Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-03-29 / 13. szám
PULSZKY FERENC emlék- I iratait, az Életem és leorom című kétkötetes művet, mely első ízben 1880-ban jelent meg, most újból kiadták. Abban a bölcs könyvsorozatban jelent meg a régi könyv, melynek azt a címet adták, hogy Magyar Századok. Ez mind emlékirat, a legkiválóbb könyvek, mert igazmondó könyvek. Amikor egy ember, aki nagy szenvedéllyel égett kortársai közt, megpihen, élete alkonyán, emlékiratot ír: értelmezi, amit mívelt. A magyar irodalomban különös és szép emlékiratok találhatók, mind kitűnő tanítás. Pulszky Ferenc Életem és korom-ja azonban remekmű köztük. Egy lángeszű és százkezű ember fényszóróval végigseper az életén és kortársaién. A XIX-ik század fia volt, 1814- ben született, 1897-ben halt meg. Munkája a reformkor, a szabadságharc és az utána torlódó évtizedek egyedülálló forrása. Tehetséges író volt, az emlékező szó, ahogy leírja, tüstént megelevenít. Az embereket, a tájat menten érzékelteti. Pulszky Ferenc a második sor legnagyobb alakjai közé tartozik, Kossuth árnyékában áll, de olykor kilép az árnyékból s önnön fényét észleljük, ő a magyar liberalizmus megtestesítője, polgári haladásunk legjellegzetesebb képviselője. Azt hitte: a magyarság önállóan intézve sorsát, visszanőhet országának történeti méretei közé, mint egy köpenybe, melyet megszaggatott századok vihara, de nem tépett el soha. Azt hitte, minket a nyugati polgári fejlődés gépies átvétele ment meg és tart meg s Magyarország úgy nő a Kárpátmedence fölé, mint Gallia fölé nőtt Francia- ország, a szigetvilágra Anglia s a német törzsekre az egységes Németország. Nem hitte, hogy a nemzetiségek az összefogó kapocsból kilépnek. Nagyon jól ismerte Bécs cselszövéseit a nemzetiségek közt s azt hitte, a cselszövések puszta leleplezése megsemmisíti Magyarország szétszedését. Túlbecsülte a liberalizmust, túlbecsülte a leálcázó mozdulatot. Pulszky, aki a régi magyar lét partikularizmusából, a felvidéki peremről érkezett, nem tudta, hogyan kell a peremeket új szabadság-jogokkal is megerősíteni. Mert a régi hazai szabadságról minden jót tudott. Ezermester és fáradhatatlan szervező volt: államférfi és író, archeológus, aki elsőnek dolgozta fel rendszeresen Magyarország régészetét, regényíró, aki elsőnek írta meg a magyar jakobinusok történetét. Képzőművészeti életünket is ő szervezte meg; évtizedeken át a nemzet mindenese volt. Neve fogalommá vált. Magához hasonló nagytehetségű két fiút nevelt fel. Ha egy idegen jött Pestre, mindig beleütközött egy Pulszkyba. Midőn egyszer Pulszky Károlyt bemutatták egy francia múzeumigazgatónak, lelkesen felkiáltott: Ilyen fiatal és máris Pulszky! Mégis, ez a nagy könyv roppant érdekfeszítő olvasmány s rávilágít valóban egy ember életére és egész korára. „Életem viszontagságos volt mind a hazában, mind külföldön, pedig oly időben s oly társadalmi viszonyok közt születtem és nőttem fel, melyek életemnek egyenletes lefolyását tették valószínűvé” — így kezdődik az Életem és korom. „A Pulszkyak már egy század óta Eperjesen laktak, hol szakadatlanul a collegium s egyház felügyelőivé választattak, mint buzgó, áldozatkész luthernánusok. A családi hagyomány szerint, melyet egyébiránt semmi oklevél nem bizonyít, eredetileg vallonok voltak, de Poule néven, akik Álba herceg üldözése elől Lengyelországba menekedtek, hol nevök Pulszkyra változott, de a jezsuiták növekedő befolyása s a protestánsok üldöztetése következtében, a kuruc- 'világ idejében Magyarországban telepedtek meg, bortermeléssel foglalkoztak s a porosz udvart látták el tokajival” — így folytatódik a családi krónika. Ilyen keveredés és ilyen jellemhordás alakítja ki Pulszky Ferencet. El kell olvasnia mindenkinek az Életem és korom-at, hisz azért jelent meg újból. VAJDA PÉTER nem. ismeretlen a mai nemzedék előtt, de örömmel kell szólnunk ezen a helyen Hanzó Lajos most kiadott kis monográfiájáról, mely Békéscsabán jelent meg. Ilyen helytörténeti és táj történeti kutatások és okos összegezések, aminő a Hanzóé is, hitelesítik újból a vidék egyenlőségét a fővárossal a szellemi próbatételek dolgában. Azóta, hogy a korán eltávozott, felejthetetlen barátunk, Kemény Gábor, a kiváló pedagógus és író 1931- ben kiadatta a Szarvasi Öregdiákok Szövetségével Vajda Péter nevezetes Erkölcsi beszédeit, nagyobb tanulmány, részletes munka nem jelent meg Vajdáról. Hanzó Lajos most szeretettel, gonddal, tudományos hitre törekvőén rajzolja még a sokoldalú szarvasi profeszornak s a szarvasi evangélikus gimnázium igazgatójának életét és munkásságát. Hanzó jól ismeri mindazt, amit Vajda Péterről az irodalomtörténet és a történet- írás összegyűjtött és megállapított. Mégis nem egy új adatot, új dátumot találunk e könyvben erről a kiváló nemzetnevelőről, amely adat eddig elsikkadt szemünk elől. Sajnálnivaló azonban, hogy némely adata téves, elírásból származó. Egyetértünk a szerzővel abban, hogy Vajda Péter hős volt s hősi életet élt. Erkölcsi példaképe 6 tehát nemcsak a szarvasi iskolák mai diákjainak, hanem minden magyar ifjúnak. Jobbágyfiúból nőtt fel Petőfi és Kossuth mellé s ha megmarad a szabadságharc éveire is, ha nem metszi el életét a korai halál, lehet, hogy ő fogta volna össze Kossuth és Petőfi kezét. Jól magyarázza a szerző, hogy Vajda Péter a hűbéri rendszer tarthatatlanságát leplezte le s egész irodalmi munkásságát nevelő szándékok irányították. Sokoldalú műveltséggel rendelkezik, ta- I pasztáit és világlátott elme, akit nem lehet megvesztegetni és tőrbe csalni. „Ha a jólét nem közös, ha nincs minden tagra kiterjesztve, ha azt csak néhány kapzsi torok nyeli el, az nem jólét” — írja lapjában 1841-ben. Vajda Péter egyszerre harcol a jobbágyság megszűntetéséért és a nemzeti függetlenségért. A magyar népnevelésnek, az ismeretterjesztésnek európai színvonalú úttörője volt, Bugát Pálnak, a nagy orvosnak társa, Európa egyik legrégibb természet- tudományi ismeretterjesztő egyesületének megalapítója. Innen kell őt néznünk. Helyesen írja tehát Hanzó Lajos: „Vajda Péter helye csak az irodalomtörténetben van megjelölve, holott a pedagógiája a reformkori demokratikus törekvéseknek volt hű tükre és kifejezője. Szinte első volt azok között, kik meg akarták szüntetni az élet és iskola közötti kiáltó ellentétet, de kiemelkedő volt azok között is, akik a dolgozó rétegek iskoláit akarták megteremteni. Benne a korabeli paraszti törekvések egy kristály-darabját ismerhetjük meg és ezzel általa, működése révén emberségünk gazdagabbá, magyarságunk igazabbá lett.” Hanzó Lajos könyve második részében, körülbelül félszáz oldalon, szemelvényeket közöl Vajda Péter írásműveiből. Ismertettük ezen a helyen a tavaly megjelent jó összeállítású Vajda Péter-kö- tetet, amely rehabilitálta Vajdát, a költő és prózaírót. Kiderült, mennyire olvasmányos még a keleti motívumú meséje is ennek az írónak, amely mesével a magyar társadalom megújhodásáért harcolt. Hanzó szemelvényei ugyancsak meggyőzik az embert, hogy Vajda jó író volt, másfél század pora csak belepte, de nem járta át igéit. Ezek az igék ragyognak és harcolnak ma is. Külön dícséretreméltó, hogy a válogatásban közzé tette Vajda egyik legkitűnőbb írásművét: a „Pesti protestáns fő-iskola tervét”. Innen szemlélje Vajda Pétert, aki végleges helyét keresi szellemi életünk térképén. Az ő lutheranizmusa azonos volt a reformációval, tehát forradalmi alakító erő volt. „A haladási szellem tűzessék ki uralkodónak főiskolánkban” — írja tervezete végén, summaként. Ilyen hőse van Szarvas városának, akihez lehajolhat, mint az erdei forráshoz. De nemcsak egy alföldi város, minden magyarok így tehetnek Vajda Péterrel, hogy élő örökhagyónk legyen végre. Szalatnai Rezső Az Amerikai Egyesült Államokbeli „Krisztus egyháza” nemzeti tanácsa egyhangúlag határozatot fogadott el, amelyben követeli a Kínai Népköz- társaság felvételét az Egyesült Nemzetek Szövetségébe. Egy másik amerikai egyházi testület, a „Krisztus egyesült egyházának” keresztyén szociális munkatanácsa szintén nyilatkozatban foglalt állást a Kínai Népköztársaságnak az Egyesült Államok kormánya által való elismertetése és az ENSZ-be való felvétele érdekében. Tavasz, csillogó, simogató április kristályragyogása szikrázott a vizek tükörén, s a jelentkező bimbók apró smaragdjain. Boldog ernyedtséggel sütkéreztem a hosszú tél után hirtelen beköszöntött, ibolyanevelö melegben, a bársonyos csend nyugosztaló hangulatában — éreztem a pezsdülést, az élet finom jelentkezését, amely megselymesítette a füveket, illatokkal szőtte át a legelőt, s a gondjaimra bízott jószágot bolondos ugrándozásra késztette. Az előző esztendőben, amikor még a levegőnek is poríze volt — alig termeti széna. A már elviselhetetlenné váló koplalást enyhíteni, már Szent- györgynap előtt kihajtottunk a legelőre. A bordáikat fitogtató bárányok telhetetlen sietséggel habzsolták a bimbónyi füveket, de én hiába tekintge- lödtem a messzekígyózó gyalogúira — az én ebédem egyre késett, pedig szörnyen éhes voltam. A birkalegelő selymes, lágy füve kicsalogatta a játszadozó gyerekeket, akik zsebükből — a lányok hímzett keszkenőikből — egy-egy pirosra festett hímestojást markoltak ki, a levegőbe hajították, s ha azok a fűre visszahallva szétrepedtek, megették vagy a kénye- sebbje széjjeltaposta. A zsivajtól, s szokatlan fénytől birkáim egyre nyugtalanabbul szaladoztak s puli híjával már alig bírtam velük, de azért egy-egy oldalpillantással irigykedve rá-ránéztem a játszado- zókra. Ádámcsutkám ugrándo- zása s szapora nyeldesésem jelezte, hogy talán még a széttaposott tojást is szívesen megettem volna már. Ahol a gyerekek játszadoztak — a legelő közepén —, egy erecske folydogált. Észrevettem, hogy a tojáshajigálókat I nemcsak én bámultam, hanem I a túlsó partról Veri is, a kis li- bapásztorlány, akit a lelencből hoztak ki gazdái, és talán éppen olyan éhes volt, mint én, hiszen nem láttam, hogy evett volna, pedig húsvét volt, gyönyörű, napfényes húsvétvasár- nap, amikor a puhára főtt sonkák illata keveredett a levegőben, az ablakokba tett jácintokéval. Nagy sokára a gyalogúton közeledni láttam a gazdám lányát. Karikás fejkosár púposodon a fejetetején. Hirtelen a számadógazda és ebe is megjelent a láthatáron, s négyen: a gazdám, a lánya, a puli és a kosár odatelepedtek a kunyhó előtti padra. Egymásután kerültek a leterített szakasztó- ruhákra: csillogó aranyleves, főtt tyúk, szakajtónyi kalács, sonka s egy pint vörösbor. Gazdám boldog vigyorral falta a jobbnál jobb falatokat, s amikor már majdnem mindent elpusztított s a pulija is el- hömbölődött a jóllakottságtól — intett nékem: — Na, gyühetsz! A hetek óta esőt nem látott homok nem nyelte volna úgy az esőcseppeket, mint amilyen szaporasággal tüntettem el magamban én a maradékot. A boldog lakmározásban észre sem vettem, hogy a lárma s vele a játszadozók is messze távolodtak. Hirtelen eszméltem rá a nagy csendre. A birkák szelíden legelésztek. A gazdám elnyúlva, a subájában horkolt s mellette bóbiskolt a puli is. Én is kicsit hanyatt dűltem és álmodozva nézegettem az égen elúszó könnyű, fehér fellegeket, amik úgy hasonlítottak göndör szőrű bárányainkra. Hiába volt fény, csendesség, nyugalom, valami nem hagyott ábrándozni. Ereztem, valaki merően néz. Fektémből hirtelen felemelkedve, láttam, hogy Veri bámul a túlsó partról. Semmi jele, hogy ebédeli volna. A pádon ásítozó kosárban nagy darab kenyér kínálgatta magát. Gyorsan letörtem, egy karéjnyit. Meglóbáltam a levegőben, hogy áthajítsam az árok másik oldalára. Hiába volt a nagy lendület. Valaki elkapta a csuklómat. Búbi volt, a számadónak, a gazdámnak a lánya. Vad indulattal vette ki kezemből a kenyeret, és belevágta a vízbe, ezen szavak kíséretében: — Hát még mit nem, a mi kenyerünkkel etesse egyik kó- dus a másikat? — A kenyér nagy laspanással esett a vízbe, és láttam, hogy Veri köténye sarkát a szeméhez emeli, aztán elszaladt. A gyerekeik már régen hazamentek. Hűvös szellők keltek a berek felől. A birkáim csoportba álltak össze,, talán fáztak, mint jómagam is. A nap a még tavalyról ittfelejtett nádszálab tetején járt már, és én még mindig vissza-vissza- néztem az álmos lassúsággal folyó vízre, amely elnyelte a kenyeret és a kedvemet. Az árokparton kanyargó gyalogúton lépegetve, fellestem az égre, ahol szikrázva ragyogott már az esthajnali csillag. Az ég e gyönyörű lámpását el nem úntam volna nézni Iratterjesztésünk gazdag választékkal várja a húsvéti ünnepek előtt egyházunk lelkészeit és tagjait. Különösen a következő kiadványokat ajánljuk, mint amelyek szép és megfelelő ajándékok hús- vétra. Ü,ószövetség 20,— Újszövetség zsoltárokkal (zsebkiadás) 20,— Énekeskönyv egészvászon kötésben 40,— Imakönyv ifjúságnak és felnőtteknek (Ford. Groó Gyula) 12,— Imakönyv gyermekeknek (Összeállította: Jávor Pál) 20,Imakönyv felnőtteknek (D. Raffay Sándor) 25,— Káldy Zoltán: Bevezetés az Újszövetségbe 30,— Luther Márton Kis Kátéja 3,— Ferenczy Zoltán: Új szív (Konfirmációi káté) 10,— kellett kapni róla tekintetemet. Valami megiramlott a lábam előtt. — Béka volna? — tűnődtem. — Nem, az nem lehet, Szent- györgy nap előtt nincsen béka. A furcsa jószág csak gurult, gurult, aztán egyszerre megállóit. Sötétedni kezdett, nem tudtam kivenni, mi áll meg előttem, de a kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a félelem, és lehajoltam. Pirosra, vagy talán barnára festett, szép hímestojáshoz ért a kezem, bizonyos, hogy valamelyik játszogató gyerék vesztette el. Sietve, dideregve és borzongva az örömtől, rejtettem el az ingem öblibe. Százszor is megtapogattam: — Istenem! Nekem is jutott piros tojás. Mint aki kincset lelt, szinte suhantam a sietéshez fogott birkáim után. Csend volt már. Hűs, fázító április eleji csend és este. Olyan különös volt. Az éppen csak fogyni kezdő hold kibukkant az ér végében, és ezüstje végigfolyt a sima vizen. Az árikon keresztül fektetett padlón ebben a ragyogásban fordultak be a gyalogúira Veri libái. A kislány lehajtott fejjel bandukolt utánuk. Azt sohasem tudtam meg, hogy Veri ebédelt-e azon a napon, de amikor elballagtam mellette, csak belenyúltam az öblömbe s a kincset, a piros tojást Veri markába nyomtam. Siettünk, s lassan a kislányt és libáit elnyelte a sötétség. Hirtelen jött a húsvét vasárnapi meleg, hirtelen el is ment. Talán két hét is beletelt, amíg újra megjelenhettem birkáimmal az árokparton. Ahogy ballagtunk az úton, láttam, hogy a földbe beletaposva, festett tojáshéjak sorakoztak, talán éppen azé a piros tojásé, amelyiket én adtam volt Vermek. Sohasem tudtam meg. Többé a kislányt nem láttam s nemsokára én is hátat fordítottam a birka- legelőnek. Ennek immáron ötven esztendeje, de valahányszor húsvét virrad ránk, nékem mindig ez a piros tojás jut legelsőnek eszembe, és az a ragyogás, ami Veri szívében nyílt az adakozó szeretet ajándéka láttán. Istentiszteleti rend 4,— Színes képek a reformációról (gyermekeknek) 1,60 Kis képek az Újszövetségből gyermekeknek (perforált) 2,40 Kis képek gyermekek- nék az Ószövetségből (perforált) 2,40 Passió (jézus Krisztus szenvedésének története) 3,— Színes, igés falitáblák 8,— Aranynyomásos igés falitáblák 4,— Húsvéti igés jelzők papírból és selyemből 1,50-tői Húsvéti igés levelezőlapok 1,— Házi áldás 4,— Luther rózsa jelvény (zománcozott) 5,— , Iratterjesztésünk nagycsü- i törtök (március 26) délután 1 óráig van nyitva. Borsi D. József Húsvéti könyvvásár Van tovább9 mert feltámadott az Űr Az idén korán tavaszodik. Még javában a márciusban tartunk, de már újul a természet. Rügyeznek a fák és az orgonabokrok. Múlt héten Pécsett jártam. A Mecsek napsütötte lejtőin már virágba borultak a mandula- és barackfák, az erdő tele volt barkával. Az egész hegyoldal sokszínűségével azt hirdette: minden megújul, itt a tavasz. Talán nem véletlen, hogy a természet megújulása és húsvét ünnepe egybe esik. Azt szokták mondani, hogy amint a természet a téli halálból, a dermedtségből, az elmúlásból feléled tavasszal és megújul, ugyanaz történt és történik a keresztyénség legnagyobb ünnepén: húsvétkor a hívő emberek életében. Vagyis: ha húsvét nem lett volna, az emberek halott dermedtségben élnének, illetve kikerülhetetlen vég lenne számukra a halál. Mert Húsvét a feltámadás ünnepe. A karácsonykor emberré lett, nagypénteken az emberektől keresztre feszített Jézus Krisztus húsvét hajnalán feltámadt és élőként lépett ki sírjából. Es evvel, mint ahogyan Pál apostol mondja: zsengéje (elsője) lett azoknak, akik feltámadnak. Amint Jézus megújulva, élve lépett ki a halálból, úgy fog minden ember feltámadni megújult életre. Biztosan hallottátok már hírét Kolumbusz Kristófnak. Ö fedezte fel Amerikát, az új földrészt 1492-ben. Addig az Európában, Ázsiában, Afrikában élő embereknek fogalmuk sem volt arról, hogy az ismert világon túl is van föld, élnek emberek, van élet. A Gibraltári szorosnál (a térképen könnyen megtaláljátok Spanyolországnál) ki is írták a sziklára: Non plus ultra! — Nincs tovább! Eddig tart a világ, itt a világ vége, nincs tovább! Kolumbusz ezt nem hitte el és be is bizonyította, hogy van tovább! Sok szenvedéssel és kockázatos áldozatvállalással nekivágott a semminek, a világ végének és áldozatát siker koronázta. Ma már az iskolásgyermek is természetesnek veszi, hogy: volt tovább. Hát valami ilyesmi a húsvét a keresztyén ember életében. Húsvét előtt az ember azt hitte, hogy a halál után nincs tovább. Mintha csak azt mondanánk: a tél után soha nem jön tavasz: De jött valaki — s ez Jézus Krisztus — és azt mondta: van tovább. Szenvedett, áldozatot vállalt, még a halált is megkóstolta, de végülis győzedelmeskedett azon. A húsvéti üres sír azóta is azt hirdeti: van tovább a halálon, van új élet, új világ, mert van feltámadás. Nagy hír ez? Nagy bizony, örvendetes hír. Hogy örültök az első tavaszi napsugárnak, amelyik melegen süt az utcán. Mindjárt kicsal benneteket a térre labdázni, lecsalja rólatok a télikabátot. Mennyire örülünk az első tavaszi madárcsicsergésnek, az első kirándulásnak, az első virágzó fának, örülünk, mert a természet felébredt téli halálából. Hogyne örülne a keresztyén ember a húsvéti hírnek, amelyet először az angyalok adtak hírül a tanítványoknak, amikor meglátták az üres sírt: Nincsen itt, feltámadott, örülünk ennek a hírnek, mert ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus nekünk győzte le a halált és a mi számunkra is megszerezte a feltámadást. Talán semmi sem tanúskodik annyira Isten nagy szeretetéről, mint ez a húsvéti üres sír. Sőt, azt is mondhatjuk: e nélkül nem volna teljes Isten szeretete. Az üres sírral tette fel Isten megváltói munkájára a, koronát, pecsételte meg szeretetét. Ezért, csak ezért hisszük és ezért írhatjuk ki temetőink kapujára is, hogy: Feltámadunk. Mondjátok tehát boldogan és örömmel: Feltámadott az Űr, bizonnyal feltámadott! El az Ür és mi is élünk vele! Hála legyen néki ezért! Dicsérjük nagy nevét! J. G. Kedves Gyerekek! Ha a nagyapa nem, akkor én tanítlak benneteket locsolóversre, ha idefigyeltek. Ha nem tudnátok, a locsolás ősi szokás. Húsvét másodnapját, vízbevető, vízbehányó hétfőnek is szoBták nevezni. Gyerekek! Induljunk el most együtt locsol- kodni. A székely fiúk így köszöntik a ház- népét: „Feltámadt a Krisztus, mondják az írások, Vízöntő hétfőre buzognak források, Én is idejöttem ifjú kedvemre, hogy harmatot öntsek kedves növendékre. Mertha meg nem öntöm ezt a növendéket, Jövendőre nékem nem virágzik szépet, Áldja meg az Isten ékes virágukat, Nyerjen ^z egekből dicső koronákat." A kicsi székely fiúk így verselnek: „Minapában itt járék. egy szép rózsafát láték, ki akar száradni, szabad-e megöntözni? Még a gömöri fiúk köszöntőjét is elmondom néktek, hogy válogathassatok belőlük: „Ismét eljutottunk Húsvét nagy napjára, Idvezítő Urunk feltámadására. Örömünnepe ez minden keresztyénnek, Hangozzék ma azért hálaadó ének". Most pedig bátran locsoljatok s kívánjatok mindenkinek: „boldog húsvéti ünnepeket“. Hernád Tibor
