneszerzői jelentőségét a kortársi közelség miatt egy későbbi, higgadt mérlegelés fogja tárgyilagosan megállapíthatni. Mint Brahms örökösét, a klasszicizáló utó- romaticizmus nemes és előkelő művelőjét tartja nyilván ez idő szerint a zenei közvélemény. Újabb, külföldön szerzett muzsikáját nem ismerjük . Természetes köny- nyedséggel és termékenyen alkotott. Maradandó színpadi, zenekari s zongoraművekkel gazdagította a zeneirodalmat. És mint tüneményes kamaramuzsikus, különösen finom szellemes, humortól szikrázó kamarazenéjével szerzett babérokat.

Elévülhetetlen érdemeket, világszerte megbecsült hírnevet vívott ki pedagógiai tevékenységével. Olyan kitűnőségek kerültek ki mesteriskolájából, mint az európaszerte ünnepelt Fischer Annie, továbbá Földes Andor. Kilényi Ede, vagy Hernádi Lajos, aki nemcsak mint zongoraművész, hanem mint a zeneművészeti főiskola professzora, pedagógiai sikereivel is nagy mintaképe példáját követi. A legendás Dohnányi-billentés a kiváló tanítványok féltveőrzött és szerető gondossággal továbbított öröksége.

Dohnányi, mint ember és művész, elsősorban közvetlenségével hatott. Ahogyan kilépett a hangversenydobogóra, útban a zongora felé, egész akaratlanul és öntudatlanul felfejtette az eszmény; művész misztikus titkát. Még le sem ütötte az első hangokat, máris éreztük, hogy rendkívüli kinyilatkoztatásban lesz részünk. Gyakran szemére vetették, hogy elhanyagolja a gyakorlást, nem fordít elég gondot a technikára. Valóban, akadtak szép számmal híres kortársai között nagyobb technikával rendelkező zongoraművészek, de egy se versenyezhetett a tökéletesen illúziókeltés, a költői hitelesség mérvében az ő varázsos, elemezhetetlenül szép játékával. Feledhetetlenek Schubert és Schumann interpretációi. De legnagyobb Beethoven tolmácsolásában

volt. Apák és fiúk nemzedékét nevelte a zenei titán sze- retetétében, kifejlesztve. bennük a legigényesebb ízlést és az alázatot, a mélyből fakadó tiszteletet a legmagasabbrendű művészet iránt. Egy alkalommal ráadásul az elcsépelt Für Elisé-t játszotta. Mellettem a nézőtéren Bartók ült, aki a felviharzó tapsban önkénytelen őszinteséggel így nyilatkozott a szomszédjához hajolva? „Ez az igazi Beethoven!”

A játék bűvölete alatt Dohnányi óriásira nőtt, korok és emberek fölé. Mi, kortársak; ilyenkor bámultuk legjobban alkotó géniuszát. És amíg a varázslat tartott, eltűnt Dohnányi, eltűnt a hallgatóság. Csupán a'lélek zengte időtlen dallamát...

H. G.

Kai

varia

Egy új magyar filmről

KÜLÖNÖS KÁLVÁRIA ez:

az emberek, akik végigjárják, önmagukat feszítik keresztre. Egy paraszti származású fiatal író, Túli József éles szemmel észrevette a mai magyar falu életének drámai lüktetését és filmet írt egy családról, akik önmaguktól szenvednek ennek az életnek a sodrásában. A belső vihar különösképpen két emberben dúl: egy öregben s egy fiatalban — és ez mintha egy régi s egy új világot jelképezne.

Az öreg Tóth gazda alakja komor sorstragédiába illenék. Páger Antal olyan élethűen formálja meg a filmen, hogy a néző szinte vele együtt roskad össze magáramaradásának súlya alatt. Az öreg Tóth dolgos, becsületes ember, aki boldog jövőt akar biztosítani gyermeinek, csakhogy azon a módon, ami sok százados múlt öröksége ugyan, de a véget ért múlté. Gürcöl, kuporgat, sem éjjele, sem ünnepe, a munka örömét nem ismeri, csak a fáradságát, de végzi, mert megszokta. Amikor körülötte új élet formálódik, nem vészi észre, hogy elfelejtett élni. A múltban élve akar jövőt biztosítani — de ez nem lehetséges. Az élet törvénye szerint különös kálváriáját végigjárva össze kell törnie, mert a ráomló tragédia maga alá temeti.

A BELSŐ KÁLVÁRIA másik zarándoka a veje, Ferenc, ö már más életet is ismer, amelyben ugyan éppúgy kell dolgozni — meglehet többet is, mert tanulva kell dolgozni —, de szélesebb és mélyebb előtte a jövő. Az öreg Tóth tragédiája az, hogy nent ismeri fel az újat, hanem görcsösen a régibe temetkezik; Ferencé viszont, hogy noha ismeri az újat, apósa kedvéért mégis a régi kalodájába kényszeríti magát. De az ó gúnya szűk már neki, a közösség, a haladottabb termelés, az együttes munka vonzza

őt. Bár elszakította magát tőlük, elszakadni mégsem tud; Az ő kálváriája a tisztulásé. Amig bűnhődik, mert jobb belátása ellenére visszafelé lépett, szembe az idővel» addig meg is erősödik, hogy újra a maga útját járhassa, amely azonban nem csupán az övé, hanem a közösségé.

MILYEN ERDEKES! Néhány évvel ezelőtt a paraszti életben még csak az okozott drámai feszültséget és lett irodalmi vagy művészeti alkotások témája, ha egy paraszt- ember nem tudott elszakadni a múlttól. Ebben a filmben az élet valóságából a művészetbe lép egy új konfliktussal küzdő parasztember, aki nem tud elszakadni a jövőtől. Írók és művészek eddig csak annak: az útját ábrázolták, akit a szíve visszahúzott a megszokott; magános életbe, Túli József hősét szíve már a közös életbe húzza vissza. Alighanem éppen ez az újdonság okozza; hogy az író nem tudta ugyanolyan mélyen és megrázóarj ábrázolni ezt a vívódást, mint a másikat, az öreg Tóthét. Eszméltetően mutatja meg a gürcölő gazda csődjét, de nem tudja még ugyanilyen erővel; magával ragadóan az új, a közösségi élet egész gazdagságát bemutatni. Amit azonban a születőben levő új életformáról elmond, azt egy fiatal Dár üde szerelmének történetével teszi kedvesebbé és közvetlenebbé.- A MAGYAR FALU nagy történelmi változásában ki- nek-kinek meg kell találnia a maga útját a beTá# vívódás tisztító kálváriájában. Ez az őszinte, meggyőző szándékú film (Mészáros Gyula fiatal filmrendező alkotása) ahhoz segít hozzá, hogy hőseinek kálváriáiéból okulva mindenki könnyebben és hamarább felismerje, hol a helye.

Z. L.

Külföldi eorvházi hírek

ELSZÄSZ-LOTHARINGIA

Az elszász-lotharingiai

evangélikus egyház — ennek az egyháznak volt lelkésze Albert Schweitzer atyja s ő maga is —, 240 000 lelket

számlál. 377 anya- és leánygyülekezet számára csak 139 lelkész és 42 segédlelkész áll rendelkezésre. Így a lelkészhiány nyomasztó. A teológiai hallgatók száma is csökkenőben van.

ÜJ JÉZUS-REGfiNY

Milka Waltari Nobel-díjas finn író „Az ország titka“ címen, regényt írt Jézus életéről. A könyvet egyházi körökben örömmel fogadták.

NOÉ ATYA

ADY ENDRE egy téli nap óta immár visz- szatért szerelmetes városába, itt van Budapesten, a főutcából nyíló téren, Jókaival szemközt, úgy ahogy a Kerepesi-temetőben is szemben laknak ők. A halhatatlan halottak emberi testnél maradandóbb matériában térnek vissza, Ady most bronzban és testén felüli arányokban áll itt, magasan, győzedelmesen, realisztikus fejjel és költőt jelképező palástban s a forradalmi változást mutató heves mozdulattal. Csorba Géza műve a szobor s leleplezésén Darvas József mondott beszédet a nagy költőről, akitől változatlanul van tanulnivalónk ma is. Ott áll a szobor-Ady, az ország egyik leglüktetöbb útvonalán, ahol sokat járt életében, felhők alatt szálló ifjúságában. Az ifjú szívek, akikben tovább kívánt élni, közben megöregedtek, de a költő nem öregedett meg. Aki szimbólum, mindig ifjú marad.

S Ady valóban szimbólum, akár Arany, Vörösmarty vagy Petőfi, akikkel együtt őrzi ezentúl e város lelkét. Mindnyájan megtaláljuk benne a magunk poétáját. Mily különös sors és szerep az övé, hogy verseivel országos reformokért, belső változásokért, forradalomért harcolt, holott csak dalolni kívánt, mint a költők mind. Mert őszinte volt, mindent kimondott, amit meglátott, meghallott, megsejtett, megálmodott. Mily könnyű volt ráfogni, hogy az ő versei segítettek az ország össze- zúzásában, mintha a vers oka lehetne annak, amit éppen elhárítani kíván. Nézzük a szobrát, tehát a jelenvaló Adyt, aki tisztán, bátrán, igaz szívvel harcolt azért, hogy ez az ország azé a népé, azé a dolgozó-alkotó nemzeté legyen, amely ezer esztendőkön át fenntartotta. Utolsó nagy nemzeti költőnk volt Ady Endre, akinek költészete összefoglalja a magyar multat s a magyar társadalmat, életünk igényét és értelmét. Mikor lehullt a fehér selyemlepel a bátor alakról, aki minden verseinek egységes megtestesítője, arra gondoltam, miért nem énekelnek a fiatalok, a diákság, mely körülállja a fölénk magasodó szobrot s nézi, nézi. Szeretik-e úgy ezt a költőt, ahogyan mi szerettük? Megragadja-e őket ez a költő egy élet hűséges szolgálatára a népért, ahogyan minket ragadott meg?

S még valami jutott eszembe az új pesti szobornál. Az, hogy ez az őszinte költő volt a mi legigazibb vallásos költőnk. Mert bűntudata volt, ahogy Makkai Sándor találóan •mondta. Ilyen egész ember volt, ilyen egész költő lett. Költő: a forradalmi lendület Istenszavával. Erre tanít a visszatért Ady Endre.

MODERN ORFEUSZ a címe Végh György most megjelent műfordításainak. Majdnem száz idegen költő magyar sujtásban. Végh György, a finom érzelmek halkszavú poétája, közel száz külföldi költőt kalauzol a magyar olvasóhoz. Ismerősöket s főleg ismeretleneket. akiknek csak a nevét tudtuk, vagy azt se. Válogató szeme az olasz meg a spanyol lírán maradt legtovább, de okosan és érzékeny muzsikus-ujjal széttapogatott a modern skandinávok, törökök, oroszok, csehek és lengyelek közt is. Természetesen hozza a hagyományos magyar lírai érdeklődés területét is: a franciákat, németeket s angolokat, sőt amerikaiakat és osztrákokat, és néger költőket. Tiszteletreméltó körképet kapunk a Modern Orfeusz révén, újabbat annál, amit Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc rendkívüli művészettel varázsoltak félszázadon át a magyar nyelvterületre. De Végh nem egy új nemzedéket kísér, válogatásában nincs generációs szempont, a műfordító saját ízlése és szeszélye szerint választotta ki a verseket, mint vérbeli költő, aki szétnézett a rokon lelkek tájain. Vannak itt idősebbek és régen holtak, mint Verlaine vagy Swinburne, Biok vagy Brjuszov s vannak öregek, akik ifjú költők, mint Corrado Govoni, aki pásztor volt, ma Itália egyik legjobb költője, ő írta a Partizán halála című verset, itt olvasható a kötetben. Kosztolányi Dezső Rimbaud nevezetes versét közölte 1914-ben híres antológiájában, A völgyben egy katona alszik cíNoé atya nagyon öreg volt már. Szeme beesett és arcán elmélyültek a ráncok. Orra megkeskenyült és egykor villogó fogai helyett csak a megkeményedett íny rágicsált már, de az sem sokat, mert a keveset mozgó öreg test a kevéssel is megelégedett. Noé atya nem lépett taló.n egy napon százat sem.

Reggel — régi szokása volt ez már — kelt az ébredő nappal és az alkonyattal tért nyugovóra. Hajnalonként elvégezte reggeli imáját, s ilyenkor mindig egyedül maradt a sátrában.

Különös imádkozó volt. Nem magában mondta az imádság szavait, fennhangon imádkozott. Néha meg éppen felerösült az öreg hang, hogy a sátorból is kihallatszott.

A reggeli ájtatosság után mindig énekelt is. Reszelés hangon dicsérte a nagy Istent szüntelen.

Ilyenkor nem zavarhatta meg senki. Amikor aztán apró lépteivel kitipegett a sátor ajtaján, rendszerint mosolygott az arca. És úgy fénylett, mint az Isten emberéé, aki a Sinai hegyen az Istennel beszélgetett.

A sátor előtt karosszéknek kiképzett fatörzs állt. Jáfet, a fia hozta egyszer a patak parijáról az odvas, vén fát. Elkorhadt belét kivájta, az élő kérget, amely el nem pusztult, meghagyta az ülőke támlájául, s így valóban olyan lett a vén fűzcsonk, mint egy kényelmes karosszék. Jáfet illatos erdei szénával ki is tömte ülés magasságig a belsejét, s kicserzett kecskebőrrel vonta be. A hosszú kecskeszőr puha és meleg volt, s hűségesen szolgálta Noé atya testi kényelmét.

Ebben a meleg fészekben üldögélt naphosszat Isten embere.

műt, Végh György Govoni hasonló hwng- ütésű, azonos témájú, mégis egy vihar nyomasztó zenéjével a Rimbaud idillikus halálától elütő s egész világot borulatba húzó versét fordította nekünk.

Tévedne, aki azt hinné, hogy a Modern Orfeusz mind ilyen eseményekhez, korhoz, históriához, társadalomhoz feszülő lírát nyújt. Sőt, nem egy vers messze elkalandozik minden valóság-közléstől. Nem is tudjuk értelemmel megközelíteni olyik poéma mondanivalóját. Csupán az idegek játékát érezzük, a forró reflexeket, a lüktető vért, egy sikolyt vagy egy álmot. Kortársak vannak itt együtt. A vers egyes ember élményét közli, de az antológia egy korszak keresztmetszete. Mit mond ez a keresztmetszet? Azt, hogy mindenütt egyformán nyugtalan a költői szív, egyformán kínozza az elmúlás gondolata, kevés a hite, nincs Istene, de érzelmei oly finomak, látása oly átható, egyik a másikától tanult, de hagyott még felfedeznivalót az utána jövőnek. Mert a líra véghetetlen ország és szabadság.

SZABÓ LŐRINC, ha élne, most március utolsó napján, volna hatvan esztendős. Még érezzük keze melegét, firtató szemének tűnődő fényét. Életműve még nem zárult le, újságjaink, folyóirataink most az évfordulóra is ismeretlen új verseit közlik. Várjuk a Szabó Lőrinc-versek teljes gyűjteményét, hogy modern klasszikusaink sorában kijelöljük végleges helyét a korán eltávozott költőnek. Nem az a legfontosabb, hogy ez a hely mily közelségben van Arany János körül, hanem hogy élő líra az, amit Szabó Lőrinc neve jelent. Élő lira: az idegek, a szív roppant erejű anyag-képzése, a kifejező képek óriás sora, a képzelet és nyelv rendkívüli leleményei. Szabó Lőrinc nem volt könnyű szavú, szórakoztató költő. Nagy versei drámai erővel törnek ránk, bonyolult s mégis egyszerű igazságot hangsúlyozva. Hogy keserű, fanyar, derű nélküli verseket írt? Hát Arany, Vörösmarty vagy Ady? A költő Urai anyagát a kor adja, a társadalom, amelyben a költő él, a helyzet vagy a sors, amely nemcsak a költőé, mindnyájunké. Szabó Lőrinc írhatott volna úgy, hogy kiszáll a korából s amit mond, szépet, érdekeset, fülbemászót, az mind a látott-hallott dolgok okos takargatása. írnak így verseket a költők, pláne ha érvényesülni akarnak. Szabó Lőrinc nem írt ilyen verset, egyet se. A költői nagyság a kifejezés őszinteségének nagysága. A vers, az igazi vers, embernevelő erkölcsiséget képvisel. A bűn megváltása nemcsak keresztyén igazság, hanem poétikai igazság is. Attól válik a vers hihetővé, hasonló bűnös lelkek megrázó eseményévé. „Fáradt vagyok hazudni” — írja egyik nagy versében Szabó Lőrinc, a Magam ügyében című versben. Ez az ő magatartása. „Az igazság a legfőbb kényelem, lelkem legfőbb kényelmét hirdetem” — folytatja, önfeltáró, kiteregető lélek volt ez a költő, de amit elmondott magáról és tapasztalatairól, az az élő látás költészete volt s a benső érzékenységé. „Azt szeretem, aki engedi, hogy legyek nyugodtan az, aki vagyok: hogy legyek költő, magyar és szabad, kit nem küldenek és nem tiltanak.” Így szól tovább ugyanebben a versben, amelyet végül így fejez be:

Az igazat keresem: azt, aki

nem kényszerít, hogy hazudjam neki.

Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy

legyek egészen az, aki vagyok.

Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,

igaz vagyok, mindig félelmesebb,

félelmes a fegyverem, emberek: mindenre elszánt lelkiismeret.

Igen: ez a lelkiismeret, amely végső summája a bűnökben megégett embernek, ez a lelkiismeret az, amiért érdemes volt oly nehezen élni s oly korán eltávozni. Ezt a lelkiismeretet hagyta ránk Szabó Lőrinc, mintegy azt mondva: Légy igaz, őszinte, így élhetsz érdemesen! Az emberi lelkek nagy változtatói szólnak így, holott Szabó Lőrinc csak költő volt. Érdemes hát odafigyelni a' költőkre.

Szalatnai Rezső

Nem unatkozol egész nap édesatyám, amikor magadra hagyunk, kérdezte Jáfet, aki a fiai közül a legtöbbet időzött a ház körül. Noé atya elcsodálkozott a kérdésen. Unatkozni? Nem, nem, menjetek a dolgotokra és ne törődjetek velem.

Szépek az én napjaim így tehetetlenül is. Gondolkozom fiam, van rá időm. És azt hiszem, ez a legtermékenyebb dolog a világon; a gondolkozás ... Ügy érlelik a gondolatok az ember lelkét, mint éretlen gyümölcsöt a napfény. Sokat, sokat kellene gondolkozni mindenkinek.

Mikor még jó erőben voltam, akkor sem tudtam ellenni a gondolataim nélkül.

Ha szántottam, megállítottam az igát, a jószág kifújta magát, és én is felfrissültem a gondolataim között. Sokat láttam, hosszú időt megéltem, sok minden történt velem S amíg az eszünk bírja, végig kell gondolnunk a dolgainkat, mert mögöttük mindig ott jár a láthatatlan és mégis megérinthető Űr.

ő a fények forrása és ha mindig öt keresve és látva gondolkodunk, talán Ő a gondolat is maga. Véle vagyok a perceimben, így hogyan unatkoznám? Csak jól kell s vé(.e kell gondolkoznunk, mint ahogyan az Ür is állandóan, az életünk minden percében gondol minket.

Jáfet lélegzetvisszafojtva hallgatta t-zt a különös vallomást. Ajkáról elő is rebbent egy félénk mondat.

Hogyan csinálod ezt, Noé atya, hiszen én is gondolkozom, de másként, mint te.

Velem is sok minden történt, tudod.

Ó, milyen tisztán emlékezem vissza a messzi napokra, amikor felemelkedett velünk a bárka a vizek színére. Ringani, majd úszni kezdeti; a habokon és elszorult a szivem. Azt hittem, meghalok a félelemtől. S milyen különös, ha ezekre a napokra gondolok, egyre csak az állatok szemét látom.

Kitágult az őz szeme, s olyan irtózat ült a szemgolyókban, mintha ölni vinnék. Az oroszláné meg összeszűkült, amint idegességében egyre csak ásítozott. A tevék viszont csukott szemmel álltak remegve és még akkor sem nyitották ki szemüket, mikor fity- tyedt alsó ajkukkal a széna után nyúltak. A nyitott szeműtekben egyre szűkült a rémület. És arra is egyre kell gondolnom, hogy egyik sem ordított a rémülettől. Mintha meg- némultak volna a bárkában mind. A madarak nem csivileltek. a lovak nem nyerítettek, a disznó nem röfögött, a tehén nem bőgött, az oroszlán nem ordított és a sakál nem üvöltözött. Ha a régi napok emlékei villannak elém. egyre csak erre kell gondolnom. Nem is tudok másra.

Gondolataimban tágulnak, szűkülnek, nyitódnak, vagy csukódnak a szemek, de mindig csak a szemeket látom, ők ugranak gondolataim középpontjába s talán a gondolat is ők maguk? ' ,_j

így gondoltad valahogy, amikor az előbb a gondolkozásról szóltál?

Pillanatra megállt Jáfet a beszédben és sóhajtott, majd előtört belőle: én nem szeretek gondolkodni Noé atya.

Inkább csak tenni, venni, dolgozni reggel- től-estig megállás nélkül, szakadatlanul, mert a munka leköti a gondolataimat. Ha fejszé- zek, a fejszén jár az eszem, ami lecsúszhat a fatönkről s lábam veheti. Ha vadat űzök, az állat útját figyelem, merre vehet irányt, hogy kerülhetek eléje, hogy ki ne tör ion.

Mindent, csak nem tétlenkedni, nem, mert akkor jönnek a gondolatok. Meghalok, ha egyszer tehetetlenségben kell töltenem napjaimat, mint neked most, Noé atyám.

Noé atya pedig mosolygott e szavakon.

Nem mentél még mélyre Jáfet, még csak magadat, a munkádat, a dolgaidat látod, de nem látsz még a dolgok mögé. Pedig a dolgok mögött látható mindig az Élet.

Jáfet nemigen értette e nehéz értelmű szavakat, de kimondhatatlan vágy fogta el az apja titokzatos tudománya után. Az Ür gyermeke volt ő is, házanépe is, Néki szolgáltak hűségesen. Imádkozott, áldozatot mutatott be a kőoltáron, böjtölt, egyszóval mindent megtett, ami tőle telt. hogy élete kedves legyen az Űr előtt. Hitt is benne és mégis érezte, hogy messze van tőle, az egyetlen, a Nagy: Noé atyához pedig közel s mintha állandóan bent is élne Noé atyában. Miért e különbség; a másfajta gondolkozás lenne a titkok nyitja?

(Folytatjuk)

Jakus Imre