Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-09-11 / 37. szám

BÁTHORY ZSIGMOND Az Operaház zenedráma-újdonsága Érdemes eltűnődni azon, miért nincs világsikerű új opera Puccini után? Bizonyá­ra nem a tehetségen múlik, sem az érdeklődéshiányon. Több, mint egy emberöltő óta késik már a várva-várt meg­lepetés, operaszínpadról a diadalmas új hang száguldó örömhíre. Egy szép szimfónia, kamaramű, vagy vokális szer­zemény sokakat megörvendez­tet. De a nagy tömeg szívét mégiscsak a világsikerű új opera dobogtatja meg. Egy igazi opera, mely úgy hat, mint egyetemes jeladás, rop­pant nagy lélegzetvétel. Kü­lönféle nemzetiségű emberi közösségek életérzése lüktet benne egyszerre, zavartalanul és anélkül, hogy egy pillana­tig is megszakadna. Nem vé­letlen, hogy színház és közön­ség oly mohó izgalommal lesi már e kései szülemény jöttét. Az Operaház újdonsága tör­ténelmi zenedráma. Szerzője Horusitzky Zoltán zeneművé­szeti főiskolai tanár, aki Jókai olvasása közben bukkant rá megihlető témájára. Magas célt tűzött maga elé. Erkel nyomán és kiegészítéseként arra törekedett, hogy hiányt pótolva, megteremtse az első modern magyar történelmi operát. A drámai feszültségű cselekmény a véreskezű zsar- nok-puhány, a ziláltjellemű, tehetetlen Báthory Zsigmond némileg átköltött történelmi alakja körül szövődik. A cím­adó hős egyéni tragédiájából, mely miként a Borisz Godu­nov, a lelkiismeret drámája, a voltaképpeni főszereplő, a sanyargatott, félrevezetett szé- kelység drámája, bontakozik ki. Szerzőt elsősorban a klasszikus operai hagyomá­nyokon alapuló zárt szerkesz­tés, nagy áriák, nagy együt­tesek bőven kínálkozó alkal­ma lelkesítette a pergő- ele- venségű történés sodrában. Maga írta a szövegkönyvet is, a többnyire előbb elkészült zenei részek nyomán. Gondos történelmi tanulmányokat folytatott, beleélte magát a XVI. század Erdélyének két tűz között, osztrák és török elnyomás alatt vergődő, rob­banásig feszült légkörébe. Énekszerűen, szerkezetileg tö­mör építkezéssel és nem laza recitativókkal szolgálja a drá­mai kifejlést. Élesen megfo­galmazott zenei tőmondatok­kal jellemez. Következetesen ábrázolt zenei profiljukkal mutatja be a székelység lelki­világát, a tanácsurakat, a céh­beli polgárokat, a rórátéra vo­nuló apácákat. ízlésesen ke­rüli pusztán az idegeket fel­korbácsoló, üres hatáskeltése- ket. Emberi nagy érzések őszinte tolmácsolására törek­szik. Ott, ahol tömeghangula­tot, tömegérzéseket kell kife­jeznie, nagyerejű kórusaiban sikerül valódi drámai légkört teremtenie. Nem kell szé­gyellnie, hogy mint hálás Ko- dály-tanítvány, korunk leghí­resebb kórus-művészétől át tudta menteni egyéni hangvé­telű inspirációja javára, a szolgai utánzás veszélye nél­kül, az erő, a lendületes hév, a meggyőzés delej ességét, ezt az inkább rokon jellemszi­lárdságból, erkölcsi magatar­tásból folyó ritka adományt, mint megtanulható dologbeli képességet. A drámai összeütközés, a hős bukása lélektanilag kifo­gástalanul elgondolt esemény- sorozat folyománya. A hős gyenge és erőszakos. Fejede­lem, tehát az élete, a sorsa visszatükröződik, megnő, ha­tásában megsokszorozódik az uralma alá vetett nép hányó­dásában, vergődésében. A hős nem ismerte fel a külső erő­viszonyokat, melyeknek tra­gikus játékszere pillanatnyi élvezetekben kimerülő gond­talansága és bódultsága. El kell vesznie. Nem tudja meg­tartani hatalmát, mely miatt hiúsága vérzik és nem lesz soha áz övé szerelme, melyért tömegmészárlásra vetemedett. És csúf elzuhanását megpe­csételi az életmentő lázadás­ba hajtott székelység szenve­dése. Egyén és nép összeüt­közéséből a mű távolabbi tör­ténelmi tanulsága vonható le, hogy az egyén veresége vég­leges, de a népé erőgyűjtő tapasztalás, hogy új élet sar­jadjon az elpusztult helyén. Így lesz a drámai erkölcsi mag élményerejű átélt igazság jelképe. Ez adja meg az ope­ra hitelét és létjogosultságát. Horusitzky tíz éven át építgette, javította, csiszolta, tökéletesítette a szívéhez nőtt művet, melybe beleadta leg­jobb tudását, hitét és őszinte jószándékát, és sikerült is úgy megvalósítania célkitűzé­sét, ahogyan remélte, ahogyan, mint szerző, érzi most is. Ti­tokzatos és megfoghatatlan minden remekmű születése. Nem az egyénen, sem a rá­termettségén múlik, hogy lét- rejön-e isteni kegyelem hoz­zájárulásával, a csoda. Egy olyan alkotás, mely ellenáll­hatatlanul hat, önkéntelen megrendülést vált ki a hall­gatóból. elemi erővel lenyű­göz, mint a természeti tüne­mény. A Báthory Zsigmond még nem beteljesülés. Tévedés nélkül, helyesnek felismert biztos irányban, csupán jelzi, és vázlatosan, csattanós jele­netvégekkel fejezi ki a szen­vedélyek kirobbanását, de nem tudja érzékeltetni a megszemélyesített cselekmény húsvér életét, a drámai fe­szültség megállásnélküli foly­tonosságát. Nem hat egysze­rűnek, természetesnek, szük­ségszerűnek. Lehet, hogy csak egy hajszál, a költő égi mo­solya hiányzik, hogy mara­déktalanul gyönyörködtessen. Így is azonban, reméljük, je­lentős kulturális eseménynek bizonyul majd. Haits Géza ® üiföldőn TÖRTÉNI Ifjabb erőszakos cselekmények Kolumbiában Május 13-án az Amerika- közi misszió kápolnáját Me- dellinben katolikus felvonulók szétrombolták. A merénylet 45 percig tartott. A felvonulókat, akik száz-kétszáz iskolás gyer­mekből álló 7 csoportban ta­nítóik kíséretében érkeztek, két római katolikus lelkész vezette a kápolnához. A pro­testáns kápolnával szemben egy Máriai-szobrot készültek felszentelni. Katolikus és pro­testáns-ellenes énekek éneklé­se közben repültek a kövek a kápolnára. A protestánsok a rendőrség segítségét kérték, de a rendőrség a támogatást meg­tagadta. A coelloi (Tolima tartomány) katolikus gyülekezet tagjait felszólította lelkészük, hogy gyűjtsék össze mindazt a pro­testáns ’’propaganda-anyagot”, — beleértve a Bibliákat is —, amit csak össze tudnak szedni. Az összegyűjtött iratokat ápri­lis 30-án vitték a katolikus hí­vek papjukhoz. A május 1-i, vasárnapi istentiszteletet jelöl­ték ki, hogy a mise után a felhalmozott „propaganda­anyagot”, Bibliákat, Üjtestá- mentumokat, biblia-részeket és vallásos traktátusokat a gyü­lekezet szemeláttára megéges­sék. A látványosság alkalmával tudomására adták az egybe­gyűlteknek, hogy egyedül a lelkésznek van felhatalmazá­sa, hogy a Bibliát olvassa. Aki ezt az utasítást nem szíveli meg, halálos bűnt követ el és azt az egyházból kiközösítik. MITSUKO SORSA Tizenkét évig élt árván, ma­gányosan és gondok között is gondtalanul Mitsuko? a japán kislány. Róla szól egy szép, színes japán film, a címe: Egy tiszta szerelem története. Mitsuko csavargók között élt, zsebtolvajlással foglalko­zott, amíg meg nem ismerke­dett Kantaroval. Kantaro sor­sa egy volt az övével: ugyan­úgy maradt árván tizenkét év­vel előbb, mint ő, ugyanúgy élt a csavargók tolvajvilágá­ban, mint ő — és ugyanúgy vágyódott szíve mélyén egy más életre. Csoda-e, ha egy­másba szerettek, tisztán, sze­mérmesen? Mitsuko tehát nem árva és magányos többé, bár utolsó tol­va jlásakor mindkettőjüket el­fogják: a fiú börötbe, ő javító- intézetbe kerül. Messze van­nak egymástól. A szabadulás után is csak ritkán találkoz­nak, de az egymás iránt érzett igazi szeretet összefűzi őket. Meddig? Mert Mitsuko nem érzi jól magát. Gyenge, köny- nyen fárad, gyakran elájul. Az intézet kegyes nevelői le­gyintenek: szimuláns. A kór­házban azonban kiderül, hogy Mitsuko valóban beteg. Tizen­két év óta beteg, amióta szü­leit elveszítette. Akkor lett be­teg, amikor reménytelenül ke­reste szülei holttestét. Nem ta­lált rájuk. Száznegyvenezer holtestet kerestek akkor Hiro­simában, de csak az árnyékot találták a kövön: az árnyékot >— ember nélkül. Voltaképpen itt kezdődik Mitsuko szomorú története. Most már gond nehezedik rá: a halál árnyékában él. Közöm­bös emberek veszik körül. Az egyik szimulánsnak tartja. Az orvos drága receptet ír fel: az­zal már nem törődik, van-e rá pénze. Állásából kidobják, mert erőtlen. Végül meghal. Kantaro, »igaz szerelmese is későn érkezik hívó szavára. Magába roskad- tan vándorol a tokiói utcán. Fényreklámok villognak, gond­talan emberek sétálnak, dzsessz rikolt. S elmegy mel­lette egy anya, kis gvérmé­ké vei. Őket is ott láttuk Mit­suko mellett a sugár-kórház­ban, aggódva kérdezte: lehet, hogy gyermekem is örökli a betegséget? A film utolsó ké­pén őt látjuk, hogy bennünk maradjon a kérdés: mi lesz ezután? A hirosimai bomba tizenkét év után is öl — és tudjuk, hogy öl tizenöt év után is. A bűn, ha közöny követi, halált terem. A bűnt csak te­vékeny küzdelem, a felelősség- teljes, cselekvő szeretet győz­heti le: az atomfegyver halá­los árnyékától elszánt küzde­lemmel szabadulhat meg az emberiség. A Prágai Keresztyén Béke- konferencia ezekben a napok­ban arról tárgyal, mit kell ten­niük a világ keresztyénéinek azért, hogy a jövő felhőtlen legyen és bíztató. Az út ez: fogjunk össze, hogy senki se legyen magányos és árva. Fog­junk össze és küzdjünk együtt a közöny ellen. S fogjunk ösz- sze, hogy legyőzzük az atom- fegyevrrel fenyegetődzőket, hogy béke legyen — s élet. Z. L. Nemzetközi Luther-kutató konferencia Augusztusban a westfáliai Münsterben valamennyi föld­részről több mint száz teoló­gus és történész gyűlt egybe nemzetközi Luther-kutatási konferenciára. A konferencia főtémája volt: „Luther és Me- lanchthon”. A konferencia el­nöke- dr. Kooimann profesz- szor (Amsterdam) — aki ez alkalommal díszdoktorátusban részesült — megnyitó beszédé­ben Melanchthon jelentőségét méltatta. A főtémáról Wilhelm Hautz.k professzor tartott elő­adást. A referátumok különös nyomatékkai foglalkoztak a két reformátor megigazulás- tanával és azzal a hatással, melyet Melanchthon az ame­rikai, a lengyelországi és a magyarországi reformációra gyakorolt. Nyolc új tagegyház csatlakozott az Egyházak Világtanácsához St. Andrewsben az Egyhá­zak Világtanácsa Központi Bi­zottsága 8 tagegyházat vett fel tagjai sorába. Ezek: 1. Az Antiochiai- Szír Orto­dox Patriarchátus kb. 700 000 lélekszámmal, 2. A Kelet-Afrikai Anglikán Egyházi Körzet újonnan ala­kult egyháza, mintegy 320 000 taggal, 3. A madagaszkári evangé­likus egyház 265 935 bejegy­zett taggal, 4. A madagaszkári londoni zsinati misszió, 62 000 taggal, 5. A togói evangélikus egy­ház, 12 000 taggal, 6. A ghanai methodista egy­ház, 153 000 taggal, 7. A Koreai Köztársaság Presbiteriánus Egyháza, 191JÖ00 taggal, 8. A Nyugat-jávai Szudáni Egyház, 9300 taggal. A nyolc új tagegyház csat­lakozásával az Egyházak Vi­lágtanácsa tagegyházainak szá­ma 178-ra emelkedett. DR. FRANKLIN CLARK FRY 60 ÉVES A Lutheránus Világszövetség elnöke dr. Franklin Clark Fry, a Budapesti Evangélikus Teo­lógiai Akadémia tiszteletbeli doktora, ez év augusztus 30-án töltötte be 60. életévét. Dr. Fry jelenleg az Egyházak Vi­lágtanácsa Központi Bizottsá­gának az elnöke 1952—1957-ig alelnöke volt a Lutheránus Világszövetségnek és 1957-ben Minneapolisban (USA) dr. Hanns Lilje nyugatnémet püs­pök utódaként választották meg a Lutheránus Világszövet­ség elnökévé. 1962-BEN LESZ A MÁSODIK VATIKÁNI ZSINAT? Rómában egyre határozot­tabb az a vélemény, hogy a második vatikáni zsinat az 1962. év folyamán kezdődik. Bár az időpont végleges meg­állapítása elsősorban az előké­szítő munkálatok előrehaladá­sától függ, mégis — jólértesült vatikáni körök szerint — 1962. január 25-e, Pál apostol meg­térésének ünnepnapja, vagy 1962. pünkösdje lesz a zsinat megnyitásának valószínű idő­pontja. Közelebb került a megvalósuláshoz a dél-afrikai egyházi konferencia (Genfj Az Egyházak Világtanácsá­nak nyolc dél-afrikai tagegy­háza megegyezésre jutott ab­ban, hogy a dél-afrikai hely­zet megtárgyalása céljából egyházi konferenciát hívjanak egybe. A konferencián a dél­afrikai egyházak képviselői és az Egyházak Világtanácsának genfi főtitkárságának vezető munkatársai vesznek majd részt. A konferenciát az Egy­házak Világtanácsa kezdemé­nyezte májusban, röviddel dr. S. Bilheimer társfőtitkár dél­afrikai látogatása után — melyről annak idején lapunk­ban is beszámoltunk. Annak idején az Ökumenikus Tanács azt javasolta a dél-afrikai tag­egyházaknak, hogy a konferen­ciai megbeszélések témái ezek legyenek: „A dél-afrikai hely­zet tényleges háttere”; melyek azok a lépések, melyeket az ottani egyházaknak „az igaz­ságos béke megvalósítása cél­jából” meg kell tenniök? Vé­gül: „Az evangélium jelentő­sége a fajok egymáshoz való viszonyában”. Dr. Bilheimer július köze­pén újabb látogatást is tett az Egyházak Világtanácsa dél­afrikai tagegyházainál, hogy velük a konferencia helyét, időpontját és más részletkér­déseit megbeszélje. * Ezzel párhuzamosan tárgya­lások folynak *egy második konferencia tárgyában is, me­lyen csupán az Egyházak Vi­lágtanácsa három holland-re­formátus tagegyháza és a dél- afrikai anglikán egyház kép­viselői vennének részt. Az Egyházak Világtanácsa ennek a második konferenciának meghívóit is már. májusban eljuttatta az illetékes egyhá­zaknak. Az Egyházak Világtanácsá- nak a következő dél-afrikai egyházak a tagjai: A Dél-Af­rikai Tartományi (Anglikán) Egyház, a Dél-Afrikai Kongre- gácionalista Egyház, a Dél- Afrikai Metodista Egyház, a Fok-tartományi Holland Üj- református Egvház, a Trans- vaa'i Holland Ojreformátus vpvház, az Afrikai Holland Református Egyház, a Dél-Af- rifcai Bantu Presbiteriánus Egyház, a Dél-Afrikai Presbi­teriánus Egyház. PÉTER GALH^LEAI-TENGERNEK NEVEZTEK a korabeli zsidók azt a húsz kilométer hosszú és tíz kilométer széles tavat, amelynek partján terült el a kis Bethsaida nevű falucska, ahol először találkozunk Si­monnal, a halásszal. Itt szól neki András, a testvére, hogy „megtaláltuk a Messiást”. És itt, az első találkozásnál mondja neki Jézus, „te Ké- fásnak fogsz hivatni, ami meg­magyarázva kőszikla”. Aztán ez az egyszerű halászember ezzel a Krisztustól kapott név­vel bevonul az emberiség tu­datába. Költők és írók ihle­tő je, festők és szobrászok 1 kedvelt témája lesz hosszú századokon át. Valóban „kő­szikla”, mert időálló és mert amíg egyház lesz, Péter éle­tén keresztül ezer fordulat­ban int, tanít, buzdít és tilt Isten igéje, egyszóval az első apostol hite, vagy bukása ki­meríthetetlen példatára lesz a keresztyén embernek.. AZ EGYIK LEGISMER­TEBB TANÍTVÁNY. Az evan­géliumok és egyéb újszövet­ségi iratok az apostolok közül vele foglalkoznak legtöbbet. Élete minden fordulata apró­lékos részletességgel rajzoló­dik ki előttünk. Már-már ar­ra gondolunk, hogy tekinté­lye befolyásolta az újszövet­ség íróit, ha nem tudnánk, hogy ez az ember napbar­nított arcával, robosztus kül­sejével gyermeki hittel és két­séggel, lelkesedéssel és csüg- gedéssel, odaadó figyelemmel és áhítattal lesi Ura minden szavát és mestere valamennyi cselekedete, igéje hatalmas emóciókat vált ki belőle. Az ellentétek párhuzama egész élete. A hit hegygerincein jár, majd a bizonytalanság hínár­jában látjuk elmerülni, mint a tengeren-járás történetéből kitűnik. Ura metszőollója for­málja, alakítja, de újra, meg újra előtör belőle az „ember”. Élete utolsó napjáig ember marad, akinek ugyanúgy a Megváltó áldozata lesz az üd­vössége, mint azoknak, akik prédikációja nyomán megtér­tek. („Én magam is ember vagyok.” Ap. csel. 10, 26.) ELHIVÄSA UTÄN mind­járt, JAKABBAL ÉS JÁ­NOSSAL a bizalmas tanítvá­nyok közé tartozik. Velük kü­lön is sokat foglalkozhatott Jézus. Nem véletlen, hanem a magvetés eredményeképpen hangzik ajkáról Cezárea Fi- lippi határában a bizonyság­tevés: „Te Krisztus vagy, az élő Istennek fia”. (Mt. 16. 16.) Péternek ez a felismerése már Jézus hitrejuttató munkája. Nem „test és vér” adja ajkára a szavakat. Ezzel a hittel in­dul hozzá a tengeren (Mt. 15.), de mindkét esetben az elbi­zonytalanodó, hitében megin­gott apostollal, találkozunk. Ugyanez az eset ismétlődik meg az utolsó vacsoránál, ami­kor Jézus arról szól, hogy a tanítványok mind hűtlenek lesznek hozzá. Péter erre így válaszol: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is benned, én soha.” Erre mondja Jézus az emlékezetes szavakat: „Bi­zony mondom neked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem.” (Mt. 26, 31—34.) És hajnal előtt Péter valóban há­romszor megtagadta Urát. A hősiesség emberi gyávaságba torkollott, a halálraszánt hős, mint egy gyermek zokog szé­gyenében a főpap házának külső falánál. SIMON PÉTER NAGYPÉN­TEK UTÁN újra és csalódot­tan régi mesterségét űzi. Csendben elmélkedik hálója mellett mindarról, ami Jézus­sal és vele történt, amikor a Feltámadott ismét hívja őt. Háromszor, hangzik a kérdés: „szeretsz-e engem?”, mint aho­gyan háromszor tagadta meg urát. A gyengeséget, az elbu­kást az a Jézus bocsátotta meg, akivel szemben vétkezett. Az igazi, a maradandó meg­bízatást ezután kapja: „legel­tesd az én juhaimat!” (Jn. 21, 15—17.) Itt,' a Genezáreth tó partján és pünkösdkor Jeru­zsálemben lesz Péter igazán „kősziklává”. Élete a továb­biakban még inkább „premier planba” kerül. Az első pün­kösdkor hatalmas erővel hir­deti az evangéliumot. Három ezer ember keresztel kedik meg a prédikáció nyomán. Gyógyít, halottat támaszt fel, tanít. Minden ereje most már Ura szolgálatában áll. Hite miatt többször fogságba ke­rül. Az apostolok, a jeruzsá- lemi gyülekezet vezetője te­kintélyénél fogva. Elkerül Szí­riába és a legenda szerint Ró­mába is. AMILYEN KÖNNYEDSÉG­GEL TUDTUK élete fonalát eddig gombolyítani, úgy válik ez szakadozottá az első század közepétől. A hagyományok és a legendák szerint Rómában a Néró-féle üldözés (Kr. u. 64.) áldozata lett. Talán ott utol­jára, az idős apostolból elő­tört a régi „Simon”, mert az üldözés elől menekülni akart. Már elhagyta a várost, amikor Jézussal találkozott. „Quo va­dis Domine?” (Hová mégy, Uram?) — tette fel a kérdést. „Megyek Rómába, helyetted meghalni”, volt Jézus válasza. Péter újra és utoljára elszé- gyelte magát és visszament Rómába. Ott esett áldozatul a keresztyérf üldözésnek. De ké­rése az volt, hogy fejjel lefelé feszítsék meg, mivel méltatla­nabb helyzetbe akart kerülni Uránál. (Slzt a legendát dol­gozta fel művészi színvonalon Sienkiewitz lengyel író „Quo vadis” címen. A regényért No- bel-díjat kapott.) Nem tudjuk hitelesen, hogy valóban Rómában halt-e meg az az apostol, akiről oly sok mást tudunk.. De élete gazdag mozzanataival, és az Újszövet­ségben két Szentlélektől ihle­tett, nevét viselő levéllel min­den időben hitre juttatni és tanítani fog bennünket. Rédey Pál Tehén meg a prédikációhallgató Volt egyszer egy farmer, akinek a szomszédja kímélet­lenül bírálgatta az istentiszte­leten elhangzó prédikációkat és kijelentette, hogy nem megy többet templomba. Egy napon mikor épp arra járt, odaszólt neki a farmer: „Szomszéd, jöjjön csak ide. Itt a tehenem, úgy hívják „Hálás”, tanuljon tőle egy kis teológiát!” „Tehéntől teológiát? Ugyan ne tréfáljon!” „De bizony. Figyelje csak meg: most löktem elé egy vil­la szénát. Oda nézzen! Most talált benne egy gályát (hi­szen a széna közt akad néha fagally is), lássa: félrelökte, otthagyta és eszik tovább. Ni csak: most meg bojtorjánra akadt; ezt is félretolta és to­vább eszik, lám ez a tövis sem ízlik neki; azt is otthagy­ja s eszik tovább. Reggelre kitakarítja szépen a jászolt, csak a gizgazt és tüskét hagy­ja benne s mire eljő a fejes ideje jócskán ad tejet. Mert bizony tej van a szénában s a tehén ért hozzá, hogy ki­szedje belőle. Ha viszon' visszautasítaná az eledelt s azzal töltené az időt, hogy r 'takarmányt ócsárolja, ösztövé' maradna s a teje is elapadna így van ez a prédikációkká is. Tanuljon ettől az öreg te héntől. Szedje ki a prédik" cióból azt ami jó benne, s r többit hagyja ott. Biztosan t" Iái mindig elég tánlálékot. aminek hasznát veszi.” A szomszéd elgondolkozol azután útnak indult. Elmen "■ ben azonban vissza szólt: „Szomszéd, van ennek a te­hénnek magához való esze. én mondom!” (A „The Lutheran I960, jar. 28-i számából) Juan Osorio visszakapta gyermekeit (Kolumbia) Lapunkban annak idején hírt adtunk arról, hogy Juan Osorio 56 éves özvegyembertől három kiskorú fiát — Jorge, Absolom, Miquel — azért, mert az apa protestáns lett, a rend­őrség Tulio Botero medellini érsek parancsára elvette és a fiúkat bigott katolikus nagy­bátyjuk gondozásába helyezte. Most értesültünk, hogy a fia­talkorúak bírósága elrendelte, hogy a gyermekeket adják vissza apjuknak. A* bíróság­nak ez az intézkedése a felhá­borodott közvélemény nyomá­sára és neves személyiségek közbenjárására történt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom