Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-02-14 / 7. szám

Mezőberény és két temploma 15 éve gyilkolták meg Remete László evangélikus lelkészt A község története a tör­ténelemelőtti idők homályá­ba vész el. Határában őskori szerszámokra bukkant az anyaföldet vallató régészásó. Ügy látszik, hogy régen volt ősünk szerette a Körös halát és környékének vadjait. Utó­daként később aztán jónéhány náció települt meg hosszabb- rövidebb ideig a folyó két partján s a hunok csakúgy megszerették ezt a tájat, mint ahogyan magyar eleink. AZ ÍRÁSOS EMLÉKEK a 14. század közepén kezdik emlegetni azokat a falvakat, településeket, amik ma már csak az egyes határrészek ne­veiben élnek. Az 1500-as évek elején pedig itt volt a Vármegye székhelye. Ugyan­ennek a századnak a köze­pén a határbéli települések, falvak lakossága a lutheránus feligió buzgó követője. A gyulai vár elestével (1556) megpecsételődik Berény és határának sorsa. Ettől kezdve, hol a török égeti fel a településeket, hol meg ön­ként vándorolnak el lakóik. Elvándorolnak, mert nem bír­ják a zaklatásokat, a kettős adóterhet. A török erőszakkal hajtja be a maga adóit, a jó­időben Felvidékre menekült földesúr meg a távolból, kü­lönböző fenyegetésekkel köve­teli meg a dézsmát. De nem változik meg a helyzet, vagy talán még rósz- szabbodik is, a, török kiűzése után. Csak ezzel magyarázha tó az, hogy a régiek romján felépülő falvak lakói éppúgj elmenekülnek a vidékről, mint eleik tették. Az 1685-ös össze­írás a 63 faluból csak hetet talál a vármegyében. A töb­binek néha még a helyét sem. 1702-ben református magya­rok telepednek le a régi köz­ség helyén. Harangot is ön­tetnek. Rá is íratják letelepe­désük dátumát, de aztán ők is gyorsan elmenekülnek. Ez az idő a birtokperek kora. A régi földesurak ivadékai szor­galmasan visszakq^etelgetik birtokaikat. Ámde legtöbbször hiába, mert a birtokszerzés még az olyan császárhű, Rá­kóczi-árulónak, mint Károlyi Sándor, sem sikerül. (S köz­ben: az 1716-os összeírás egyetlen lelket, egyetlen ép házat sem talál a határban. Mindent belepett a gaz. A természet visszafoglalta tulaj­donát.) A földesurak ivadékai hát nem kapták vissza birtokai­kat, mert azok „megfelelően igazolt birtokos utód hiányá­ban“ a kincstár tulajdonába kerültek át. Ezeket az ország­résznyi területeket aztán „iga­zolt császárhű“, főleg osztrák főurak kapták meg, ‘ szolgála­taik elismeréséül. így kapta meg Békés, Csongrád és Za- ránd megyéket Harruckern báró, a „linzi pék“, akinek az volt a legnagyobb érdeme, hogy sohasem lopta meg a császári kincstárt. Harruckern báró jó keres­kedőember volt. Tudta, hogy a kapott puszta földdel vajmi kevésre megy. Ezért ügynö­keivel bejáratta az országot és Németország egy részét is, akik fűt-fát ígérgetve, csalo­gatták az embereket az el­néptelenedett területekre. Így települnek le a régi község területén 1722-ben a Felvi­dékről jött szlovákok, akik között nagy számban magyar származásúak is voltak. Ez utóbbi onnan gyanítható, hogy az 1733-ban megkezdett anya­könyvben az ilyen nevek, mint Madarász, Szarvassy stb. vannak többségben. Az sem lehetetlen, hogy a magyar nyelvű telepesek között nem egy, a régen elmenekült lako­sok unokája, dédunokájaként került vissza a hegyes Fel­földről a búzatermő Alföldre. A telepesek első dolga volt, hogy templomot építsenek. Evangélikus létükre megtehet­ték ezt, mivel a gazdasági kedvezmények mellett arra is kaptak engedélyt a földesúr­tól, hogy vallásukat szabadon gyakorolják, templomot épít­hetnek. Evangélikusok voltak az 1725-ben Wüttemberg környé­kéről betelepedett németek is. ők a szlovákokkal ellen­tétben, nem hoztak magukkal papot, hanem elfogadták a már meglévő gyülekezet szol­gálatát. így volt ez egészen 1745-ig, amikor is az újabb telepesek papot hozatnak az óhazából, imaházat építenek. Ekkor jött létre az a ma már egyedülálló helyzet, hogy egy községben két, egymástól szervezetileg tel­jesen elkülönült evangélikus gyülekezet él. A 18. SZ. MÁSODIK FELÉBEN szépen gyarapodik a két gyü­lekezet. Előbb a szlovák aj­kúak növik ki templomukat s építenek a régi helyett má­sikat. Mégpedig rövid időn beiül kétszer teszik ezt. Nagy, időtálló kőtemplomot a né­met ajkúak építenek előbb. 1789 decemberében!, az év utolsó vasárnapján szentelik fel. 1797-re megépül a szlo­vák ajkúak kőtemploma is (sorrendben a negyedik), fc- sebb-nagyobb változtatással ma is áll mindkettő, azzal a különbséggel, hogy ma az előbbit az I. kerületi, az utób­bit a II. kerületi egyházköz­ség templomának nevezik. A község lakói ebben az időben már nem elégednek meg a nagyapáiktól rájuk­maradt termelési módszerek­kel. Keresik az újat az ész­szerűbb módozatokat. Alkal­mas tanítójuk is akad, még­pedig nem kisebb személyi­ségben, mint Tessedik Sá­muel. Bölcs, jó tanítómester volt, akire nemcsak az aká­cok emlékeztetnek, hanem egy határrész: a Tessedik-zug is. Az ő felvilágosító munká­jának köszönhető a mező'oeré- nyi gimnázium megalakulása is. 18.02-től, több mint har­minc évig oktatták itt a köz­ség, a közeli és távoli vidé­kek nebulóit. Ennek az isko­lának a padjaiban ült egykor Székács József és egyházunk több, más, neves egyénisége. S az intézet mellett működő leánynevelő egyik növendéke volt Szendrey Júlia. De nemcsak Szendrey Júlia neve emlékeztet bennünket a nagy költőre, Petőfi Sándor­ra, hanem sok más egyéb is. Ha belelapozunk összegyűj­tött verseinek kötetébe, akkor az első versek alatt ott olvas­hatjuk a község nevét, s itt írta az utolsót is, a JSzörnyű ido'-t. Petőfit rokoni és baráti szá­lak fűzték Mezőberényhez. Itt élt az anyai ágon unokatest­vér Orlay Petries Soma és a jegyző-jóbarát Bonyhay Béni. Többször járt itt, ha „meg­siratva árva magát“, atyafiúi, baráti jószóra vágyott a lelke. S mindkettőt megtalálta, még­pedig többszörösen. Vissza­emlékezéseiben maga említi, hogy valóban így volt igaz. S 1849. júliusának közepén in­nen „ragadta el a végzet" ... A szabadságharc bukását látó, elkeseredett költő ide mene­kül feleségével, a törpe em­(Folytatás a 3. oldalon) 1910. szeptember 17-én nagy öröme volt egy soproni gim­náziumi tanár családjának: fiú született. Fiú. Mennyi re­ménység támad körülötte. Közben rászakad az országra az első világháború nyomorú­sága, de egy gyermek nem so­kat lát a bajokból. 1929-ben kezdődött a gazda­sági válság. Ebben a gondter­hes évben érettségizett Re­mete László. Az evangélikus lelkészi pályát választotta, beiratkozott a soproni teoló­giára. Az embereken akart segíteni. Az üdvözítő evangé­liumot akarta hirdetni. 1934- ben a győri öreg templom ol­táránál szentelte evangélikus lelkésszé Kapi Béla püspök. Mennyi öröme van a Luther- kabátnak! Viselője a Krisztus követségében jár. Ezt az örö­möt mélyen átérezte Remete László. Segédlelkészi szolgálati he­lyei mind magas követelmé­nyeket jelentettek. Debrecen egyetemi város, magas kultú­rájú a gyülekezet, kiváló re­formátus lelkészek szolgálnak a városban, nem könnyű az evangélikus szószékről igét hirdetni. Űzd ipari központ, de egyúttal egyházi szempont­ból szórványközpont is. Apró falvakat, bányatelepeket kell járni télen-nyáron s az út fáradságának nem szabad lát­szania a szolgálaton. Sátoral­jaújhely az akkori tiszakerü- leti püspökhelyettesnek, majd később nyíregyházi püspök­nek, dr. Dómján Eleknek volt a gyülekezete. Abban az idő­ben központi szolgálati hely volt. Azután Jolsva következett. Felvidéki kisváros, nagy múl­tú evangélikus gyülekezettel. A segédlelkészből hitoktató lett. Ez egy kis emelkedést jelentett az egyházi ranglét­rán. Hogyan szolgált Remete László? Felejthetetlenül. A gyülekezet a bizonysága. Ami­kor új lelkészt iktattak be Jolsván, az üdvözlést mondók azt kérték, úgy szolgáljon, mint Remete László. Ha Bu­dapesten élő özvegye és árvái Jolsvára utaznak, a hívek az­zal fogadják: bárhová száll­hatnak, minden ház nyitva előttük! 1944 végén Szálasiék Né­metországba parancsolták az ifjakat leventeszolgálat címe alatt. Tábori csendőr kereste a katonaszökevényeket. De­portálták a zsidókat. Mit te­gyen ebben a helyzetben az az evangélikus lelkész, aiki a rábízott nyáj pásztorának vallja magát? Remete László, ez a kis termetű, csendes, sze­líd ember szembeszállt a fa­siszta háborús gépezettel. Is­merte a kockázatot, hiszen naponta akasztottak olyano­kat. akik nem szolgálták ki a fasiszta megszállókat. 1944. december elején Re­mete László hatvanhárom fiatalt gyűjtött maga köré. A Jolsva környéki erdők­be menekültek a levente­intézmény és az elhurco­lás elől. A menekültek megszervezték az életüket. Élelmiszert otthonról hoz­tak összekötök segítségé­vel. Barlangban laktak. Vadászkunyhókban, er­dészlakokban melegedtek. Némelyik fiúnál pisztoly is volt. Nem akarták könnyen adni az életüket. Jolsván elnémult a harang­szó, megszűntek az istentisz­teletek, a megvert fasiszta se­regek katonái kavarogtak az utcákon, tömve volt a kisváros német katonasággal. Remete László írásos hívást kapott Jolsváról, jöjjön isztentiszte- letet tartani, közel a kará­csony. A fiúk a menekült­szálláson kérlelték, ne koc­káztassa életét, de Remete László az életével sem gon­dolt. csakhogy elvégezze azt a küldetést, amelyre az egyház Ura elhívta. 1944. december 18-án egy 15 éves fiú kíséretében, aki most a szlovákiai teológiai akadémián docens, elindult a hegyekből a városba. Jolsván aznap újra megszólaltak a ha­rangok. A német gépkocsik, ágyúk, szekerek, csapatok kö­zött templomba gyülekezett a kisváros maradék evangé- likussága. Remete László újra ott állt a szószéken, újra hangzott az ádventi ige. A szószéki szolgálat befe­jeztével Remete László az ol­tárhoz ment, hogy az isten- tisztelet rendje szerint el­mondja a Miatyánkot és az ároni áldást. Mire azonban kifordult az oltártól, hogy imádságra hívja fel a gyüle­kezetét, a templom minden bejáratán át fegyveres német katonák törtek elő. Senki sem léphetett ki. A szemtanúk sze­rint pár perces döbbent csend lett. Remete nem fejezhette be az oltári szolgálatot. Oda­intettek neki, hogy kö­vesse a parancsnokot. Az oltártól, Luther-kabátban kísérték ki. Utolsó lelkészi szolgálata közben tartóz­tatták le. A híveket szét­kergették. Remetét felvitték a lakásá­ra. Házkutatást tartottak. Minden iratát, közte leírt prédikációit, összeszedték és elvitték. Remete László után azóta sincs írásos emlék, csu­pán az, ami az evangélikus egyházi újságokban megjelent tőle. A házkutatás alatt egy szót sem volt szabad szólnia, mindent némán kellett tűr­nie. A házkutatás után elvitték Remetét a jolsvai Koburg hercegi kastélyba, ahol a fa­siszta rendőri szervek tartóz­kodtak. Közben elfogták mind a hatvanhárom fiatalt a he­gyekben és barlangokban. Jolsván minden férfit 16 éves kortól 40-ig összetereltek és Besztercebánya felé hajtották őket, mert már nyomukban voltak a szovjet csapatok. 1945 január elején vánszo­rogtak a havas, síkos hegyi utakon a Jolsváról kihajtott férfiak, fiatalok, amikor egy teherautó lépésben ment el mellettük a rossz útviszonyok miatt. Német katonák közt látta nemegy fiú az apját, de ott volt köztük Remete László is. — Láttad? Ott vitték a tisz­telendő urat... A fiúk sejtették, hová vi­szik. Remete a besztercebányai „Sicherheitsdienst” fogházába került, röviden az SS-hez. 1945. január 9-én a fog­házból gépkocsival foglyo­kat vittek Nyemecka nevű faluba. Köztük volt Re­mete is. Most már a Hlinka-gárda kísérte őket, mert a németek menekü- , lésben voltak, de még utolsó parancsukat kiad­ták fasiszta társaiknak. A falu szélén agyonlőtték a foglyokat, holttestüket el­égették a közeli mészége­tőben, majd a maradvá­nyokat beszórták a Garam folyóba. Másnap, január 10-én meg­jelentek a felszabadító szov­jet csapatok. Az áldozatok tehát nyomta­lanul eltűntek. Ki akadhatna a gaztett nyomára a világ­háború pokoli zajában és ka­vargásában? És mégis nyomá­ra akadtak. 1958-ban Beszter­cebányán átalakították az egyik moziépületet. Egy he­lyen befalazva megtalálták a H1 inika-gárd is ták fegyvereit* iratait, köztük azoknak a név­sorát is, akiket meggyilkol­tak. Az iratokat azért rejtet­ték el, hogyha még egyszer a világra szakadna a fasisz­ta rémuralom, legyen mivel dicsekedni és pozíciót szerez­ni. A teljes anyagot feltárta G-avril Gryzlov: Gardistické Inferno, Bratislava, 1958. (Gárdisták pokla) című könyve. A budapesti csehszlovák nagykövetség 1960. január 12-én kelt s Remete özvegyé­hez címzett levelében kije­lenti, hogy Remete László tagja volt a Szlovák Nem­zeti Felkelésnek. így áll előttünk Remete László evangélikus lelkész hő­siessége. Nyugodtan mondhat­juk: halála vértanú halál volt. Hatvanhárom fiatalt akart megmenteni a fasiszta háború borzalmaitól. Evangé­likus istentisztelet közben, az oltártól, Luther-kabátban hur­colták el. Választhatta volna a könnyebb utat. De ő követ­ni akarta Mesterét. Jó pásztorként életét adsta a juhokért. Dr. Ottlyk Ernő „Kurucoknak virradt- napja" A szarvasi gimnázium könyvtárában őrzött régi kéziratok közt nemrég érdekfeszíiő kéz­iratra bukkantak, egy régi költeményre, amely a kuruc szabadságharc históriáját mondja el. II. Rákóczi Ferenc háborúi és fel­kelései — ez a versezet címe. Szembetűnő vonása, hogy párhuzamosan két nyelvű: ma­gyar és szlovák. Hajszálnyira azonos a mon­danivalója, a szavak, jelzők mind egyformák, a magyar verssorban ugyanannyi a közlés, mint a szlovákban. Szinte ölelkeznek a sorok, mint ahogy ölelkeztek Rákóczi zászlói alatt a magyar és szlovák érdekek a közös hazá­ért és benne a közös szabadságért. Dupla szabadságharc volt ez: nemzeti jogainkért és vallási felfogásunkért kerekedéit. Vallási fel­fogás: kétszáz évvel a reformáció után még mindig drága és szent volt, az eszmélő em­ber szabadsága, a látóhatár tisztasága, az életelv hirdetése és gyakorlata. Ez a hitbéli szabadság olyan közel állott a politikai sza­badsághoz, hogy azonosult vele. A katolikus Rákóczi Ferenc ezt a protestáns áramlatot kapcsolta bele nagy vállalkozásába, hogy kar­dot vont a katolikus Habsburgok ellen s a velük egy követ fújó urak ellen. „Nevezetes versek ezek, Amelyek itt megtör­téntek" — kezdi a névtelen költő s a szom­széd oldalon ugyanezt írja a Vág völgyében meghonosult Biblia szavaival: „Versiky pa- metihodné Jené se statt...” Valóban neve­zetes versek ezek. Nevezetesek nemcsak két­nyelvűségükkel, tehát a magyar—szlovák kö­zös érdek és erő dokumentumával, hanem tartalmukkal is. Politikai és egyházi histó­riát mondanak a versek, nem olyasmit, amit általában szokás Urai formában közölni. Ne csodálkozzunk ezen. Nálunk régtől fogva szo­kásban volt mindenről verset írni, a nép ma is jól érti a verses szót az élet legkülönbö­zőbb alkalmain s ünnepein. A XVIII. század elején — abból az időből való a versezet — még a históriát, a jegyzőkönyveket, leveleket és üzeneteket is szívesen versben írták, nem prózában. A közösség ezt kívánta, hisz a verselés, még a valooan lírai is, közösségi volt. Ennek megfelelően a költészet jellege is személytelen, hlem a költő az érdekes, ha­nem a hang s a közlés maga, A szerző né­hol elrejtve megnevezte magát, nagyon sok­szor azonban elhallgatta nevét, óvatosságból. Hisz joggal tarthatott az ellenfél üldözésétől, bőven akadt rá példa. A névtelen író szaba­don szólhatott, misem, korlátozta véleményé­nek nyilvánításában. Nagyon érdekesen vallanak ezek a névte­len versek a nemzet gondolkodásáról. Ki­derül belőlük, hogy a Habsburg-háznak nin­csenek hívei a népben s hogy a nemzet a szó mai értelmében, tehát nem a nemesség, azonos felfogású, akárminő az anyanyelve az egy országban. Ez az egy ország a török óta szétzilált állam, de a lelkekben változat­lan erővel él egységének igénye a szabadság­gal együtt. Olyan névtelen vers, se magyar, se szlovák, nincsen ebből az őszinte korból, amely Becs mellé állítaná a népet s azt dalolná, hogy a Habsburg-sas alatt kapjuk meg, amit együtt és külön-külön óhajtunk. Papok, katonák és diákok, nemesek, polgá­rok és parasztok, akik a kuruckor verseit írták: egy hiten voltak, egy világnézet lázá­ban égtek. Nem rajtuk múlott, hogy harmad­fél századdal ezelőtt nem alakulhatott ki ha­zánk az ö szívük kívánsága szerint. A szarvasi vers-kézirat ismeretlen szerző­je Rákóczi harcainak befejezése után írta művét s lényegében krónikáját adja a kuruc háborúknak. Akkor jegyezte fel józan s meg­gondolt verssorait, amikor a dicsőséges küz­delem véget ért, holott nem hozhatta meg azt, amit kívánt a nép. A véleményt a szatmári béke után óvatosan illett elmondani ezekről a dolgokról. Ez a versíró is óvatos, mégis visszasüt a soraiból a kuruc szabad­ságharc nagysága és őszintesége. Hallgassuk csak meg a kétszázötven soros költemény egy részletét, amely e lap olvasóit leginkább fog­ja érdekelni: Kurucoknak virradt napja. Újvárt, Egert is bevették, Erődjeit megkímélték, Esztergomot is megnyerték, Császáriak visszavették. Kurucokat kétszer verték, Nekik kárukat szerezték. Ám gyűlésben kurucoknak, Kedvök telt a magyaroknak. Mert a luterámisoknak, Hozzá a kálvinistáknak, Visszaadtak sok iskolát, Templomot meg parókiát. Tanácskoztak Rózsahegyen A katolikusok ellen, És ott el is határozták, Melyik templomokat adják, Hogy bírja evangélikus: Kálvinista, luteránus. Hozzá még elhatározták, Hogy ne égjenek a gyertyák Vasárnap az oltárokon, Vagy más egyéb ünnepnapon. Az evangélium mellett, A jelesebb szentleckéket, Többé már majd ne kántálják, Oltár előtt ne olvassák. Hogyha halottat temetnek, Keresztet már ne vigyenek, Mint nem visznek kálvinisták, Úgy tegyék a luteristák. Sok ünnepet eltöröltek, Már csak négy böjtöt rendeltek. Minden negyedévre egyet, Csodálkoztak rajt’ eleget. E napon ne merjen bárki Víz forralni, tűz csinálni. ' Földesurak azt akarták, Kössenek meg olyan traktát, Hogy a papot patrónusa, Esetleg más nemes ura, Minden évben kidobhassa, Másik papját beiktassa. De a papok nem engedtek. Ezek egyet nem értettek. Ebből a szemelvényből is látni, hogy a névtelen költő nagyon tárgyilagos szemlélő volt s amit itt idéztünk, világosan arra mu­tat, hogy protestáns volt. Ilyen lényegesen kiemelte a nyolc éves szabadságharcból a vallásszabadságra vonatkozó dolgokat. A kéziiatot Csanda Sándor közli most a po­zsonyi Irodalmi Szemlében, mint irodalom- történeti adalékot a nagy korszakról. A köz­lemény azt mondja, hogy az ismeretlen költii alighanem olyan kuruc nemes lehetett, aki Majtény után átallott a labancok közé. Hű­vös tárgyilagossága az, ami erre vall? Lehet­séges. Mindenesetre azon lepődnénk meg, ha krónikája zilált, túlzó történetet mond. Hogy labanc létére ennyire igazmondó maradt, azt hiszem, inkább arra vall, hogy a kényszerű álarc alatt is megőrizte a Rákóczi-korszak minden Majtények után megmaradó emlékét: az őszinteséget. Evvel tudott hű maradni a kurucok forradalmához, a függetlenség és szabadság eszméjéhez, a császári sas füllesztő szárnyai alatt. Többet nem tehetett, azt rá­bízta az utókorra. Szalatnai Rezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom