Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-24 / 4. szám
Izrael és az eg Köszöntjük (Folytatás az 1. oldalról) a „fekete földrésznek”. De az is bizonyos, hogy a jelképnek óriási jelentősége van: mindnyájunk nevében éreztet meg valamit ez a születésnapi út abból, hogy a fehér embereknek a szeretet mérhetetlen adósságát kell törleszteniük más fajúak iránt. EGY HIVŐ EMBER, aki felismerte korszakunk keresz- tyénségének nagy feladatát: a cselekvő ember szer etetet. Egyik mai magyar költő, amikor korunk jövőbemutató lényegét meg akarja ragadni, nem „atomkorszakról"; hanem „emberkorszakról” beszél. Találó kifejezés! Az atom felfedezésénél és békés természetű felhasználásának mérhetetlen jelentőségénél is nagyobb horderejű, hogy a mi korunkban az ember került az érdeklődés középpontjába. Alázatosan be kell ismernünk, hogy ez nem a mi érdemünk, keresztyéneké. De annál határozottabban kell rádöbbennünk, hogy az igazi humanizmus, az ember iránt való megértés és a segítő oda- fordulás az emberhez, a keresztyén hitből szükségszerűen következik. Nekünk ma ga Isten adott példát és lehetőséget ehhez, amikor „az ö jóvolta és emberszeretele megjelent” a földön Jézus Krisztusban, ahogyan karácsonykor szerteszét a magyar evangélikus templomokban hangzott a nagyszerű ige. Nos, vannak nem kevesen a keresztyének között, akik ezt hirdetik és vannak, akik élik (s. Nem jelentéktelen a legszürkébb keresztyén élet sem, amely ennek a jegyében folyik. De megint csak mesz- szesugárzó, amikor valaki a keresztyének közül ezt olyan széleskörű figyelem, világérdeklődés közepette teheti, mint Schweitzer Albert. Ha megmaradt volna csak teológusnak, ezt a hatást nem érte volna el. A szavak a mai embernek nem sokat mondanak. Életének keresztyén mondanivalóját a tettek, az életáldoaz embert zata teszi hitelessé az emberek szemében. Alakja felkiáltójel egyetlen szó mellett: az „emberért!” EGY MAI EMBER, aki a jövőnek él! Amikor Schweitzer Albert évszázadunk elején az őserdőbe ment, még senki nem sejtette, hogy ebből a földrészből „ébredő Afrika” lesz — az a hely, ahol éppen most, napjainkban s a legközelebbi években, évtizedekben nagy perspektívák tárulnak fel. Ezzel a régi cselekedetével pontosan azonos irányú utolsó éveinek fiatalos erőfeszítése, amikor az egész emberiséget akarja megmenteni egészségben, békében a jövő számára. Kórház a négereknek, rádióbeszédek az atomveszély ellen — olyan ember tettei, aki messzebb néz előre saját életének látóhatáránál, s a jövendő kőművesévé lesz. Így válik ez az alkony feló tartó élet egyetemes emberi értékké és szimbólummá, az életet áldozó szolgálatnak, a fajok közötti ellentét áthidalásának, a keresztyén emberszeretetnek és a békés jövő munkálásának világraszóló jelképévé. Nem a tudóst, a zeneművészt, az ötvöst, teológust, a filozófust nézzük most elismeréssel, hanem köszöntjük benne az embert. Mindig is, a mi korunkban különösen is azon fordul meg valaki nagysága, hogy mennyire tud ember lenni. Szívből örülünk annak, hogy ez az ember miénk, evangélikusoké. De hozzá méltóan még inkább örülünk annak, hogy ez az ember mindenkié, aki szeretne békét, igazságot, felemelkedést a földön. És csak annyit teszünk még hozzá: mi tudjuk, hogy az 6 mély embersége nem tőle magától származik, hanem attól a Jézus Krisztustól, aki előtte járt az őserdei utakon és az atomriadóban, aki előtte járt emberségben. Ezért 85. születésnapján is nem őt. hanem a legnagyobb emberbarátot, a mi Urunkat magasztaljuk. Izrael az egyház gyökere. Ebben a szemléletes képben lehet talán a legtalálóbban megmutatni azt a mély és szerves, eleven kapcsolatot, amely Izrael népét, Isten ószövetségi gyülekezetét és a keresztyén egyházat, Jézus Krisztus újszövetségi gyülekezetét összefűzi. Pál apostol használja ezt a képet a Róma- bellekhez írott levele 11. fejezetében. E levél 9—11. fejezetei egyébként is alapvető módon megvilágítják Izrael és az egyház vijzoiiyát, Izrael „titkát”. Olajfához, az ókori Keletnek ehhez a leghasznosabb, legnemesebb fájához hasonlítja az | apostol Izrael népét. E fából nőtt ki, virult ki, szervesen, mint annak megérett gyümölcse, Jézus tanítványainak serege, az újtestamentomi gyülekezet* Péter, Jakab, Máté — a tizenkettő, maga Pál is, a je- ruzsálemi első 3000 lélek (Csel. 2, 41.), test szerint is ennek az olajfának az ágai. Isten azután az olajfa egyes ágait — a zsidó népnek azt a részét, amely nem fogadta el a Názáreti Jézust Messiásnak — kitördelte az olajfából. Helyükbe — a fa tulajdon ágai mellé — idegen, „vadolajfa” ágakat oltott be: a pogány népeket. Menjünk végig ennek a képnek a Vonásain rendre. Isten akkor, amikor kiválasztotta és elhívta Ábrahámot, elplántálta ezt az olajfát. Évszázadok során sarjadt s növekedett belőle a 12 törzs népe: Izrael. Szörnyű történelmi viharok tépázták, tördelték e fa ágait, lombozatát: egyiptomi fogság, harcok kánaáni népekkel, Assúrral, Babilonnal, Rómával, belviszályok s testvérháború, babiloni fogság. Mindezekben az elhívó és kiválasztó Isten haragos, féltékeny szerelme, nevelő bölcsessége nyilatkozott meg. Legfőbb kertészkedő szerszáma, metszökése, vincellérollója: igéje. Hány próféta kapja a parancsot évszázadok során: gyomlálj, irts — plántálj, építs! (Jer. 1, 10.). Sokszor úgy tűnt a szemlélőnek: gyökeréig kiirtatott a választott nép. Mégis — és ez a mégis éppen Isten megfoghatatlan s megdönthetetlen kegyelme! — a gyökér megmaradt. Mert ez a gyökér „szent rfiag” (És. 6, 13; 10, 20—22.). Megmarad, mert meg kell maradnia. Isten akarja ezt, kinek elhívása „megbánhatatlan“ (Róm. 11, 29.), aki végrehajtja tervét, minden emberi kudarc, erőte- lenség, ellenkezés ellenére is. ő Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a Dávid Istene, és az is marad. S mint ilyen lesz mindeneknek szerető Mennyei Atyjává, a miénk is. Mert „Isai törzsökéből s gyökeréből”, vagyis Dávid nemzetségéből sarjad a vesszőszál (És. 11, 1.). Izrael fájából tehát — akkor, amikor pedig történelme egyik mélypontján úgy tűnt, hogy szinte egészen kiszáradott (És. 53, 2.) — a Betlehemben született Jézus, ö Izrael megígért Messiása s az egész világ Krisztusa, Szäba- dítója. Érette plánt áltatott az évezredes törzs, Benne termetté meg legdrágább gyümölcsét. O az Abrahámnak megígért „mag” (I. Móz. 22, 18.). Benne él, növekszik, virul, gyümölcsözik tovább Isten népe: az egyház, Krisztus teste. Beleoltatnak mind a népek s Benne növekedik to- I vább a Benne hivő, régvárt Messiására rátalált, boldog Izrael. Az egyház tehát: Istennek zsidókból és „pogányokból” való szent népe. S e sorrendet nem lehet megfordítani. A „pogányok”, vagyis a világ minden népei úgy találták meg üdvösségüket, hogy beol- tattak Izrael törzsébe. Ez a gyökér, ez a törzs hordozza az újtestamentomi gyülekezet fáját immár két ezredéve. Aki ezt a gyökeret clfűrészeli, az egyház fáját is kidönti! Tudták ezt az egyházművészet mindenkori legkiválóbb képviselői, akik Krisztust, Máriát, az apostolokat mindig és következetesen az ótestamentomi pátriárkák, próféták és királyok kíséretében ábrázolták. Mindebből, amit itt egészen vázlatosan elmondottunk, nagyon fontos következmények folynak, többek között a Szentírás ótestamentomi részének értékére, megbecsülésére és használatára vonatkozólag is. Mindenfajta antiszemitizmus, a néha igen. rejtetten, vallásos köntösben meghúzódó is — ez a legveszedelmesebb és a legutálatosabb — az Ótestamentomot is támadás céltáblájává teszi. Pedig józan ésszel is könnyű felérni, hogy az Űjtestamen- tom, mint az Önak folytatása, annak ismerete nélkül pusztán külsőleg sem érthető meg. Hiszen számtalan személyről: Ábrahámról, Mózestől, Dávidról, eseményről: pusztai vándorlásról, áldozatról, ünnepekről, stb., esik szó az Űjtestamentomban, amiket írók úgy említenek, mint akik magától értetődően feltételezik az előzmények ismeretét: — De halljuk erről Luthert: „Kevésre becsülik némelyek az Ótestamentomot; azt mondják, hogy az csak a zsidó népnek adatott s szerepe immár véget ért. Pedig Krisztus Jn. 5,39-ben azt mondja: »Ti azért tudakozzátok az írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van a ti örök életetek; pedig ezek rólam tesznek bizonyságot.« Pál apostol is azt tanácsolja Ti- móteusnak, hogy tanulmányozza az írást s a Római Levélben bizonyságot tesz arról, hogy Isten az evangéliumot prófétái által eleve megígérte az írásban ... Ezzel ezek arra intenek bennünket, hogy az Ótestamentomot semmiképpen meg ne vessük, sőt szorgalmasan olvassuk. Az Djtestamentom összes apostolai minket az ötes- tameníomra figyelmeztetnek, amit ők akkoriban Szentírásnak neveztek, hiszen az Üj- testamentom akkor még csak szóbeli igehirdetés és tanítás” (Mt 21-ről mondott prédikációjában). — „Amit az apostolok tanítottak és írtak, azt mind az Ó test a m en tómból merítették, mert ebben előre megjövendöltetett, aminek a jövőben, Krisztusban meg kellett történnie. A* Űjtestgmentom nem más, mint az Önak a megfejtése. Az Űtestamentom Krisztusról szóló levél, amit Krisztus halála után nyitott fel s most olvastat és hirdettet..(Jn. 1-ről mondott prédikációjában). Térjünk azonban vissza Róm 11. képéhez. Mi történt a „kitördelt” olajfaágakkal? Kép nélkül szólva: mi a sorsa, jövője jelentősége Izrael népe azon részének, amely nem vállalta Jézv.st Messiásának s amely azóta is külön él az egyháztól, a mag a hit- közösségében, a Krisztus utáni zsidó gyülekezetben, a zsinagógában? Alapvető jelentőségű, hogy ebbén megértsük az evangélium üzenetét, mert csak akkor tudunk helyesen, — hitből — állást foglalni az antiszemitizmus kérdésében. Pál apostol itt kilép a kénből, illetőleg mondanivalója szétfeszíti a képet. Isten visszaoltja a kitört ágakat az olajfa törzsébe. Azt jelenti ez, hogy idővel, lassanként a zsidók „megtérnek”, keresztyénekké lesznek? Tudjuk, van ilyen eset is, ha aránylag kevés is — és ebben mi vagyunk a hibásak! erről azonban később szólunk —. itt azonban sokkal többről van szó. Titoknak nevezi Pál ezt a lélek- zetellállító távlati képét Isten üdvtervének: Az idők végén, Krisztus visszajövetelekor, talán azt közvetlen megelőzőleg, az egész Izrael visszatalál Urához, Krisztusban mindnyájukat magához öleli Isten. Vajon úgy, hogy valamely keresztyén felekezet tagjává lesznek, betérnek? Aligha; Istennek sokféle útja van. Nem ez a mód a döntő, hanem az, hogy Istennék Választott népéhez, ízráelhez való hűsége megbánhatatlan, rendíthetetlen. Szereti népét, Izraelt, örök, olthatatlan szeretettel! Megrendítő, valóban fenséges titok ez. Csak alázatossággal és imádattal lehet megállani előtte. Nem iszó- nyú azonban, hogy e titok éppen az ellenkezőjét váltotta ki emberek millióiból — keresztyénekből is. Gyűlöletet, ellenkezést, lázadást. Pedig a történelem cáfolhatatlan módon igazolta eddig az apostoli bizonyságtételt, az ókor számos híres nagy népe: asszírok, babilóniaiak, egyiptomiak — Egyiptom mai lakói más nép! — aztékok, Karthágó népe, gótok, hunok, — eltűntek a történelem süllyesztőjében. A zsidó nép pedig, megtörve s szétszórva bár, de számban jelentősen megnövekedve — Dávid idején kb. 2 millióan lehettek, ma kb. ß millió világszerte — él! Sőt — se ténynek súlyos teológiai jelentősége is van — 12 éve újból önálló állami léte van ősi földjén. Pedig igazán mindent elkövettek a történelem során, hogy e nép eltűnjék a föld színéről! Gondoljunk a spanyol középkori zsidóüldÖzé- sekre, a cári Oroszország pogrom iaira, a hitleri szörnytettre. S e néo Ht van s létével tanúskodik Isten hata'mes cselekedeteiről és hűségéről. Amikor azonban fellebent- jük Isten üdvtervének végső távlatáról a fátyolt, azt kell kérdeznünk: mi a helyzete s jelentősége a zsidó nép, a zsinagóga életének, létének az egyház, az újtestamentomi gyülekezet mellett addig? Erre a kérdésre legközelebb szeretnénk válaszolni. Groó Gyula Megjelent új hittankönyv! AZ EGYHÁZ TÖRTÉNETE címen megjelent az ált. isk. V—VI. 0. számára Ára: 14,— Ft Evangélikus HittankStivv I. o. 7,30 Ft Bibliai történetek IV. o. 7,— Ft Á Szentírás VII. o. 9,- Ft Az evangélium igazsága VIII. o. 12,- Ft Kapható a Sajtóosztáy Irattér jesztésében Bp. VIII. Üllői út 24. A Sajtóosztály hírei Az Egyetemes Egyház Sajtótanácsa legutóbbi ülésén hat évre megválasztotta az Evangélikus Élet és a Lelki- pásztor szerkesztőbizottságát. Az Evangélikus Élet szer- kesztőbizotságának tagjai a következők: Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos püspök, felelős szerkesztő: Gádor András, Benczúr László püspöki titkár, Bodrog Miklós segédlelkész, Boros Károly lelkész, Fülöp Dezső lelkész, Groó Gyula teológiai tanár, Jakus Imre lelkész, Karner Ágoston segédelkész, Káldy Zoltán püspök, Koren Emil esperes, püspökhelyettes, Mezősi György lelkész, dr. Ottlyk Ernő teol. tanár, e. i. dékán, dr. Fálfy Miklós teol. tanár, Rédey Pál lelkész, Szabó József ny. püspök, lelkész, Szalatnai Rezső író, Vámos József segédlelkész, Várady Lajos esperes és Veörcös Imre lelkész. A Lelkipásztor szerkesztésére két bizottságot választott meg a sajtótanács. A budapesti bizottság tagjai: dr. Vető Lajos és Káldy Zoltán püspökök, dr. Pálfy Miklós és dr. Ottlyk Ernő teol. tanárok, Gádor András lelkész, Friedrich Lajos a sajtóosztály ügyvivője, a Teológiai Akadémia tanárai, továbbá Koren Emil és Várady Lajos esperesek. Az országos bizottság tagjai az esperesek, továbbá Mekis Ad á m esperes, mint az Országos Lelkészi Munkaközösség ügyvezető elnöke. 7V egyvenhét éve történt, mielőtt Afrikába ” utazott (—de ez lényegtelen, megeshetett volna mással is és régebben, vagy azóta,, ezerkilencszázegynéhány éve, vagy akár napjainkban). A Doktor egyébként mindig tiszteletet érzett, valahányszor számadásra készült gondolatai vagy tudása felől, csupán ez egyetlen alkalommal volt képtelen rá. Máskor átélte annak fenségét, hogy örökkévaló mélységeket kutat és vall meggyőződéséről az embereknek, keresi az élet nagy összefüggéseit és közöttük az egyenes, járható utat, hogy irányt mutasson az embereknek. A Doktor tudta, hogy ez felelősség is és nagy lávái. ság. De akkor mást kívántak tőle. Restelite magát helyettük: h'e szén ki tette őket bíróvá őfelette? S vajon a papi öltöny, a kegyes gyakorlat és az évszázados hagyomány alkalmassá teheti-e őket, hogy megítéljék, hogy mi rejlik szívében? Ügy érezte, gőgösen és ízléstelenül fel akarják tépni a bensejét, hogy durva kézzel turkáljanak benne és meggyalázzák. Azt akarják, hogy hazudjon ö, aki az igazságért vívódik. [Elhatározta: nem megy a tanács elé. Épp hét esztendővel előbb döntötte el, hogy a katedra és a szószék magasságából a földre, a valóság és az élet talajára lép, kitör a szűk falak közül a tágas világba, beveti magát az emberek sűrűjébe, hogy tanítsa őket, mi a szeretet. Harminc évet engedélyezett magának, hogy éljen, tanuljon és élvezze a tudományt, harminc évet, nem többet. Azután — így határozott —: az emberek közé megy és értük él. Közvetlenül fog velük beszélni, közvetlenül fog értük cselekedni. Gyógyítani fogja őket. Mire felkészült, mikor már csak egyetlen kapun kellett átlépnie. hogy valóra váltsa elhatározását, útját állták, mint annak idején a Mesterét a kísértő, a pusztai böjt után. De ez legalább őszinte volt és nyílt, akik azonban a Doktort hívták hitbeli egzámenré, csupa szent ember, szent kérdésekkel és Szent aggóA DOKTOR VIZSQAZIK Irta: Zay László dalmakkal. A misszióegyesület tanácsa. Vajon mit tudnak ezek az életről, az emberekről, azokról, akik közé a Doktor készül? Mekkora a távolság közöttük! Persze, nem csoda, hogy megbotránkoztak a Doktor gondolatain, amelyet könyveiből jól ismertek, amint nem volt csoda a farizeusok botránkozása a Mesterén. Ezek mindig jobban szeretik a fellengős homályt, mint a tiszta hihetőt, a valót. Micsoda kérészt terhét viselte, amíg az igazságot kereste! Vívódott önmagával, mind mélyebbre hatolt, a dolgok velejét kutatta, önmegtagadás kell ehhez, ezernyi bőrbe bújni, mások helyett érezni, gondolkodni, magára venni gondjukat, örömüket, terhüket, tervüket, múltjukat és jövőjüket, felolvadni az emberiségben és az örökkévalóságban. De a Doktor nem kímélte magát és amit felismert, meggyőződését megvallotta. Ami a szívén, az az ajkán, s lehetett, mert csordultig volt a szíve. T/ égül is külön-külön kereste fel őket. Hát- ' ha emberebbek akkor, gondolta ha nem feszélyezi őket a szent tanácskozás képmutató közössége, köteles dölyfe. Akár mosolyoghatott volna rajtuk, kicsinyes, kisszerű perc-emberkéken, akik üres fejűket emelték magasra és azt hitték, ha gőgösen lenéznek másokat, már fölöttük állanak. De a Doktor nem mosolygott rajtuk, mert 5 maga már megtanulta az igazság ismerését és hozzá mérte magát, ezért nem nevetett rajtuk, csak sajnálta őket és restellkedett. Kicsit remélte, hogy négy- szemközt emberebbek lesznek, mint Nikodemus is annak idején, hiszen külön-külön a missziótanács tagjai is emberek, nekik is vonnak szeretteik, feladataik, sőt talán vívódásaik is, bár lehet, hogy ezeket csak tettetik. Schweitzer Albert 85. születésnapján Ha olyanok lehetnének, mint bárki más, mint egy a sok közül, az emberiségből, akkor nyilván megértenék a Doktort, akkor észreven- nék, ami bensejéből előtör, mert égeti őt és nem hagyja nyugton, amíg fennen nem hirdeti. e nem vették észre. Nincs rajta mit csodálni: mondják, hogy a Mester is külön- külön beszélt mindenkivel, aki akkor a törvényszék előtti térén felsorakozott s külön- külön mind megesküdött, hogy hű matad hozzá, de együtt mégis mind Barabbást kiáltott. Ekkor is: rávették tt Doktort, hogy megígérje, csupán gyógyítani fog, beszélni nem. Sejtelmük sem volt, hogy a jó tett eredményesebb a szónál. így van, mert az élet voltaképp egyszerű, csak azok tették bonyolulttá, akiié magukért lelkiismeretlenül tönkretettek másokat. Akik viszont magukat áldozták másokért, mindig tisztában volták azzal, hogy az élet oly egészen egyszerű, hogy egyetlen szóban el lehet mondani róla mindent, ami fontos: szeretet. A Doktor tudta ezt, mert becsületesen kereste az igazságot és sosem állt meg kényelmesen, ráérősen, megnyugodva, valahol, ahol neki magának elég lett volna, de az igazságnak nem. Magát az igazságot, egészében, bizonyára nem találta meg, mert az oly nagy, átfogó és örök, hogy egyetlen ember nem találkozhat Vele. De a Doktor beállt az igazságkeresők végtelen sorába. Ezért jutott mesz- szebb és mélyebbre, mint azok, akik nagyképűen és ostobán vizsgáztatni kezdték. Megismert valami olyat, ami azok előtt alighanem örökre ismeretlen maradt: a hivatást és a küldetést. Ö már tudta, hogy akinek célja van, annak át kell hatolnia minden akadályon, mennie kell és nem rostokolnia. Megígérte hát. hogy gyógyítani fog csupán és nem beszélni, de nem tartotta meg az ígéretet, amely megtarthatalan volt és nevetséges már akkor, amikor megkívánták tőle. Vissza lehet-e fojtani a zúgó hegyi patakot, az emésztő tüzet, be lehet-e zárni az ember szívébe a felismert igazságot? A Doktor sem hallgatott, csak éppen előbb cselekedett. Azok, akik csak szavalni-locsogni tudtak, de talán soha, semmit sem tettek, ami említésre érdemes, nyilván bosszankodtak, amikor a cselekvése nyomán megkérdezték a Doktort, beszéljen az igazságról, Nem ő a hibás, hogy megszegte ígéretét: az igazság az oka, amelyet úgysem lehet. sosem lehet elhallgattatni. A Doktor azóta is cselekszik és beszél, hogy megtanítsa az emberéket árrá, mi a szeretet. Üjrá és újfa vizsga elé állott, amikor ujjait a hangszer billentyűire helyezte, amikor tollat vett a Kezébe vagy sebészkést, amikor kevesekhez vagy a világhoz Sióit. Nem hallgatott, beszélt, mért joga volt rá: hallgattak a szavára, figyeltek rá és hálásan fogadták. Az egész emberiség Doktora lett Vizsgázott akkor is, amikor — gőgös szenteket, frontvárosi püspököket, alomteológusokat megszégyenítve — felelőssége nem hagyta nyugodni: az éter hullámait hívta Segítségül, hogy békére szólítsa a világot. Szavát szerterenitették a világon és áz emberek örömmel fogadták és bizakodva, csak a szü- nedrion hallgatott, a missziótanács, mert azok a maguk nótáját, fújják már évezredek óta. S mindig megbuknak a nagy vizsgán. Senkinek sem kellenek, még a nevüket is elfelejtik. De a Doktor állja a vizsgát. (I960, január’ 14.) 1 (A fenti írás az őserdők Doktora életének azt az epizódját dolgozza fel, amikor az Afrikai LSm- barene-be indulása előtt a párizsi misszióegyesület tanácsa eltiltotta a prédikáiás*ő1, mert a kitűnő teológus hitbeli meggyőződésétől féltette a misszionáriusok és a bennszülöttek l^lki t> .Itt’Jet. A séfifk.)