Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

SP. BERM. BP. 72. Harcold meg a hitnek szép harcát! Igen sokat megtanultunk Luther Mártontól. Megtanultuk, hogy a gondolat nagyobb úr, mint az ember. Megtanultuk tőle, hogy az igazság többet ér, mint az egyéni boldogulás. Megtanultuk tőle, hogy az ember világa sokkal több, mint amennyire azt a középkori tudományok mesterei értékelték. Arra a meggyőződésre is elvezetett bennünket az ő nagy szel­leme, hogy a tiszta evangéliom nem megrontója a gazdasági, a tudományos, a művészeti vagy akár a politikai életnek, ha­nem éppen a megszentelője. Azt is megtanultuk Luther Már­tontól, hogy az evangélikus keresztyénség örömöt jelent az egyesnek és haladást, fejlődést, mindig előrelépést az egész emberiségnek. Es hogy ki hogyan és milyen jól tanulta meg ezeket az igazságokat, azt a hívek egyéni élete és a világ evan­gélikus egyházainak mai állásfoglalása az élet legsürgetőbb kérdéseiben igen-igen jól tanúsítja! lVTi, magyar evangélikusok az elmúlt esztendőkben igen so- kát tanultunk Luthertól. Egyet azonban még mindig ta­nulunk tőle és ezt tanulni fogjuk, amíg csak élünk: azt, hogy a hitért harcolni kell! Es ebben a tekintetben nincsen feleke­zeti különbség! Mert aki egyszer hinni akar vagy szeretne, annak meg kell tanulnia, hogy küzdelem, tusakodás, belső vál­ságok nélkül nincsen igazi evangéliomi hit. Sőt minél inkább akar az ember hinni, annál inkább kell ezért a hitért tuSa- kodni és harcolni. Luther Márton az utolsó leheletével is har­colt a hitért és éppen ezért lett ő a hitnek diadalmas hősévé. Belevitte egész életét ebbe az egyetlen igébe: „Harcold meg a hitnek szép harcát!” (1. Tim. 6, 12.) S enki Se gondolja azonban, hogy a hitért folytatott harcban az embernek csak egy életkor küzdelmei szerepelnek. Hogy, mondjuk, míg az ember fiatal és tapasztalatlan, addig kell csak csatáznia és vívnia a hitért. Vannak bizony olyan felnőttek és hajlott korúak, akiknek a lelkében már régóta él az a meg nem fogalmazott kérdés és kérés: „Én Istenem, mi­kor tudok egyszer már igazán hinni Krisztusban, Istenben, a Szentiélekben, az evangéliom megszentelő erejében?!” Pedig lehetséges, hogy ezek az emberek nem is kezdők már a val­lásos életben. Az emberek ugyanis nemcsak kifelé folytatnak az embersé- ^ ges életért nemes harcot, hanem belsőleg is hadiállapot­ban vannak önmagukkal. Az egyik azért békétlen, mert nem sugárzik feléje sehonnan sem szeretet. A másik azért vigasz­talan, mert egy el nem mondott, senkinek el nem beszélt titkos üzenet onnan felülről még nem érkezett meg: a megbocsátás! A harmadikat nyomja valamilyen gond, az a rendes, az az itteni. Ezeknek mindnek hit kell, Krisztus kell! De nem afféle elméleti könyvhit. Hanem ezek mind keresik — keresik a sze­retetnek, a megbocsátásnak, a megváltásnak az Istenét. Ezek az emberek nagyon jól tudják, hogy hitéletük nem olyan édes semmittevés, hanem harc — kemény harc. És ez a harc mind­addig tart, amíg az embernek a hite el nem érkezik az érett, a férfias, a nagykorú hitnek a fokára. Tgen ám! De mikor lesz a mi hitünk érett? Akkor, amikor * az ember tud élni az Isten igéjével, amikor az ember meg­tapasztalja, hogy az ige nem halott betű, hanem az élet taní­tása. Luther Márton beleélte magát az Isten igéjébe és azért harcolta meg diadalmasan a hitnek szép harcát. Nincsen sen­kinek sem addig igazi evangéliomi hite, amíg az Isten igéje nem válik számára életté, az élet mindennapi kenyerévé. De nincsen senkinek sem addig erre nézve tapasztalata, amíg az Isten igéjét semmibe veszi. Azt is meg kell mondanunk, hogy mi az Isten igéjére nem csupán azért helyezünk súlyt, mert a hitet ez ébreszti fel bennünk, hanem azért is, mert az Ige Istennek a drága kegyelmi ajándéka. Ha pedig az ige aján­dék, akkor a hitet sem magunk termeljük ki magunkból, ha­nem azt is az Isten kegyelme adja annak, akinek ö akarja. Az volt Luthernak egyik legdöntőbb fölfedezése, hogy a hitet Isten ajándékaként ismerte fel. Észre vesszük-e, hogy akkor itt egy fontos neveléstani szabály adódik? Az a szabály, hogy tanuljuk meg a hitet kérni. Miért? Mert, ha egyszer Isten a hitet drága kegyelmi adományként tartogatja minden ember számára, akkor a legelemibb Hiedelem is megkívánja, hogy ezt a hitet Istentől kérjük, könyörögjünk, imádkozzunk érte! Ha nem kérjük, akkor ugyan hiába várjuk! „Kérjetek, és ada­tik nektek!" Az emberek elkezdik büszkén és fölemelt fővel ezt a har­cot azzal az erős föltevéssel, hogy én ma hivő ember akarok lenni. Es este, amikor megpihen és kezd számot vetni ön­magával, akkor veszi észre, hogy a haragosommal nem békél- tem meg, hogy a másik embert sok mindenben nem értettem meg, hogy a családomat nem szerettem úgy, ahogyan kellett volna. Elkezdjük boldogan, büszkén, hogy én most hivő ember akarok lenni és — megérkezünk azzal a keserű tapasztalattal, hogy jaj de nehéz hivő keresztyénnek lenni? Elaprózva könnyű ;— de becsülettel, férfiasán, az utolsó leheletig végigharcolni, az nehéz, nagyon nehéz! Jl Jégis — azért szép a hitnek a harca! Ne felejtsük el, hogy minden küzdelmet a szenvedés hajt befejezése felé. A hitnek a harcában is a szenvedések hajtanak bennünket egyre előbbre. A hitnek a hajtóereje tehát éppen a belső harc feszítő ereje. Mintha bele volna ágyazva a halálnak a testébe, és mennél inkább fokozódik a veszély, hogy Krisztus eltűnik az életemből, annál inkább fokozódik a vágy: Elérni és meg­ragadni a hit kezével! Elkezdjük a hitnek a harcát megharcolni és azt vesszük észre, hogy küzdenünk és tusakodnunk kell érte. Azt vesszük észre, hogy vágyunk a békesség, sóvárgunk a szabadulás, a megváltás után. Van szabadulás Szabadító nélkül? Van meg­váltás Megváltó nélkül? Azért szép a hitnek a harca, mert benne az ember Krisztusát, a Megváltóját keresi és találja meg! Dr. Pálfy Miklós Mestermunka Amikor Isten földi tervei­ben megjelent a munka, ak­kor Isten azt mestermunká­nak gondolta. Szépnek és bol­dogítónak. Így munkálta mes­teri, művészi kézzel a meg­születő világot. A fénylő csil­lagot és a tiszta gyermekar­cot. Valóban Isten kezéből így került ki a világ, hogy az tel­jes és tökéletes és minden paránya előtt a csodálkozó gyermek kipirult acával áll­hat meg örökké az ember. Isten emberei is valahány­szor munkába fognak, a mes­termunka lázával és lángolá­sával végzik munkájukat. Így építenek templomot és ott­hont, városokat és új világot. Mindnyájan, akik dolgozunk, így építünk munkahelyünkön valamit, amivel szebb lesz a világ. Azt akarjuk, hogy munkánkkal több legyen ezen a földön emberek öröme, ke­nyere és az élet szépsége. Így építjük magát az életet is. A magunk számára is. Azt akarjuk, hogy a mi életünk ;s mestermunkával készüljön, hogy jól sikerüljön, hogy egy­szer elmondhassuk felette a hálaadás énekét. A KERESZTYÉN EMBER minden munkáját úgy végzi, ügy épít templomot, otthont, úgy nevel gyermeket, hogy mindezzel nemcsak magának akar szép holnapot és boldog aratást, hanem Istennek akar szolgálni. Ajkán ez a vallomás van: — Művem az Istennek szól! Ezért van az, hogy a keresz­tyén ember munkája mindig sorsdöntő mozdulat. Ha en­gedelmes eszköz Isten kezé­ben, ha épít, segít és szolgál, ha az igazság hirdetője és a jóság munkása, ha a béke és az emberi jólét előmozdítója, akkor ez az ember az Isten barátja és munkatársa. Akkor a közelében mindig megváló­Testvéri szózat Dr. Hájek Viktor, a Prágai Keresztyén Békekonferencia elnöke, testvéri szózatot inté­zett a világ minden egyházá­hoz s ebben többek között ezt mondja: „Miközben az egész emberiség egyetemlege­sen a béke után vágyódik, az a veszély fenyegeti a keresz­tyén egyházakat, hogy sokféle — talán szép és hasznos do­loggal foglalatoskodnak s köz­ben elszalasztják azt a lehető­séget, hogy a legfontosabb és legaktuálisabb kérdésben, a béke kérdésében, szavuk le­gyen az emberiséghez. És utó­lag kell majd bűnbánatot gya- korolniok mulasztásuk miatt. Ezúttal ne kövessük el ezt a hibát. Hiszen előttünk, hivő keresztyének előtt, egészen vi­lágos, hogy a háború ellenke­zik Isten parancsolatával, hogy a nukleáris fegyverek a legbarbárabb eszközök, amiket az emberiség valaha is fel­Két különböző szempont mindig felmérhetetlen kü­lönbséget jelent. Sajnos mi a felebarátra, szomszédra, mun­katársra rendszerint a magunk oldaláról nézünk. Miközben ezt tesszük, a saját boldogsá­gunkat és boldogulásunkat próbáljuk munkálni. Jézus tanításai szerint *a hangsúly mindig a másik em­berre esik és nem ránk. Jézus sohasem hirdette az önzés er­kölcsét, hanem a szolgálat erkölcsét. Azért, amikor teszünk va­lamit az emberekkel, vagy mondunk valamit az embe­reknek, mindig gondoljunk sül valami az Jsten terveiből. Ha azonban valaki nem Is­ten akarata szerint végzi a munkáját, ha kihull a kezé­ből és összetöri a Tízparan­csolatot, ha elfelejti a szere­tet parancsát, ha rombol és gyűlöl, akkor annak a köze­lében mindig elromlik vala­mi a világteremtő Isten mű­vészi mestermunkájából. Ezért kell sokszor megvizsgálnunk az életünket. Sajnos, a mestermunka sok­szor kontármunkává válik a kezünkben. A mestermunkát sokszor elrontja a bűn. Éle­tünk nagy lehetőségeit és legszebb perceit. Nemcsak az eget sötétítettük be magunk felett, de a szívünkben is éj­szaka van. Mennyi emberi erőlködés verítékére hull ez a keserű megállapítás: Nem úgy lett, ahogy akartam. MÉGIS VAN mestermunka a világon. Keresztyén hitünk vallja, hogy Jézus Krisztus nemcsak tanított minket a munkálkodásra, Isten országá­nak építésére, testvéreink szolgálatára és ebben a világ­ban az Isten tervei szerint való építésre, hanem erőt is ad nékünk ahhoz, hogy az Ö akarata szerint éljünk, sze­ressünk és építsük a nekünk adott világot. Ö nemcsak azt akarja, hogy a hi­tünk és imádságunk csendes szobájában világtól elvonulva legyünk együtt Vele, hanem találkozni akar velünk min­denütt a világban, ahol embe­rek élnek, küzdenek, dolgoz­nak és békés utat építenek a világban. Nagy felelősség kérdőjele állítja itt meg az embert. • Vajon meg merném-e mu­tatni Jézusnak az életem mun­káját? Amit Isten országa, a hazám, az otthonom és az emberi közösség számára na­ponként elvégzek. Ha a mes­az egyházakhoz talált minden élet elpusztítá­sára, hogy egy esetleges há­ború nem oldana meg egyet­len vitás kérdést sem, hanem csak elképzelhetetlen pusztí­tást okozna. Azt is világosan látjuk, hogy az evangéliom hirdetésénél olyan emberekre van szükség, akik a megvál­tásról szóló örömüzenetet bé­kében hallgathatják és nem tölti el őket kölcsönös gyűlö­let. Ezért vagyunk ellene min­den gyilkos szándéknak és gyűlölködésnek. A Prágai Keresztyén Bé­kekonferencia kezdettől fog­va azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a fenti gon-, dolatokat hirdesse meg a vi­lág keresztyénségének Elsősorban az egyházaknak kell képviselniök, megvéde- niök és győzelemre vinniök Jézus Krisztus gondolatait a világban.” arra, hogyan esnék nekünk, ha ugyanazt velünk tennék, vagy nekünk mondanák. Cseréljünk hát szerepeket! Túlságos modernül hang­zik, de nem lehet jobban megfogalmazni: Éljük bele magunkat a másik ember helyzetébe! Es miközben ezt tesszük, igazítsuk a cselekede­tünket, mondanivalónkat, vi­selkedésünket a felebarát, szomszéd, munkatárs helyze­téhez. Egy mondattal: Merjünk úgy élni, hogy mindig a rö- videbbet húzzuk, mert gya­korlatilag ez a keresztyénség. Fülöp Dezső tér ma elkérné szavaimat, gondolataimat, érzéseimet, ter­veimet, befejezett munkáimat, elmondott imádságaimat, a példát, amit másoknak mu­tattam, vajon mit mondana reá? Meg lenne-e elégedve vele? PEDIG NE FELEJTSÜK EL, hogy Isten egyszer így fogja végignézni, részletről- részletre, pillanatról-pillanat- ra rajtunk és másokon az éle­tünk munkáját. Ennél a vizs­gálatnál csak a mestermun­kát fogadja el és tartja meg. A többi: a forgács, a torzó belehull az elmúlás kosarába, a kárhozatba, a halálba. Nekünk keresztyéneknek meg kell tanulnunk, hogy Is­ten munkatársai vagyunk és főképpen azt, hogy hitünk a hétköznapokban vizsgázik. Meg kell tanulnunk azt, hogy Istennel való együttlétünk templomi perceit, imádságunk Istentől kapott nagy ajándé­kait azok között kell megmu­tatni, akik között élünk és dolgozunk. Mind azt, amit mj Isten kezéből szent aján­dékként kapunk bele kell épí­tenünk emberi világunkba. ISTEN MUNKATÁRSAI VAGYUNK és Isten örökké nézi, hogy vizsgázik minden­nap a hitünk. Azt is meg kell tanulnunk nekünk keresztyéneknek, hogy életünk és munkánk ilyen megfogalmazása mellett nem tarthatunk szünetet és nem tehetünk kivételt. Mindig egyforma hűséggel kell dol­goznunk és mindig egyforma szeretettel kell szeretnünk. Jézus Krisztus sokszor el­mondta nékünk, hogy a nap egyformán süt és egyformán aranyoz be minden terem­tett emberarcot. És azt is el­mondotta, hogy Isten szün­telenül és szakadatlanul dol­gozik. Isten nem tart szüne­tet Sem a gondviselésben, sem a kegyelemben, sem a megbocsátásban, sem a szere- tetben. Jézus Krisztus nem kérdezte meg, hogy beteg, éhes, síró vagy szenvedő em­berek kicsodák, hova tartoz­nak, hanem szerette őket, gyó­gyította őket és az egész em­beriséget megváltotta a ke­reszten. Nekünk keresztyéneknek Jézus Krisztus az utunk, a példánk és az erőnk. Ezért van az, hogy soha sem tart­hat szünetet és soha sem tehet kivételt, sem a hitünk, sem az életünk. SOKSZOR MEGKÉRDEZ­TÉK emberek, vajon mit számít a nagy világminden­ségben az a gyönge emberi szó, amit valaki az emberiség nagy ügyében elmond. Mit számít az a kis munka, ami egy embertől kitelik. Mit vál­toztat a világ arcán egy gyar­ló emberi alkotás mestermun­kája? — Nincs igazuk. Az egész világmindenség egyetlen nagy mű és az egész emberi­ség egyetlen nagy család. Itt minden és mindenki fon­tos. Isten nem a munka mér­tékét, hanem hűségét nézi és ítéli meg. Ne felejtsük el, hogy Isten nemcsak azt kérdi, milyen a hited, hanem azt is, milyen az életed? Nemcsak azt fogja egyszer mondani: — mutasd meg hitedet, hanem azt is, mutasd meg a munkádat! Ha egyszer ezeknek a kér­déseknek a kapujában Isten elé kerülünk, vajon elhang- zik-e majd felettünk az evan­gélium megnyugtató szava: „Jól van, jó és hű szol­gám ...” Ehhez a munkához adjon nékünk erőt, hitet és imád­ságot az örökké munkálkodó Isten! <F.) Két szempont A teljes szeretet A mai vasárnap mindkét Igéjében benne dobog az Isten atyai szíve. A régi egyházi atyák a Biblia aranylapjának nevezték Lukács evangéliuma 15. fejezetét. Ezt az „arany­lapot” írta tovább Isten Szent­lelke a Cselekedetek Könyvé­ben, amikor Péter apostollal megláttatta, hogy amit az Isten megtisztított, azt ő ne mondja tisztátalannak, mert minden nemzetben kedves Öelőtte, aki Öt féli és igaz­ságot cselekszik. Ezekben az igékben sűrí­tetten benne van az egész evangélium. Az, ahogyan Isten szereti az embert. —* Olyan nagy, olyan tiszta« olyan mindenkit átölelő ez a szeretet, amilyennel csak az Isten szerethet. Ö nemcsak a nagyot és a sokat értékeli,- hanem a kicsit, a keveset, sőt az egyet is! Ezeknek az igéknek fényé­ben megnő a mi kicsinek tűnő életünk értéke. — Pará­nyi porszemek, csöpp kis csa­varok vagyunk a világmin­denség hatalmas gépezetében« de Isten számol velünk, utá­nunk nyúl, keres minket! Atyai szíve túláradó örömmpl van tele, amikor egy-egy el­guruló életet megtalál, ami- kor egyetlen báránykát. újra a karjaiba vehet, amikor a tékozló fiú hazaérkezik, ami­kor pogány Kornéliuszokban magához ölelheti az egész vi­lágot. Egyben — az egészet! Szeretete távolbaható szere­tet. Messze szakadt életünket nem hagyja magára. Feltárja előttünk lelki nyomorúságun­kat, hogy felébredjen ben­nünk a vágy a megtisztulás után. Számadásra kényszeríti hogy magunkba szálljunk. Bi­zalmat kelt önmaga iránt« hogy ne meneküljünk még messzebbre Tőle. Szeretete igazi életet adó szeretet. Ez indította a po­gány Kornéliuszt imádkozó« jót cselekvő, elesetteket fel­emelő életre. Nem a válasz­tott népből való, de élet- folytatásában különb mint ők. A szívébe írott isteni törvény cselekvőjeként lesz kedvessé a kegyelmes Isten előtt. Szeretete világméretű szere­tet. Nem korlátozódik egy népre, egyetlen fajtára, egy( társadalmi rétegre, egy hit követőire. Kitárja ölelő kar­ját minden ember felé, „aki Öt féli és igazságot cselek­szik”. Szeretete övéit átható sze­retet. Aki Vele jár, — meg­teljesedik az Ű szeretetével. Megtanul együtt örülni az Atyával minden testvérnek „aki meghalt és feltámadott« elveszett és megtaláltatott”. Amit az Isten megtisztított« nem mondja tisztátalannak. —i Tudja keresni a találkozást a másik emberrel engedelmes szívvel, mint Péter. Mi mind: Tékozló fiák -» Kornéliuszok —, Péterek« ebben a mindenkit átölelő szeretetben találkozhatunk! ( Blatniczky Jenő j

Next

/
Oldalképek
Tartalom