Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-03-15 / 11. szám

£evele/z 3íémetovszág6ól Erfurtban tavaly karácsonykor jártam először, s azóta többször is megfordultam ott. Üjra és újra megfog, meghódít a város szépsége* lenyűgöz sok —< év­százados múltra visszatekintő i— nevezetessége. És még va­lami: „A virágok városa”, ol­vasom a főpályaudvaron a fel­iratot, mint Lipcsében azt, f>°gy „Vásárváros”, Weimar- ban: Goetheváros, Witten­bergben: Lutherváros. Élénk csípős szél és hideg fogadott eddig, s virágoknak nyoma sincs. Tél van! A széles utcák, a szép villasorok, a parkok és a fák mégis arról beszélnek, hogy a tavasz szunnyad ebben a városban. Még egy-két hó­nap, s levélbe borulnak a fák és virágok sokaságától színek­ben pompázik majd ez a szép Város. Az újat hozó tavasz szuny- hyad itt mindig. Évszázadok­kal ezelőtt is így volt.., AZ ÓVÁROS kanyargó ut­cácskáin, apró hídjain át ve­zet az utam. Egy templomot és egy kolostort keresek: az Augustínusok kolostorát és templomát. Külön kis város­részben 1— mely most Luther nevét viseli —• találom meg. Magas kőkerítés veszi körül a több épületből álló létesít­ményt. A gazdasági” kapun lépünk be az udvarba kísérőm­mel. A másik kiskapu, me­lyen négy évszázaddal ezelőtt szerzetesek jártak ki s be, ma befalazva áll. Megilletődve tekintek szét az udvaron rendszertelenül álló épületekre, hiszen neve­zetes helyen járok: abban a kolostorban, ahol Luther lel- készi szolgálatát kezdte, ahol szerzetes volt. Ahol a tavasz szunnyadt 450 évvel ezelőtt... Miközben végigjártuk az épületeket, a termeket és cel­lákat: felidéződik a múlt. 1501. Az alapfokú iskolák elvégzése után Eisenachból ékkor kerül Luther Erfurtba. Az egyetem, melynek filozó­fiai fakultására iratkozik be, nevezetes hely. Nem a legjobb hírben áll az egyház előtt. A valdens és huszita mozgalmak nemcsak ismerősek, hanem kedvező talajra is találnak a tanárok és hallgatók között egyaránt. Még a skolasztika nyomja rá bélyegét mindenre, de az előreformációs kísérle­teket mégis szimpatikusoknak találják. És a humanizmus is bontogatja már szárnyait. Nem véletlen, hogy minden tanártól esküt kívántak, hogy semmit nem tesz Róma ellen, i»-* Luther megrettent lelkiis­merettel és kereső lélekkel ha-‘ iád előre tanulmányaiban. 1502-ben már baccalaureusi, majd 1505-ben magisteri foko­zatot nyer. Neve ismerőssé vá­lik a kis városban. Még nem szerzetes, amikor egyik isme­rőse így jövendöl róla: „Ez a barát megkeveri majd a tudó­sok fejét és új tanítást hoz, iamivel alapjaiban ingatja meg ,B- római egyházat”. Később — amikor teljesedtek ezek a sza­vak* Luther sokszor gondolt vissza erre a jóslatra. 1505 NYARÁN fordulat kö­vetkezik be életében: hirtelen elhatározással belép az ágosto- nosok szerzetébe. Az a pusztí­tó vihar, melyet kevéssel ez­előtt átélt, s barátjának tra­gikus halála (villám sújtotta agyon!) csak a végső indítást adja elhatározásához. A szer­zetesség gondolatával már elő­zőleg is bizonyára foglalko­zott, mivel egyetemi tanulmá­nyai nem nyugtatták meg, pe­dig ezt az Isten előtti nyugal­mat és békességet kereste. A hirtelen lelki megrázkódtatás után úgy gondolta: mindezt megtalálja a szerzetesi élet­ben. Július 16-án este ünne­pélyesen elbúcsúzik barátaitól és szüleitől ezekkel a szavak­kal: „Sohasem kívánom többé a kolostort elhagyni és mind­örökre meghaltam a világ szá­mára”. Magára vállalta nem­csak a szerzetesi élet nehéz­ségeit, hanem atyjának nehez­telését is ezzel a lépésével. A rend, amelybe lépett, köz- tiszteletben állott város- és vi­lágszerte. Kolduló rend volt, immár sok évtizedes hagyo­mánnyal. Erfurtban 1276-ban vetik meg végleg lábukat. Ez időtől kezdve építgetik kolos­torukat s templomukat, úgy kb., ahogyan ma is áll. Július 17-én Luther belép a kolostor kapuján, maga mögött hagyva azt a világot, melynek számára, mint mondta, ő már „megholt”. A szerzetesek gyű­rűjében a prior — Staupitz — elé áll. Kérdésére így vála­szol: „Az Isten irgalmasságát és a ti közösségteket óhajtom”. Földre borulva hallgatja meg azokat a nehézségeket és fel­adatokat, melyeket egy szer­zetesnek vállalnia kell. Majd a testvérek éneklése közben ruhát cserél egy oldalíülkében, s haját a rend szabályai sze­rint megnyírják. Végül a prior és a többi szerzetes békecsók­ja novitiussá (jelölt) avatja. A SZERZETESI ÉLET nem volt könnyű. Télen is fűtetlen termekben és cellákban éltek, napjában kétszer étkeztek, de hetenként kétszer, szerdán és pénteken, majd ádventbpn és a böjti időben böjtöltek. Ilyenkor csak kenyeret és italt kaptak. Napi munkabeosztá­suk az istentiszteletek idő­pontjaihoz alkalmazkodott. Éj­szaka 12-kor kezdték a napot, természetesen istentisztelettel. Ezután — este 6 óráig — min­den három órában újabb isten- tisztelet. A legfontosabb ezek közül a reggel 6 órai, ekkor mise és prédikáció is volt. Sza­bad idejüket vagy koldulással töltötték (az Ágoston rend kolduló szerzet volt), vagy cel­lájukban imádkoztak, vagy a könyvtárban olvasgattak. Ter­mészetesen kötelező olvasmá­nyaik is voltak. Luther külö­nösen az egyházatyák iratait olvasgatja, majd éppen Stau­pitz indítására kereső lelke a Biblia felé fordul. 1507-ben pappá szentelik itt Erfurtban s itt: az Agostonosok templo­mában mutatja be első misé­jét is. MIKÖZBEN járjuk a kolos­tor épületeit, Luther és sok más társa lelki vívódásának egykori helyeit: nem tudok szabadulni a gondolattól: a ke­resett békességet, a szerető Is­tent, az üdvösséget, a lélek nyugalmát itt nem lelte meg sem Luther, sem mások. Pe­dig a történelem azt jegyezte fel róla, hogy ha valaki, ő iga­zán, teljes erőfeszítéssel szer­zetes volt. Imádságban, vir­rasztásban, böjtölésben előtte járt társainak. Fogadalmát nagyon komolyan vette. Vajon eredménytelen volt mindez a sok fáradozás? Bizony nem! Luther éppen ezekben az évek­ben tanulta meg a szerzetesi élet hiába való voltát. Üdvös­séget keresett, kegyelmes Is­tent, ahogyan mondotta az első napon a rendben, de ez az út nem vezetett Hozzá. A sok vergődés, virrasztás, tusako­dás, imádság még sem volt felesleges. Véglegesen bezárult egy járhatónak vélt. út előtte. S lassan megnyílt egy másik. Az igazi. Az egyedül járható. Az az út, amelyen nem az em­ber keres, hanem Krisztus, ahol nem mi találunk a ke­gyelmes Istenre, hanem Ű ta­lál meg minket.» Ahogyan Luthert is megtalálta a hiába­való keresgélések, virrasztá­sok, böjtölések után — de már nem Erfurtban, hanem néhány évvel későbben Wittenberg- ben. Erfurtban még csak szuny- nyadt a tavasz, viaskodva a tél ridegségével, fagyos hatalmá­val. LASSAN VÉGÉRE ÉRÜNK útunknak. Láttuk a kereszt- folyosót, ahol a szerzetesek sétáltak, az udvart, ahová el­halt testvéreiket temették, a refectoriumot, ahol étkeztek, a dormitoriumot, ahol aludtak, a külön cellákat, Lutherét is!, ahol magánosán viaskodtak Istennel, a templomot, mely nem tágasabb, mint annak idején, mert a válaszfalakat már régen lebontották, s az ol­tárt, ahol Luthert pappá szen­telték, ahol első miséjét mu­tatta be. MÚLTBAN TETT SÉTÁN­KAT azonban hirtelen meg­zavarja valami, s egyben visszazökkent bennünket a je­lenbe, vagy a közelmúltba: a rombadőlt könyvtárépület. Bi­zony fájdalmas szívvel hallga­tom, hogy a háború utolsó napjaiban hogyan lett az ér­telmetlen és pusztító bombatá­madás áldozatává ez a több­százéves épület is. Ugyanakkor megrongálódott a kolostor többi része is. És ha már a jelenben va­gyunk: hadd mondjam el még azt is, hogy a templom mel­lett ma evangélikus lelkészla­kás áll, a volt gazdasági épü­letben pedig lelkészi tovább­képző működik. (A német egy­házban az egyetem elvégzése után kb. egyéves gyakorlati szemináriumot kell még végez­niük a lelkész jelölteknek, s ezután az egyházi hatóság előtt kell vizsgázniok. Egy ilyen evangélikus szeminá­rium működik itt, Erfurtban, a volt kolostorban is.) Íme Így szunnyadt a tavasz Erfurtban négy évszá­zaddal ezelőtt, magában hor­dozva a megújulás reménysé­gét — és csakugyan újjá is lett minden. Ezt bizonyítja a régi körkerítésen is az új tábla felirata: Evangélikus Lelkész Továbbképző. Erfurt, 1959. február havá­ban. Fekete István JÓZSUÉ #... az én erőm erőtlenség által vé* geztetik el..Kor. 12,9,- Mózes halála után ő lett Izrael népe veze­tője. Mózes nem láthatta meg az ígéret föld­jét: az ő küldetése lejárt. A honfoglalás nagy feladata Józsuára várt. Neki kellett a népet a számára kijelölt országba bevinni és új éle­tét kialakítani. Izrael népének az ország lakosaival való kemény harc során jutott örökségül az or­szág. Kánaán lakói romlottságukkal ítéletre megérett nép voltak. Nemcsak harci erejük­kel, de erkölcstelen pogányságukkal is ve­szélyeztették Izrael fiatal népének, hitét és életét. Ezekben a nehéz küzdelmekkel teli évtize­dekben Józsué hittel, bölcsességgel és kemény kézzel fogta össze és vezette népét. Így lett azzá, amit a neve is jelent: „Jahwe (Isten) segít" — Szabadító. Józsué nem a maga rátermettsége, hanem az Isten Lelke által vált alkalmassá küldeté­sére. Józsué azért tudott eljövendő nehéz szolgá­latára vállalkozni, mert Isten a reménység igéit adta neki: „Légy bátor és erős, mert ve­led leszek mindenben, amiben jársz.“ (Józs. 1,9.) Józsué hitt abban hogy Isten Űr, né­pének megtartója. Józsué azért tudta a népnek Isten igéjét hirdetni, mert maga is hűséges és engedelmes szívvel figyelt Isten szavára. (Józs. 24,15.) Józsuát azért tudta Isten nagy feladatokban felhasználni, mert Isten előtt mindig a l á- za ttal járt. (Józs. 7,6—10.) Jézus — Józsué: ugyanaz a név, mindkettő azt jelenti: Szabadító. Józsué ködbevesző tá­voli alakjának körvonalaiból elénk lép Jézus. Ö népének igazi, egyetlen nagy Szabadítója — Jézus nem földi, múlandó országot készít népé­nek, de örök otthonba vezeti a rábízattakat. Jézus nemcsak földi, de örök, meg nem szűnő nyugalmat biztosít népe számára. (Zsid. 4,8—11.) Jézus is úgy lett Szabadítónkká, hogy „megalázta magát, szolgai formát vett fel és engedelmes volt (Istennek) haláláig, mégpedig a keresztfán elszenvedett haláláig." K* *• Egy nernzeh énekelni akar Este, lefekvéskor, különös olvasmánnyal szórakozom: tankönyvet olvasok, egy éne­keskönyvet, melyet az általá­nos iskolák első osztálya szá­mára készítettek. Néha önfe­ledten kopogok, olykor dúdo­lok, és nevetek az örömtől, mint régen. Nem is vagyok már itt, ott forgok a könyv figuráival a körben, sárga, pi­ros, kék, zöld, barna ruhában álló gyerekekkel, akik édes boldogsággal énekelnek, mu­zsikálnak, táncolnak. Olyan szép ez a könyv, mint egy álom. Folyton rajtakapom ma­gam, hogy kételkedem, vissza­lapozok, felütöm a címoldalt s ellenőrzőm magam: valóban tankönyv ez? Lehetséges-e, hogy ilyen tökéletes szépségű, tehát tökéletes módszerű könyv kerüljön végre a magyar ifjú­ság kezébe? A legkisebb gye­rekek kapták ajándékba ezt a jó könyvet Kodály Zoltántól és Ádám Jenőtől. Mert, ők a könyv szerzői, a mester és a tanítvány. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy ennek a kis könyvnek nemzedékre szóló pedagógiai jelentősége van: játszva-szórakozva megtanul­nak énekelni vele a gyerekek. Nincs a világon ehhez fogható könyv. Ez az első ilyen mű. Valami nagy és rendkívüli je­lenség ez. Nézzük csak: énekeskönyv­ről van szó s nincs benne hangjegy és nincs benne egy betűnyi magyarázó szöveg. Orbis pictus ez, mint ama Comenius-féle sárospataki könyv volt háromszáz eszten­dőkkel ezelőtt, amelyből a csehek és az európai népek nagy tanítója magyar földön képekkel érzékeltette a világ dolgait. Itt csak kép van és dalszöveg. A képek szépen megfogják a kezedet s elvisz­nek a ritmus vidékére. Íme megmutatják, hogy kell jól énekelni állva és ülve. A ha­rangozó fiú, a ketyegő falióra, a kovács az üllőre eső kala­páccsal, az asztallapon kopogó emberi kéz, a cirkuszi bohóc a dobbal meg a cíntányérral, a tornászó fiúcsapat, a doboló fiúk s ballagó gyerekek mind a ritmust érzékeltetik veled,. A favágó férfi, a gyaluló aszta­los, az arató legény, a körbe­futó gyerekek mind ugyanazt mondják. Nem tanítják, csak mondják, meg mutatják. A kép beszél, a kép magyaráz. Nézd csak, mennyi ütem rej­tőzik körülötted, a véredben kering, a játékodban jár veled. A sportok egyik-másik nemét is alighanem a ritmusért sze­reted. Nézd az órát, hogy mondja: tik, tak, tiki, tak! Cse­resznyékből áll össze a ritmus képlete. A felső képen még táncolnak a gyerekek, az al­són ott a cseresznyékből ada­golt képlet, szünettel, kikopo­gott ritmussal. Hogyne ismer­Szétszakadt a felhő s kinézett a Nap. Csodás, szinte mennyei ragyogás! Komor, sötét, bús fellegek mögül Isten arcán átfutó mosolygás. Egy üzenet, egy biztató sugár, Amely fásult, fáradt szívekre hull. nél rá? Semmi ez, csak játék. Nini: az állatok hangja is ilyen, hiszen a lúd, a kacsa, a tyúk mind ritmusban szólal meg. A falusi holdas téli esté­ben lépegető-kopogó Mikulás apó is így érkezik meg. Már számolhatod is, egy, kettő, há­rom ... Hát a hin-ta-pa-lin-ta,? Érzed a tested bizsergésén, mi­lyen jó hintázni, le és fel. Hány kép tódul itt elő, hány ritmus-kép, szép és pontos ko­pogással, s egyszerre csak a gyerek-játékból a gyerekszók éneke csendül fel: Én kis ker­tet kerteltem. Ahogy a lakodalmas asztal­ra a vőlegény és a menyasz- szony elé kirakják a sok jó ennivalót, úgy rakják ki a gyerekek ösztönösen a ritmus és immár az ének hangjait, majd szavait, s szavakból a dalt. Egyszerre csak itt zeng előttünk a gyereksereg: „Süss föl nap, kert alatt a ludaim megfagynak”. Még két-három lépés, két-három kopogás s az ötvenegyedik oldalon már a Kossuth-nótát kapják a kis ol­vasók virágos keretben. A szem minden oldalon a színes, kitűnő és bájos képre szege- ződik: a gyerekek tavaszi tán­cára, a nemzeti ünnepi felvo­nulásra, a mesebéli medve mogyorókereső kalandjára, tü­csök-koma hegedűjátékára, a fecskékre, az édesanyára, a huszárra és paripájára, a kis­dedet ringató anyára, a gom­bócevő Eliásra és Tóbiásra, a perecmajszoló gyerekekre, a felvonuló katonákra, a kis ba­rikára, a pántlikát vásároló legényre és végül a muzsikáló­énekelő gyerekek egész kará­ra — mondom, a szem a ké­peken jár s úgy véletlenül, a képek alatt elolvassa, átveszi a dal-szövegeket is. Az egész magyar nyelvterü­let népdalai tanítják énekelni Kodály Zoltán és Ádám Jenő könyvében a legkisebb iskolá­sokat. Zemplén és a Hajdúság, Bihar és a Balaton környéke, i Udvarhely és Pest megye, Bács-Bodrog és Nyitracsehi, Békés és Sümeg, Zsére és Veszprém, Békés és Somogy. Gömör és Kolozsvár énekei szállnak a kis gyerekek ajkain. Édes örömük van; énekkel csordul ki az öröm a gyerek­szájon. Kodály Zoltán mond­ta egyszer, hogy nincs botfülű gyermek. Mindenki megtanul nálunk énekelni ezentúl. Bar­tók Béla, Kodály Zoltán, Kiss Áron, Kiss Lajos, Kerényi György, Lajtha László gyűjté­seiből valók a népdalok s Mó­ricz Zsigmond, Móra Ferenc gyermek-rigmusai egészítik ki őket. Kaeszné Lukáts Kató rajzai pedig tökéletesen kife­jezik a tiszta szöveget. Két­százezer példányban jelentette meg a könyvet a Tankönyv- kiadó s egy példány nem ke­rül többe, mint a hiszékeny AZ ÉG Hogy túl a felhőn, árnyékon, ködön Kék az ég, s az örök fény az úr. Üzenet ez, amely az ég felé emel Minden földre néző, lehajtott fejet, S reményt fakaszt barázdás arcokon. Hogy ború, vihar, csak múló átmenet. szerencsekeresők heti lottó­szelvénye. Kodály Zoltán, aki a nyelv és muzsika egyensúlyát te­remtette meg kompozícióiban, a nyelv és dallam egyensúlyát hozta létre e pedagógiai mű­vében. A mester és a tanít­vány jól ismerik a gyermek lelkét, a fiatalság világát. Eb­ben a páratlanul érdekes ké­peskönyvben ez a gyermeki vi­lág tárul elénk a magyar énekkari kultúra első lépcső­iéként. Hány évig harcolt e lépcső jogáért Kodály Zoltán? Előbb megtanította a felnőtte­ket énekelni, hogy elhigyjük neki: a gyerekek teremtik meg az igazi magyar énekkultúrát, mert ritmusuk, ltangképzele- tük, az emberi idegekbe búvá s halálunkig ott megmaradó első hangok zenéje érkezik ve­lük. S dallal tölti meg a térsé­geket munkánk és életünk kö­rül. Az Éneklő Ifjúság nem kívánság már, hanem egy nemzet pedagógiai akarata. Ha jól emlékszem, Shaw írta, hogy az iskolai tanköny­veket mind írókkal és művé­szekkel kellene megíratni, ak­kor nem volna unalmas, lélek­ölő könyv a gyermek előtt, akinek leckét kell tanulnia. Istenem, ha nekünk ilyen könyvek álltak volna rendel­kezésünkre, mint a mai diák­ságnak. Ha rágondolok, minő siralmas kínnal tanítottak minket a gimnáziumban né­met ritmussal magyar műda­lokra abban a régi világban, keserű könnycsepp hull ki a szememből. De az öröm fé­nyét kapja legott a könny, mert éppen ez a könyv van a kezemben. Az énekben egy nemzet társadalmának előké­szítése zeng. Mi már valóban új világot élünk, mert körös­körül énekel a fiatalság. S énekel olyan zenei műveltség­gel, olyan jellemalakító bátor­sággal és hittel, ami bizalomra gerjeszti az embert. Sok fájó mozzanat rakódott le ifjúsá­gunk és nevelésünk körül az elmúlt esztendőkben. Ma is nem egyszer megdöbbent fia­talságunk sok bűne, léhasága, komisz csínytevése, udvariat­lansága. De nem szabad egyes jelenségekből általánosítani Ott, hátul, a kórust is hallani, ha itt elöl majmok és barbá­rok táncolnak. Jónak látjuk, hogy ifjúságunk sportol s test­ben széppé és erőssé válik. Azt hiszem, az ének, ez a Kodály- ojtású ének, lelket állít a test­be s az egyoldalú sportoláshoz odaállítja a művészetet, mint­ha rózsával futtatná be a csu­pasz falat. Az ének nagy erkölcsi ha­szonnal jár. Kodály tanköny­vének záróképe, a muzsikáló, éneklő és táncoló gyermekhad nem léhaságra oktat, hanem egy erkölcsi megújhodáson át­menő nemzet új nemzedékére mutat. Az új nemzedékre, amelyik megtanult énekelni, igényre tett szert, mielőtt még igényre, ízlésre tanították vol­na, mint egy matematikai kép­letre. Ezt kívántuk mindig, er­ről álmodtunk álmatlanul. A jó és szép ének olyan, mint a jó és szép szó és írás: őszinte és meggyőző. A gyermeki lélek első élményévé tesszük a ra­gyogó szép magyar ritmust, az emberi tisztesség és nemes egyszerűség stílusát. Erről van itt szó. A gyerekek csengő éne­ke a jobb emberek ígéretét mondja. Jobbakét és erősebbe- két. Szalatnai Rezső­Hllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllll!lll!l!lll!lllllllll!ll!ll!!!l!l!lllllllllllllllll!llllll!lll!l!lll!lllllllllllllllllll!llllll!lllllllll!llllll DERÜL De szabadíts meg minket a gonosztól... A Miatyánk utolsó, hetedik kérése tagadó formában foglalja össze mindazt, amit az elő­zőkben már írtunk. Mert a gonosz, vagyis a bűn, a kísértés az, ami és aki megakadá­lyozza, hogy teljesüljenek kéréseink, megvaló­suljon Isten akarata, eljöjjön hozzánk az Ö országa. Istent most ebben a kérésben arra kérjük: jöjjön segítségünkre hatalmával. Mentsen meg a bűnnek, .a gonosznak tőré­ből. Abban a bizonyosságban irnádkozzuk ezt, hogy mindez tulajdonképpen már meg is tör­tént, hiszen az apostoli hitvallás szavaival valljuk, hogy Jézus Krisztus megszabadított minket „ördögnek, bűnnek, halálnak hatal­mából”. Amikor ezt a kérést irnádkozzuk, arra kér­jük Istent, hogy a bűnnek minden formájá­ból és a bűnnek minden következményéből is szabadítson meg bennünket. Tehát mindattól a bajtól, szenvedéstől, amibe a magunk bűne, vagy a mások bűne dönt bennünket. Az el­követett bűnök következményei hosszú időre tönkre tehetik az ember életét. A bűnbocsátó, irgalmas Isten azonban feloldozhat a bűn következményeinek terhe alól, helyrehozhatja azt, amit mi elrontottunk. Mindezt nemcsak magunknak kérjük, hanem — mint a Miatyánk egész imádságában is — mindig többes számban beszélünk. Vagyis a többi embereknek is, az egész emberiségnek azt kívánjuk, hogy szabadítsa meg őket Isten mindattól, ami gonosz. Mindattól, ami Isten életet teremtő és életet megtartó akarata ei­len van. Mindattól, ami egyik embert szembe­állítja a másik emberrel, ami az életet bizony­talanná és boldogtalanná teszi. A félelemtől, a gyűlölet hatalmától, a pusztítás és a háború rémétől. Ebben az imádságban nem szabad megfárad­nunk. Magunkért és másokért, az egész világért és az emberiségért szüntelenül kell mondanunk ezt a közbenjáró imádságot. Maga az Ür tanított minket erre, ezért érde­mes és lehet így imádkoznunk teljes bizony­sággal, mint akik tudjuk, hogy ezt a segély­kiáltást meghallja a bűnt és gonoszt meg­győző Urunk. Luther Márton énekei Gonosztól szabadíts, Atyánk, Ne­héz napok virradtak ránk. Ha ránk borul a síri éj, Végső ínségünkben segélj. Testünknek boldog kimúlást, Lelkűnknek adj mennyben lakást (27. ének & verse.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom