Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

PÁRHUZAM ÉS AZONOSSÁG A reformáció televény tala- jának nemes hajtása mind a két gyülekezet. Elválasztha­tatlan egységbe fűzte őket mindig a reformáció földjéről való származás s a lutheri anyanyelv, amelyen keresztül korán megértették és mélysé­gesen szívükbe zárták a refor­máció tiszta tanításait, éne­keit és imádságait. A történel­mi idők viharaiban egyre kö­zelebb kerültek egymáshoz. Nem csupán a jó szomszédság, hanem a jóban-rosszban egy­mást segítő testvérség viszo­nya volt jellemző rájuk. S ma is ez. 1953 óta, mint társegy­házközség éli a két gyülekezet a maga szervezetileg önálló, de a lelkipásztori szolgálatban egységes életét. A régi írások arról tesznek bizonyságot, hogy e gyülekeze­teink első lelki otthona a még római katolikusként használt templom volt. Ez természetes is, mivel az egész község — papjával együtt — egyszerre lett evangélikussá. Tudjuk azt is, hogy az évtizedekig zavar­talanul virágzó egyházi életet később a szorongattatás és ül­döztetés próbás idei váltották fel. A feljegyzések szerint 1635-ben megjelent Hegyes- balomban lovascsapatával Pálffy Katalin grófnő (For- gách Zsigmond nádor özvegye) és elvette a rajkai, bezenyei evangélikus templomokkal együtt a hegyeshalmi és levéli templomot is és azt újból témái katolikussá tette. A hí­vektől elkobzott bibliákat és énekeskönyveket pedig a nyílt mezőn megégettette. Levélnek szerencséje volt. mert az 1645-1 Ünzi békekötést követő pozsonyi országgyűlés határo­zata értelmében temnlomát 1647-ben visszakapta. Hegyes­halom sajnos nem esett bele a ■visszaadásra ítélt templomok kilencvenes keretébe. Ez indí­totta azután a gyülekezetét arra, hogy új templomot épít­sen magának. A vonatkozó rendeletek értelmében Hegyes­halom ekkor csak mint Levél filiája élhette a maga gyüleke­zeti életét. A visszakapott, illetve újonnan épített temp­lomnak nem sokáig örülhet­tek, mert 1673-ban, Bertalan napján Kollonics püspök maga jött el 40 főnyi lovascsapatá- vai Bécsújhelyből Hegyes­halomba és Miklóshalma, Zu- rány evangélikus templomai­val együtt elvette Hegyes­halom és Levél templomát is. Az „eretnekeket” tiszta szívből gyűlölő püspök a hegyeshal­miak akkori kiváló papjának, Franckendórf Ehrenreich Mik­sának a következőket mon­dotta: ,.Ha beismeri, hogy ha­mis tant hirdetett és sok lel­ket megrontott és hitet cserél, megmaradhat állásában.” Tud­juk, hogy a lelkész ezt meg­köszönte és kijelentette, hogy megmarad hitében. A gyüle­kezet az állás nélkül maradt,, szeretett lelkipásztorát mély sajnálattal bocsátotta el s minden idők evangélikus lel­késze számára irigylendő bizo­nyítványt állított ki számára. jP zután 110 éves templom- nélküliség következett. Istentiszteletre és Úrvacsora- vételre a hívek Pozsonyba jár­tak. Sokszor a zajló, megáradt Dunán keresztül! Otthonaik­ban titokban olvasták a szent- írást s nagyon sokszor, nagyon halkra kellett fogniok az erőt és vigasztalást nyújtó reformá­ciói énekek kedves dallamait. Ez a több mint egy évszázados templomnélküliség egyúttal e gyülekezetek hősi korszaka is volt. Isten csodája, hogy any- nyi időn keresztül a helyi és közeli evangélikus lelkészt szolgálat teljes hiányában mégis megmaradtak evangé­likusnak az akkori ősök! Az Ür Szentleikével valóban cso­dálatosan működött! A Türelmi Rendelet kibo­csátása után, 1783-ban érke­zett meg az a császári enge­dély, amely szerint Hegyes­halom anyaegyházzá, Levél pedig leányegyházzá alakulha­tott. A hegyeshalmiak már május 15-én meg is hívták lel­készüknek a Pozsonyból való Wendler Ferdinóndot. Buzgó- ságukra jellemző, hogy 3 hét alatt efkészítenek egy új. fából épült templomot is. A levéljek csak hat évvel később, 1789- ben építik meg új temnlomu- kat. amelv azóta is, 171 éve. kisebb-nagyobb átépítésekkel fennáll. A hegyeshalmiak 1849-ben lebontják a fatemplomot és 1850-ben már el is készítik ifjabb Glatz Jakab János lel­készük vezetése mellett a mai, az eddig 110 évet megért és műemlékké nyilvánított temp­lomukat. 1883-ban Levél Ma­gyaróvár, Moson, Lucsony és Halászi leány-, illetve fiókegy­házakkal ismét anyásult. Ek­kori első lelkésze Posch Fri­gyes volt, aki még abban az esztendőben szép, emeletes pa­rókiát építtetett. LJ egyeshalomban 1912-ben készült el az új lelkész­lak. Itteni imatermünket néhai D. Kovács Sándor püspök 1937. december 12-én szentelte fel. Ugyanakkor szentelt fel temp­lomunkban két lelkészt is: Gádor András budapesti és Mesterházy Ferenc ■ keszthelyi lelkészeket. Nevezetes ese­mény volt gyülekezetünk éle­tében az 1938. szeptember 2-án tartott dunáninneni egyházke­rületi közgyűlés is. A gyülekezetek életében döntő változást hozott a kitele­pítés. Ez Levélen 1945 őszén, Hegyeshalomban pedig 1946 májusában történt meg. A te­lepesek között csak nagyon kevesen voltak evangélikusok. Az ősi evangélikus házakba majd mindenütt római kato­likusok kerültek. A hajdan 1100 lelket számláló erős he­gyeshalmi gyülekezetünk lé- lekszáma 280-ra, az 1000 lelkes levéli gyülekezet lélekszáma pedig 120 főre csökkent. Egyik kicsi, a másik pici gyüleke­zetté zsugorodott össze. Gyülekezeteink mai belső életét döntően határozza meg csekély létszáma. Istentiszte­leteinken és egyéb alkalmain­kon aránylag nagyon szép a résztvevők száma, de az óriási templomokban szinte elve­szünk. Hiszen a hegyes­halmi templomban csak a földszinten több mint 400 ülőhely van! Igen nyomasztó érzés sokszor őzekben a ma nagy templomokban a „keve­sen vagyunk” érzése, amelyet templomaink belső szépsége, gazdag berendezése és felsze­relése, kiváló akusztikája és remek orgonája sem tud feled­tetni. A gyülekezetek azonban élni akarnak így is. En­nek érdekében anyagiakban is komoly erőfeszítéseket tesz­nek állandóan. Központi Ala­punk évi 2640 forinttal siet segítségünkre. Jelenleg nagy feladat előtt állunk Hegyes­halomban. A templom, az imaterem, a lelkészlak vil­lanyvezetékednek a falakba való beszerelése előtt. Hatal­mas összeg lesz ez, amelyre eddig még nincs fedezetünk. De jó, hogy ismerjük Azt, Aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, és Akire reávethet­jük minden gondunkat. Ezt is! Zoltán László A franciaországi protestán­sok szövetségének elnöksége június 21-én ülést tartott, melyen az algériai problémá­val foglalkozó új határozat ügyével foglalkozott. A hábo­rú elhúzódása és ami ezzel együtt jár: az erkölcsök alá- ásása tette új határozat meg­szövegezését szükségessé. Az ülés hálaadással vette tudo­másul, hogy a francia hatósá­gok és az algériai ideiglenes kormány között meginduló tárgyalások közelebb hozzák a békét. Azzal a kéréssel fordul az elnökség minden egyház­hoz, kettőzze meg a könyör­gésben való álhatatosságát, hogy a hőn óhajtott béke ez­által is valósuljon és minden­ki számára valóban béke le­gyen. Július 8-án befejeződött a szovjet kormányfő kilencnapos ausztriai látogatása. Ennek je­lentősége egyrészt máris le­mérhető azokban a gazdasági és kulturális megegyezések­ben, melyeket a látogatás so­rán a szocialista szovjet és a kapitalista osztrák államfér­fiak kötöttek egymással, más­részt azonban a látogatás je­lentősége túlnő a két ország határain és azt tárja ország­világ elé, hogy „az ausztriai látogatás min­den mozzanata és eredmé­nye is a szovjet külpolitika következetességét igazolja, s a békés együttélés politiká­jának hű és őszinte meg­nyilvánulását tükrözi”. „Az osztrák nép s vele a béke­politika mellett síkraszálló emberek más országokban is nagy megelégedéssel, együtt­érzéssel és helyesléssel fo­gadták az ausztriai utat, a szovjet—osztrák tárgyaláso­kat és a kiadott közös nyi­latkozatot.” önkéntelenül is kínálkozik a párhuzam Hruscsov ausztriai és Eisenhower távol-keleti út­ja között. Mindkét út esemé­nyei és kísérő jelenségei köz­ismertek. Itt azért csak a mérleget állítjuk fel: az ausztriai út gazdag és gyü­mölcsöző — a távol-keleti út kudarcba, sőt botrányba ful­ladt. A magyarázat mindkettőnél azonos: a népek békét, akarnak s az előtt nyitjuk meg — ta­lán egy ideig elzárt — szí­vüket és ajtajukat, aki azon a béke, a békés együttélés, az egymást megbecsülés és megsegítés őszinte készségé­vel kopogtat. Örömmel látjuk, hogy fran­ciaországi protestáns testvére­ink is felemelik szavukat az elnyomás, az igazságtalanság ellen és Algéria elnyomott népe és a béke érdekében. Azóta sajnálattal értesültünk arról, hogy a francia hatósá­gok és az algériai ideiglenes kormány kiküldött képviselői közötti tárgyalások meghiú­sultak. Bízunk abban, hogy franciaországi keresztyén test­véreinket nem csüggeszti el ez a pillanatnyi kudarc, hanem imádságainktól kísérve tovább küzdenek azért a békéért, amely Algériának szabadsá­got, a francia népnek pedig egy szégyenletes, drága és ki­látástalan háborúból való megszabadulást jelent. Ezt látta a világ múlt év őszén az amerikai, az idén az osztrák látogatás alkalmával — és ezt látta, csak más elő­jellel, Eisenhower távol-keleti látogatása alkalmával is. Mert a népek élni akarnak, és ma már józanul látják, hogy az életet számukra a béke, a kultúra, a jólét, a kölcsönösen előnyös gazdasági és kereske­delmi megállapodások jelen­tik, nem pedig a háború, vagy a háború veszélyét magukban rejtő katonai szerződések. Sajnos — ha egyre elszige­teltebben is — még mindig vannak erők és csoportok, me­lyek az élet, a béke, a józan­ság ellen mesterkednek. Ezek az erők jelentkeztek akkor Amerikában is és jelentkeztek most Ausztriában is. Különösen sajnálatos, hogy ezek között az erők között nem utolsó helyen szerepel a római katolikus egyház. Ahányszor egy-egy elhatá­rozó lépés történik a világ­békéért, a leszerelésért, egy- egy döntő látogatás a békés egymás mellett élésért, a háború elkerüléséérts mindig megszólal egy vagy több bíboros, megjelenik egy-egy „pásztorlevél”, mely a hívő­ket hamis kegyesség álarca alatt ellenállásra, vagy leg­alábbis tartózkodásra szólít­ja fel. Végeredményben arra, hogy döntsenek a béke, a józanság, az élet ellen. így volt ez az amerikai látogatáskor, így volt ez most Ausztriában is. Ausztria római katolikus ér­sekei és püspökei felhívták híveiket, hogy Hruscsov láto­gatása alkalmából július első hetében erőteljesen imádkozzanak „a keleti blokk országainak ül­dözött egyházaiért... külö­nösen is könyörögjenek azo­kért, akiket a kommunista egyház- és vallásüldözés folytán már évek és évtize­dek óta honvágy gyötör” — akik Ausztria minden ré­szében megtalálhatók. Az osztrák püspökök „pásztori szó”-val intik híveiket: „ke­rüljenek el minden rokon- szenv nyilvánítást sőt még annak látszatát is” Hruscsov ausztriai tartózkodásakor. Köztudomású, hogy a szov­jet miniszterelnök a szovjet pedagógusok kongresszusán tartott nagy beszédében kitért az osztrák püspökök „pásztori szavára” is. Többek között ezeket mondotta: „...nem le­het figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Ausztriába érkezésünk előtt a katolikus egyház felhívta a hívőket, hogy hűvös udvariassággal fo­gadjanak bennünket. És mit jelent a katolikus egyház?, Ausztriában ez nagy erő, ha figyelembe vesszük, hogy Ausztria lakosságának 90 szá­zaléka katolikus, aki hozzá­szokott, hogy engedelmesked­jék az egyháznak. Az adott esetben azonban a papok felhívása ellenére gyü­lekezeteik rendszerint elen­gedték a fülük mellett az uta­sításokat és nagyobb megér­tést tanúsítottak a reális élet iránt, mint azok, akik a hi- vők lelki atyjának és tanító mesterének tartják magukat.’’ Ami pedig a „keleti blokk országainak üldözött egyhá­zai” és „az évek óta az egy­ház- és vallásüldözés miatt honvágyban szenvedőket” il­leti, az a szerény kérésünk* vessék le a képmutatás ke­gyeskedő álarcát Ausztriában az érsek és püspök urak, s vagy hallgassanak erről a kérdésről — ez az okosabb —* vagy mondják meg a valósá­got — ez az igazabb és bát­rabb. Azt a valóságot, hogy „a keleti blokk országaiban’’ senkit hitéért és vallási meggyőződéséért hántás nem ért és nem ér. Az összees­küvőket, valutázókat, csaló­kat pedig valóban üldözik ezekben az országokban, ak­kor is, ha nem viselnek papi ruhát, de akkor is, ha tör­ténetesen papi ruhát visel­nek. A napokban olvastunk a te­lekspekuláns cinkotai római katolikus lelkész letartóztatá­sáról. Nem azért „üldözik” őt* mert imakönyvet írt, amit az állam papírján és nyomdájá­ban állíthatott elő, hanem azért, mert üldözendő cseleke­deteket követett el. Jó lenne egyszer ott Ausztriában is utánanézni „az ország minden részében fellelhető”, honvágy­tól gyötört „üldözöttek” priu- sának. Egy-két adattal bizo­nyára mi is szolgálhatnánk. Tudjuk, hogy a másokért mondott könyörgő imádság kedves az Isten előtt. De az valóban imádság legyen, és ne imádságba öltöztetett politikai izgatás. Az igazi imádságot köszönjük is, kérjük is, hogy még jobban tudjunk egyház­hoz és keresztyénhez illően fáradozni és szolgálni a népek megértése, békessége és bol­dogabb jövendője dolgában. ajándék a szumatrai KERESZTYÉNEKNEK A szumatrai keresztyének 143 gyülekezetéből csak 21-nek van harangja. Most a bochumi (Német Demokratikus Köztár­saság) egyházi körzet gyüleke­zetei két öntött acélharangot ajándékoztak a szumatrai gyü­lekezeteknek. .........................................................................I! I!, 11!, 111 111! II;! III IM 11 III 111,11H11! Ill 11 Ili Mt 1....11 M! 11111 [ í! Ill ......íl 11! 1111111 ll.l! i 111 Ml i 1 III 1111 !'i U í I Ilii! i 111 íl 1111111U1111 111! Illi 111 illi 111! III 111 I 111! I III! M UI HM 11111 IN ÍU MI [ M11 Ml I HI I IIITi Fr ancia protestánsok az algériai békéért Nyugtalan éjszaka Részlet Albrecht Goes könyvéből Baranowski felpillantott. Ljuba neve itt, a cellában. De a pillantását azonnal elfor­dította, majd mereven rászegezte a gyer­tyára. — Nincs értelme, hogy írjak. A levél úgysem érkezik meg. — Mégis. ■— Hogyan? Gondoskodom róla. ? 1 <— Mag a? — Én. (Ez tilos. Természetesen tilos. Egyáltalán tiltott dolog embernek lenni. De itt egy ha­lálraítélt utolsó akaratáról, testamentumá­ról van szó. Ördög vigye a háborút, s annak tilalmait.) — Van még időnk? — Igen, elég időnk van. — S■ levélpapírja is akad, Lelkész Űr? — Tessék. Elvette a köteget s maga elé helyezte. Hirtelen vad erővel megrázkódott. Meg­akadt. — Írjak én? — Ha volna olyan jó. De tud oroszul? .— Nem, azaz a betűket, a ciril írást mar ismerem. Kérem, lassan diktáljon. —• De akkor Ón nem tudja mit írunk? — Ez úgyis kettőjük dolga. Ö diktált s én írtam. Közbe-közbe meg­értettem egy szót. Emberi szavak voltak, nem „katonai titkok” elárulása. Befejeztük. — A nevét saját maga írja alá, külön­ben Ljuba nem hiszi el, hogy a levél ma­gától jött. Aláírta. A toll le és fel botladozott, de végül is egy aláírás kerekedett. Én felje­gyeztem a falu nevét, ő körülírta a házat, s a levél a levéltárca belső rekeszébe ke­rült. Minden rendben. — Ha véletlenül Lilienthal lelkésszel ta­lálkoznék.* elmondjam, hogy találkoztunk? — Köszöntheti. De nem hiszem, hogy sok Örömet okozna ezzel. — Emlékszik még konfirmációi igéjére, amit Lilienthal lelkésztől kapott? — Nem, nem tudom már. __ Még körülbelül sem? Ha valamire em­lékezne, talán közösen kibogozhatnánk. • O konfirmálta Baranowsfc*** “ Várjon csak,... mintha valahogy ivas­ról is szó lett volna benne. — Valószínűleg ez volt: aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. — Igen. Lehetséges, őszintén szólva, nem szorgoskodtam sokat a vallás meg a templom körül. De tán egy keveset az imádságból megőriztem. S most, ezekben a napokban néha arra gondoltam, hogy hogy is van ez: minden elmúlt, mégegyszer nem lehet elöl­ről kezdeni, de nem is csinálhattam más­ként. No, de nem is tartozik ez ide. Most az egyszer akadozás nélkül beszélt, — pomerániai nyelvjárásba csapott át a fénytelen, szolgálati katona-nyelvből. Hir­telen megfiatalodott, az orra körül a csú­nya ránc elsimult, merev szemeibe vissza­tért az élet. Az élet és a félelem. De — szóltam, ez egészen idetartozik. S még mit is mondhattam. Beszéltem az örök Szeretettől, aki nem utasítja vissza azt, akit a világ kitaszított, hogy mi mindnyá­jan számtalan vétekben élünk, de az üdvös­ség békéje elvégzett tény. S akit az élet asztala nem vendégel meg, annak az utolsó asztal téríttetett meg. A cigarettatárca eltűnt s kis, fehér kendőt terítettem szét. Ráállítottam a gyertyát, ostya­tartót, s kelyhet. Mondtam a gyónqkérdéseket s hirdettem a feloldozás ígéretét. Ügy, mintha otthon lennénk a faluban,‘ húsvéttájt vagy a kórházi betegágy mellett. A Miatyánkot már lassan, bizonytalanul, de együtt mondtuk. Az Ige, az üdvösséget vigyázó Ige jelen volt. Semmi zavaró nem hatolt be ide. Aztán hir­telen valahol egy óra elütötte az ötöt s én arra gondoltam, a hat órát már nem fogja meghallani; — de ez a tudat már nem rabolta el tőlünk bizonyosságunkat. Az ünnep véget ért. Még egyszer letelepedtünk az asztalhoz. Baranowski megkérdezte: — Van egy kis időnk még? Igen. Mire? i— Én tudnék__ — hiszen a békességről be szélt — még valakinek írni. —Kinek? (De már sejtettem, kinek szeretne írni.) — Hoffmann-nénak. — Jó. írjunk. Én írtam, ő diktált: „Tudatom veled...” — nem — „Sajnos tudatom veled, hogy ma reg­gel agyonlőnek. A lelkész úr nálam van. A közelebbiket ő majd megírja. Köszönöm az értem hozott fáradozásaidat. Sajnálom, hogy így történt. Gondolj majd néha fiadra.” Alá­írta: Fedor. — Bajtárs. és a megszólítás? Egy levélben kell lenni megszólításnak is. Habozott. Majd leírta: Kedves Anyám. (S most egy szót sem arrólí hogy mit jelent itt ez: Kedves Anyám.) — Most maradjunk csendben. Én elkísérem majd s az utolsó pillanatig magármi maradok. — Utolsó pillanatig — ismételgette. — Gyorsan fog lezajlani? Elsőre biztosan talál­nak? — Igen. A szemei fel-alá tétováztak a cellán. (Most kellene itt lennie a hadbíróságnak.) Aztán le­véltárcája után nyúlt, keresgélt egy-két apró­ságot, amit még nála hagytak. Két fénykép volt köztük. — Ez ő, Ljuba — szólt.%Egy orosz amatőr­felvételt mutatott. Nem volt művészi foto, mégis, a felvételt olyan arcot tükrözött — már amennyire fel lehetett ismerni — akiért az ember egyetmást kockáztat. — ön látni fogja őt. És ez itt a fia. Milyen stramm kölyök. Kár. Eltépte a képeket. Eltépte a képeket s ebben a pillanatban olyan volt, mint aki visszavonhatatlanul meg­vált ettől a szeretett, valóságos élettől. Egy- szercsak felállt, hozzám fordult, karját vál­tamra tette, szégyenlősen nyakamba fonta s arcon csókolt. == Köszönöm, köszönöm, kö­szönöm neked — szólt. Megragadta kezemeti megszorította és suttogta: — Milyen jó meleg kezeid vannak. — Szinte nem is ugyanaz az ember volt már, mint tegnap, kivált az em­berek nagy seregéből. Frissen utolért egy darabka életet s ez az utolsó óra nem volt szegényes. — A levélről gondoskodom, légy egész nyu­godt — s csak ennyit szólhattam még és a folyosóról léptek dobbantak. Karhossznyíra eltávolodtunk egymástól, hogy a búcsúzás iz­galma, amelyben testvérekké váltunk, ne le­gyen idegen szemek látványa. Az ajtó ki­tárult, a tábori csendőrség két tagja — láncos kutyáknak csúfolták az ilyeneket — belépett géppisztollyal a kezében. Nyomukban a had­bíró, rajta is rohamsisak. Kurtán köszönt ne­kem, majd Baranowskihoz fordult. A vádlott mereven állt a prices előtt, tekintete a távol semmibe veszett. — Fedor Baranowski! Közlöm, hogy az Uk­rajnai Hadtest parancsnoka a következőt dön­tötte: Kegyelmi kérését elutasította. Az ítélet foganatosítható. Az ítélet értelmében önt ma reggel golyó által kivégzik. Uralkodjék ma­gán, s haljon meg mint katona! Gyorsan távozott. Baranowski nem moz­dult. A „láncos kutyák” most hozzáléptek s csuklójára helyezték a kézibilincset. A kul­csárok közül az egyik — jobbindulatúnak lát­szott — elővett egy zsebkést s előírás szerint eltávolította a váll-lapot, a felségjelvényeket s a fegyvernemjelző szalagocskát is; — a két tizedes-sarkocskát már a lefokozásnál elvet­ték. Az egyik felségjelvényt pár szál cérna m.akacsul tartotta. Senkinek sem volt most tü­relme. Az őrvezető rántott egyet s az az anyaggal együtt kiszakadt. — Ember, ne ügyetlenkedjék! — mordult rá az egyik tábori csendőr. — Most már mindegy — válaszolta a kul­csár, s ez a bajoros „már mindegy” szelíden s szomorúan csendült ezen a baljós reggelen. De másként csattant a tábori csendőr hangja: — Fedor Baranowski, figyelmeztetem, hogy a legkisebb szökési kísérlet azonnali fegyver- használatot von maga után! Fedor Baranowski nem válaszolt. Szeme még mindig a távolban járt, de dermedtsége már nem hatolt a szívéig, Ford.: Sz. T.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom