Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-05-03 / 18. szám

A Prágai Keresztyén Békekonferencia EL ülése (Folytatás az 1. oldalról) Az első előadást Vogel professzor tartotta 5, Hirosima kiáltása“ címen. Előadásának bevezetéseképpen egy újabban írt versét olvasta fel a költői tehetséggel is meg­áldott kiváló evangélikus teoló­gus. Versében megrázó láto­másként elevenednek fel azok a benyomások és fájdalmas tapasztalatok, amiket múlt nyáron közvetlenül szerezhe­tett japáni látogatása alkalmá­val. Előadásáról s a konferencián elhangzott többi előadásról is, majd következő számunkban adunk beszámolót. Most még vissza kell térnünk a konfe­renciát megnyitó estére. Az itt elhangzó üdvözlő szavak mind­járt megütötték az egész kon­ferencia alaphangját s a követ­kező napon folytatódtak a ple­náris ülés előtt elhangzó fel­szólalásokban és köszöntések­ben. Ezek az ünnepélyes, de meleg testvéri szívvel mondott köszöntések még nem az esz­mecserét és vitát szolgálták, de hozzájárultak a baráti és testvéri őszinte légkör kialaku­lásához, amelyben őszinte, köz­vetlen beszélgetést folytathat­tak egymással a konferencia résztvevői, mikor kérdések sok­oldalú megtárgyalására került a sor. Üdvözlések Pitirim metropolita, Nyikoláj metropolita üdvözlő levelét hozta el magával és olvasta fel. Levelében kifejezte Nyiko­láj metropolita, hogy ha távol is kellett maradnia a mostani ülésről, jól ismeri a munka- programot. Egyetért a világ keresztyénsége bűnbánatra hí­vásával és a béke ügyében összehívandó keresztyén vi­lágkonferencia előkészítésének tervével. Rámutatott arra, hogy a mostani politikai helyzetben mutatkozó szakadásokat és töréseket az egyházak élete is tükrözi. Arra kell töreked­nünk, hogy támogassuk azokat az elgondolásokat, melyek fél­re akarják tenni a fegyvereket az útból. A keresztyén nem­zeteknek és országoíknak a há­borúval kapcsolatban nagy a bűnük. Mindez vonatkozik Hi­rosimára is. A bűnbánatnak ezért mindent meg kell előzőié. A keresztyénség egységét elő­segítheti az egybehívandó vi­lágkonferencia, melynek vilá­gos szót kell kimondania az atomkérdésben, mert csak így segíti az államokat az általá­nos leszerelésben. Ha ezekben a közeli célokban közelebb ke­rülnek egymáshoz a keresztyé­nek, a hit egységében is előbb­re juthatunk. Ezután dr. Bartha Tibor püspök a Magyaroszági öku­menikus Tanács üdvözletét ol­vasta fel. Utána dr. Milan Seszan, a nagyszebeni ortodox teológia professzora Justinian pátriárcha üdvözletét tolmá­csolta. Romániából egy másik küldött is üdvözölte még a konferenciát, Papp László nagyváradi esperes, aki a ro­mániai református egyház kö­szöntését hozta. Dr. G. Turs érsek a Szovjet­unióból a 100 000 lelket szám­láló, 300 gyülekezetben élő lett evangélikus egyház nevében szólt. A tervezett hirosimai bűnbánati nappal kapcsolat­ban megemlítette, hogy ők évek óta tartanak bűnbánati és könyörgő istentiszteletet a rigai evangélikus templom le­bombázásának évfordulóján. Richard K. VUmann, az an­gol quékerek üdvözletét adta át. A néger Isac Mbonjo lel­kész, afrikai hazájából, Kame­runból hozott üdvözletei. Dr. Niemczyk professzor 7 tagú küldöttség élén, a lengyel- országi egyházak nevében kö­szöntötte a konferenciát. A lengyel nép és állam azok kö­zött van, akik legtöbbet szen­vedtek az elmúlt háború alatt Ezért, ha valahol a békéről van szó, örömmel jelennek meg. Dr. B. Lotz egyháztanácsos Mitzenheim thüringiai evan­gélikus püspök üdvözletét adta át. Örömmel köszönt mmően ökumenikus lehetőséget. Szük­ségesnek tartja a jóakaraté emberek együttműködését. Az ökumenével kapcsolatban meg­jegyezte, hogy az nem mono­pólium. Minden keresztyén egyháznak felelősséggel kell viseltetnie az egész keresz- tyénségért. Az atomkorszak feladataival foglalkozva, arra hívta fel a figvelmet, hogy egy új, nemzetközi jog kialakítása vált szükségessé. Ebből a mun­kából az egyházak sem von­hatják ki magukat. Hitetlenség lenne viss-ahúzódásuk. önma­gukat adnák fel. Az üdvözlések sorát Van aura methodista szuperintendens zárta le, aki Sigg svájci metho­dista püspök köszöntését tol­mácsolta. Az üdvözléseket megelőzően, a konferencia valamennyi résztvevője sorban felállt s bemutatkozott. A magyar küldöttség tagjait Hromadka professzor, a régi barát és testvér megkülönböz­tető szeretetével köszöntötte. Benczúr László Ülést tartott az Egyházegyetem Sajtótanácsa Egymagánkban vagy közösségben? Az Egyházegyetem Sajtó­tanácsa április hó 24-én Buda­pesten, az Egyházegyetem Székházában ülést tartott. Az ülésen D. dr. Vető Lajos püspök elnökölt Az értekezlet az Egyházegyetem Tanácsának határozata értelmében, amely elrendelte a Sajtóosztályon a főkönyvelői és egyik könyvelői állás megszüntetését, Isó Pál főkönyvelőnek és dr. Rákos László könyvelőnek felmon­dott. Illetményük folyósítását 3 hónapig engedélyezi. Ugyancsak az Egyházegye­tem Tanácsa határozatának ér­telmében megszüntette a ki­adó-szerkesztői tisztséget. Kö­szönetét nyilvánította Juhász Géza lelkésznek, eddig végzett jó munkájáért. Biztosította a díjlevelében megállapított jö­vedelmének további folyósítá­sát és kérte az egyház püspö­keit, hogy más szolgálatba ál­lításáról mielőbb gondoskodás történjék. Miután Groó Gyula, a Sajtó- osztály ügyvivő lelkésze, a to­vábbiakban mind a két egyhá­zi lapnál, valamint az összes kiadványoknál azokat a kiadói teendőket is el fogja végezni, amik eddig a kiadó-szerkesztő munkakörébe tartoztak, mun­kaköre olyan mértékben meg­növekedett, hogy ennek ellátá­sával egyidejűleg, az Evangé­likus Élet felelős szerkesztői tisztét tovább ellátni nem tud­ja. Ezért kéri ez alól való fel­mentését. A Sajtótanács az Evangélikus Élet szerkesztői tisztsége alól a felmentést Groó Gyulának megadta, eddigi szerkesztői munkájáért köszönetét mon­dott és — tekintve, hogy sajtó­ügyvivői hivatalánál fogva, mindkét lap szerkesztőbizott­ságának egyébént is tagja — kérte, hogy az Evangélikus Élet szerkesztésében cikkeivel és tanácsaival továbbra is mű­ködjék közre. Az Evangélikus Élet meg­üresedett szerkesztői tisztségé­re a Sajtótanács Gádor And­rás Budapest-angyalföldi lel­készt választotta meg. Az Evangélikus Élet főszerkesztői tisztére D. dr. Vető Lajost, a Lelkipásztor főszerkesztői tiszt­ségére dr. Pálfy Miklóst, a Teológiai Akadémia dékánját választotta meg a Sajtótanács. Az értekezlet ezután tárgyal­ta és elfogadta a Sajtóosztály 1959. évi módosított kiadói ter­vét. Megtárgyalta a Sajtó- osztály új Szabályzatának ter­vezetét és meghallgatta a Sajtóosztály papírkészletéről szóló jelentést. Jézus tanítványai imádkozó emberek voltak. Egyszer mégis ezzel a kérés­sel fordul egyikük Jézushoz: „Uram, taníts minket imád­kozni”. (Lk. 11,1.) A keresz­tyén (Krisztus-követő) ember­nek — noha természetes, hogy imádkozó ember — tanulnia kell helyesen, jól imádkozni. Helyesen jól imádkozni pedig Krisztus tanítja meg az övéit. Jézus két feleletet is ad. Az egyik: „Te pedig, rhikor imádkozol, menj be a belső szobádba, z„rd be az ajtódat és imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki látja amit tit­kon tettél, megfizet neked nyilván” (Máté 6,6.). A má­sik: „ .. .ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nekik az én mennyei Atyám, mert ahol ketten vagy hárman összegyűl­nek az én nevemben, ott va­gyok közöttük”. (Máté 18,19, 20.) Ez a két felelet nyilván ellentmond egymásnak. Az egyik azt állítja, hogy egyma- gunkban, a „csendeskamránk­ban” kell imádkoznunk, a másik szerint Istennél, Krisz- tussel a közösségben lehet ta- találkozásunk. A csak otthon imádkozó, magános keresztyének az első feleletre hivatkoznak, mellette döntenek, ök nem tudnak a templomban „igazán” imádkozni. Zavarja őket min­den, a gyülekezeti tagok, az orgona és a gyülekezeti ének, zavarja a pap is. Náluk a val­lás kegyességgyakorlás szem­pontjából is „magánügy”. Ott­hon,' a természet magányos csendjében, a temetőkert né­ma sírjánál, a „csendes, titkos kamrácskában” szeretnek és tudnak imádkozni. Az elkülönülés kísértésekkel jár Elszigetel ugyan a külső világ (sőt a templom) sok zavaró körülményétől, mozzanatától. Biztosít bizonyos zavartalan­ságot, külső csendet, sőt belső csendességet i§. Mégis, itt is érvényes az Ür komoly fi­gyelmeztetése, ami már a Szentírás legelején hangzik: „Nem jó az embernek egye­dül lenni”. Az elkülönülés nemcsak a zavaró körülmé­nyeket tartja távol, de elzár a magányosságba burkolódzó embertől sok erőforrást is. Elzárja mindenekelőtt Isten­nek a hirdetett igében odakí­nált erejét. Elzárja azt az erőt, amit a többiek imádsága, a közös éneklés (ez is a gyüle­kezet imádsága), a gyüleke­zet közösen megvallott hite és bizonyságtétele jelent. A csak közösségben imádkozó keresztyének a második feleletre hivatkoz­nak. mellette döntenek. Ha ezek állnának Jézus elé „Uram taníts minket imádkozni”, Ö a „csendeskamra”, a szív tit­kos mélysége felé mutatna és azt mondaná: „Te pedig, mi­kor imádkozol, menj be a bel­ső szobádba, zárd be az ajtó­dat és imádkozzál a te Atyád­Szent család hoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki látja amit titkon tettél, megfizet neked nyil­ván”. A csak a gyülekezetben gyakorolt kegyességnek is megvan a maga veszedelme. Sokan azt hiszik, hogy azzal, hogy vasárnaponként — sokan azonban egy évben csak egy­szer: nagypénteken — megje­lennek a templomban, rendez­ték is számlájukat Istennel. ..Leimádkozhatnak”, vagy „ki­imádkozhatnak” valamit. Meg­szokásból vagy illendőségből ülik ki a megszabott időt, vagy ki sem ülik, mert a maguk kü­lön imádságaink elmondása után nem látják értelmét a továbbmaradásnak. Ezek azok, akik a pad szélére ülnek, és ha egy többtagú család kér ugyanabban a padban helyet, beljebb nem mennek, hanem felállnak és úgy engedik be őkét (hátha azok tovább maradnak). A baj abban van, hogy az ilyen „imádkozó” a gyülekezetben — még akkor is ha vasárnapról vasárnapra megszokta és végig bent is ma­rad az istentiszteleten, — csu­pa idegenséggel találja magát szemben. Ö csak egy „saját, privát problémát” hozott, s a gyülekezetben mások hite szárnyal az énekben, hangzik az oltár előtti és szószéki imádságban. Az ige is — úgy érzi — másoknak szól, őt nem tudja az igehirdetés „kielégí­teni”. Én azt hiszem, az ilyen keresztyénnek is ezzel kellene kezdenie: „Uram, taníts min­ket imádkozni!" Amire Jézus két felelete megtanít minket, az az, hogy nem vagy egymagunkban vagy a közös­ségben kell keresnünk a Vele való találkozást, hanem egy­magunkban és a közösségben egyaránt. Kell, hogy legyen Vele való beszélgetésünk, négyszemközti alkalmakon, a „csendeskamrában”. Legyen naponta egy csendes óránk, mikor a Szentírás egy szaka­szát vagy néhány versét elol­vasva figyelünk arra, hogy mit üzen nekünk Isten. Ami­kor eléje állunk és napi fel­adatainkhoz segítségül kérjük imádságunkban az ő erejét. Amikor elmondjuk a tanács­talanságainkat, erőtlenségün­ket, elébevisszük a megbánt bűneinket. Megtapasztaljuk ezeknek a csendességeknek ál­dásaként, hogy ö titkon, nem láthatóan, néz minket és „meg­fizet nyilván”. Utat mutat, erőt ad, megbocsát. Krisztus gyülekezetté hívta egybe az övéit Az ember nem lézengő egye- dülvalóság az életben, hanem társas lény. A keresztyén em­ber nem csupán „vallásos egyén’*, hanem egy élő közös­ségnek, az anyaszentegyház- nak, Jézus testének a ‘tagja. A közösségben, a gyülekezet­ben, a testben, az egész áldá-^ sára válik külön-külön min­den tagnak. Minden egyes tag pedig áldására válik az egész­nek, a testnek. Jézus Krisz­tus azt mondta, hogy nem azért jött, hogy neki szolgál­janak, hanem hogy <3 (szolgál­jon és adja az <3 életét so­kakért. Mindazt az áldást, amit Istennel, Krisztussal való négyszemközti, csendes viszo­nyunkban nyertünk, vigyük magunkkal az egész gyüleke­zet gazdagítására. Mindazt, az erőt, amit a gyülekezetben, a testben kaptunk, vigyük ma­gunkkal a templomon kívüli életünkbe. Nemcsak csendes­óráink kegyesség! alkalmaiba* hanem a családunkba, munka­helyünkre, egyszóval: az élet­be. Melyik hát a helyes módja az imádságnak? Egymagunk­ban vagy közösségben? Jézus nem engedi, hogy a két fele­letét egymás ellen állítsuk* vagy így, vagy úgy! <5 arra tanít, hogy a kettő nem kizár­ja, hanem nélkülözhetetlenné teszi egymást. Kérésünkre: „Uram, taníts minket Imád­kozni” két mondatban egy fe­leletet ad: Imádkozzatok egy­magátokban és a közösségben is! Gádor András SFCalk dúdoló Hét öregnek GÖMÖRY JÁNOS kedves bátyánk, néhány nap múlva, 1959. május 12-én, kilencven éves leszel. Itt állok előtted, leveszem a kalapomat s önkéntelen hátranézek, levették-e kalapjukat a többiek is mind, ahogy illik. Szeretném, ha ezt a tiszteletadást úgy érezned, hogy az nemcsak a ritka kornak szól, melyet Istened segítsé­gével, mert bíztál benne, elértél, hanem egy tiszta emberi életnek is szól, melyet példa­ként mondhatunk el mindenkinek. Hallgass meg szépen, bölcs kilencven éves férfiú! Te már túlélted az időt, túlélted az emberi kort, téged már nem kergetnek csöpp napi szen­vedélyek, te már ráérsz emberhez méltóan szemlélődni és ítélni, ahogyan mi nem érünk rá. Ládd, mi folyvást loholunk, kis hegyi patakok s te csak nézel minket, nyugodtan, mint egy tó, melynek vízfodrát nem látja kiváncsi szem. Az élet a sietőknek elröppen, a nyugodtaknak megmarad. Taníts még min­ket a nyugalomra, az utolsó leckére, amely ma olyan fontos, mint a régi lecke volt, ami­kor arra tanítottál ezernyi embert, hogyan kell hűnek és igaznak maradni. Itt állok előtted Sóskúton, a faluvégen, né­zem fehér szakállba boruló kemény arcodat s eszembe jut Eperjes. Ott fenn, északon, a Kárpátok lankáin, az ősi város, a te életed. Az eperjesi evangélikus kollégium főgimná­ziumának tanára voltál, huszonöt éven át igazgatója is egyúttal. Negyven évig éltél és építettél Eperjesen. Megsímogafom a keze­det s kezembe szorítom, mint egy kagylót, amely tele van igazgyönggyel. Igen, előbb lel­késszé avatott fel Sárkány Sámuel püspök, 1896-ban. De 1897. szeptember elsején meg­érkeztél Eperjesre, a falak közé, melyek még emlékeztek Thököly Imrére és Kossuth La­josra, a két leghíresebb eperjesi lutheránus diákra. Még éltek akkor ott olyan öregek, akik ismerték Dessewffy Arisztidet, a honvéd tábornokot, az aradi vértanút, aki 1848-ban a kollégium felügyelője volt. Régi könyvek beszéltek neked Bayer Jánosról és Czabán Izsákról, a két eperjesi tanárról, akik a XVII. században bátran mutatnak a termé­szettudományok forradalmi látomásai alapján egy új világra s új emberi lényegre. Te ott jártál Vandrák János nyomában, aki elődöd volt s 1848—49-ben a kollégium hallgatóit harcra vezette a hazájukat elnyomó Habs- burg-hatalom ellen. Ennék az iskolának szabad szelleme és igaz hite nevelt téged s te tovább adtad ezt az örökséget. Ez volt az életed, Gömöry János. Történelmet és földrajzi tanítottál s 1903-tól 1928-ig vezetted a főgimnáziumot. Minden harmadik évben újra téged választottak meg direktornak. Űj épületet emeltél az eperjesi ev. főgimnáziumnak, a legcélszerűbbet s a A Bécsi-Kapu 100 év előtt legszebbet, ami akkor iskolaépületben volt a Felvidéken. Kezdeményezésedre jött létre az Evangélikus Tanárok és Tanítók Országos Egyesülete, éveken át te voltál az egyesület vezetője. Szereped és szavad volt az evangé- likusság országos életében. Tetőtől talpig de­mokrata voltál s az igaz út híve mindenben. Nem te voltál-e az, aki 1909-ben a debreceni egyházkerületi közgyűlésen egyedül követel­ted a liptói és árvái esperességek kérelméhez hozzászólva a szlovák nyelv megtartását az eperjesi ev. teológián és a tanítóképzőben? Te voltál az. S te magyaráztád meg. egy év­tized múltán Eperjes új urainak, hogy a ma­gyar műveltségnek helye van a nap alatt ezután is. Eperjesről, mikor bezáratott a nagy kapu a magyar intézet utolsó évfolyama után, Kas­sára mentél. Pihenni? Korántsem: dolgozni. Népművelő voltál a javából Eperjesen is, Kassán folytattad a munkát, de országos mé­retekben. A Kazinczy Társaság főtitkára, majd elnöke lettél. Hány előadásod volt fél­évszázad alatt? Hány cikked jelent meg? Könyveidet soroljam fel, Eperjes történetéről írt művedet, vagy a kollégium múltját össze­foglaló könyvedet, a Caraffa vértanúkról ki­adott dokumentumaidat, történeti kutatásaid száz meg száz megingathatatlan eredményét mondjam el? Vagy azt, hogy Kassán mily nagy voltál, a város művelődésének élén, az ev. gyülekezet élén, a háború alatt is, utána is? Seneca mondata jut eszembe, a nyugodt római bölcselőé: Longa est vita, si plena est. Hosszú az élet, ha tele van munkával, alko­tással. Ilyen ez a te életed, viharban megté­pett tölgy, Petőfi férfinevelő tölgyfája, „mii a fergeteg ki képes dönteni, de méltóságos derekát meg nem görbítheti”. Sóskútia haj­ított egyfajta szél. s te mégis itt vagy, kilenc­ven éveddel megkoszorúzva, mint az Igazság jelképe. Még új lakóhelyeden is tanítottál, neveltél, midőn évfordulója volt Petőfi és Kossuth nagy igazságainak. Nem mi óvtunk meg. gyarló emberek, Isten óvott meg, Gömöry János, hogy példának mutasson^ meg minden magyaroknak, te ma is lobogó, eleven szellemű, hatalmas öregünk. Isten éltessen! REXA DEZSŐ bácsi, kérlek, mesélj nekünk, hisz te is már túlélted az időt s amit elmondasz, annak időt­len súlya van. Most vagy nyolcvanhét esz­tendős s e sorok azért íródnak a te tisztele­tedre, mert éppen most jelent meg új köny­ved, ez a szépséges, simogató képeskönyv, a „101 kép a régi Pest-Budáról”, mely valójá­ban úgy hat, mint az öregek ajándéka a fia­taloknak. Mily öreg vagy és mily fiatal vagy. kedves Dezső bácsi, elnézegetem könnyed járásodat, el-elhallgatom mesélő szavadat. Mesélj nekünk arról, ami szép volt és nagy volt, ami kézzelfogható bizonyosság, hisz te egy életet töltöttél el levéltárakban és könyv­tárakban, ismered a múltat. Egész irodalmi munkásságod, hatvanöt évnyi, a magyar múlt­tal és hitelesítésével függ össze, mint karó a szőlőtőkével. Nemcsak a gyomrod volt egészséges, hanem a szíved és agyad is. Olyan szívós vagy, mint a törpefenyő, s olyan egy­szerű és póztalan, aminőnek kell lennünk, ha emberek vagyunk. Milyen ünnep ez: öre­geket körülvenni s örvendezni az élet csodái közt. Szíved nem ismeri a magas vérnyomást, szemednek nem kell pápaszem, kezednek nem szükséges a bot, egyenesen jársz, kis szemed ragyog. Csak nézni is jó az élet cso­dáit, egyiket Sóskúton, másikat Budapesten, a Reáltanoda utcában. Élvezem könyved egyszerű, nemes stílusát, ahogy megközelíted a múltat s összelzötöd Budapest hatezer esztendejét a mával. Ez a te hangod', ahogy mesélni szoktál nekem. Ez a város, melyet te egykori kettősségében is­mertetsz, a nemzetnek és történeti tájainak központi tájképe. Köszönjük szépen, hogly újra felhívod a figyelmet, hogy az ízes fa­latok, elvarázsoló színházi fények, szorgalmas villamosok, szép hidak és elegáns viseletek, nemzeti bűnök és nemzeti erények e nagy székhelyén hogyan alakult ki az élet. A római helytartó villájától a Normafáig, amely rég eltűnt a vasárnapi séták útjábóí, de itt van a könyvedben a képe. A tűző napfényben pol­gári majális, az óriás fa mögött viharba öl­töző felhők morajlanak. E két kép közt hul­lámzik Pest-Buda hősi ezer éve, a magyar századok. Ami hiteles metszet fennmaradt, amit rajzban, karcolatban, festményben any- nyi század vérözönében, lángok és gyilkos fegyverek áradatában, leégve és újra feltá­madva e város lakói emlékként megmentet­tek: mind itt található a könyvedben. Köztük a Deák téri meg a várbeli ev. templom képe is. A nemzet története: városok története. Soha mélyebben nem éreztem ezt az igazsá­got, mint éppen Budapest régi képeit néze­getve itt a könyvedben. A nemzeti dicsőség: emberi munka és önfeláldozás volt itt mindig. Kegyetlen történeti erők ellen kellett felépí­tenünk és megtartanunk a Duna királynőjét. Pesti falak közt, budai ég alatt, titkokat tudó mosolyodon csüngve, most mindnyájunk nevében halkan dúdolom: köszönjük az él­ményt, szép kis öreg úr! Szalatnai Rezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom