Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-11-13 / 46. szám
Beszélgetés a templomkapuban Ujcsanálosi templomunk 50 éves A borsod-hevesi egyházmegye legszebb falusi temploma Üjcsanáloson ez év október 2-án ünnepelte fennállása 50. évét. Az évforduló napja csendes hálaadásban telt el. Hálaadó istentiszteleten és ünnepi közgyűlésen emlékezett meg a gyülekezet a templomépítő ősökről s hálát adott Istennek azért, hogy az évfordulón a templom szinte teljesen megújítva áll Isten dicsőségére. Három éven át készült a gyülekezet a nagy alkalomra. A község terén álló szép külsejű templomot előbb csinos új kerítéssel vették körül. Rendbehozták a tetőzetet, megjavították a csatornákat, végül belül teljesen megújult a templom. A felszabadulás után nagy fejlődésnek indult község új betonjárda övezete is éppen a templom és az átellenben épülő modern tejgyűjtő központ épülete elől indult el, hogy összekösse a község főútvonalait.A templom külső formájában csaknem eredeti szépségében áll a község magaslatán — a háború okozta sebeket a gyülekezet szere- tete helyrehozta a háború megszűnte után — s délceg ifjúként tekint karcsú tornyával a körülötte folyó életre, amely ötven év után, az ötven év utolsó másfél évtizedében megváltozott. A templom építésének tanúi közül sokan állottak megilletődve a megújított hajlék falai között s tettek bizonyságot a templom építésének küzdelmeiről és örömeiről. Hálás szívvel jegyezte fel a gyülekezet a templom megújításához nyújtott segítséget a helyi, a közelebbi és távolabbi gyülekezetek részéről. A feladatok vállalása és hű teljesítése mindig eredményes. Az Isten előtti hivő életben éppen úgy, mint a mindennapi élet munkáiban. S az ősök áldozatát megbecsülve, szabad nekünk, utódoknak többre és jobbra törekedni s nemcsak szabad, de szükséges is alapot vetni a jövendő építésének, melynek célja minden ember öröme és boldogulása. Templomunk megújítva, megszépülve, a hívek áldozatkész szeretetéből új oltári és szószéki térítőkkel, templomi szőnyegekkel, ízléses virágtartókba helyezett virágokkal lépett fennállása második félévszázadába. Adja Isten, hogy az új kezdés a virágokból fakadó gazdag gyümölcsökkel folytatódjék hűséges és dolgos népünk testi-lelki munkájának eredményeként az örökkévaló Isten dicsőségére, népünk békességes örömére és boldogságára. Nikodémusz János Angel és amerikai keresztyének atomfegyver-ellenes hadjárata A napisajtóból is értesültünk arról, hogy Angliában is egyre nagyobb méreteket ölt a békeszerető emberek tiltakozása az atomfegyverek ellen. Ehhez a tiltakozó kampányhoz újabban a különböző felekezetek vezető keresztyén személyiségei is csatlakoztak. A „hadjárat az atomfegyverleszerelésért’’ mozgalomban a keresztyén személyiségeknek ez a csoportja azért fáradozik, hogy megnyerje az egyházak támogatását e küzdelem számára: Külön bizottságot alakítottak „Az atomfegyver leszerelésért küzdő hadjárat keresztyén csoportja” néven. A bizottság elnöke Pamela Frankau író. Tagjai között ott van Llandoff és Woolwich anglikán püspök is. A keresztyén csoport egyik nyilatkozatában kijelenti: Sürgető dolognak tartja lelkészek és nem lelkészek tömörítését, hogy így foglalkozzanak az atomfegyver előállításának és annak a veszedelemnek fenyegető kérdéseivel, melyet ez a fegyver jelent. A csoport feladatának tekinti az atomfegyver-leszerelésért folytatott hadjárat célkitűzéseinek ismertetését a nyilvánossággal és a keresztyének buzdí- ■ tását, hogy ebben a kérdésben a hit fényében döntésre I jussanak. Az Egyesült Államokban a közelmúltban a Keresztyén Békeegység — mely a fentiekhez hasonló célokért küzdő csoport — egy tizenkét oldalas füzettel lépett a nyilvánosság elé. Ebben kijelenti többek között, hogy a modern hadviselés eszközeinek azt az igazolását is tarthatatlanná kellene tenni, hogy a háború egy bűnbesüllyedt világban tragikus szükségszerűség. A füzet azzal a felhívással fordul az amerikai kormányhoz, hagyjon fel az atomfegyverek további felhalmozásával, még akkor is, ha más nemzetek nem volnának készek követni ezt a példát. Az emberiség gyógyulásáról A felnyíló templomkapun kisurrant az orgona hangja és eloszlott a sejtelmesen 'ragyogó őszi napfényben. Az emberek hunyorogva léptek ki az áhita- tos félhomályból és a cintóriumban kis csoportokba verődve beszélgettek. A múlthétről vagy a kezdődőről, örömről, bánatról, családról, munkáról. Mások arról, amiről odabent hallottak. A gutaütött gyógyulásáról volt szó, Máté alapján. Ketten álltak a templomkapuban. Az egyik — sötétruhás, hajlotthátú, ősz — énekeskönyvét oly erősen fogva, mintha kapaszkodna, megszólalt. — Süt a nap, megy, ki merre lát. Az élet megy tovább. Ki törődik azzal, hogy az emberiség beteg, hogy az élet teli van gonddal, bajjal. Mintha ma nem lennének gutaütöttek! (A másik — mosolygós, magas —, zsebrevágva énekeskönyvét:) — Sőt. A gutaütésnél nagyobb bajok is vannak az életben. — Persze, hiszen ez jelkép. Mindegy, hogy milyen betegségről van szó, mert itt minden betegségről szó van. — És a gyógyulásról is. Az emberiség gyógyulásáról. — Arról. De az emberek mégsem érzik, mekkora a felelősségük. Jönnek, mennek, élnek, ahelyett, hogy imádkoznának és megtérnének. (Kis szünet. A magas, halkan:) — Azt hiszem, félreértette ezt a történetet. — En?! — Igen. — Ezt csak egyféleképp lehet érteni. — Sokféleképp. Az írástudók például istenkáromlásnak értették azt, amitől más meggyógyult. — Mert hitetlenek voltak. — Nem hinném. Hittek ők, csak a maguk módján. Nem úgy, ahogyan kellett volna. Ok azt hitték, amit épp az előbb mondott, azt hitték, hogy az áhitatos élet, a vallási szabályok gondos megtartása az a csodaszer, amely meggyógyítja az emberiség minden baját. — Ez így is van, persze csak akkor, ha igazi hit az alapja. — Vagyis? — Vagyis a bűnbánat és a megtérés. — Nem. Nem szabad felcserélni az alapot és azt, ami rá épül. — ? — Az alap: van gyógyír. Az alap: a „gutaütés” nem legyőzhetetlen. — Egyetértünk. — örülök, ha így van. Ügy értem azonban, hogy az alap az, hogy ne magunkkal foglalkozzunk, ne az egy-egy esetet lássuk, hanem az egészet. Ha úgy tetszik, a gutaütésben azt, hogy az emberiség betegségeit kell orvosolni. Ilyesmit is: mindenki boldogan, megelégedetten, emberien élhessen, ne legyen több háború, az elnyomott népek megszabaduljanak a gyarmati sorból, fellélegezzünk az atomfegyverkezés veszélye alól. — Hogy kerül ez ide? — Ez mind gutaütés ... — Jó, elismerem. De nem itt kell kezdeni. Itt kell kezdeni. (A szívére mutatott.) — Alig hiszem. Szerintem éppen ellenkezőleg: nem kicsinyben, egyénenkint kell kezdeni, hanem az egészben, az emberiségben. Amíg egy- egy ember gyógyul, boldogul, addig az egész emberiség betegeskedhet tovább. De ha az emberiség méreteiben megoldódnak a problémák, akkor, ha nem is egycsapásra, az egyes emberek élete is megváltozik. — De ebben a Máté szerinti történetben nemi erről van szós — Éppen erről van szó4 Azok az írástudók gondolkodó tak úgy: a gutaütött gyógyulásának az útja, hogy megtartsa a törvényt, imádkozzék, tartson bűnbánatot, s így tovább. Jézus így gondolkodott: a gutaütött azért beteg, mert az emberiség beteg, mert valami alapvető nincs rendben. Megoldom ezt az alapvetőt, eltör- löm a bűnt, eltörlöm a betegséget és akkor ennek a guta- ütöttnek is szabad az útja. — Azt hiszem, értem. (Hosszú csend.) — Ütja van a gyógyulásnak. S ez az út nem akkor kezdődik, amikor a beteg ajtaján kopog az orvos. Talán évszázadokon át kutatták, mi okozza a kórt, milyen gyógyszer, milyen gyógykezelés a legered* ményesebb. — De anélkül nincs gyógyulás, hogy a beteg az orvosságot bevegye, (Nevetve:) — Persze. De ez a második lépés. Az elsőt nem nekünk kell megtennünk, nekünk csak be kell állnunk a sorba és azt tennünk, ami a mi dolgunk. — Tehát imádkozni? — És dolgozni, dolgozni, dolgozni! (Mindenki elindult már. Kicsit még álltak az őszi napfényben, aztán csendben ők is megindultak.) — curator — A kongói Baluba - párt az egyházakhoz fordult (Leopoldwille) A katangai Baluba-párt vezetője Sendwe felkérte az egyházak kimagasló képviselőit: szorgalmazzák a belga kormánynál, hogy az szüntesse be Katangában a megsemmisítő vérengzést. Ilyen irányú táviratot intézett Sendwe XXIII. János pápához, Belgium első bíbornoká- hoz, van Roeyhez, Niemöller egyházi elnökhöz és az evangélikus kongresszus elnökéhez: dr. Fisherhez. Újjáépítik Chilében az összeomlott templomokat (Santiago) A chilei gyülekezetek megtették az első lépéseket a földrengés katasztrófában elpusztult templomok újjáépítéséhez. Novemberben egy német építész utazik Chilébe, hogy tárgyalásokat folytasson Puerto Montt-ban, Valdivia-ban, Llanguihue-ban és esetleg Puerto Octai-ban a templomok újjáépítéséről. Puerto Montt-ban, ahol a régi templom tökéletesen elpusztult, elhatározták, hogy az új templomot arra inkább alkalmas helyen fogják felépíteni. Ávárnagyw Frigyes egyazon helyen állt, jobbjával, melyben a tőrt szorongatta, a kis asztalnak támaszkodott. — Azért jöttem, hogy megkérjem felségedet, ne hagyjon el minket. Ó, űrünk, királyunk, még nem veszett el minden, maradj itt, hívd fegyverbe a népet. Ha te, uram, a nép élére állsz, hozzád sereglik majd a hűséges sokaság, új hadsereg támad, s azzal leverjük a haza ellenségeit s a te királyságodét. Még nincs az ellenség kezén ez az ország, még van idő! “ Késő már — borongott sötéten a király. =-» Nem, felség, nincs késő, de ha, uram, elmenekülsz, többé visza nem térsz ide. Ö, gondolj a szépséges földdel, e dicső, erős királysággal, ne hagyd el, ne áruld el a cseh nemzetet!' — Visszatérek ismét, s nem egyedül, hanem hatalmas szövetségeseim hadaival. — A király legjobb szövetségese a nemzet maga, ó én királyom, ne higgy az idegennek, ne bízd magad rájuk, elhagynak azok téged, miként elhagytak a szerencsétlen csatában. — Hallgass, ne sértegesd hű alattvalóimat! — Te, uram, nem szereted a mi nemzetünket, ha így el tudod hagyni e nyomorúságban, az ellenség markában. Az ellenség bosszút fog állni rajtunk; akik híveid voltak, azokat üldözni fogja, szent hitvallásunkat sárba tiporja, s odadob a pápisták önkényének mindanyiunkat. >— Hamarosan visszatérek! — Nem térsz már vissza, nem lesz rá módod. — Elég volt ebből, náladnál okosabbak belátták... — Azok szívtelen idegenek voltak, akiknek mindegy. — Elég volt, vakmerő, mondom, elég volt, ki innen! — Ö, uram, király, gondolj arra, hogy elpusztítod egész királyságunkat, az ellenség kényére-kedvére veted oda az egész nemzetet, mely örömmel hívott meg trónjára —■ elpusztítod a nemzetet, kérlek, maradj, ne menj el! Az öreg férfiú, aki beszéd közben előrelépett, most kérlelve emelte fel ráncos, eres kezét az idegen fejedelem felé. — Azt hiszed, csodatevő vagyok? E pillanatban ... — Ó, uram, királyom! Nem csodára van szükség, csupán bátorságra s erős kézre; íme, térdre hullok előtted, úgy kérlek, erős esküvéssel nemzetem nevében, könyörülj Alois Jirásek: rajtunk, ne hagyj minket árván, mi szívesen meghalunk érted és igazságunkért. S a várnagy, térdre esve, fölemelte összekulcsolt kezét a fiatal királyhoz, aki megdöbbenve, megdermedve nézett a szenvedélyes öregre. — Kelj fel, ismétlem, kelj fel! Parancsolom neked, azonnal távozz innen! Ez a ti híres vendéglátástok? — Igen, igen, nem hagylak pihenni, ah, te nem vagy király. Első királyunk vagy, aki elfut az országból, nem volt uralkodónk, aki az idegen ellenség elől menekülve elhagyta volna a hazát — te vagy az első! — mondta az öreg, s hirtelen fel- emelkedett, szeme világolt, sápadt arcát elöntötte a pír. — Hallgass és takarodj innen, megparancsolom neked, még én vagyok itt az úr! — Igen, megyek, de mielőtt távozom innen, mutatok felségednek valamit — s gyorsan megragadva a kép leplét, lerántotta. A fény most megvilágította az egész képet, amelynek sötét hátteréből komoly, férfias alak emelkedett ki, vállán királyi palást, alatta csillogó páncél. — Ez volt a király! — kiáltott az öregember. —■Ez a király szerette nemzetét! A pápa, a magyar király s a hűtlen hazai urak összeesküdtek ellene — nagyobb volt ezeknek hatalma, mint most a császári seregeké — de a király nem futott ki az országból. Pogyebrád György volt ez, ő itt aludt egyszer ebben a kastélyban, de nem menekülőben, hanem akkor, mikor elfoglalta. Ö, nagy királyom, íme, az utódod! — kiáltott az öreg, s ujjával Frigyesre mutatott. — Őrség, őrség! Ide! Ide! — ordítqtt a király, az ajtóhoz ugrott, és egy rántással kinyitotta. A zsoldos a kiabálásra beröpült az ajtón, szúrásra fogott alabárddal nézett körül, hol találja az orgyilkost. — Fogd meg s vezesd el ezt az őrült öreget! — rendelkezett a király, haragtól reszketve és kékre-zöldre válva. — Fordulj, el és borítsd magadra a fá- tyolt, nagy király! — kiáltott fel a várnagy a képhez, s az alabárdos elé lépett. — Eí az utamból idegen paraszt, megyek magam! A kiabálástól felriadt az egész folyosó. Főurak és zsoldosok futottak a királyi szobához; riadt arcú dámák dugták ki fejüket az ajtónyíláson, s ijedten kérdezték, mi történt. A katonák, urak és apródok tömegéből elöfurakodott az ifjú Václav: — Apám, mit tett kegyelmed? — Ö, derék és hű lovagom, te lesz az elfogatom, gyere csak, gyere, király hű szolgája s nekem igaz fiam! ’— Ez az ember megháborodott! — mondta Roupov úr a királynak, akihez most, e rendkívüli alkalomal, minden ceremónia nélkül belépett. — Megháborodtam! Csak neked ne vegye el az eszedet a Jóisten, Roupov uram< Csak fussatok, fussatok mind, ahányan vagytok, idegenek és itthoniak, de mind árulók és hűtlenek. Isten büntetését el nem kerülitek, hogy a nemzetet, a hazát elhagyjátok; idegenben mint csavargók pusztultok el! Ott állott Straka uram György király képe alatt, a király és udvari népe felé fordulva, hadonászva, mint egy prédikátor. — Fogjátok meg, vezessétek el! — rendelkezett a kancellár. — Szép dolog, kancellár uram! Ha eny- nyi gonddal lettél volna a haza és királyság iránt, nem kellene most itt állnod; de engem, szabad nemesembert, nem fogtok bilincsbe verni. Jaj nekünk s jaj nektek! — kiáltott fel, s mielőtt a zsoldosok hozzányúlhattak volna, kinyitotta a kép alatt a kijáratot és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nemsokára aztán újból csend borult a kastélyra. A király szobája előtt kettős őrség állott fel s csöndesen lépkedett. A király azonban nem alhatott, forgolódott az ágyban. Kint jajongott a vihar, rázta az ablakokat. Milyen hosszú, milyen szomorú az utolsó éjszaka a cseh királyságban! Az utolsó éjszaka! Aztán megvirradt. Lent, a városban rikoltottak a trombiták, jelezvén a katonáknak, hogy készülődjenek, sorakozzanak. A házakból kiléptek Frigyes testőrségének angol lovasai, maguk után hozva lovaikat. A lovasság egy része sorba állott, s előre ügetett a város mögé, Csehország határa felé vevén útját, a másik, a nagyobbik rész pedig fölkígyózott a várkastélyba, ahol már mindenki talpon volt, zsivajgott. A várudvarokon ott álltak a fölszerszámozott lovak, útra készen a hintók, lovak dobogtak türelmetlenül a kőpadlón, a kastélybeli szolgahad és a király emberei ide-oda szaladgáltak, megtéve az utolsó előkészületeket is az utazáshoz. A király, immár teljesen felöltözve, az ablaknál állott s nézte az őszi köntösbe bújt hegyvidéket. Utolsó darabja ez a királyságnak, melyben oly rövid ideig uralkodott. A várnagy szobájában ült a karosszékben. Látnivaló volt, hogy az éjszaka nem húnyta le a szemét. Kimerülve nézett maga elé. Jobbjával erőtlenül átkarolta a szék karfáját, feje mélyen mellére hanyatlott. Nem vette észre a zajt és az előkészületet maga körül, eszébe se jutott a szolgálata, azt se tudta, hogy ajtaja előtt strázsa áll, akinek meghagyták, figyelje az öreg várnagyot. Csak amikor egy szolga lépett a szobába, félénken tekintve az állítólag „őrült” várnagyra — ezt hamar elhíresztelték — s meghajolt, akkor kelt fel az öregember, s a szomszéd hálószoba felé lépett, fölemelt egy kis zsákot, büszkén körülnézett, szólni akart. De már szétbillent a függöny, s a hálóból a fiatal Václav lépett elő, oldalán kard, mellén a szíj, ő is útra készen állott. A fiú szótlanul állt öreg apja előtt, nem tudván megtörni a csendet. Kínos némaság támadt. Végül is az öregúr ráemelte fáradt, árkos szemét, s nyugodt, sötét hangon kérdezte; — Hová mégy, Václav? — Apám, én a király szolgálatában állok, a király most külföldre indul — hív a szolgálat! — Aztán elhallgatott. Attól tartott, az apja vissza fogja tartani, szemrehányást tesz neki, s a fiúnak már égett a föld a talpa alatt. A fiatal Straka éveket töltött külföldön, vad-víg katonáskodásban, aztán a hangos királyi udvarban élt. A világ megváltoztatta, apja észjárása neki már csak szigorú s elavult felfogásnak látszott, szülőföldjét bús, szűk, vigasztalan világnak érezte — de mindenekfelett húzta, hajtotta a lángoló érzelem a német lány után. — El akarsz hagyni engem? — kérdezte a várnagy. — Senki sem maradhat itt közülünk. Eljönnek a császáriak, elkergetnek titeket is, s hová mehettek, mint külföldre? Megyek előre, úgyis találkozunk majd ott. (Folytatjuk) Fordítottat Szalatnai Rezső
