Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-09-06 / 36. szám

GÓLYAEK LAKÁSÜGYE A magyar nap alatt Jegyzetek a Balatonról A Helikon-expressz-iparunk és Államvasutaink büszkesé­ge — pillekönnyű, halk suha- nattal rohan a kobaldkék, du­nántúli ég alatt. Még el sem helyeztem úti málhámat, már magunk mögött hagytuk a keskeny parti sávról he­gyekre kapaszkodó Budafokot, világhíres borpincéivel, gyár- kéményerdejével, és ott ro­bogtunk a martonvásári szűk ,-.bevágás”-ban. Velem szem­ben egy család helyezkedett el, szerény, illedelmes, barna- hajú, bogárszemű gyerekek­kel; Fiú és lány, muzsikáról beszélgetnek, s a muzsika Óriásáról — Beethovenről 'a — Ezek a fák — mutat a kislány a vasút oldalán húzó­dó erdő fáira — talán ma is Beethoven zenére suttognak? „Kát, kát, kát. Kata, Janka utaznak!” — kattogja ütemes csattogással a vonat kerék- csapata. És egyetlen pillanat­ra felvillan a vasútállomás — Kápolnásnyék — neve. A fiú, mintha nem akarna tudásban a testvére mögött maradni, megszólal: — Kápolnásnyéken született Vörösmarty Mihály! Ügy látszik, a lányka zene­kedvelő lehet, mert hozzá te­szi: — Láttam az Operában Csongor és Tündét... Lassan abbamarad a társal­gás. A két gyerek az ablak­üveghez szorított homlokkal bámul ki a napsütött tájba. Haragoszöld kukoricatáblák váltakoznak tarlókkal. A ter­més már mindenütt keresztek­ben áll, vagy üres a tarló, és eke kaprigálja, hántja... Szemlélődve ballagok a Sió­parton, ki a mólóra... Nem­sokára indul a hajó Füredre. Hiába, zúg, hánykolódik és villantgatja habfodrait a „Ma­gyar tenger”, a körúti soka­ságnál népesebb emberáradat hömpölyög fel a hajóra... Csudálatos, de senki sem to­long, még segítség is akadt s nehéz málhámmal már el is helyezkedem a korlátnál. Le­írhatatlan, csodagyönyörű az elénktáruló látvány: Balra Ti­hany tündérszigete, kettős tor­nya kinyújtott karokként mu­tat a felhőtlen égre. Bizonyá­ra ez a kékség ragyogott éle­tében az első magyar nyelv­emléket reánkhagyó kirá­lyunkra, árpádházi Endrére is, és ez tündökölt sírboltja felett, ez a törökidők végvári Vitézeire, ez a boldogtalan debreceni Poétára —' Csoko­nai Vitéz Mihályra, midőn itt búsongott, szemben a tihanyi echoval — Tihany visszhangja ma már csak emlék, de híre örökre ott él a leggyönyörűbb „balatoni” költeményben. A füredi kikötő kőszigete, mint valami ölelő, rokoni kar nyúlik ki az érkezők felé... Nem sokan szálltak ki, a zöm Tihanyra tart. öt esztendő tá­volából alig ismertem rá a „szívbetegek Mekkájára”. Va­laha Nizzában, vagy Cannes- ban volt látható csak ennyi vendég, és a Blaha Lujzának is pihenést adó, világhírű parti sétány fái, virágai úgy susognak, ragyognak, mintha itt volna közöttünk az „Arany­ember”, a legszebb magyar regény írója — Jókai Mór. ! A Balaton-part egyik leg­ízlésesebb műemléke — a fü­redi „Kerektemplom” köny- nyed kupolájával, mintha Noszlopi huszáraira ragyogna, éles körvonallal rajzolódik az égboltra. Hiába kapcsolódom pillantásommal a jelen, szí­nes, nyüzsgő forgatagába, és időz el tekintetem a sok, mo­solygós, napsütött arcon, a gondolat mindig a múltba tér: i Füred sétánya, partja maga I a tömény történelem. Széche­nyi márvány alakja, Rabind­ranath emlékműve, Eötvös Károly szobra, a Noszlopi emléktábla, Kossuth, Wesse­lényi, Vörösmarty, Kisfaludy hírneve, az első magyar nyel­vű állandó színház emléke kí­sér utamon, amíg elérkezem a „fedett-sétányig”. Ünneplő gyülekezet van t a sétányon aztán zene csen­dül, majd beszéd hangzik el, és ott ragyog előttünk a mű­vészi becsű domborművel dí­szes emléktábla, ezzel a fel­irattal — „ITT KERESTE A GYÓGYULÁST 1927 TAVA­SZÁN KRÜDY GYULA (1878—1933) A. BAKONY, BALATON FÜRED ÉS A TÖBBI SZÉP MAGYAR TÄJ NAGY ÁLMODŐJA.” Üj em­léktáblát lepleztek le Füreden, és követni fogja újabb meg újabb, és a jelen. Ady, Kosz­tolányi és a többi elsorolha- tatlanul sok nemzeti, irodalmi nagyság valaha mind vendége vodt a Balaton-part e legpati­násabb üdülőhelyének, és a mának szorgalmasai, a jöven­dő építői ragaszkodó szeretet­tél töltik itt boldog napjaikat. A két jóbarát, és kereszt­koma: Berzsenyi és Dunántúl irodalmár püspöke — Kis Já­nos is lelkesült szavakkal ma­gasztalta a „Magyar Tenger” szépségeit, hát én az alázatos és igénytelen tollforgató is csak felső fokon tudnék hálál­kodni. Leveszem a kalapomat ennyi szépség alkotója előtt, és gondolatom az egekre száll... (bors!) JÉZUS ÓRÁJA — János 11,1—11. A régi pásztorvilágban nél­külözhetetlen és érdekes szer­szám volt a napóra. Egy a földdel párhuzamos irányban felerősített vesszőszál, ame­lyik. napfényes időben haladó árnyékával mutatta az idő já­rását. Sajnos, azonban borús idő, vagy vihar idején nem járt ez az óra és nem mu­tatta az időt. Vannak azután díszes kar­órák, amelyek finom és drága szerkezetükkel önző módon csak boldog tulajdonosuknak mutatják a jólét idejét. És vannak egyszerű torony­órák, Ügy állnak egy város, vagy egy falu közepén, mint egy kedves őrködő, öreg bölcs, virrasztva és vigyázva a csa­lád munkája és álmai fölött. A toronyórának nem számít sem a nappal, sem az éjsza­ka. Sem a napfény, sem a vi­har. Amíg mosolyog reá a nappal, addig kedves karjai­val messze mutatja minden­kinek az időt. Amikor már nem lehet mutatni, mert vi­har van, vagy éjszaka, akkor megszólal és kedves harang­szavával bemondja az időt egyszerre mindenki számára. Jézus élete ilyen messze mutató és messze hangzó óra volt, amelyik fényben és sö­tétben mutatja mindenkinek a kegyelem és a boldogság gyönyörű idejét. Jézus órája, az Ö közelsé­ge nem varázsütésekkel jelzi a kegyelem idejét. — ő nem ismeri a kiváltságokat. Soha­sem tett kivételt, még akkor sem, amikor a kedveseiről, vagy a barátjáról volt szó. Mindenkit egyforma mérle­gen mért: az igazság és a sze­retet mennyországi mérlegén. Sokan az akkori és későbbi követői közül szerettek volna kiváltságot kovácsolni maguk­nak az Ö kegyelmes közelsé­géből, de ezt Jézus mindig igen erélyesen visszautasí­totta. Íme, Lázár, akiről ebben az igében szó van — Jézus ba­rátja volt! A Biblia tanúsága szerint nem volt még valaki, aki el­mondhatta volna magáról ezt a kitüntető szót, hogy a Jé­zus barátja. Jézusnak sok ta­nítványa volt, de barátja csak egy volt: Lázár. Van valami igazság abban a mondásban, hogy „az em­bert meg lehet ismerni a ba­rátjáról”. Talán azért, mert a barátság olyan felhangolt hangszer, ahol ketten adnak ki egy dallamot. Milyen sok érték lehetett Lázárban, mi­lyen sok összhang lehetett benne Jézusból, hogy őt a Biblia Jézus barátjának ne­vezi. Aztán azt olvassuk erről a Lázárról, hogy Jézus könnyes szeretettel szerette. — A Bib­liában mindössze kétszer van szó arról, hogy Jézus sírt. Egyszer, amikor a népe sorsát siratta és amikor a halott ba­Csendes olvasgatás közben kisunokám, Ági robban be a szobába: — Nagyapó, gyere, nézd, re­pülnek a' gólyák! — Jól van, Kicsim, hadd repüljenek; Nagyapó most ol­vas. — De gyere, Nagyapó, néz­zed! — Láttam én már gólyát repülni, Kislányom. — De ezt még nem láttad. Most a kis gólyák repülnek. Most tanulnak szállni. Ezt már tényleg meg kell nézni. Ennek az elhárítására nincs kádencia Nagyapó zse­bében. — No, hol vannak a kis gó­lyák? — Most nem látni — hor­dozza körül égtiszta szemeit az udvar fái által határolt horizonton. De várj, mindjárt visszajönnek. Már jön is!!! Jön ám, de az nem a kis gólya. Az az öreg. Megisme­rem a piros csőréről, meg a szélesre tárt farkáról. A fia­tal gólyának fekete a csőre. — Jön a másik is, Nagyapó, De az már a kicsi. Hát kicsinek éppen nem mondható, de ez már tényleg a fiatalok egyike. Közben — nem is vettük észre — az öreg a templomgerincre száll és onnan követi szemmel fiacskája próbálkozásait. Biz­tosan látom, hogy általunk megfejthetetlen jeleket, utasí­tásokat ad le a fiatal légi vándornak; valahogy így: Vi­gyázz! ,.. Nyújtsd ki jól a lá­bad! ... Ne tartsd olyan mere­ven a nyakad!... Ej, ej, sose lesz belőled semmi! — Köz­ben azonban mintha dagadna a büszkeségtől, amikor a las­san körbeforduló ifjút szem­léli. Egy kör... még egy kör, aztán irány a fészek. A fia­tal leereszkedik a fészek fölé s már ott van fölötte az öreg is. Nehéz feladat leszállni a fészekre. Üj vezényszavakra, vagy vezényjelekre van szük­ség. Lefelé a lábad!... Ügy!.... Nyugodtan!... Ne csapkodj!... Még egy ki­csit!... No jól van!... Most ülhetsz egy kicsit. Kelepke, készülj, most te következel! Repülnek a kis gólyák. A napokban, mikor az a szörnyű jégverés volt, azt hittük, hogy sohasem fognak repülni. Hi­szen a galamb to jásnyi jégda­rabok még a földben levő János-napi retket is meghaso­gatták. A vihar a főutcán húszméteres nyárfákat fordí­tott ki és döntött a villany- drótokra. Az utcán, mint bő­szült hegyipatak, rohant le a víz. Bizony nem igen törőd­tünk a gólyákkal, mikor nyu­gaton meghasadt a felhő és a dörgések elmorogtak észak fe­lé. De egyszer csak nagy számycsapásokkal felrepült az öreg gólya a templomtetőre. rátért, Lázárért hullatta a könnyeit. Milyen közel állha­tott ez az ember Jézus szívé­hez, hogy Jézus őt megsiratta. Ez a bethániai kis ház kü­lönben is a legkedvesebb földi hajlék volt, ahol Jézus járt. Az egyetlen otthon, ahol Jé­zus — ha futólag is, de ■— otthon volt. Mégis mindezek ellenére még ezt az embert és ezt a hajlékot sem kerítette el Jé­zus a kiváltságok kőkerítésé­vel, hanem benne hagyta a betegség, a halál, a gond és aggodalom, a kemény próbák viharában. Téged sem kivételez. Nem tudom, hogy a te életed és a te otthonod közel, vagy távol van Tőle. De akármilyen kö­zel vagy is Hozzá, a te életed se lesz különb, vagy licöny- nyebb, mint a másé. Jézus ma is a Lázárok barátja. A szegények, a jók, a tisztaszívűek, a békességre igyekezők, az irgalnuisok és az imádkozok barátja. Azoké, akik hasonlítanak Hozzá, akik az Ö utain járnak, akik a Hegyi Beszéd megtisztult né­peként követik őt. Amikor az élet és a halál árnyékai között más egye­dül maradna, a hivő em­bernek, a tanítványnak min­Azottan, csapzottan és — tisz­tán kivehető volt — sebesül­ten állt ott. Kiterjesztette a szárnyát, szárítkozott. Csőré­vel a sebeit ápolgatta. A kis- gólyák pedig megmaradtak, megvédte őket az anyai szárny s most már repülnek. Ági még többet is tudna ró­luk mesélni. De azt az egyet, amit csak én tudok, hadd mondom még el. A fészek nem a mi házun­kon volt, hanem a közeli szomszédén. A ház tulajdono­sa özvegy Ficzekné. Tavaly rakták a fészket a kéményre az öregasszony nem kis bosz- szúságáre. Nekem nem kell gólya — mondta és a tűzcsa­póval próbálta lepiszkálni a már kész fészket. Majd leesett a létráról. Csak akkor nyu­godott bele a változtathatat- lanba, amikor látta, hogy a fészken már ül is az anya­madár. Ahhoz már nem volt szíve, hogy a készülő családi eseményt megakadályozza. így felnőttek a tavalyi Ids gólyák, megtanultak repülni s aztán egy szép napon búcsút vettek Ficzeknétől és elmentek Afri­kába. No Ficzekné csak ezt várta. Megfogadta Petit, a kanász- gy ereket —• mert ő a múlt nyárral is öregebb lett — s leszedette vele a gólyafészket. Rosszalló fejcsóválással néz­tük, de a gólyák elmentek már, nem sokat tépelődtünk rajta. Am az eszterág tudja a ma­ga rendelt idejét. Az idén áp­rilisban is elhangzott a jel, mely úgy hozzátartozik a ta­vashoz, mint a barackvirág­zás: Gólya! Gó-ó-ólya! Meg­jöttek a gólyák! Az iskolás­gyerekek üdvözölték a visz- szatérőket. A gólyapár meg mintha visszaintegetett volna nekik. Aztán keringeni kezd­tek az ismert táj fölött, ke­resték a fészket, de nem ta­lálták. Azt hitték, rossz he­lyen járnak. Alaposabb szem­revételezés után azonban rá kellett jönniök, hogy bizony őket kilakoltatták. No nem nagy gond ez a gó­lyáknak. Egy-két számycsapás el, egy-két számycsapás visz- sza és már ott is álltak Fi­czekné kéményén mindkettő szájában ágdarabok. — Hess, cudarok! — csat­tant fel az öregasszony hang­ja. Itt nem lesz fészek az idén! S rriire a gólyák újat fordultak, ott állt az udvar közepén és egy nagy szered ást lobogtatva próbálta őket el­hessegetni. De nem megy ám az olyan könnyen! A gólyák nem zavartatták magukat. Té- rültek-fordultak és a fészek növekedett. — Hijnye, gyalázatosak! — patvarkodott Ficzekné. Majd adok én nektek fészket mind­járt. dig megmarad társnak, test­vérnek ö! Ezért ne gondold, hogy hiá­ba imádkozol, hogy hiába ké­red Öt. Nincs meg nem hallgatott imádság. Csak Isten akara­ta szerint teljesített kérés van! Jézus órája nem siet és nem késik. Jézus órája Isten­hez igazodik és a kellő idő­ben pontosan mutatni fogja neked a kegyelem és a segít­ség idejét. Luther azt írja er­ről sok tapasztalás vigasztalá­saképpen: — Jézus vagy el­hárítja a szenvedést, vagy erőt ád az elviselésére. Azt hiszem elég nekünk imádkozóknak és tanítványok­nak ennyi, hogy Jézus mel­lettünk van és amikor Lázár­rá szegényedik, vagy halódik az életünk betegségekben, vagy megpróbáltatásokban, ö a mi barátunk lesz, aki nem­csak a sajnálkozás könnyei­vel, de a szeretet szabadítá- sával is szeretni fog. Amikor Márta, Lázár test­vére sírva és imádkozva járta körül Lázár betegágyát, majd a koporsóját, még nem is sej­tette, hogy valahol már ké­szen van számára a kegye­lem. Sokáig csak a csapást látta, a házra szakadt és a szívébe maró fájdalmat, a fe­ilte gyászt. De aztán felgyűl­ve ezt már mi is meghal­lottuk. — Ugyan kedves Ficzek néni, mért nem hagyja szegé­nyeket? — Hát van magának szíve, Ficzekné? — Hogy lehet valaki ilyen szőrösszívű? A gólyák minderről nem vettek tudomást. Nekik sür­gős dolguk volt. Hiszen olyan rövid a nyár. De arról már tudomást kellett venniök, hogy Peti odatámasztja a lét­rát a tetőhöz, kúszik-mászik fölfelé, aztán egy karóval szétpiszkálja a féligkész fész­ket. Hullanak a tetőre, onnan az udvarba a nehezen össze­hordott gallyak. A két madár meg ott kering a ház fölött. Én bizony már továbbálltam volna, hiszen van még ké­mény a faluban. De ők csak ragaszkodtak a megszokott helyhez. S mikor Ficzekné nagy önelégülten befordult a konyhába, már megint ott áll­tak a kéményen. — Jöhettek! Peti, holnap megint gyere el! De ez már istentelenség. A szomszédok felzúdultak. Csa­logatták volna a hontalanokat a maguk kéményére, de azok nem tágítottak az özvegy há­zától. Alikor deputációba mentek. Kérték, biztatták, s amikor nem tágított, szidták, mindennek lehordták a zsu­gori vénasszonyt. De az hajt­hatatlan maradt. — Majd én takarítok utá­nuk ... ingyen. Majd én csi­náltatom utánuk a tetőt... ingyen. Varga Mátyás már vállalta volna, hogy megcsináltatja a tetőt, ha a gólyák miatt baja lenne, de... — Nem látok én abbul pénzt —• hajtogatta az asz- szony. Másnap beilledelmeskedik Juhosné: A gólyák miatt jöttem. Tet­szik tudni, ez a cudar Ficzek­né nem ad nekik szállást. Ügy gondoltuk, mert ismerjük a lelketlent, hogy pénzt adunk össze és megfizetjük a kémé­nyét, ha békiben hagyja őket Ha hozzá tetszene járulni. Persze, hogy hozzájárulok. S azóta a gólyák Ficzekné házán albérletben laknak. Mi pedig fizetjük a havidíjat, negyven forintot. Kétszáz fo­rintot egy idényre. Senki sincs, aki az önkéntes fel­ajánlást egyszer is megta­gadná. Ilyen a gólyasors! Isten pa­rittyakövei zúzzák, emberi kőszívek hajigálják. De mégis repülnek a gó­lyák. Repülnek már a kis gó­lyák is. Gyere, Ágikám!... Vigyázz! Nagyot lépj a lépcsőn!... El ne csússz!... Jól van, Kicsim! Ruttkay-Miklian Géza lad a szivében az a láng, ame­lyik Jézus arcát mutatta és a hite ösztönösen vitte őt Jézus felé. Talán megérezte, hogy ebből a találkozásból születik meg a lelke békéje. Így is történt: az ő hitét ko­ronázta meg Jézus csodája. Sokan nem is tudjuk, hogy Jézus szívében mindenki szá­mára készen van a kegye­lem. Mint ahogy a kalászban benne van a kenyér, virágok ajkán az orvosság, a szerel­mes szívben a boldogság. Csak meg kell találni! Voltam egyszer a festő mű­termében. A festővászon előtt micsoda rendetlenség... Ki­öntött festékek zűrzavara, szomorú szívek furcsa keve­réke. Amikor ezt megállapí­tottam, a festő mosolygott és munkához látott. Csak ennyit mondott: — hidd el, ezekben a színekben már benne van a vidám és mosolygó szépség. Csak valaki kell hozzá, aki összerakja őket a Szépség hangjának a szavára. Az életünk néha ilyen fur­csa műterem, ahol fekete fáj­dalmak és szürke gondok ke­veréke hever. Valaki kell hoz­zá, aki Művésze és Mestere. Aki összerakja belőle Isten akarata szerint a szépséget, az örömöt, a boldogságot és az üdvösséget. Hogy szépek legyenek a percek és te nyugodtan hall­gathasd az idő és az örökké­valóság óráját, engedd, hogy Jézus lassan a szívedhez lép­jen. Mert Ö a Művész és Ő a Mester! Friedrich Lajos AUGUSZTUS 29. 1749-ben halt meg Bél Mátyás pozsonyi lelkész, a kiváló tudós. 1684-ben Nagyócsán született. Hallé­ban magába szívta Francke szellemét. 1708 és 1719 kö­zött mint pedagógus műkö­dött Besztercebányán, majd Pozsonyban. 1719-től gyüle­kezeti lelkész volt Pozsony­ban. Az egyházi és a tudo­mányos irodalomban is ha­talmas szolgálatot végzett. Hazánk megismerése érdeké­ben kutató munkát szerve­zett. Az összegyűjtött adato­kat feldolgozta. Ma is hasz­nos történelmi-földrajzi mü­vét sajnos csak részben tud­ta sajtó alá adni. Iskolai re­formjaival a nevelésügy tör­ténetében is becsült nevet vívott ki magának. AUGUSZTUS 30. 1574-ben született Szenei Molnár Albert, a ma­gyar művelődés és zsoltárfor­dítás kiváló munkása. 1600 és 1624 között főképpen kül­földön tartózkodott, de amint maga írta, bár külföldön élt, mégis minden gondolata ha­zájáé volt. Latin—magyar és magyar—latin szótárt, rend­szeres nyelvtant írt. Károlyi Gáspár bibliafordítását két­szer is kiadta, javításokkal. Legnagyobb hatású műve 1607-ben készült zsoltárfordí­tása, a Psalterium ungaricum. AUGUSZTUS 31. 1667-ben halt meg Rist János német énekíró. 1607- ben született. Gyülekezetével együtt sok nyomorúságban volt része a harmincéves há­ború utolsó szakaszában. 659 éneke közül hét megvan a mi énekeskönyvünkben is, köztük a jólismert vízkereszti: „Kelj fel, öltözz fénybe, földnek ke­reksége” (168), a szép dallamú bűnbánati: „Jézus, ki bűnös lelkemet kárhozatból kimen­téd” (331). 1688-ban halt meg B uny an János angol vallásos író. 1628-ban született. Üstfoltozó volt. 1655-től Bedfordban diakónusi-prédikátori szolgá­latot is végzett. 1660-tól 1672- ig hite miatt fogságot szenve­dett. Ezalatt írta híres mun-, káját, „A zarándok útját”, SZEPTEMBER 1. 1859-ben adta ki az uraikor dó az úgynevezett p rotes-, táns pátenst, azt a „nyílt parancsot”, amely új szerve­zetet és alkotmányt akart rá­erőszakolni a magyarországi protestáns egyházakra. A pá­tens országszerte heves ellen­kezést váltott ki, bár a nem­zetiségi kérdés megosztotta az egyházi erőket. Az ellene ví­vott harc egyúttal harc volt a Habsburg-uralkodó önké­nyeskedése és Ausztria ural­ma ellen is. 1860-ban az ural­kodó kénytelen volt vissza­vonni a rendeletét. A protes­táns egyházak visszanyerték önkormányzatukat. SZEPTEMBER 2. 1872-ben halt meg 89 éves korában Nikolai Frederik Se­verin Grundtvig, az evan­gélikus dán nép nagy nevelő­je. Működésének sajátossága a lutheri-vallásos és a nem­zeti gondolkodás egybeolvadá­sa. Kora divatos irányzatával, az ésszerűség elvére hagyat­kozó teológiával szembefor­dult, és visszatért a tiszta, világos, egyszerű lutheránus tanításhoz és kegyességhez. Előtérbe helyezte az élő igét. Követelménnyé tette a közös­séget. Üj tartalmat adott an­nak a kérdésnek, hogyan függ össze a nép, az egyház és az állam. Máig élő öröksége né­pe körében a népfőiskola. 1500 énekével Észak legna­gyobb egyházi énekköltője lett, a dán egyházat pedig éneklő egyházzá tette. EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal; Budapest. Vili., Üllői út 24. Telefon: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft» fél évre 30,— Ft Csekkszámla: 20412.—Vin. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott Zrínyi Nyomda,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom