Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-06-21 / 25. szám
KP. BERM. BP, TO. Genf és az egyházak A külügyminiszterek genfi konferenciája hetek óta az emberiség érdeklődésének homlokterében áll — és méltán. Hiszen a békére vágyó népek úgy tekintik ezt az értekezletet, mint első lépést a kívánt cél felé: az emberiség békés együttélése felé. Kétségtelen azonban, hogy nem elég a békére áhítozni, azért tenni is kell valamit. Amint Niemöller Márton, hessen- nassaui egyházi elnök e napokban Hamburgban a „Harc az atomhalál ellen” elnevezésű szervezet gyűlésén mondotta: „A kegyes beszéd magában mit sem ér, a békéért cselekedni kell.” Mit tettek az egyházak ezekben a várakozásteljes hetekben, hogyan nyilvánult meg az emberiség sorsáért felelősséget hordozó keresztyén emberek magatartása? Kétségtelen, hogy a genfi konferencia sorsában és kihatásaiban a németországi egyházak különösképpen is érdekeltek. Hiszen a konferencia asztalán ott van az ún. „berlini kérdés”, a Németországgal kötendő békeszerződés s Németország újraegyesítésének ügye. Másfelől fenyegető veszélyként jelentkezik az újjáéledő német militarizmus. A tárgyaló feleknek a német kérdés nemcsak a legtöbb gondot okozza, de a nyugatnémet kormány magatartása a legtöbb akadályt is gördíti a megbeszélések sikere útjára. A német egyházaknak tudatában kell lenniök a roppant felelősségnek, amit ebben a kérdésben hordoznak. Tudnak-e nemzetük lelkiismeretévé válni, tudnak-e olyan hangon megszólalni, amit nem lehet hallatlanná tenni? Ismét Niemöllert idézzük: „A közvélemény nyomásának nagy jelentősége van a genfi konferencia tárgyalásaira. Ezért most gyakorlati politikai tettekre van szükség!” Niemöller maga is Genfbe utazott a nyugatnémet Béketársaság küldöttségével s több ezer aláírással, amik mind kifejezésre juttatják a békét akaró németországi keresztyén emberek felelősségtudatát. A Németországi Evangéliumi Egyház zsinata a genfi konferencia előestéjén elrendelte, hogy egész Németország minden gyülekezetében május 3-án, Rogate vasárnapján tartsanak a békéért könyörgő istentiszteleteket és imádkozzanak a konferencia sikeréért. Több németországi egyházkerület időközben megtartott zsinatán magáévá tette ezt az állásfoglalást és nyilatkozatban, az ülésező külügyminiszterekhez intézett levélben, táviratban adott hangot az egyház békeakaratának. „Imádságaink vegyék körül a következő hetekben a tárgyaló államférfiakat” — mondotta a Németországi Evangéliumi Egyház Tanácsa április 24-én tartott ülésében kiadott nyilatkozatában. A thüringiai egyházkerület május 3-án tartott zsinatán Mitzenhcim püspök nagyhatású beszédben hívta fel egyház- kerületének lelkészeit és híveit a genfi konferenciáért való felelősség hordozására. „A világpolitikai feszültségek enyhítése csak tárgyalások útján lehetséges. A Német Demokratikus Köztársaság megléte tény. Minden olyan kísérlet, amely e ténnyel való számolás nélkül vagy éppen erőszakkal akaria Németország újraegyesítését elérni, önáltatás s a háború veszélyét rejti magában. Az evangélikus egyház nem vonulhat visz- sza a templom négy fala közé. Nem tehet úgy, mintha semmi köze sem volna a veszélyeztetett emberiség ügyeihez. Az a feladatunk, hogy segítsünk hidakat építeni és a megértést munkálni” — mondotta többek között beszédében Mitzenheim püspök. D. dr. Beste mecklenburgi püspök egyházkerületének lelkészei és presbiterei előtt tartott beszédében rámutatott arra, hogy a békés együttélés gondolatát minden eszközzel támogatni kell. Az értekezlet levélben fordult a külügyminiszterek konferenciájához. „Égy véljük, hogy a Szovjetuniónak és a Német Demokratikus Köztársaságnak a Németországgal kötendő békeszerződésre vonatkozó javaslataiban járható út mutatkozik, amelyen elindulva megvalósítható Európában a béke. Mint a Német Demokratikus Köztársaság polgárai teljes bizalommal vagyunk kormányunk békepolitikája iránt.” Természetesen nemcsak németországi, hanem más országbeli egyházakban is megmozdult a lelkiismeret a genfi konferenciával kapcsolatban. Május 3-án Hollandia összes protestáns és római katolikus templomaiban is könyörgő istentiszteleteket tartottak a genfi konferencia sikeréért. — Több angol egyházi vezető, közöttük Stockwood püspök, számos külföldi vendég jelenlétében több ezres tömeg előtt tartott a londoni Royal , Albert-Hallban tüntető gyűlést az -atomhalál ellen. Az ülésen felszólalt D. Grüber berlini evangélikus prépost is. — Genf városának protestáns gyülekezetei május 10-én az istentiszteleteken, az igehirdetésekben emlékeztek meg az ott ülésező konferenciáról és imádkoztak annak sikeréért. — Az Egyházak Világtanácsának Nemzetközi Ügyekkel foglalkozó Bizottsága is felirattal fordult a külügyminiszteri értekezlethez s a bizottság vezetői a konferencia ideje alatt állandóan Genfben tartózkodnak. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy az Egyházak Világtanácsának állásfoglalása határozottságban, bátorságban és féli’eérthetetlen világosságban igen sok kívánnivalót hagy maga után. Mennyivel tisztább csengésű az a nyilatkozat, amit ebben a kérdésben a prágai keresztyén békekonferencia legutóbbi ülésén tett és amit lapunk ez évi május 10-i számában közöltünk. A magyarországi protestáns egyházak május 12-én tartott ülésükön foglaltak világosan és egyértelműen állást a genfi konferenciával kapcsolatos felelősségük dolgában. Hadd idézzük végül Barth Károly bázeli teológiai professzort, aki még május elején hozzá intézett kérdésekre válaszolva, többek között ezeket mondotta: „A Németországgal kötendő békeszerződés csak akkor fogja Európa békéjét és biztonságát szolgálni, ha magában foglalja Németország semlegessé tételét és ez azt jelenti: kizárását mindenféle hatalmi csoportosulásból. A német hadseregnek, vagy hadseregeknek atomfegyverekkel való felfegyverzése szóba sem jöhet.” Bizonyos, hogy sok mulasztás terheli a keresztyénséget az emberiségnek a békéért való fáradozása e jelentős állomásával, a genfi külügyminiszteri értekezlettel kapcsolatban. Éppen ezért egyre nagyobb erőfeszítésekre van szükség annak érdekében, hogy a keresztyén emberek és egyházak sokhelyütt még alvó lelkiismerete felébredjen s az önmagára talált egyház elvégezhesse jó szolgálatát az emberiség békéje érdekében, amit éppen tőle és nem mástól vár Ura, aki boldognak mondotta a békességre igyekezőkat. VASASON MEGÉPÜLT A TEMPLOM! Május 30. Délután 2 óra .:: A Deák térd püspöki lakás előtt halk berregéssel megáll az egyházkerület gépkocsija. Bár, küszöbön áll Káldy Zoltán püspök kínai útja, de még el akar végezni egy kedves szolgálatot: a vasasi templom felszentelését... Két szolgálatot kellett lemondania a vasasi templomszentelés miatt. De megy, mert kedves emlékek fűzik Vasashoz! Itt kezdte segédlelkészi szolgálatát és azóta is állandóan pásztori szemmel kísérte a vasasi gyülekezet életét... V asa »bányatelepen Alig két és fél óra múlva begördül a gépkocsi Vasasbányatelep zegzugos' utcáiba. A torony nélkül felépült templom előtt várakozók tarka serege. Messze szórványokból külön autóbusz- járattal jöttek. Ott vannak a vasasi evangélikusok úgyszólván teljes számban, de ott vannak a református és római katolikus egyházak hívei is... Rövid megbeszélés a parókián és máris megindul a püspök az egyházmegye esperesének, a templomépítést kezdeményező Zoltai Gyula csongnád—szolnoki esperesnek és a vendéglelkészeknek kíséretében. A templom előtt felhangzik az „örül mi szívünk . i.” kezdetű gyülekezeti ének, Grőbel Emil felügyelő átadja a templom kulcsát, és a püspök megnyitja a vasasi ,^első-templom” kapuját. Azért mondjuk, hogy „felső-templom”, mert 1952. február 1-én ideiglenes templomként felszentelték már az alagsort: az ún. altemplomot. Ez a mai nappal betöltötte eddigi rendeltetését, a jövőben gyülekezeti terem lesz. A püspök igehirdetése Az „Erős várunk” eléneklé- se után a püspök a 84. zsoltár 5—9. verse alapján igét hirdet: „Igazán örvendező szívvel nyitottam meg a vasasi templom kapuját, amely sok küzdelem árán, végül mégis csak megépült, felhangozhatott benne a harmonium szava, a szószékről Isten igéje és ide járulhattok vasárnapról vasárnapra az Ige hallgatására — kezdte a püspök. Hangsúlyozom ezt a szót, hogy mégis! Voltak sokan Vasason, de szerte az országban is, akik azt hangoztatták, hogy a fumdamentom megvan, az „altemplom” megvan, de — sohse lesz itt templom! Hiszen ehhez még annyi erőfeszítés, munka és áldozat kell, amelyre már nem telik sem a gyülekezettől, sem az egyházvezetősógtől, sem senki mástól. És — mégis megépült. Mert az Isten mindig nagyobb, mint a mi hitetlenségünk, hűtlenségünk és tehetetlenségünk. Isten lehetővé tette a lehetetlent. Ezt a templomot is ö építette, igaz, hogy emberi szíveken keresztül ...” A továbbiakban arról beszélt a püspök, hogy miért épült ez a templom: „Nem azért, hogy a vasasi evangélikusoknak is legyen temploma, mint ahogyan a római katolikusoknak is van. Azért épült, hogy benne Isten Igéjének hallgatása által szegény bűnös emberek örökéletet nyerjenek ... Ha nem ezért épül egy templom, akkor lehet akármilyen szép stílusú, nagy áldozatokkal megépített, mégsem volt értelme megépíteni!” „Az Ige azt mondja: Boldogok, akik lakoznak az Ür házában! Miért? Talán e falak, vagy az oltár, vagy a szépen megépített szószék, — ez a boldogság? Nem azért, hanem azért, mert egyedül Isten tudja megadni azt, ami az embert boldoggá teheti: bűneink bocsánatát, életet és üdvösséget!” „Tisztában vagyok azzal, — folytatta — hogy ^nem lehet állandóan az Ür házában lakozni! Tudom, hogy itt bánya van alattunk. Drága magyar bányászaink fejtik a szenet, akik nem lehetnek mindig az Ür házában! De nem is erről van szó, hanem arról, hogy akik Benne hisznek, azok úgy higgyenek, hogy mikor eltávoznak a templomból, akkor is hivő, derék becsületes emberek legyenek, akiknek életéből kitűnik, hogy templomból jöttek!” Rámutatott a püspök arra, ■hogy az ilyen emberek élete „forrássá” válik mások számára. „Olyan emberekre van szükség mondotta — akiknek üdítő, tiszta forrásvizük van! Meg 'kell látszania életünkön, hivatali munkánkon, a bánya mélyén és otthonunkban, hogy itt olyan emberek élnek, akik elnyerték a boldog életet és azt üdítő forrásvízként tovább adják másoknak. És miközben ezt teszik, „erőről erőre jutnak”, mint Kodolányi Julianus barátja, aki kereste a magyarok őshazáját és közben azért imádkozott, hogy csak a következő homokbuckáig segítse el az Isten!” „Végül — folytatta a püspök — itt nemcsak evangélikusok, hanem reformátusok és római katolikusok is vannak, esetleg más kisebb felekezetek is. A, templomok sohse neveljenek egymással szembenálló evangélikusokat és római katolikusokat! Az evangélikusok tűnjenek ki abban, hogy szívből szeretik a más felekezethez tartozókat! Azután pedig: Itt Vasason is biztosan vannak olyanok, akik őszintén megmondják, hogy ők bizony nem tartoznak egyik egyházhoz sem! Az evangéljkusck ezeket az embereket is szeressék!... Ez a templom nemcsak a vasasi evangélikusok temploma. Ebben benne van a Csehszlovákiából idejött evangélikus szórvány-hivők áldozata, hite és imádsága is. Itt felelősséget kell érezni a kicsik felé, a szórványban élők felé... Amikor átadjuk ezt a templomót szolgálatának — nevek nélkül — hálaadással emlékezünk azokra, akik itt áldozatot hoztak; akik munkával, energiával, pénzzel kezdeményeztek, az előző lelkészre, aki motorkerékpározással félországot bejárt, hogy anyagi alapot teremtsen a templomépítéshez, a jelenlegi lelkészre, aki továbbvitte az építést ..-. Kilenc éve álmodtatok templomról. Az álom — valóra vált! Legyen Istené a dicsőség!” Igehirdetés után a püspök a jelenlevő két esperes kíséretében az oltár elé vonul és átadja a templomot szolgálatának. A szentelést követő ünnepi közgyűlés jegyzőkönyvébe foglalja a felszentelés tényét, majd a jelenlévők meghallgatják az üdvözléseket: Az üdvözléseket Fogarassy Árpád helyi lelkész köszönte meg. Arra kérte a püspököt, — hogy Kínában mondja el a testvéreknek, hogy éppen templomszentelésről jön, és hogy a magyar evangélikusok komolyan veszik a szeretet és a népek testvériségét. Zoltai Gyula SOLTVADKERTI ARCOK Vannak emlékek, amelyek egy-egy mozdulatba, képbe, ízbe, illatba, pillanatba rögzítődnek s belőlük bomlik ki s terül szét az emlék minden eseménye és fordulata. így rögződött meg bennem a Soltvadkerten töltött nap emléke a soltvadkerti arcokban. Napszítta arcok ezek, amelyek a mindennapi gondokat, munkát, törekvéseket, terveket és örömöket takarják. Most a templomrenoválás munkáját és áldozatát takarják s ünnepi órákká szépítik azt, amit elfödnek. Velük zsúfolt a templom, amikor bevonulunk, hogy áldással átadjuk újra rendeltetésének a megszépített Istenházát. Hónapok gyűjtögető, munkálkodó, áldozó erőfeszítéseinek eredményeképpen nagy összefogással, Sikter András esperes csupa-remény előkészítése és szervezése, sőt kétkezi munkája mellett kifestették kívül-belül a solt- vadkerti hatalmas templomot. Ezeknek az arcoknak áldozatát, munkáját, verejtékét és imádságát ragyogtatják a kívül fehér, belül vajszínű és világosbarna falak. Nagy esémény az, amikor egy gyülekezet közel kétszázezer forintot fordít temploma új arculatára s ezt önmaga teremti elő. Jelentősen belesegítettek a közigazgatási szervek is, főleg a torony órája körüli munkálatoknál, de hiszen ebben a segítségben is a soltvadkerü arcok tündökölnek. . Jó azt is tudni, hogy itt nem egyedülálló eseménynek vagyunk tanúi, hiszen ha minden templomtatarozásunkról írnánk, egyik számunk sem volna szűkiben riportoknak. A soltvadkerti hívek álr dozata — ha egyike is a hasonló eseményeknek • arányaiban a többi fölé nő. Június 14-én folyt le az ünnepi nap Koren Emil püspök- helyettes, Peskó György orgonaművész és a Lutheránia vegyes kiskórusának szolgálatával. Élmény volt végignézni a zsúfolt padsorokból és karzatokról szószék felé tekintő arcokon. Ünnepi alkalom volt, igaz. De a padok az átlagvasárnapokon is megtelnek. Délután a Lutheránia énekelt Weltler Jenő karnagy vezetésével és Peskó György orgonáit. A soltvadkerti arcok — belülről ragyogtak. Mintha a lelkek mélyén mind egy-egy tükör lett volna s a muzsika onnan visszaverődő fénye tündökölt az arcokon. Élmény volt látni az orgona játszóasztala körül állók arcán a félig elnyílt ajkakat és ámulattal elmerengő tekinteteket A zenei élményt s a nap ünnepi emlékét tükrözték. ECYAAÁS TERHÉT HORD< ES ÍGY TÖLTSÉTEK BE KRISZTUS TÖRVÉNYÉT in Hűség a kévésén Isten hívása mindenkit valami munkája, foglalkozása közben ér el. Jézus hívására* a tanítványok munkájukat is elhagyták, hogy együtt járhassanak a Mesterrel. Később azonban a Jézussal való fizikai együttjárás megszűntével, a keresztyén hit terjedésével! magától értetődően, már nem kapcsolódott Jézus követéséhez a földi foglalkozás elhagyása. Bensőleg, lelkileg azonban az történik, hogy a Krisztus által megújult életű embernél teljesen megváltozik, mássá, újjá lesz a munkájához, foglalkozásához való viszonya. Nem csupán megélhetése, földi boldogulása eszközének tekinti munkáját, hanem Istentől kapott hivatássá lesz az számára, melynek hűséges, becsületes, szorgalmas végzéséért Isten előtt tartozik felelősséggel. Isten munkánk által is arra hívott el, hogy az Ö dicsőségét és felebarátaink javát szolgáljuk. Mai vasárnapunk igéi arra hívnak fel bennünket, hogy ilyen lelkülettel járjunk földi életünkben s minden cselekvésünk tükrözze felebarátunk iránti szeretetünket. A keresztyén ember tehát nem élhet kettős életet úgy, hogy munkahelyén, hivatása mezején megfeledkezik Istenről és ott csak önmagára gondol. durván, erőszakosan, vagy csalárd úton is, csak a saját hasznát, érdekét keresi, míg viszont a hívek között, a gyülekezet előtt, a templomban szelíden imádkozó, csendes, vallásos embernek mutatja magát. Életünket nem lehet így kétfelé osztani lelkünk meghasonlása nélkül. A Krisztusban való igaz hit egy nagy egységben fogja össze az ember egész életterületét. Azt jelenti ez, hogy a keresztyén ember bárhol legyen s bármit tegyen, mindig ugyanazon krisztusi lelkületből és indulatból szóljon és cselekedjen. A keresztyén hitet valóban nem lehet elrejteni, ha ez megvan bennünk, akkor az meg is látszik munkánkon, szavainkban, cselekedeteinkben. Istent nem csupán a templomban, hanem mindenütt, munkahelyünkön is lehet és kell szolgáim. Luther Márton ezért mondotta a hittel, jókedvvel végzett munkát is istentiszteletnek. Jézus pedig így szólt: „Ügy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt. 5, 16.) Minél inkább az Isten Igéjének szikla-szilárd alapjára épül életünk, annál hasznosabb tagjaivá válunk társadalmunknak, annál inkább lesz életünk szolgálattá embertársaink javára. Bicaó Bernné K. E.
