Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-11-13 / 46. szám
KP. BERM. BP. TO. SZÁMADÁS Ilyenkor, november közepén már kopár a határ. Tarlóit mezőkön legfeljebb száraz kukoricalevelet zörget az őszi szél. Szántóföld, kert és mező beadta egy esztendei munka gyümölcsét, a termést. Telve csűr és magtár, pince és a kamra. A gazda számot vet s számadást készít: mit hoz ez az esztendő. Az egyházi eszendő utolsó vasárnapjain egyházunk ősi rendtartása szerint egy másik számadásról prédikálunk. Arról, amit Krisztus Urunk tart velünk az utolsó ítéletben (Mt 25, 31—16). Mert Krisztus visszajövetelének ez a nagy eseménye: a számadástétel. Az, hogy mindannyiunknak meg kell jelennünk az igaz Bíró színe előtt s számot kell adnunk cselekedeteinkről. Hamisan vélekedik az, aki az ún. ,;liláig végét” valamiféle nagy „égszakadás-földindulás” képében képzeli el s ennek a vélt „világkatasztrófának” a jeleneteit színezgeti ki zabolátlan képzelettel. Mert Jézus visszajövetelének külső jeleiről vagy jelenségeiről keveset mond a Szentírás és nem is erre teszi a hangsúlyt. Hanem arra, hogy az Ür, — mint útról hazatérő gazda (Mt 25, 14—30) — számot vet szolgáival. Ebben a számadásban Jézus azt kérdezi meg tőlünk: irgal- masok voltunk-e felebarátainkhoz? Megcselekedtük-e mindazt a jót, amit megtehettünk? Nem mulasztottuk-e el a jó cselekvésének alkalmait? S e szerint mond ítéletet rólunk: a cselekedeteink alapján. Kemény falatnak tűnik ez az újtestamentomi tanítás a reformáció egyházának hívei számára. Vajon nem áll ez ellentétben evangélikus hitünknek azzal a sarkalatos tételével, hogy az ember Isten ingyen való kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért állhat meg Isten színe előtt, ha hitével elfogadja Istennek ezt a kegyelmét? Hogyan fér össze az „egyedül kegyelemből hit által való megigazulás” tanítása azzal, hogy Krisztus Urunk cselekedeteink szerint ítél meg bennünket? Nagyon jól összefér. Figyeljük meg Máté evangélista tanítását az „utolsó ítéletről” (Mt. 25, 31—46.). Jézus e szerint az ítélettételre egybegyüjtöttektől nem kéri számon a vétkeiket. Mert a vétkeik dolga akkor már mögöttük van. Isten megbocsátotta vétkeiket Krisztusért. Sőt el is készítette számukra országát, vagyis a Vele való boldog lakozást, méghozzá „a világ megalapítása óta” (34. v.), tehát egy olyan időpontban, amikor igazán senki még semmit ki nem érdemelhetett. Bizony tisztára Isten ingyen jóvoltából, kegyelméből kapjuk az üdvösséget, bűneink bocsánatát, az örök életet. Az ítéletben azonban arról kell számot adnunk, hogyan gazdálkodtunk a kapott kegyelemmel. Isten irgalmas volt hozzánk — irgalmasok voltunk-e mi is felebarátainkhoz? Isten elnyeri kegyelme feltétele, előzménye annak, hogy mi valami jót cselekedhessünk. A jó cselekedetek: gyümölcstermés, a hit gyümölcse. Akik igazán jót cselekszenek — maguk sem tudnak róla (37—39. v.) Olyan természetesen terem ez életük fáján, mint jó fán a jó gyümölcs. S ha ezek a gyümölcsök hiányzanak, akkor nagy baj van a keresztyénségünkkel! „Krisztus azt mutatja meg e tanításban, hogy némely keresztyének, akik pedig elnyerték Isten kegyelmét, gonoszabbak, mint a pogányok. Mert a törökök (pogányok) inkább cselekszik ezeket a jó cselekedeteket, mint a keresztyének”, mondotta Luther egy 1537. november 25-én Wittenbergben elhangzott prédikációjában. A reformátor arról panaszkodik e beszédében, hogy sokan visszaélnek az evangéliumi szabadsággal. Ügy vélik, mivel kegyelemből igazulunk meg, immár nincsen szükség a jó cselekedetekre. Pedig — mondja nyomatékosan Luther — ez nagy tévedés. Csakhogy ezekre nem érdemszerzés okából van szükség, hanem azért, mivel így adhatunk méltó feleletet Isten irgalmasságára. Milyen jó cselekedeteket kér tőlünk számon Urunk az ítéletben? „Éheztem..., szomjaztam ..., jövevény voltam ..., mezítelen voltam..., beteg, fogoly voltam ...” Az emberi élet elemi szükségleteiről van itt szó. Jézus korának nyelvéről át kell tenni ezeket a kérdéseket, a jó cselekvésének ezeket az alkalmait a mi korunk nyelvére. Keresni kell, mit jelentenek ezek ma, mit vár Urunk mitőlünk. Efféle kérdéseket kell felvetnünk: Kenyeret kéregető koldusokkal — hála Istennek — aligha találkozunk utcáinkon. Felelősségünk van azonban a tekintetben, hogy a világon szerte mindenütt meglegyen a kenyere minden embernek. Mert akad még éhező bőven a világon, pedig minden embernek joga van a munkához és munkája gyümölcséhez. Utasemberek, vándorlegények aligha zörgetnek be ajtónkon — ám hogyan állunk a társbérlőkkel, mit tettünk a magunk kis körében a lakáskérdés megoldásáért? Otthont megosztani valakivel sokkal nehezebb, mint a falatot. Milyen modern Luther, amikor fent említett beszédében rámutat arra, hogy itt voltaképpen szinte minden esetben az 5. parancsolat betöltéséről van szó. Vagyis az emberi élet védelméről, oltalmáról, megtartásáról és felemeléséről. Arról, hogy lehessen élni s szépen, emberhez méltón, emberségesen lehessen élni ezt az életet. Mennyire időszerű ügy ez, menynyire sürgetöek a feladatok, amik ezen a téren reánk várnak. Hogyan kitárul a látókörünk, ha ezt megértjük: Krisztus azt kéri számon tőlünk az ítéletben, hogy mit tettünk az emberi élet megvédéséért és megszépítéséért — s megtettünk-e mindent, ami tőlünk tellett? Az emberségünket kéri számon tőlünk — így is mondhatnák. Jézus azt kéri számon, amit elmulasztottunk. A tétlenség maga is megbocsáthatatlan vétek lehet akkor, amikor cselekedni kell, haladéktalanul és határozottan, a másik ember érdekében, az élet, a béke megóvása érdekében. Jézus azt kívánja, hogy a „legkisebb testvéreivel” is cse- lekedjük meg az irgalmasság, a felelős szeretet cselekedeteit. Vagyis minden emberrel. Senki sem lehet olyan jelentéktelen, idegen, vagy távolálló, hogy reá is ne vonatkoznék ez a parancs. Nyilvánvalóan nemcsak a keresztyénekről van szó itt. Jézus az embert s az emberséget kéri majd számon tőlünk. Ügy kéri számon, hogy a másik emberben ö maga áll elénkVele tettünk jót, vagy Tőle tagadtuk meg a testvéri segítséget. Ma, amikor az emberiség atomkorszalcában mindannyiunk létét érintő nagy kérdésekben kell felelősséget vállalnunk — az atomhalállal fenyegetett, a sugárbetegséggel megfertőzött, az elemi jogaiért küzdő, a jövendőjéért aggódó ember ábrázatában Jézus arca tekint reánk. A Megváltóé, aki közösséget vállalt ezzel az emberrel s örök életet szerzett neki élete árán. S a Bíróé, aki ezt a megváltott embert kéri számon tőlünk, amikor eljő ítélni, Groó Gyula KIT, HOQYAN, MIÉRT SZERESSÜ Senki sem merné állítani, hogy szeretet nélkül is lehet szép és jó az élet. Minden közösségnek ez a legtermészetesebb alapja, sőt összetartó ereje. Mégis azt kell látnunk, hogy a szeretet körül állandó vita folyik, a nézetek egészen különbözőek, néha ellentétesek is. A főkérdés: mit értünk szeretet alatt, — és folytatódik más hasonló kérdésekkel: kit kell szeretnünk és kit nem kell szeretnünk, mi a szeretet határa, lehet-e valakit vagy valakiket egész életen keresztül szeretni, van-e a szeretetnek ellensége, amely gyengíti és kioltja, lehet-e ezt az ellenséget legyőzni... és így tovább. De felvetődik az a vélemény is, hogy maga a szeretet szava és lényege nem pótolható-e más szóval és tartalommal, így a hűséggel, áldozatkészséggel a türelemmel, gondoskodással, tisztelettel, megbecsüléssel és hasonlókkal. De ugyanígy: hogyan és miért szeressük azokat, akikben nincsen hasonló érzés velünk szemben? A VITA FOLYIK a szeretet körül, de meg kell mondanunk, hogy ennek tisztázása közben kimerítő feleletet adni mindén kérdésre — nem lehet. Ki tudná felsorolni, hogy hány tanulmány, cikk, regény, prédikáció, kép, szobor tanított már eddig is a szeretetről? Ez a tanítás még nem ért véget és nem is fejeződhetik be addig, amíg az ember ember, minden belső feszültségével, vágyával, tehetetlenségével együtt. Ez így helyes is. Amit mi mondunk róla, az természetesen a Szentírás alapjára áll. Éppen ezért különbözünk felfogásban másoktól, mások véleményétől, néha igen lényegesen, néha a részletkérdésekben. Kívánjuk viszont, hogy éppen a szeretet kérdésében minél többekkel eljussunk az egységre, mert ezen áll vagy bukik a ma és holnap élő milliók sorsa, boldogsága és üdvössége. Amikor a szeretet kérdéséről van szó, akkor mindig létkérdésünkről beszélünk. A NAGY PARANCSOLAT kihirdetése már megtörtént Jézus kijelentése szerint. „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelikedből és teljes elmédből.” (Máté 22,37) Ebből az Igéből azt látjuk, hogy Isten iránt való szeretetünk teljes odaadásunkat, Istennek való egész engedelmességünket jeUrunk, igédben megmutattad nekünk magadat, s benne mint fényes, tiszta tükörben megláttuk bűnös emberi valónk ábrázatát is. Megváltjuk, sokszor nem járunk a bölcsesség és okosság útjín, és még csak nem is kérünk Tőled bölcs és értelmes szívet. Beismerjük, hogy ezért a sok oktalanság és balgaság szavunkban, cselekedetünkben, életünkben s egész földi sorsunkban. Bocsásd meg bűnünket, s kérünk, teremts bennünk tiszta és bölcs szívet, hogy mint az öt okos szűz: a világosság égő szövétneké- nek lehessünk az őrei és .hordozói s így várjunk és szolgáljunk Téged hűségesen földi életünk minden idején. lenti. Szeretetünk számára nincs más Isten, csak ö, aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát. A parancsolat így folytatódik: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” (Máté 22,39) Vannak keresztyének, akik igyekeznek betölteni a parancsolat első felét. Ez helyes, de nem egyenlő a teljességgel. Ha ez a szeretet teljes odaadás Isten szolgálatában, akkor ezzel nem egyeztethető össze semmiféle közöny, nemtörődömség, előkelő elvonultság sok-sok emberrel szemben. Vannak, akik a szerete- tet csak a gyülekezetre korlátozzák, mondván, hogy az az Isten igazi népe s egyben elvetik maguktól azt a világot, amely a gyülekezet lelki határain kívül szenved, remél, örül, egyszóval létezik, még pedig, mint Isten teremtett világa. Ez a felfogás már odáig ment, hogy a diakóniát is csak „hívő”, „megtért” emberek között hajlandó elvégezni. Szektás kísértéssel állunk szemben! De fordítsunk egyet a lapon. A másik oldalon azok találhatók, akik a parancsolat második felére helyezik a hangsúlyt. Emberi módon, emberi lehetőségek között, emberi erővel, emberi céllal szeretik az embert. Bálványimádással állunk szemben! Azt kell benne hibáztatnunk, hogy a nagy szolgálathoz nem veszik igénybe a parancsolat adójának szerétetét, bűnbocsátó kegyelmét és a szeretetben nem törekszenek a teljes ember, a lelki-szel- lemi-testi ember megtartására. Röviden: megelégszenek a szükségessel, de egyben a kevesebbel. A PARANCSOLAT TELJES BETÖLTÉSE a mi keresztyén szolgálatunk: A parancsolat első fele azt mutatja, hogy kitől vesszük az irányítást és kinek tartozunk számadással. A második fele pedig arra figyelmeztet, hogy az Isten iránt való szeretet teljes szívvel, lélekkel és elmével való gyakorlása az emberre irányul, a felebarátra és nem vitás, hogy minden emberre. A gyülekezetben is, azon kívül is. Nem is az az igazi kérdés, hogy ki az én felebarátom? — hanem az a döntő, hogy nekem kell mindenki felebarátjává lennem. Az egyház akkor egyház, ha mások számára egyház. Másszóval: a Legyen áldásod az anya- szentegyházon, Szent Lelkeddel buzdítsd fel tagjait az igaz bölcsesség szeretetére. Áldd meg magyar népünket, hogy járjon kegyelmedből mindenkor a világosság útján s így építhesse szebb jövendőjét. Nyugodjék meg áldásod népköztársaságunkon, annak vezetőségén és kormányán, hogy népünk javát célzó terveiket és munkájukat siker koronázza. Végül kérünk, hozd el az emberiség történetében az igazi békesség vágyva-vágyott és várva- várt korszakát, a Te véghe- tetlen szeretetedért. Ámen. keresztyén ember akkor keresztyén, ha mások számára keresztyén, azaz Krisztus- követő ember. Annak a számára, akinek szüksége van keresztyén szeretetre. Ha valakinek erre nincsen szüksége, elutasíthatja, nem erőszakolhatjuk reá, de azért nem tagadhatjuk meg a későbbi lehetőségét. A „mások’ alatt éppen úgy értendő a gyermekünk, mint a munkatársunk, barátunk és ellenségünk. Az „ellenség” kérdésében fel kell ismernünk egy különbséget. Van ellenség, aki tőlünk függetlenül az és van ellenség, akit mi tettünk azzá. Az első esetben éppen a változatlan szeretet az, amely legyőzheti őt. De ebben benne van a bocsánatadásunk, megbocsátásunk is. A második esetben pedig a szeretetnek a bűnbánatunkat is kell tartalmaznia. A SZERETET — CSELEKVŐ A cselekvő szeretet legyen — szó is. Az imádság. Ebben mérhetetlen lehetőségek vannak elrejtve. Több, mint amennyivel élünk. Ez a láthatatlan szeretet szolgálata. Legyen bizonyságtevés — elhangzó szóval. Ez részben az Istenhez való hívogatás, a tanítás, az útmutatás szolgálata, másrészt a szelídség, türelem, bölcsesség megnyilatkozása éppen ott, ahol izzik az indulat, a harag, a türelmetlenség bűne. Legyen — valóságos cselekvés: adakozás, jótétemény, áldozat, ápolás, segítőkészség szolgálata. De bármilyen formában is jelentkezik a szeretet, ne fűződjék hozzá hátsó gondolat, a megfizettetés, a jutalomra való várakozás, a számítás gondolata, azaz ne legyen „befektetett szeretet”. Ez a „szeretet” — szívtelen. Legyen az önmagáért való. Legyen visszhang Isten szeretetére. Legyen hálaadás az elvett kegyelmi ajándékokért. A SZERETET HATÄRTALANSÄGA ÉS FELELŐSSÉGE Képletesen szólva, Isten sze- retete hozzánk olyan, mint egy végtelen út Isten örök országától a földre. A mi szeretetünk felebarátunk iránt: utak sokasága embertől emberig. Az utak behálózzák az egész földet. A keresztyén szeretet nem valamilyen egyszerű, színes, illatos virág, amely csak a közvetlen környezetet gyönyörködteti, hanem olyan, mint ezernyi rádióadó hanghullámainak rezgése, hatása az éterben. A szeretet minden megnyilvánulásának van megáldott következménye, hatása és senki sem képes kiszámítani, hogy mennyire hatalmas méretekben. Határtalan. A szeretet felelősség Isten előtt is, ember előtt is. Magunkért is, másokért is. A tények fényében kell felismernünk, hogy a szeretet nemcsak emberekre irányul, hanem ügyekre, amelyek azonban emberek sorsát döntik el. Ilyen ügy ma: a világ népeinek egymással való meg- békülése, elűzése minden félelemnek s az élet bizonytalanságának. Ezen a téren nem készíthetünk hosszúlejáratú terveket. Sietni kell a szeretettel, amíg nem késő! Varady Lajos Krisztus előtt... Az egyházi esztendő a vége felé közeledik. A mai vasárnapon, az egyházi év utolsó előtti vasárnapján Isten szava arra figyelmeztet bennünket, hogy „nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki elvegye a jutalmát aszerint, amiket a testben cselekedett, vagy jót, vagy rosszat!” (II. Kor. 5:10.) Mindnyájunknak meg kell jelennünk! Sokszor azt gondoljuk, hogy azokkal a ki- sebb-nagyobb számadásokkal amelyek elé az élet és a társadalom állít, elintézett az életünk felelőssége. Mi, keresztyének, Isten igéjéből tudjuk, hogy a végső nagy számadásra mindnyájunknak meg kell jelennünk Isten színe előtt, s ezért készüljünk is' erre. Ügy éljünk, úgy szolgáljunk, Istentől kapott tálentu- mainkat úgy gyümölcsöztes- sük, hogy bármelyik pillanatban készek legyünk számot adni mindenről — hiszen nem tudhatjuk, melyik pillanatban ér véget számunkra a földi vándorút, s kell oda- állnunk a nagy számadásira. Számadásra kell megjelennünk! Nem élménybeszámolóra, vagy barátságos beszélgetésre, hanem komoly számadó ítéletre. Mint egy nyitott könyv, olyan lesz ott egész életünk: nyilvánvalókká lesznek a legelrejtettebb bűneink és a legtitkosabb gondolataink is. Nem lesz módunk a védekezésre, a mentegetőzésre. Az utolsó ítéletben életről, vagy halálról, üdvösségről, vagy kárhozatról történik döntés. Ezért ha csak magunkra, a bűneinkre és sok-sok mulasztásunkra nézünk, csak félelemmel és szorongással gondolhatunk az utolsó ítéletre. Egyetlen reménységünk az, hogy a nagy számadásra Krisztus ítélőszéke előtt kell megjelennünk. Ö ül majd a bírói székben, aki a Golgota keresztjén élete feláldozásával megváltott minket minden bűntől. Ő ítélkezik felettünk, aki kereszthalálával hegyeimet szerzett számunkra Istennél. S akik hisznek Jézus Krisztusban, akik elfogadják tőle bűneik bocsánatát, s közösségben élnek vele, nincs mit félniük az utolsó ítélettől, mert Krisztus érdeméért kegyelmet nyernek, s oda jutnak, ahol Uruk van, az Isten örök dicsőségébe. Azért hát félre minden félelemmel és szorongással! Készüljünk a nagy napra, Megváltó Urunkba vetett hittel és reménységgel, örömmel! i - Selmeczi János I M A D S A G
