Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-02-21 / 8. szám

VII. parancsolat NE LOPJ! Imádság: Urunk, Istenünk, egykor régén kiadott parancso­latodat tedd ma is irányítóvá és élővé, hiszen Te nem a múlt­nak, hanem az örökkévalóságnak élő Istene vagy. Akaratod és parancsolatod hassa át egész életünket szent Fiad, az Ür Jézus Krisztus által. Ámen. A mózesi törvény Jézus Krisztus szavai által megerő­sített parancsa évezredeken át hangzott minden tulajdon védelmére: „Ne lopj!” Nemze­dékről nemzedékre csaknem változatlan tartalommal lehe­tett továbbadni ezt az Igét. A személyes tulajdon erkölcsi védelme mellett ma Isten in­dít új erkölcsi kérdések fel­vételére. A termelőeszközök nagy ré­sze a társadalom, a nép tu­lajdonába került. A gyár, a bánya, a különféle üzemek, a mezőgazdaság egy része, a kereskedelem nagy része, a közösség tulajdonává lett. A megváltozott tulajdoni vi­szony megváltozott erkölcsi helyzetet is teremtett. Az egy­háznak ki kell terjesztenie mondanivalóját a társadalmi tulajdon védelmére is. Hirdet­nünk keli az eligazító igét a ma embere számára, aki egy­re szélesebb területen érint­kezik nap mint nap a tár­sadalmi tulajdonnal, a nép vagyonával. Feladatunk természetesen ma sem más, mint általában az igehirdetői feladat: jelen­idejűvé tenni Isten igéjét és akaratát, azaz most sem kell mást tennünk, mint keresz­tyén hitünk alapvető igazsá­gait kell alkalmaznunk az új erkölcsi helyzetre. A régi, év­ezredes parancs, ma ugyan­úgy hangzik, mint bármikor: 5,Ne lopj!”, csakhogy ezt nem- esupán a magántulajdon vé­delmére kell értenünk, hanem vonatkoztatnunk kell a társa­dalmi tulajdon, a nép vagyo­nának védelmére is, sőt ép­pen ennek az új mondani­valónak kell ezután erőtelje­sebben érvényesülnie egyhá­zunkban. Legcélszerűbb az, ha Luther erkölcsi bátorságát vesszük alapul, s amit ő a magántu­lajdon védelmére elmondott, azt alkalmazzuk a társadalmi tulajdon megvédésére is, hi­szen a társadalmi tulajdon sem független az egyéni ér­dek védelmétől, sőt a nép va­gyonában van igazi egyen­súlyban a közösségi és az egyéni érdek, tehát ebben tel­jesedik ki a tulajdon teljes védelme, amely az egyént és a közösséget egyszerre tartja szem előtt. Luther Nagy Kátéjában nemcsak azt tartja lopásnak, amikor valaki elcsen vala­mit a másiktól, hanem azt is, ha valaki „kárt tesz, vagy en­ged tenni olyasmit tunyaság­ból, lustaságból”. „Ily módon egy évben harminc—negyven aranyat is ellophatsz — amit ha más megtesz, kötélen lóg i— de így még büszkélked­hetsz, verheted a melled és senki sem nevez tolvajnak.” Luther tanítása alapján vi­lágos, hogy Isten „Ne lopj!” parancsa ellen vétkezik az, aki a társadalmi tulajdont úgy tekinti, mint „Csáki szal­máját”, amit lehet büntetlenül széjjelhordani, vagy felelőtle­nül kezelni. A hivő ember nem lehet munkájában ha­nyag, gondatlan, kártevő, anyagpazarló, selejtet termelő. Az evangélikus ember nem azt vallja, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze”, hanem azt, hogy mun­kájában, a tulajdonhoz való viszonyában s élete minden pillanatában Isten színe előtt áll, aki mindent lát s az em­berek előtt még le nem lep­lezett tolvajt is megítéli. Luther jól tudta, hogy az egyszerű tiltás nem ad semmi erőt a törvény megtartására. Ezért feltárja azt a mozgató erőt. amely hajtó rugója a törvény betartásának. Ez pe­dig nem más, mint az Isten által adott emberszeretet. A Kis Kátéban a tiltó mondatok után nyomban következnek az eligazító mondatok, amelyek arra irányítanak, hogy fele­barátunkat „támogassuk, hogy vagyonát megőrizhesse és megélhetését javíthassa”. Pontosan erről van szó a társadalmi tulajdon védelmé­nél is, ami nem szolgál más célt, mint azt, hogy annak gyarapítása révén a nép meg­élhetése javuljon, ezzel pedig mindenki egyéni felemelke­déshez is jusson. Aki a nép vagyonát szereti, becsüli, vé­delmezi és gazdagítja, az ez­zel együtt saját magáról is gondot visel, mert a társa­dalom tulajdona egyúttal min­denkinek a személyes vagyo­na is, amelynek az ápolása, oltalmazása: családja, népe, hazája iránti kötelessége is. Aki Jézus Krisztus tanítvá­nya, az nemcsak szájjal vall­ja az emberszeretetet, hanem életével és cselekedeteivel is bizonyságot tesz arról, hogy embertársait egyéneiben és összességében támogatja, hogy azok Luther Kis Kátéjának szavai szerint: „megélhetésü­ket javíthassák”. Éles szavakkal bélyegezte meg Luther kora spekulán­sait, akik „a szabad és nyílt vásárból rabló- és uzsora­alkalmat csinálnak, akik min­dennap megcsalják a sze­gényt, új nyomorúságot és drágaságot okoznak s mind­egyik ad-vesz vakmerőn, da­col és dölyfösködik, mintha joga volna áruját olyan drá­gán adni, ahogy neki tetszik és senkinek sem szabadna ebbe beleszólni”. A kufárokra korbácsot emelő Jézus igazságszereteté- vel kell hirdetnünk: közjólé- tet, a nép felemelkedését ássa alá az. aki a maga pecsenyé­jét akarja megsütni a közös­ség' kárára. Isten rég megítél­te azt a kort, amelynek gaz­dasági alapelve ez volt: „Aki bírja, marja!”. „Kaparj kurta, neked is lesz!” A keresztyén ember sohasem lehet olyan szeretetlen, hogy felebarátja, s ezzel Isten ellen vétkezhet­ne a nép felemelkedése érde­kének megsértésével. Nemcsak az egyes ember lopással kapcsolatos vétkét látja meg Luther, hanem kárhoztató ítéletet hirdet a nemzetközi élet színpadán le­játszódó kufársággal, kizsák­mányolással szemben is. A feudális és a korai kapitaliz­mus világáról így ír Luther a Nagy Kátéban a „Ne lopj!” paranccsal kapcsolatban: „Bizony* ez a legelterjed­tebb foglalkozás (ti. a lopás) és a legnagyobb céh a vilá­gon, és ha a világot nézzük és annak hatalmasait, bizony olybá tűnik az egész, mint egy óriási istálló, tele nagy tolvajokkal. Ezek az uzsorá­sok ugyan nem útonállók, nem betörők és hivatásos tol­vajok. kik a készpénzt dézs­málják. ezek a gazok nyíltan mutogatják magukat, neme­seknek címezik őket, tisztes, jámbor polgárok* kik szép külső alatt lopnak és rabol­nak.” Meglátja Luther a legna­gyobb szabású rablást is, or­szágok, népek kizsákmányolá­sát és elnyomását: „Tulajdonképpen hallgatni kellene a kis tolvajokról, mert a nagy, hatalmas fő tolvajokat kellene támadni, akik urak­kal és fejedelmekkel paroláz- nak, kik nem egy-két várost, hanem az egész országot ra­bolják ki.” Luther utalásai nyomán ne­künk, mai keresztyéneknek egészen világosan kell lát­nunk, hogy a gyarmatosítás, a népek elnyomása nyilván­való vétek Isten lopást, meg- ,károsítást tiltó parancsa el­len. Meg kell szoknunk, _ hogy a kis dolgokon Való hűséget ugyanolyan éberen vizsgáljuk, mint a népek életét és béké­jét feldúló nagyszabású kér­déseket. Luther példamutató erköl­csi bátorsága kell, hogy nyi- tog'assa a mi szemünket is a tiszta erkölcsi látásra. Ne­künk, mai keresztyéneknek különösen két dolgot kell egé­szen világosan látnunk Isten „Ne lopj!” parancsával kap­csolatban: 1. Keresztyén erkölcsi köte­lességünk a tulajdon megbe­csülését a társadalmi tulaj­donra is vonatkoztatni s ezzel megvédeni a nép vagyonát és mindent megtenni a közös va­gyon növelésére. Isten paran­csa iránti hűség követeli a ke­resztyén embertől, hogy ügyel­jen minden munkaeszközre, gépre, szerszámra, takarékos­kodjék a rábízott anyagokkal, óvja és gyarapítsa a közösség, az egész nép tulajdonát. 2. Keresztyén erkölcsi köte­lességünk meglátni azt a nagyarányú és nemzetközi vi­szonylatokban jelentkező bűnt, amely a világszerte recsegő- ropogó gyarmatrendszerben látható. Ezzel kapcsolatban meg kell látnunk minden „szép külső alatti” tolvajt, ugyanolyan leleplező bírálat­tal, mint ahogy azt Luther sa­ját kora álcázott tolvajaival tette. A társadalmi tulajdon vé­delme és a gyarmati rendszer elítélése két olyan alapvető keresztyén erkölcsi felada­tunk, amely nélkül nem tel­jesíthetjük Isten „Ne lopj!” parancsát Ennek a kettős feladatnak a munkálása te­rén még igen sok tennivalónk van, amellyel tartozunk Isten­nek. egyházunknak, népünk­nek és az egész emberiség­nek! O. E. Emlékezés Edwin Fischerre Csak nemrég ünnepelte a világ Albert Schweitzert, a „nagy orvos”-t, az emberba­rát békeapostolt, 85. születés­napja alkalmából. Most meg, az egész zenei világ gyászol­ja a másik svájci békeapos­tolt, az emberbarát nagy mu­zsikust, Edwin Fischert. Mind­kettőjük életpályáját és mű­ködését a sorsszerűén vállalt küldetés, a hivatásuk meg­szállottsága jellemzi. Életük egyetlen nagy cél megvalósí­tása: az emberiség szolgálata. Jóvátétel a mulasztottakéit. Szüntelen áldozathozatal az emberibb jövőért. Alázattal és hittel gyakorolt példaadás. Schweitzer sokoldalúbb: tu­dós, filozófus, művész és or­vos egyszemólyben. És ez a sokoldalúság egyetlen gyakor­lati érdekben összpontosul: az elnyomotty sokáig emberszám­ba se vett négerek felkarolá­sában. Gyógyít, nevel és egyengeti az összehangolást és a kiegyenlítődést a másfajú emberek között. Nemcsak hir­deti. hanem praktizálja is az emberiség békés együttműkö­dését. Edwin Fischer kizárólag előadóművész. Ö volt a nagy interpretator. Az eszményi pedagógus, aki úgy szerzett gyönyörűséget feledhetetlen Bach-. Mozart-, Beethoven- játékával, hogy a hallgatósá­got az egyéniségéből kisugár­zó átszellemültséggel közös munkára, együttvégzett, le­nyűgözően élvezetes utazásra tudta rábírni. A fárasztó, fe­gyelmezett, roppant etrőkom- centrációt követelő részt meg­tartotta magának, de a közön­sége se maradhatott tótlen, pusztán kényelmesen szóra­kozni vágyó, csak passzív, vagy közömbös utas, hanem feladatot kapott tőle s ezt a feladatot örömmel vállalta is. Ha visszaemlékezem zon­goraestjeire. kamarahangver­senyeire, amidőn a zongora mellől vezényelte zenebarát, vagy együtt szerepelt Dolmá­ny ival és Bartókkal, úgy je­lenik meg előttem felfelé fé­sült* világosbarna, bozontos hajával, szemüveges, széles arcával és valószerűtlenül gyermeki, tisztanézésű kék szemével, mint aki fenntartás nélkül hisz abban, hogy most, a dobogón, a fényár­ban úszó terem ünnepi vára­kozásának feszült csendjében csodának kell az ő szerény közreműködésével végbemen­nie. Bach, Mozart, Beethoven szelleme támad fel és élni, hatni kezd az egybegyűlt em­berek szívében. És ez a ha­tás tovább terjed (másokra is, azokra, akik jelen se vol­tak a teremben. Voltak nála bizonyára ki- magaslóbb előadóművészek. De nem Ismertem Edwin Flschemél ébresztőbb mű­vészt, aki akaratlanul is, mint valóságos pedagógusóriás, a gyermekien romlatlan hitével gyakorolta a csodát: a békés együttműködést — az elévül­hetetlen nagyok szellemében — a jóakaraté emberekkel. II. G. HÍREK 'f — Hatvanad vasárnapján az oltárterítő színe: zöld. A va-' sárnap oltár! igéje: Jn. 4,5— 15; szószéki igéje: II. Kor. 12, 1—10. — LELKÉSZ MEGHÍVÁS. A bezii gyülekezet a megüre­sedett lelkészt állásra egy­hangúlag Kiss Jenő győrsági missziói lelkészt hívta meg. — PESTERZSÉBET. A gyü­lekezetben vasárnap, február 14-én délután gyülekezeti összejövetelt tartottak. Az összejövetel jellegét az alka­lom központi témája: „Feke­te testvéreink, a négerek” határozta meg. — A lelkészi munkaközös­ségek életéből. Egyházunk lel­készi kara köszönettel fogad­ja azokat az alkalmakat, me­lyeket a Hazafias Népfront nyújt azáltal, hogy megyén­ként a protestáns lelkészek számára békeüléseket rendez. Ezeken az üléseken szakava­tott előadók tájékoztatják lel­készeinket hazánk és az em­beriség nagy kérdéseiről és feladatairól. A tájékoztató előadások során ezidőszerint a harmadik előadás: „A ha­ladó erők előretörése a má­sodik világháború után” áll az összejövetelek központjá­ban. A veszprémi egyházmegye protestáns lelkészei értekezle­tet tartottak, melyen Halász Béla esperes megnyitója után dr. Matolcsy Károly, a Ma­gyar Nemzet külpolitikai ro­vatának vezetője, főszerkesztő tartotta meg előadását. A győr-soproni egyházme­gye protestáns lelkészei feb­ruár 4-én tartották békegyű­lésüket a megyei Tanács dísztermében. Az előadást Zala Tamás, a Nők Lapja ro­vatvezetője tartotta. — A pesti egyházmegye lelkészi munkaközössége feb­ruár 9-én tartotta ezévi első értekezletét Budapesten. Kar­ner Ágoston bevezető áhítata után Hafenscher Károly: A megigazulás és a munkaetika összefüggése, Veöreös Imre: A gyülekezet .új életformájá­nak kialakulása társadal­munkban címen tartott elő­adást. — A kelet-békési egyház­megye lelkész! munkaközös­sége február 15-én tartotta Békéscsabán 1900. évi I. munkaülését. A homiletlkai munkaközösség a vasárnapi szolgálatra készítette fel a je­lenlévőket. Előadást dr. Gub- csó András és Kun Kaiser József tartottak. A gyüleke­zeti adattári kutatómunkáról Linder László adott beszámo­lót. Fest Miklós: Az egyházi zeneszeretet az egyház életé­ben címen tartott előadást. ISTENTISZTELETI REND BUDAPESTEN, 19€0. FEBRUÁR 21-ÉN Deák tér de. 9 dr. Kékén And­rás, de 11 Haíenscher Károly, du. 6 lYajtler Gábor. Fasor de. 10 iij. Blázy Lajos, de. 11 Koren Emil. du. 6 iíj. Biázy Lajos. Dózsa Gy. u. 7. de. tél 10 Koren Emil. Ül­lői út 24. de. fél lo Kardos József, de. 11 Kardos József. Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlovák), dr. Szilády Jenő, de. háromnegyed 12 Grün- valszky Károly. Karácsony S. u. 31. de. 10 Grünvalszky Károly. Thaly Kálmán u. 28. de. 11 Dre- nyovszky János, du. 6 Drenyov- szky János. Külső Üllői út du. 5 Drenyovszky János. Kőbánya de. 10 Benczúr László. Utász u. de. 9 Takács József. Vajda Péter u. 33. de. fél 12 Takács József. Zugió de. 11 (úrv.) Boros Károly. Gyarmat u. 14. de. fél 10 Karner Ágoston. Rá­kosfalva de. fél 12 (úrv.) Karner Ágoston. Fóti út 22. de. 11 Nagy István. Váci út 129. de. 8 Nagy Ist­ván. Üjpest de. 10 Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Soroksár de. 9. Rákospalota, MÁV-telep de. fél 9. Rákospalota-nagytemplom de. 10. Rákospalota-kistempiom du. 3. Pestújhely de. 10. Rákosszent­mihály de. fél 11. Bécsikapu tér de. 9 Madocsai Miklós, de. 3 0 (német úrv.) dr. Bucsay Mihály, de 11 Várady La­jos, du. 7 (úrv.) Madocsai Miklós. Toroczkó tér de. fél 9 Várady La­jos. Öbuda de. 9 Vámos József, de* 10 (úrv.) Fülöp Dezső, du. 5 Vá­mos József. Tarcsay Vilmos u. 11. de 9 Zoltai Gyula, de. 11 Zoltai Gyula, du. fél 7 Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de. fél 11 Ruttkay Elemér. Budakeszi de. 9. Kelen­föld de. 8 (úrv.) Kendeh György, de. 11 (úrv.) Kendeh György, du. 6 dr. Rezessy Zoltán. Németvölgyi út 138. de 9 dr. Rezfessy Zoltán. Kelenvölgy de. 9 dr. Benes Miklós. Budafok de. 11 dr. Beres Miklós. Alber!falva de. 7 dr. Benes Mik­lós. Nagytétény du. 3 dr. Benes Miklós. Csillaghegy de. fél 10. Cse­pel de. 11 Mezősi György, du. 6 Mezősi György. Kegyelem % „Dicsekednem kell, ha nem használ is, s ezért rátérek a látomásokra és az Űrtől nyert kinyilatkoztatásokra. Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt elragad­tatott a harmadik égig, testben-e, nem tudom; testen kívül-e, nem tudom; az Isten tudja. ÍCs tudom, hogy ugyanaz az ember _ testben-e vagy testen kívül, nem tudom; az Isten tudja el ragadtatott a paradicsomba és hallott kimondhatatlan beszé-k deket, amelyeket nem szabad embernek elmondania. EzzelW az emberrel dicsekszem; magammal ellenben nem dicsekszem, hanem csak erőtelenségeimmel. Pedig ha dicsekedni akar­nék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondok. De mér­sékelem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint ami­nek lát engem, vagy amit hall tőlem. És azért, hogy még a kinyilatkoztatások különös nagysága miatt se bizakodjam el. tövis adatott a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön en­gem, hogy nagyon el ne bizakodjam. 1’miatt háromszor kö­nyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el tőlem és ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erő- telenség által jut cl céljához. Nagy örömest dicsekszem tehát az erőtelenségeimmel, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért gyönyörködöm a Krisztusért az erőtelenségekben, bán­talmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szoron- gattatásokban, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.” (II. Kor. 12, 1—10.) Ismerek egy csöpp kislányt, aki az 1956-os földrengéskor annyira megijedt, hogy amikor kimentették a pillanat alatt rommá lett lakásukból, egy szót sem tudott szólni többek Megnémult. Az orvosok hosszú, erőfeszítéses munkája kellett ahhoz, hogy ismét beszélni tudjon. Nagy volt az öröm, amikor a kisgyermek ismét beszélni kezdett. Olvastam egy emberről, aki a második világháború szörnyű csatazajában megsüketülL Több év múlt el, sok kezelésen esett át, amíg visszakapta hallását. Hallottam egy emberről, akire a háború következté­ben sötétség borult. Több mint tíz évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy megláthassa szeretteit, magához ölelhesse leg­kisebb gyermekét, akit addig csak szerethetett, de még nem látott. Nagy dolog az, ha a néma beszélővé, a süket hallóvá, a vak látóvá lesz. De nagy dolog az is, amit az egész Szentírás tanít és tu­domásul ad az emberiségnek: Isten kegyelmes az emberhez. Istennek erről a kegyelméről tesz boldogan bizonyságot a mai vasárnapon Pál apostol, amikor a kegyelemről elmondja a következőket: Isten kegyelme az enyém. Ahhoz, hogy az ember mara­déktalanul értékelni tudja ezt a mondatot, el kell előbb jutnia oda, hogy szembetalálkozik a törvény teljes szigorúságával. A törvény vádol az Istenhez való viszonyunkban. Vádként el­mondja, hogy Isten útja helyett a bűn útját járjuk. Vádol, mert sokszor csak segítségkéréssel, számításból közeledünk Istenhez. Vádol, mert hitetlenek vagyunk. De a törvény el­marasztal az emberekkel való kapcsolatunkban is. Meg­mutatja, hogy a szeretetünk önzés csupán, a segítőkészségünk képmutatás, a megértésünk nem más, mint lélek nélküli jól— neveltség. Ha egyszer nagyon rádöbbenünk arra, hogy nincs és nem is lehet semmi mentségünk, akkor felragyog az ar­cunk és boldogsággal telik meg a szívünk, amikor Pál bi­zonyságtételét halljuk Isten kegyelméről. A kegyelem az enyém. Az enyém, aki kárhozatra méltó vagyok. Az enyém, aki hitetlenkedem, s nem tudok Megvál­tómhoz, Jézus Krisztushoz ragaszkodni. Az enyém, akin már sokszor felborult a barátság, a megértés és a béke. Az enyém, akinek a szavain és tettein is megfordul a háború és béke nagy kérdése. Isten kegyelme elég. Jó, ha ezt is tudjuk, mert ez a tudat eloszlatja minden aggodalmunkat. Isten kegyelme elég arra* hogy bűneinket megbocsássa, hogy botladozó lépteinket meg­erősítse a jó úton való járásra. Isten kegyelme elég arra, hogy a szívünk és az életünk teljesen megváltozzék és megújuljon. Ez a kegyelem formálja teljesen újjá az Istennel való kapcsolatunkat, s állítja helyre az általunk elszakított gyer­meki viszonyt. De ez a kegyelem elégséges arra is, hogy újjá­formálja a! emberekkel való kapcsolatunkat is. Vannak olyan keresztyének, akik éppen az állítólagos keresztyénségükre való hivatkozással lenézik a világot és távoltartják magukat a világ nagy kérdéseitől. Isten kegyelme megtanít minket arra is, hogy ne idegenül nézzük a világot, hanem minden igyekeze­tünkkel azon legyünk, hogy szavaink és munkánk nyomán a világ nagy kérdései is megoldást találjanak. A kegyelemről szólva elmondja még az ige azt is, hogy: Isten kegyelme csoda. Talán érthetetlen számunkra mindaz, amit Pál apostol Isten kegyelméről mond, de észre­vehetjük: Isten kegyelme érthetetlen Pál számára is, mert Isten kegyelme csoda. Olyan felfoghatatlan dolog az, hogy vasárnaponként általunk talán sokszor rossznak ítélt ige­hirdetéseken keresztül is maga Isten szól hozzánk. Érthetet­len, hogy az úrvacsorái ostyában és borban magával az élő és hatalmas Űr Jézus Krisztussal lépünk közösségre. Érthetet­len, hogy a sokszor nagyon is gyarló egyház Krisztus teste és Isten népe. Érthetetlen, hogy mi, esendő emberek Isten gyer­mekei és Jézus Krisztus testvérei vagyunk. Emberileg olyan nehéz lenne mindezt megmagyarázni és érthetővé tenni. De Isten kegyelme mégis valóság, amellyel naponként találkozunk. Fogadjuk hét hittel azt, amit Pál apostol sem értett, de hittel fogadott: „Elég neked az éo ke­gyelmem, mert az én erőm erőtelenség által jut el céljához”. És a hit által Isten kegyelmével együtt mienk az örök élet is. Harkányi László N APRÓL-N APR A VASÁRNAP: — ÉZS. 51, 8. — Mint a magvető a magot a szántóföldbe, úgy szórja Isten az Igét az emberi szívekbe. Fogadjuk hálával Isten beszédét. Jn. 5. 26; Lk. 8, 4—15; Mk. 7, 1-13. HÉTFŐ: — II. KIR. 6, 16—17. — Isten gyermekének soha­sem kell félnie, mert Isten mindig vele van. Az ítélet napján Krisztus á kezese. Csel. 5, 14—23; Mt. 13, 10—17; Mk. 7, 14—23. KEDD: — ZSOLT. 71, 16. — Aki Istenben bízik, az soha­sem szégyenül meg, mert megsegítő kegyelmét lépten-nyomon megtapasztalja. Zsolt. 71, 16; Ézs. 28, 23—29; Mk. 7, 24—30. SZERDA: — JER. 2, 13. — Isten gyermeke számára az erő és vigasztalás az Ige. Jn. 6, 35; Lk. 10, 38—42; Mk. 7, 31—37. CSÜTÖRTÖK: — II. MÓZ. 4, 11. — Isten keze csodálatos módon irányítja életünket. Mindent az Ö gondviselésének kö­szönhetünk. Atyai jóságáért hálával és engedelmességgel tar­tozunk. Gal. 1. 15—16; Józs. 24, 1—2/a; 13—16; 22—28; Mk. 8, 1-10. PÉNTEK: — ZSOLT. 65, 12. — A keresztyén ember min­den testi és lelki jóért hálás az Istennek. Ne aggodalmaskod­junk. Tudja a mi Atyánk, mire van szükségünk. Bízzunk gondviselésében. Mt. 6, 34; Zsid. 3, 12; 4, 1; Mk. 8, 11—21. SZOMBAT: — JER. SIR. 5, 1. — Szenvedésünk közepette bizodalmas hittel fordulhatunk Istenhez. Ha szüntelenül fo­hászkodunk Hozzá, irgalmával megkönyörül rajtunk. 1. Pét. 4. 19; Zsid. 6, 1-8; Mk. 8, 22-26; Jer. 8, 4-9 Bandi István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom