Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

HIDAS „Világot látott, aki Tolna- Baranyában járt” — mondták a régiek, ha vidékünket jel­lemezni akarták. És ebben volt valami igaz. Tolna-Bara- nya határán még külön kis világ az a változatos táj, amely szembetűnik, ha elhagy­tuk Bonyhádot és Pécsnek tartunk a nagyszerű műúton. Falunk előtt még egyszer völgybe szalad az autóbusz, hogy azután nekigyűrkőzzék a svájci tájakkal vetekedő Mecsek keleti, festői hegyvo­nulatának. Az a kép, amely itt elénk tárul, mai magyar életünk keresztmetszete kicsiben. Bal­ra a múlt század végén épült és akkor komoly gazdasági fellendülést jelentő vasútvo­nal, jobbra a Tsz-tanya, mesz- sziről látható gazdag földjei­vel. Alig tekinthető át mind­ez, máris feltűnnek a brikett­gyár kéményei és kőhajtásnyi- ra a málnaszakcsoport szal­makalapos dolgozói, hogy azután a falu alá kanyarod­junk. De nem lenne teljes a jellemzés, ha észre nem ven­nénk a régi falu mellett a szénbánya új, tágas lakótele­pét és a bányának messziről érkező harangszóra emlékez­tető állandó „zenéjét”. Bányá­szok, iparosodás, fejlett gaz­dálkodás, élénk forgalom, csi­nos házak, tiszta falu: Hidas. ŐSIDŐK ÓTA LAKOTT HELY A kőkorszak embere baáát csiszolt itt munkájához. Kel­táknak is lakóhelyül szolgált. A rómaiak itt váltották a futárok lovait. Elszórt pénzük élénk kereskedelmi útvonal­ról beszél. A honfoglaló ma­gyarok csakúgy szerették ezt a tájat, mint hun elődeik. A reformáció előtti időben iélénk hitéletre vall, hogy a szétszórt településnek három kolostora, temploma és papja volt. A török időben majdnem (kipusztult a falu. Csakhamar újra feltöltődik a megfogyat­kozott lakosság. Vallási üldö­zések elől menekül ide egy délbaranyai református gyü­lekezet. Otthont, védelmet ta­lál itt. Evangélikusok 1720 táján kerülnek ide először a hesseni telepesekből. A török idő utá­ni Ráchidason telepednek le. Lassan házat építenek, földet vesznek. Egy évtizeddel ké­sőbb újabb település Német­hidast népesíti be. A két te­lepülés a legutóbbi időkig sem tudott egységes gyüleke­zetté összeforrni. Külön indul itteni életük, iskolaépítésük, imaházvételük. Mindkét gyü­lekezet az első időkben Kis­lányok fiiiá ja. Áz első is- j tentiszteleteket háznál tart­ják, ahol kabátjuk alá rejtett •énekeskönyvvel gyülekeznek íössze.. A ráchidasi gyülekezet '1787-ben építi fel 1913-ban lebontásra kerülő templomát. Némethidas az 1780-as évek­ben lebontott katolikus kolos­tor anyagából építi fel barokk- stílű templomát. Amilyen szépnek látszik a két templo­mért való áldozathozatal, annyi viszálykodásra adott okot később. Pedig Isten újra meg újra megmutatta ítélete kezét, de keveset tanultunk belőle. ÖNÁLLÓSÁGRA csak 1852-ben gondol a két gyülekezet. Akkor szakadnak el Kismányoktól. Megválaszt­ják első lelkészüket és pap­iakét vesznek. Első pásztoruk, Haffner Lajos hűséges szer­vező volt, bölcsességgel és atyai szeretettel megáldott. Szolgálatának idejére esik egy templomrenoválás is. A 70 éves templomtornyot ledönti a vihar, újjáépítik. Később itt szolgál Schöll Lajos Tolna- Baranya-Somogyi esperes 30 esztendeig. Az első világhábo­rút megelőző időben elérke­zettnek látja a két gyüleke­zet, hogy egyesüljön. Lebon­(LIVERPOOL) A „Spiegel“ május 25-i számának jelen­tése szerint Liverpool katoli­kus érseke, Heenan, felszólí­totta a brit szakszervezeteket, „egyetlen kommunistát se vá­lasszanak meg szakszervezeti vezető pozíciókra“. A „Berliner Zeitung“ jelenti május 26-án, hogy a kommu­nista párt egyik funkcionári­usa, John Wilson, elfoglalta a színház- és filmszakma szak- szervezetének elnöki hivata­lát. Fenti két kis hírből vilá­gos, hogy a politikai katoli­cizmus körei világszerte az imperializmus és az antikom- munizmus politikáját támo­gatják, sőt szorgalmazzák. A második hírből viszont vilá­gos az is, hogy ezeknek a tásra kerül a ráchidasi temp­lom, de közös templomépítés- ről csak templomtervet és hosszú levélváltást őrzünk új templom nélkül. Harangrek- virálás, nehezebb gazdasági helyzet akadályozza a gyüle­kezet előmenetelét ebben az időben. Megfeszített munká­val igyekezett a két gyüleke­zet az első világháborús ká­rokat pótolni. Felvetődik még egyszer a közös templomterv is, de megvalósítani nem tud­ják. Legutóbbi lelkészünk Aizen- preisz Dezső a 2000 lelkes gyülekezetei a háború utáni kitelepítésig, majd 1957 vé­géig a maradék 300 lelket gondozta. Fáradhatatlan, hűséges ta­nítókról is megemlékezünk. A híveinknél tapasztalható dal­lamismeret és énekszeretet az ő hűséges munkájuk jó gyü­mölcse. GYÜLEKEZETÜNK MAI KÉPE: maradék, kicsi gyülekezet nagy kerettel és nagy lélek- szám emlékével. Megváltozott a valamikor szinte tiszta evangélikus falu képe. A kitelepítettek helyére katolikus és református szé­kelyek érkeztek. Magukkal hozták jellegzetes népvisele­tüket, egyszerű életmódjukat, nagy családjukat. Lassan egy­beolvadnak a régiekkel. Ugyanaz a munkájuk, egy a kenyerük. Egyformán hódít régiek és újak között a vá­rosiasodás, a divat és meg­fogyott gyermekeik száma. Viszályban gazdag múlt, öreg épületek fenntartásával küzdő jelen és töretlen hit. Ennek bizonysága az is, hogy a gyülekezet most reno­válhatta templomát. Allinger János köröknek befolyása még a tő­késországok területén is szem­mel láthatóan egyre csökken. AZ OROSZ ORTHODOX EGYHÁZ moszkvai patriarchátusa Wend- iand Joann püspököt nevezte ki közép-európai helytartójá­vá Berlin székhellyel. Rasu- mow Joann püspök, Berlin és Németország eddigi helytartó­ja, visszatért Moszkvába. Az új helytartó nemcsak Berlin­ben és Németországban kép­viseli az orosz orthodox egy­házat, hanem a skandináv or­szágok, Ausztria, valamint Kelet- és Dél-Európa országai is hatáskörébe tartoznak. A több nyelven beszélő helytartó évekig volt a moszkvai pat­riarchátus követe Damaszkusz- ban az ott székelő patriarcha mellett. RÉGI IDŐK keresztelési anyakönyvét lapozgatom. Ki­vonatot kértek hivatalunktól. A már megsárgult lapok fakó írásait böngészve, szinte mell­bevágnak az „észrevételek” rovat apró keresztjei s mel­lettük egy-egy korai dátum a betegség, illetve a halál oka megjelölésével: gyermek­aszály, himlő, vörheny, vele született gyengeség, torokgyík, gümőkór, kanyaró, vérhas stb. Mind-mind akkor halálos be­tegségek hadaként támadt az apróságokra és mohón szedte áldozatait. Fiatal életeket ara­tott a halál. Szülők és orvo­sok — ha volt ilyen a falu­ban! — tehetetlenül álltak ve­le szemben. S közben arra is kell gondolnom, hogy ezek mögött a bejegyzések mögött mennyi fájdalom, könny és gyász lehetett. És azután mi­lyen nagyszerű érzés arra rá­döbbenni, hogy mindez már a múlté! NÉHÁNY nap mülva megnyílnak az iskolák kapui és azokon életerős, napbarní­totta, vidáman hancúrozó és jól öltözött gyermekek serege tódul be, hogy művelt nem­zedékké nevelődjék. A múlt­ból felrémlik még előttünk a szakadozott ruhájú, agyon­hajszolt béresgyerek képe, a hóharmatban is mezítláb tör­tető napszámos-gyerek éhség­től kínzott arca és felujjong a szívünk, hogy mindez már a múlté! Képeslapok fényké­pei és filmek kockád sokszor elénk vetítik a gyarmati és félgyarmati sorban élő népek rongyos ruhákba burkolt, ke­nyérért esdeklő, beteges kül­sejű gyermekeinek a képét s miközben átvillan agyunkon a boldog mondat, hogy nálunk mindez már a múlté, az egész világ gyermekeiért aggódó szeretet hangja vádolva és cselekvésre unszolva szólal meg szívünkben: Szabadságot és emberi életet minden nép­nek és minden gyermeknek! MERT JÓL VAN, hogy a magyar hazafi jó érzése, sőt büszkesége tölt el bennünket, azt látva, hogy mennyi féltő gondoskodás és szeretet öleli át nálunk a gyermekeket. Hogy szülőorvosok, védőnők serege segíti világrajönni ná­lunk az „életet” és óvják az apróságokat minden betegség­től. Hogy a gyermekhalandó­ságot nálunk csak ezrelékek­ben lehet kifejezni. Hogy böl­csődék, óvodák és napközik ezrei mind a gyermekért van­nak! Hogy pedagógusok ezrei tanítják gyermekeinket az életre! De — nekünk felelős­séget kell hordoznunk a tá­voli országok elhanyagolt és elkallódó gyermekeiért is! Nemcsak azt kell szeretnünk, akit az ölünkben tartunk, akit a szívünk alatt hordoztunk és most sírva-mosolyogva kézen fogva vezetünk az iskolába. Szeretnünk kell a másik em­bert, a másik ember gyerme­két, az egy falat kenyérért BOLDOG JELENÜNK még szebb folytatását álmodjuk meg a gyermekeinkben. Ezért , a folytatásért azonban szeret- í, ntink és akarnunk kell a bé­kés munkálkodás lehetőségét Gyarmati sorban élő népek gyermekei szurtos kezét a „világ” felé kinyújtó néger és arab gyere­ket, mert az emberiséget az Isten egy vérből teremtette és azt akarja, hogy az egymás megértésében és segítésében egymásra találjanak. A tokiói szózat _Hfrt adtunk már arról, hogy augusztus első hetében tartot­ta meg Tokióban VI. világ- konferenciáját az atomfegy­verek ellen és az általános le­szerelésért harcolók mozgal­ma. A konferencián 10 000 ja­pán békeharcos mellett har­minc ország küldöttei és tíz nemzetközi szervezet képvise­lői vettek részt. Négynapos tanácskozásait augusztus 9-én fejezte be a konferencia. Ezen a napon egész Japánban meg­emlékeztek a Nagasaki ellen intézett atombombatámadás 15. évfordulójáról, amikor kb. 78 000 ember halt meg. 11 óra 2 perckor, amikor tehát a Na- gasakira dobott atombomba robbant, megszólaltak a ha­rangok, felsivítottak a sziré­nák és az emberek néma csendben gondoltak honfitár­saikra, akik akkor meghaltak is. Nemcsak magunkért és népünkért, nemcsak a mi fél­tőn szeretett gyermekeinkért, hanem az egész emberiségért és annak jövőjéért: a gyerme­kekért! Cselovszky Ferenc vagy élnek ugyan, de a bomba szörnyű következményeit hor­dozzák testükben. A konferencia résztvevői szózatot intéztek a világhoz, amelyben örömmel állapítják meg, hogy a népek egységben harcolnak az atom- és hidro­génbombák ellen. „A külön­böző társadalmi rendszerben élő országok békés egymás mellett élését akarják a népek s ezért követelik egyre nyo­matékosabban a föld népei az atom- és hidrogénbombák el­tiltását, a teljes leszerelést, a katonai szerződések felbontá­sát és a külföldi támaszpon­tok megszüntetését. A népek akkor tudják ezeket a követe­léseket elérni, ha következe­tesen harcolnak az imperialis­ta és gyarmati hatalmak el­len, amelyeknek az Amerikai Egyesült Államok a vezére .. Munkában a politikai katolicizmus Részletek Halász Béla Kelet-Németország-i utinaplójából Ó, te szép Thüringiai Tabarz, július hó Sokfelé jártam már a világbdn... Csodál­tam a svájci hegyeket és álmodoztam a Néva-parton... Sétálgattam a párizsi bulvá­rokon ... és megmostam arcomat a Balti­tenger vizében... Kószáltam a bécsi Fráter­ban ... és gyönyörködtem a tátrai tenger­szemekben ... Mindenütt találtam valamit az elfeledhetetien szépségek varázslatából... de ilyen különösen mély csendet és szépsé­get seholsem ... Valószínűleg azért, mert gyermekkorom óta tele volt lelkem a thürin- giai csodák varázslatával... Lehet annak bizony már negyven esztendeje, hogy egy szép ifjúsági regényt olvastam, amely arról szólt, hogy a thüringiai erdőben, egy régi várban, elrejtett kincset találtak... Hej, de megfájdult akkor a szívem, hej, de vágya­koztam én is a kincset rejtő thüringiai erdőbe!... És most itt vagyok a thüringiai erdőben, egy varázslatosan szép üdülőben, amelyet német vendéglátóink szeretete és előzékenysége bocsátott rendelkezésünkre ... Es tudom már azt is, hogy ÉN IS KINCSRE TALÁLTAM, a barátság és megértés fel­becsülhetetlen nagy kincsére, amellyel ven­déglátóink körülvesznek és elhalmoznak ben­nünket ... A drezdai búcsú után kényelmes autóbusz repített bennünket utunk célja, a közel há­romszáz kilométerre fekvő Tabarzba. Kocsink a kitűnő birodalmi autóúton 80—100 km-es sebességgel haladt nyílegyenesen délnyugat felé. Külön érdekessége az egymás mellett haladó két széles műútnak, hogy seholsem szel át városokat, vagy falvakat; felüljárók helyettesítik az útkereszteződéseket és bizo­nyos távolságra kitérők* pihenőhelyek van­nak, egy-egy hívogató vendéglővel... Ma­gam ugyan nem vagyok sörivó ember, de a ! kitűnő almalevet én is megittam a „Rasthof Hermsdorfer Kreuz”-ban... Utána még jobb hangulatban folytattuk utunkat, megcsodál­tuk a drótkerítésekbe zárt fekete-tarka te­heneket, amelyekre villamos áram vigyázott és ha valamelyik tovább akart menni a ke­rítésnél, barátságos rázással figyelmeztette: tessék szépen visszafordulni __Egymás után ma radtak el mellettünk Meissen Altenburg, Gera, Jéna, Gotha... és még számos más helység... de csak a gyárkémények felszálló füstjét, templomok tornyát, vagy házak te­tejét láttuk a messzeségben... Volt olyan helység, ahol elhaladtúnkban legalább negy­ven gyárkéményt figyelhettünk meg... Fel­szálló füstjük a gyárban folyó munkát je­lezte ... Elhaladunk aztán két, romokban levő vár mellett... Vezetőnktől megtudtuk, hogy a két vár lakói, vagy talán inkább urai örök civódásban voltak egymással... A lehangoló romok mintha azt kérdeznék a késői utastól; HÁT ÉRDEMES VOLT?!... * A kedves fogadtatás után, amelyben ben­nünket nemcsak az üdülő, a „Fortuna Haus” dolgozói, hanem az itt üdülő német lelkész­testvérek is részesítettek, külön öröm volt számunkra, amikor megérkeztek csehszlovák testvéreink is, élükön Andrej Ziak képviselő­vel, a csehszlovák nemzetgyűlés alelnökével, a szlovákiai evangélikus egyház felügyelő­jével. Vele jött kedves leánya, Darina, dr. Béda Amadeo Molnár prágai teológiai tanár feleségével (aki mellesleg segédlelkész Prá­gában), valamint Andrej Matasik bratislavai református esperes. Percek múlva magyar— német—francia—csehszlovák társalgás indult meg és öröm volt látni,. hogy az 1955-ben megindult testvéri kapcsolatok csak erősöd­tek az elmúlt évek alatt. A Krisztusban való közös hitünkön kívül összekötnek ben­nünket a kor nagy kérdései, a népek közötti barátság gondolata, a népek felemelkedése, új útjainak keresése .,. Külön élményt jelentett számunkra, ami­kor Ziak felügyelő elmondta, hogy alig két hete járt Belga-Köngóban, Leopoldvilleben. Amikor arról érdeklődünk, hogy mi van Kongóban és mit várhatunk az ottani hely­zetből, teljes meggyőződéssel mondja: „Egy bizonyos. Lesz még sok akadály, talán még sok vér is folyik, de nincs a világon már olyan erő, amely megakadályozhatná az afrikai népeket abban, hogy természeti kin­cseiket és országukat maguk vegyék a bir­tokukba ... Az is igen figyelemre méltó — folytatta tovább —, amit egy néger mondott: ”Amikor az első fehérek jöttek, nekik volt bibliájuk, nekünk voltak természeti kin­cseink. ... Aztán nekünk lett bibliánk és övék lettek a természeti kincseink.. \ » Vasárnap reggel van... Borús, hűvös idő... Nagy kolompolással megy a gulya va­lahová fel a hegyi legelőre — Olyan szép ez a kolompszó, mint valami ünnepi haran­gozás ... Kinyitom a verandám ablakát: szemben velem, alig néhány száz méterre van az erdő, a csodálatos, a varázslatos thüringiai erdő, ahol most egy kismadárka hangversenyez a reggeli csendességben ... Az előbb a kolompszó, most meg a kismadár, szinte zúg körülöttem az élet... Tíz órakor már ott vagyunk a tabarzi templomban. Zömök, lomha épület, tornácos feljáróval... Az első, ami bent a templom­ban megragadja a figyelmünket, a vörös arany-díszítésű szép oltár és szószék. Ma egyébként KERESZTELESI EMLÉKÜNNEP van a thüringiai gyülekezetekben. Mindenütt erről szól az igehirdetés. A liturgia gazdag változata az Alte Messe-t juttatja eszünkbe. Schubert lelkész majd negyvenperces ige­hirdetésben, igeszerűen, de modernül prédi­kált. „Az emberek hajlamosak arra, hogy sö­tétben járjanak — mondotta többek között —, de Isten megkönyörült rajtuk és elküldte Krisztust a világ világosságául, ű éppen azért halt meg, hogy ne járjunk többet a gyűlölet, a bűn, a szenvedélyek sötétségében. Éljünk egymással és éljünk egymásért! A szent keresztségben Isten magáénak foga­dott bennünket, nem lehet, nem szabad tehát sötétségben járnunk.’’ Igen megrendítő volt, amikor igehirdetésében, illusztrációként elmondta, hogy amikor az egyik neves német író meglátogatta Buchenwaldot, a hírhedt és borzalmas internálótábort, csak ennyit mon­dott: „íme itt van, a feneketlen emberi sö­tétség szörnyű bizonyítéka • • •' Ma aztán, a thüringiai erdei villamossal átrándultunk FR1EDRICHRODEBA, a szom­szédos kis thüringiai városkába... Ez is ép­pen olyan, mint a miénk ... Tiszta, vadregé­nyes, balzsamos levegővel és tele ezer és ezer turistával... Mindegyik kezében, a nőkében is, turista-bot, rajta tucatnyi plakett, együtt az egész Thüringia... Az emberek kedvesek, előzékenyek, ha valami után ér­deklődünk, mindjárt többen is készségesen megadják a felvilágosítást... Máskor — őszintén megvallom —, ha kül­földön jártam, mindig alig vártam, hogy ismét eljöjjön a hazatérés órája... Most meg... most meg félve gondolok arra a percre, amikor el kell búcsúznom a thürin­giai erdőtől... a hegyektől... a fenyvesek­től... a kismadárkáktól... a kolompoló gulyától, az itteni kedves emberektől... Lent az üdülőnk parkjában egy „Fortuna” szobor áll kőből... Mindennap megköszön nőm neki, hogy elvezetett ide, a tiszta álmok gyönyörű birodalmába, a thüringiai erdőbe i

Next

/
Oldalképek
Tartalom