Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-04-05 / 14. szám
KP. BERM. IBP, 92, Aprilis 4. és mi evangélikusok Tizennegyedszer ünnepeljük mi, magyar evangélikus keresztyének hazánk felszabadulásának az évfordulóját. Ünnepelni csak akkor érdemes, mert csak akkor méltó is hozzánk, evangélikus magyar emberekhez, ha tudjuk és értjük, hogy mit és miért ünnepelünk. Ha az ünneplés maga szét tudja feszíteni a puszta megemlékezés felemelő hangulatának a kereteit. Ha a mit ünneplésből és miért ünneplésből tanítás és prédikáció születik. Ha úgy és arra tud megtanítani bennünket a múlt a jelenben, hogy nemcsak a jelent tudjuk élni és érteni helyesen, hanem látjuk és értjük a jövőt, a holnapot is és megszívleljük az arra vonatkozó intelmeket is. Mit és miért ünnepelünk április 4-én? — Nem szólam, hanem sok tapasztalatban, sőt szenvedésben megizmosodott megállapítás, ha azt mondjuk mi evangélikus keresztyének is, hogy magyar hazánk felszabadítását ünnepeljük április 4-én. Űj életünk, jelent építő és jövőt látó népünk fejlődésének a születése napját. Hosszú évszázadok keserves elnyomatása (Habsburgok), kecsegtető próbálkozások (magyar jakobinusok, 48-as szabadságharc), értelmetlen és bűnös vérontások (első és második világháború), a szocialista proletárforradalom első sikertelen lépése (19-es Tanács- köztársaság), a fasizálódás „andalító” és „véres” korszaka után 1945-ben rálépett magyar népünk arra az útra, amely sok külső és belső nehézségen keresztül vezet ugyan, de amely irányt, értelmet és célt ád a jelenben és képes ma embereket, egy egész népet a jövőért h békés” csatasorba állítani! A hazai és a nemzetközi reakció megkísérli ugyan ezt az utat nehéznek feltüntetni, vagy megnehezíteni. A „nagyobb” igazság azonban győzni fog és a magyar népet nem lehet megállítani a szocializmus emberibb s ezért igazságosabb rendjének a megépítésében! De kimondottan evangélikus szempontból is „születésnapról” kell beszélnünk! Főleg az idősebb nemzedék tudna sokat beszélni arról, hogy mit jelentett evangélikus egyházi és gyülekezeti szempontból» a két világháború között az ún. „keresztyén nemzeti kurzus”! „Kisebbségi” sorsban éltünk mi, evangélikusok, ennek az állapotnak minden hátrányával és kísértésével együtt. Nemcsak társadalmilag voltunk „kisebbségi sorban” 1945 előtt, hanem „hitbßlileg is kiskorúak” voltunk. Azt hittük, hogy a hitünk ereje és egyházunk megmaradása kötve van ahhoz a polgári társadalmi rendhez, amely akkor már csak nálunk virágzott teljes pompájában. Azt hittük, hogy ,,autonóm” (államtól független) egyház vagyunk. Holott nemcsak a létünket, hanem a hitünket is odakapcsoltuk ahhoz a társadalmi rendszerhez, amely evangélikus keresztyén szempontból elsősorban volt korrupt és veszélyes. 1945-ben nemcsak egyenrangú egyház lettünk minden más felekezettel, hanem hitbeli szempontból is nagykorú és egyenrangú egyházzá lettünk. Keresztyén teológiai szóhasználattal így is mondhatjuk, hogy 1945-ben hitbeli nagykorúságra hívott el bennünket az Isten. És a mi nagy kérdésünk nem az, hogy lehet-e ebben a szocialista társadalomban evangélikus keresztyénnek lenni és maradni. A mi égető kérdésünk az, hogy mennyit növekedtünk 1945 óta ebben a hitben? Meg tudtunk-e felelni ennek a nagy feladatnak? El tudtuk-e vezetni híveinket a hitnek és hazafi- ságnak erre a magaslatára? Számot tudunk-e adni arról, hogy hitünk nem kapcsolódik a múlt társadalmi rendszeréhez, hanem szabadon szárnyal és termi azokat a gyümölcsöket, amikre nemcsak személyes keresztyénségünk- ben, hanem az élet minden területén olyan nagy szükségünk van. Az egyenrangúság és nagykorúság azonban kötelez is bennünket a nagykorú keresztyénekhez illő és méltó magatartásra. És ehhez hozzátartozik mindaz, amit úgy szoktunk megjelölni, hogy ezek az evangélikus ember hitének a gyümölcsei: szeretem a hazámat, szeretem az embert, szeretem a világot. Irgalmas vagyok a másik emberhez, irgalmas vagyok mindazokhoz, akik ezt a nagy dolgot még nem ismerik. És felelősnek tudom magam mindazért, ami ebben a világban történik. A jóért, hogy az jó! A rosszért, hogy az rossz! Mert nagykorú keresztyén ember vagyok! Mert kiemelt engem a „kisebbségből”, a „kiskorúságból” 1945 és az igazságra, a jóra, a valóságra felszabadult evangélikus keresztyén emberré tett. Ebben rejlik az én felelősségem mindazért, ami nemcsak ebben a magyar hazában, hanem általában a világban történik: igazság vagy hazugság, béke vagy háború! Az 1945-ös felszabadulás fenti tartalma és értelme sok intelmet foglal magában a jelenre és a jövőre. 1945 int bennünket arra, hogy nem lehét a nép kapcsolatát, együttélését a keresztyén önigazság szemüvegén keresztül néznünk. Nem lehet önmagunk megítélése, azaz bűnbánat nélkül szemlélnünk! Hiszen önigazság, keresztyén gőg volt a keresztyén nemzeti kurzus légkörében és fényében tetszelegni. Onigazság volt a „keresztyén kereszteshadjárat” koncepciójának az elfogadása annak a német fasizmusnak a'pártján, amely ezerszámra gyilkolta le nemcsak a kommunistákat (embereket!!!) és a zsidóikat (embereket!!), hanem a német, lengyel, norvég, holland, dán és francia evangélikus lelkészeket is (embereket!!), önigazság volt a felszabadulás után a „minden marad a régiben” elve alapján szembehelyezkedni azzal a szocializmussal, amely az,egyházak, tehát az evangéliom hirdetésének az egyenjogúságát teremtette meg Magyarországon és a szocialista országokban mindenütt, önigazság volt 1956 októbere és ami utána következett hónapokon át az egyházban. De arra is int bennünket 1945. április 4-e és mindaz, ami előtte és utána történt, hogy az önigazság kísértésétől ma sem vagyunk mentesek. Több evangélikus öntudatot és alázatot, több evangélikus reménységet és szerénységet kell öntenünk az egyházi élet vérkeringésébe. Több kezdeményezésre és aktivitásra van szükség részünkről is, hogy megtarthassuk április 4-ének a gyümölcseit egyházunknak és népünknek. Több felelősségre kell nevelnünk saját magunkat és mindenkit ebben a hazában a másik emberért és annak boldogulásáért. Többet kell tennünk és „jobb- bán” kell reménykednünk abban, hogy Isten a múltban a történelem Istene volt, a jelenben a megtartás Istene és a jövőben a reménység Istene marad mindazoknak, akik az élet értelmét és célját Benne találják meg! NyiEcoSáj moszkvai metropolifa levele egyházunk püspökeihez D. dir. Vető Lajos és Káldy Zoltán püspöknek Nyikoláj moszkvai metropolita húsvét ünnepe alkalmából levelet írt. Az üdvözlő levelet a következőkben leközöljük: Szeretett Testvérem az Ür- ban! KRISZTUS FELTÁMADOTT! Szent Húsvétnak ezen a nagy és derűs napján egész szívemből üdvözlöm Önt, szeretett Testvérem az Ürban, Krisztus feltámadása örömteljes és üdvösséges ünnepe alkalmából. Ennek a legnagyobb eseménynek az életadó forrása erősítse egyházaink testvéri kapcsolatait és szilárdítsa a békét és a szeretetet az egész világon. Imádságban kérem a halottak közül feltámadott életadó Krisztust, küldjön alá önnek sok lelki örömöt, sok erőt, egészséget és hosszú életet sok irányú tevékenységéhez Isten dicsőségére. Testvéri és változatlan szeretettel a Krisztusban: NYIKOLÁJ krutickij és kolomenszkij met- ropolita, a Szent Szinódus tagja. MINT MOST SZÜLETETT CSECSEMŐK IGENEK TISZTATEJET KÍVÁNJÁTOK A húsvét utáni első (Quasimodo geniti) vasárnap szimbóluma Jff az FXücii köziiink... Tersteegen az újjászületés embere A húsvét utáni első vasárnap ősi egyházi hagyomány szerint az újjászületés gondolatkörében mozog. Most összeesik ez a nap egyik énekköltönk halálának 190. évfordulójával. Tersteegen Gerhard a keresztyén életújulásnak azért jó példája, mert hitbeli fordulata Isten igéjében való elmélyedésének gyümölcse. De azért is jó példa, mert visszavonuló, csendes természete mellett is dolgos, munkás életet élt. Mutatja ez, hogy mennyire összefér az Istennel való legbensőségesebb közösség a munka megbecsülésével. Megtérésének, újjászületésének — akárhogyan nevezzük is — különös, utánozhatatlan vonásai vannak. Ez azonban nem változtat a lényegen: az élő Krisztust megtalált ember életében örömtől csordul a szív, szorgos munkával elfoglalt a kéz. 1697-betn született a Rajna menti Mözs helységben. Szülei nyolcadik gyermeke volt. Apja korai halála megakadályozta a továbbtanulásban, mert nem volt hozzá pénzük. Egyik rokona kereskedésébe került tanulónak. Később saját boltot nyitott, de a kereskedői hivatás nem illett egyéniségéhez és kitanulta a selyemszövést. Ez a munkaváltozás a csend és egyedüllét kapuját nyitotta meg előtte. Jövedelmének nagy részét a rászorulóknak adta, saját szükségleteit a legkevesebbre korlátozta. Ilyen életben nyerte azt a tapasztalatot: „Mint a vándornak, üres kézzel kell mennünk; a sok csomag nehézzé teszi a menésünket.“ Az imádságot édes hallgatásnak nevezte Tersteegen. „Beszéljünk Istennel imádságban, akár szavakkal, akár a szívünkkel. De azután hallgatnunk is kell, hogy Ö szólhasson szívünkhöz egy szócskát.“ Akár szövőszéke mellett ült, vagy emberekkel beszélt, a szívében megvalósult valami a folyamatos imádásból. Az volt a törekvése, hogy mindig Isten jelenlétében éljen. Életének ezt az alapmagatartását fejezte ki utolérhetetlen szavakkal, talán legismertebbé és legkedvesebbé váló énekével, amelyet énekeskönyvünlknek pár éve megjelent Űj Része is közöl: Itt az Isten köztünk! Hőn imádva, félve, Jertek, járuljunk elébe. Szent a jelenléte, Minden csöndre térve Hulljon ím előtte térdre... Amikor a keresztyén szekták sokféleségén gondolkodott, olyan erős belső kísértésbe került, hogy már abban is majdnem kételkedett, egyáltalán van-e Isten. A szenvedés sem maradt tőle távol. Egyik alkalommal 10 hétig feküdt betegen, elhagyottan, anélkül, hogy valaki is csak egy pohár vizet nyújtott volna neki. öt évet töltött Tersteegen csendben, munkával, imádsággal, elmélkedéssel. Ekkor ajándékozta neki Isten életének legcsodálatosabb óráját, amely hitében bizonyossá tette haláláig. 1724 nagycsiü- törtökjén, Jézus szenvedésének történetébe belemerülve, tollat vett kezébe, vérét ráfolyatta és így, saját vérével ezeket a szavakat írta egy lapra: „Odaadom magam Neked, egyetlen Megváltóm, Jézus Krisztusom, teljes és örök tulajdonul. Ettől az estétől kezdve legyen Tiéd a szívem, egész szeretetem, hiszen örökre adósod vagyok hálával. Mostantól kezdve ne as én akaratom, hanem a Tiéd legyen; parancsolj, uralkodj bennemEz az óra rejti magában Tersteegen legmélyebb titkát. Sohasem beszélt róla senkivel. Mi sem láthatjuk át értelmünkkel. De Krisztust megtalálta, és szívének, életének Urává lett. Mostanitól kezdve aztán kicsordult a szíve és egyre-más- ra születtek lelkében énekek. A legtöbbje egyszerű rímekbe szedett, de vannak köztük ragyogó szépségű versek. Lassan kilép Tersteegen a magányából. Idővel emberek sereglenek köréje, növekszik a számuk. Egyre nagyobb lesz azoknak a köre, akik lelki kérdéseikkel felkeresik. Távoliról is utaznak hozzá, gyakran órák hosszat várnak, hogy egy-kót szót kapjanak tőle. Tersteegen kivezette a hozzáfordulókat a szorosból tágas térre, bűnökből és csüggedtségből Isten jelenlétébe: „Többet kell Istenre gondolni, mint magunkra. Ne töprengjetek régi bűnök miatt. Felejteni, felejteni — ez a nagy dolog. Ne nézzetek vissza és ne gondoljatok előre; mindkettő nyugtalanítja a bűnöst. A jelen pillanat legyen az otthontok: ott találjátok meg Istent és az ő akaratát.“ így hangzottak tanácsai szóban és levelekben. Az egykori szövőmester korának legnagyobb lelki- gondozójává lett. Személyisége túlnő a felekezeteken. Egyetemes, ökumenikus gondolkozására jellemző, hogy könyvet írt a régi egyház nagy szentjeiről. Kora egyik filozófusával vitásó könyvére Nagy Frigyes is felfigyelt, és szeretett volna vele találkozni. De az egyszerű ember nem fogadta el a meghívást, mert tudta, hogy megértésre, vagy éppen megtérésre úgysem számíthat az uralkodónál. Isten jelenléte: ez a kiim- dulópomtja fáradozásainak és középpontja életének, mint ahogyan a kerékagy a kerék közepe, amely körül forognak a küllők. És ez adott neki mindig örvendező bizakodást. „Szégyelljék magukat azOk, akik Istent embergyűlölővé akarják tenni. Isten nem azért teremtett bennünket, hogy gyűlöljön, hanem, hogy szeressen s mi is szeressük Öt.“ Ez a bizonyosság adott neki erőt, amikor súlyos betegség érte és odalépett ágyához a halál. Egyike legutolsó szavainak önmagával folytatott beszélgetése: „Ö te szegény, csúf Lázár! És az angyalok mégsem szégyellnek téged a mennybe vinni.“ 1769. április 3-án halt meg. (Részlet Jörg Erb, Die Wolke der Zeugen c. könyvbőlJ Fehérvasámap Jézus feltámadott! Jézus élj Ezt hirdette a húsvéti evangélium. Az élet jele a cselekvés, a munka, a tett Jézus Krisztus is tetteivel bizonyítja meg azt, hogy éL Az embervilág meg-» váltásán fáradozik szüntelenül. Szavával megtisztítja az ember szívét a bűntől, így készít ben» nünk helyet a Szentlélek szá- mára. Felébreszti az örök élet után való vágyat. Bűnbocsátó igéjével megtöri rajtunk a bűn hatalmát, újjászül bennünket. Krisztus Urunknak ez a rejtett, szívek mélyén végbemenő munkája az első keresztyének számára a húsvéti ünneplés idején vált megragadható való- sággá. Akikhez elérkezett Isten megtérésre, új életre hívó szava, azokat a böjti időben készítették elő a keresztségre. Húsvét éjjelén történt a keresztelés. Az ünnepi istentiszteleten fehér ruhában jelentek meg azok, akik a keresztse® szentségében részesültek. A fehér az örömnek, tisztaságnak és a bűn lelett aratott győzelemnek a színe. A megkereszteltek fehér ruhája annak volt jelképe, hogy Isten a tőle üdvösségre várók életében újat kezdett, megtörte a bűn hatalmát s átvette uralmát a szív fölött. A keresztségben Krisztus újjászülte a benne bízókat. A húsvétot követő vasárnap az újonnan megkereszteltek ismét magukra öltötték fehér ruhájukat. Ez is jeles vasárnap volt. Kis-húsvétnak is hívták. A megkereszteltek fehérruhás serege ekkor vett részt először a gyülekezet istentiszteletén és a gyülekezet közösségében először éltek az úrvacsorával. Az élő Krisztus köztünk való munkájának gyümölcsét szemlélték az első keresztyének az újonnan megkereszteltekben. Feléjük fordult a gyülekezet szeretete. Rájuk gondolva nevezték a húsvéti utáni első vasárnapot fehérvasárnapnak. Fehérvasámap istentiszteletének bevezető igéje (introitu- sza) így hangzik: „Mint most született csecsemők, a tiszta és (hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek.” (I. Péter 2,2) Latin fordítása ennek az igének így kezdődik: Quasi (olv.: kvázi) modo geniti. E szavak után ezt a vasárnapot „Quasimodo geniti” vasárnapnak is nevezték. E név arra emlékeztetett, hogy a megkereszteltek, mint a csecsemők, új életet kaptak, növekedés vár rájuk. Krisztus Urunknak gondja van rájuk. Táplálja őket igéjével, adja nékik szent testét és vérét: az úrvacsorát. Krisztus Urunk véghez vitte már bennünk az új életet teremtő munkáját. Részesültünk a szent Keresztségben. Keresztyén életünk a húsvétkor feltámadott, élő, munkálkodó Krisztus tettének bizonysága. Hálaadással kell ma visszagondolnunk arra, hogy amit elkezdett bennünk, azt folytatta is Az újjászületés után a növekedés következett. Amint a csecsemőkort a gyermek-, majd az ifjúkor váltja fel, úgy növekedett, erősödött hitünk, gazdagodott a szeretetünk s lett mind erősebb az örökélet után való vágyakozásunk. Ez mind Krisztus Urunk munkájának gyümölcse. „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ö nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” Ferenczy Zoltán
