Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-03-29 / 13. szám

Vagyon sole napjainkban a

megtorpant keresztyén élet. Valahányszor rájuk gondolok, kutatom elesettségük okát. S ha találkozom velük, igyekszem őket kisegíteni válságukból.

Megfigyelésem szerint a lelki megtorpanások egyik gyakori oka az a feszültség, amely nem tudott feloldódni az „e világban” élő, de „nem e világból való” keresztyének lelkében. Sok becsületes hívő ifjú, férfi vagy asszony szeretne „a hitnek szabályai szerint” eljárni hétköznapi életének égető kérdéseiben, de utóbb feladja a harcot és meglankad, mert úgy érzi, hogy nem kap választ Istentől. A Szentíráshoz, mint egyedüli zsinórmértékhez akar ugyanis igazodni, de megfeledkezik arról, hogy az élet által feltett társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekben „a józan észre”, az Űrtől ajándékként kapott emberi értelmünkre kell támaszkodnunk és annak segítségével kell állást foglalnunk.

E két pólus feszültségét

— de egyúttal hitben való feloldódását — találóan szemlélteti Luther egyik megállapítása, amely szerint „a keresztyén ember két lábával a földön jár, de két szemével az égre tekint”. Aki csak a földön jár, tehát mellőzi vagy megveti Isten igéjét, az nem látja az igazi célt, amely felé mennie kell, s ezért előbb-utóbb eltéved. De aki csak az égre néz, vagyis figyelmen kívül hagyja a körülöttünk folyó élet igényét és jelentőségét, valamint az emberi értelem és tudás szerepét, az fellegek közt járó, a valósággal nem számoló keresztyén lesz, aki előbb-utóbb elbukik az eléje kerülő akadályokban.

Hogyan kell megítélnünk

az ész értékét a keresztyén ember életében? Luther hangsúlyozza, hogy az embert érHitetlenség-e a józan észre hallgatni?

telmi képessége emeli ki az állatok világából: a „ráció” Isten egyik legnagyobb és legfontosabb ajándéka az ember számára. Általa hajtjuk — 1. Móz. 1,28 kultúrparancsa alapján — uralmunk alá a földet. Általa műveljük a tudományokat. Általa döntünk az élet sokféle kérdésében.

A hívő ember azonban tudja, hogy a bűn gyökerében megrontott mindent ezen a földön. A bűnesettel emberi értelmünk is a Sátán csapdájába került. Pál apostol ezért mondja Isten előtt „bolond- ság”-nak még az emberi bölcsességet is (1 Kor 1,19 k), Luther pedig vaknak mondja az észt, ha önmagától akar Isten felől kinyilatkoztatást adni. Az újjászületett ember azonban értelmileg is megújul! Krisztusban megvilágosodik és megszentelődik értelmi tevékenységünk is, hogy alkalmas eszköze lehessen Isten gondviselő és világkormányzó munkájának. E kettőt: a bűn rontását és a megváltás megújító erejét egyszerre kell látnunk az emberi értelem helyes megítélésénél; így láthatjuk meg a józan ész méltóságát és alacsonyságát — hatalmas szerepét, de egyúttal korlátáit is.

Mi a szerepe tehát a j'ózan észnek

a keresztyén életben? Nem kellene-e ennek vizsgálata helyett inkább a Szentírásban elmélyednünk és Isten felismert akaratát esetről esetre a felvetődő kérdésekre alkalmaznunk? Nem vezet-e majd egy újfajta racionalizmushoz az emberi értelem szerepének erős hangsúlyozása? összefér-e egyáltalán a hit és az értelem? Nem hitetlenség-e a

józan észre hallgatni, ahelyett, hogy hitből élnénk?!...

Ágostai Hitvallásunkkal együtt valljuk, hogy „az értelem megítélése alá tartozó dolgokban szabadon választhatunk”. Ami tehát földi életünk berendezésére, nem pedig üdvösségünkre vonatkozik, arra nem Isten igéjéből — mintegy törvénykönyvből — kell keresnünk az útmutatást, hanem abban értelmünk józan megfontolása alapján kell döntenünk. A Szentírás nem földi életünket akarja szabályozni, ezért nem is ad olyan örökérvényű szabályokat, amelyeket konkrét élethelyzetünkre szolgai módon alkalmazni lehetne.

Téves tehát az a felfogás

— bármennyire hívő magatartásnak tűnik is —, amely a hétköznapi élet kérdéseire Isten kinyilatkoztatásából keres!

a választ. Luther szerint az evés, ivás, alvás, házépítés, sőt a házasságkötés is olyan földi dolgok, amelyek teljesen az értelem szavának vannak alávetve.

Értelmünk szerepe

kiterjed tehát az élet minden területére. Különösen fontos azonban jelentőségét a politikai, gazdasági és társadalmi életben felismernünk. Hiszen itt is józan értelmünké és szabad akaratunké a döntő szó. Társadalmi berendezkedés, békemunka, faji egyerllö- ség, nagyüzemi gazdálkodás és ezekhez hasonló mai kérdések során nem a Szentírás betűjéhez, hanem józan eszünk mérlegeléséhez és lelkiismeretűnk szavához kell folyamodnunk. Ezek evilági dolgok, Isten nem adott róluk kinyilatkoztatást. De értelmünket igenis azért adta, hogy a szeretet által indítva, minden hasonló kérdésben felszabadultan dönthes- sünk.

Dr. Fabiny Tibor

iCY TELJESEDETT DE AZ IRA»:

BÜNÖJÖK KÖZÉ IZÄMLÄLTATOTT

Két kiáltás a keresztről

„Igy vitték öt a Golgota nevű helyre, ami megmagyarázva any- nyi, mint: Koponyahely. Es mir- hás bort adtak neki inni, de nem fogadta el. És megfeszítették őt. Sorsvetéssel elosztották ruháit, hogy ki melyiket kapja. Három óra volt pedig, mikor megfeszítették. Elítélésének oka pedig így volt felírva: A ZSIDÓK KIRÁLYA. Két rablót is megfeszítettek vele, egyiket jobb, a másikat bal keze felől. így teljesedett be .az Írás, amely ezt mondja: És bűnösök közé számláltatott.

Az arra menők pedig káromolták őt, fejüket hajtogatva és ezt mondva: Ej, te, aki lerontod a templomot és három nap alatt felépíted, szabadítsd meg magadat és szállj le a keresztről! Hasonlóképpen csúfolták őt egymás közt a papifejedelmek is, az írástudókkal együtt és azt mondták: Másokat megtartott;

magát nem bírja megtartani. A Krisztus, Izrael királya szálljon

a kibékülés. Mindkettő a másiktól várja az első békülő szót, az első mozdulatot

Jogosnak látszik tehát, ha azt mondjuk az Istennel való kibékülésre: mintha az olyan könnyű volna! Mégha a magunk részéről akarjuk is, nem megy. Sokkal nagyobb a szakadék köztünk és az Isten között, sokkal nagyobb az ok a haragra — persze ezt az okot és szakadékot mi csináltuk — hogysem ilyen egyszerűen menne a dolog. Sokkal nagyobb a vétkünk, hogysem egyszerű — a mi részünkről kiinduló — kibéküléssel megúsznánk a büntetést.

Az, amit eddig elmondtunk, nem valami reménytkeltő az Isten és a közöttünk levő viszony rendeződésében. Isten többszöri próbálkozása eredménytelen maradt, mi pedig a magunk gyengeségével képtelenek vagyunk erre.

Milyen reménytelen volt az Istennel való békesség nagypéntekig. Jézus Krisztus nagypénteki kereszthalálában Isten megtalálta az egyetlen lehetséges módot arra, hogy kibéküljön a világgal, vagyis elfeledje mindazt, ami miatt haragudhatna és büntethetne. Ahhoz, hogy eleget tudjunk tenni Pál apostol felszólításának: „Béküljetek meg az Istennel’ (2 Kor 5,20), ahhoz előbb a mondat második feléinek kellett végbemennie: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne" (2 Kor 5,21).-Krisztust csak így láthatja a keresztyén ember: mint a békéltetés szolgálatának közbenjáró személyét. A nagypénteki keresztet is csak így láthatjuk: „az a hely, ahol Isten újból találkozott az emberrel, ahol „békejobbot” nyújtott neki, és ahol az Ö békességre irányuló bűnbocsánata elfedezte a bűnös ember minden nyomorúságát és hitetlenségét.

Istennek nagy áldozatába került ez a kibékülés. Egyszülött Fiát, aki vele együtl élt az Ö dicsőséges uralkodásában, mint Isten, bűnös emberek közé küldte, megalázta szenvedtette, halálra adta hogy így hidat építsen a fölt a szakadék fölé, amely a mi bűneink következtében Ister és ember között megvolt. A golgotái kereszt tehát a békességnek az a hídja, amelyet Krisztus vére öntözött, és ahol újból találkozott — egyedül Isten irgalmas szeretete folytán — az ember az Istennel

És csak Istennek e cselekedete után jön a sürgető felszólítás: béküljetek meg tehá! istennel. Avval az Istennel aki ezt lehetővé tette. E nélkül viszont megsemmisülhel Isten minden cselekedete amit Jézus Krisztusban véghezvitt. A felénk nyújtott „békejobbot” el is kell fogadni. A nagypénteki kereszten Ister egyetemesen, az egész világgal kibékült, ezt azonban minden keresztyén embernek személyesen a magáévá kell tennie Mert csak így lesz békességből fakadó megújult élete.

Nagypénteken, amikor a bűneink miatt halálra jutott Jézus Krisztust siratjuk, örvendezve adhatunk hálát, hogy Isten így szerette a világot.

Juhász Géza

«'■' ........' ' V

A „pászka '-vacsora

IZRAEL, Isten népe a pász-idői határát: niszán 14-e és enfta-ünnepen az Egyiptomból való kiszabadulásra emlékezett. A nagy kivonulásra, amikor a hit bátorságával nekivágtak az ismeretlennek, egyszerűen Isten parancséira, külső, emberi biztosíték nélkül. Az ünnep szertartásai lényegileg mind anra utaltak, ami ezt közvetlenül megelőzte.

Maga a pászka szó (pontosabban: peszakh) azt jelenti: átvonulás, átugrás. Arra céloz, hogy az Egyiptomot ért tizedik csapás alkalmával „a pusztító” Gósen földjén a zsidók házait, amelyeknek kapúszemöl- döikfáján ott volit az áldozati báirány vére, „átugrotta“, elvonult mellettük, nem ártott a bennük lakóknak, míg Egyiptom elsőszülöttjeit megölte. Nyelvünkbe görög—latin közvetítéssel került a pászka szó. S az ünnep?

MÉG A KIVONULÁSSAL

egyidőben isteni parancs rendelkezett a szabadulás évfordulóinak megünnepléséről: „Megemlékezzél e napról, melyen kijöttetek Egyiptomból ...” (2 Móz. 13). Abib (Jézus korában: niszán) hónap 14-én kezdődött az ünnep. Ez a hónap a mi évbeosztásunik- ban március második és április első felének felel meg. 14- én vágták le a már négy nappal azelőtt kiválasztott hibátlan bárányt, (lásd: a Krisztus ártatlan bárány c. cikkünket), s ezt követte a kultikus, azaz mintegy istentiszteleti jellegű közös étkezés. Ezen mindenkinek részt kellett venni, aki Isten népéhez tartozónak tudta magát, hacsak nem számított valamilyen mózesi szabály értelmében „tisztátalannak.“ (A főpapok ilyen kizáró ok elkerülése végett nem akartak Pilátushoz — pogány házába — belépni, „hogy megélhessék a húsvéti bárányt.“ Erre volt gondjuk!) A kényszerűen elmaradtak egy hónappal később pótolták a mulasztást, de, aki szándékosan, vagy nemtörődömségből nem vett részt a szertartásban, az ezzel kizárta magát Isten népének közösségéből.

KÉT „SZOMBAT-ÜNNEP"

jelentette a húsvét (pászka)

nek nyolcadnapja. Közben szabad volt dolgozni, még ha szombat jött is közbe, az állat- és terményáldozatok száma azonban meghaladta a szokottat, a két „szombat-ünnepről” nem is beszélve.

AZ ÜNNEP ELSŐ NAPJÁNAK estéjén az elkészített pászka-bárány köré gyűlt a család; ha kevesen voltak egy bárányhoz, gondoskodtak a kiegészítésről, ment a bárányból reggelre semminek nem volt szabad maradni. (Az ehetetlen részeket el kellett égetni.) Az előkészületek során a bárány minden csontját töretlenül kellett hagyni. Persze nem magában ették a bárányt, hanem keserű füvekkel s az úgynevezett kharósettel, amolyan gyümölcs-kásával, (ez kb. a savanyúságnak felelhetett meg), s kovtásztalan kenyérrel. Azért kovásztalan, mert annakidején, a szabaduláskor a lázas sietség miatt már nem volt idő arra, hogy a tészta megkelésé- re várjanak. Az étkezésnek különben a külsőségei is az akkori helyzetre céloztak: útra készen, bottal a kézben, felövezve, fölsarúzott lábbal, sietve kellett elfogyasztani ar említett ételeket, borral. A szertartás azzal kezdődött hogy a családfő megmosta ke zét, majd hálaimát mondott s megáldotta az ételeket s a bort. Aztán megszabott rend szerint ették az ételeket s itták a bort. Közben felolvasták a szabadulás történetét, amihez — esetleg valamelyik fiatalabb részvevő kérdésére — a családfő magyarázatot fűzött. (így formailag nem volt szokatlan, hogy Jézus értelmezte az utolsó vacsorát, csupán annak tartalma volt merőben újszerű.) Az ún. hallél- zsoltárokat Is elénekelték. (Zsolt. 112. és 113. V. ö.: Dicséretet énekelvén kimenének az Olajfák hegyére.“) Az egész ünnep ideje alatt egyébként minden kovászosat ki kellett takarítani a házból, mint a tisztátalanság jelképét. Hiszen az egész ünnep jelentősége Isten meg akarja tisztítani népét, hogy szolgálatára alkalmassá tegye.

Bodrog Miklós

Miért béküljünk meg, talán haragszik ránk az Isten? Hát éppenséggel van oka a haragra. Az emberiség minden engedetlensége, iránta való hitetlensége és közömbössége, különböző bűnök elkövetése, az Isten helyett teremtett tárgyak imádása és az azokban való bizakodás: mind-mind magunkra vonta Isten haragját. Az Ö haragjával pedig a büntetés járt volna együtt és nem is akármilyen. Isten szentségével nem fér össze a bűn és a hitetlenség. Az Istent elhagyó ember-világ egy szót sem szólhatna, ha Isten avval büntetné, hogy hagyja a maga választotta sorsában, az Isten- nélküliség állapotában. Már csak azért sem, mert ha Jézus Krisztus nem lett volna, akkor is Isten számtalan jelét adta megbocsátó, a bűnös világot megújítani, vele kibékülni akaró kegyelmének. Igazán nem lett ~volna csoda, ha eny- nyi kudarcos próbálkozás után j Isten véglegesen hátat fordít j az egész általa teremtett világnak.

Ha ez így van. — már pedig igy van —, akkor látjuk, mennyire aktuális az apostol felhívása: Béküljetek meg az Istennel. Persze, mindjárt hozzátehetjük ehhez a felszóXVIII. századi művész fafaragása

lításhoz a magunk mondanivalóját — és joggal: Mintha az olyan könnyű volna! Kibékíteni azt a haragos Istent, akit annyiszor és oly nagyon megbántott már ez a világ; nem könnyű dolog!

Általában nem könnyű dolog békülni. összeveszni és megbántani a másikat: hamar megy, mert azt az indulat diktálja, nem kell hozzá semmi megfontolás, mérlegelés, sőt felejtés sem. De a kibéküléshez mindez kell. Sőt kell hozzá alázat is és a két haragos félnek közös békülési szándéka és akarata. Legtöbbször kell hozzá még egy harmadik is, aki a békéltetés szolgálatát végzi és egymásba teszi a két haragos fél „békejobbját”.

Tapasztaljuk, hogy ember és ember között is milyen nehéz a kibékülés. Testvérek, jóbarátok haragszanak meg egymásra egy életre és lesznek halálos ellenséggé, talán kis semmiség miatt. Milyen nehéz

le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk. Akiket vele feszítettek meg, azok is szidalmazták őt.

Mikor pedig hat óra lett, sötétség támadt az egész földön kilenc óráig. És kilenc órakor Jézus hangosan így kiáltott: Élői, Élői, lama sabaktani? — ami lefordítva annyi mint: Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem? Mikor ezt az ott állók közül némelyek meghallották, Így szóltak: Imé, Illést hívja. Egy ember pedig odafutott, megtöltött egy szivacsot ecettel és azt nádszálra tűzve, inni adott neki és ezt mondta: Hagyjátok! lássuk, vajon eljön-e Illés, hogy levegye öt? Jézus pedig hangos kiáltással kilehelte lelkét. Es a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Mikor pedig a vele szemben álló százados látta, hogy ekként lehelte ki lelkét, fgv szólt: Bizony en az ember Isten Fia volt! (Márk 15,22—39.)

Ebből a megdöbbentően sötét nagypénteki jelenetből két kiáltás zúg bele a világba. Fájdalmasan hangzik ugyan ez is, mégis örömhírré lesz Isten népe számára.

Az első kiáltás (34 v.) arról beszél, hogy a szenvedő Jézus teljes nyomorúságában, embertől és Istentől való tökéletes el- hagyatottságában is Isten Fia marad! „Én Istenem!” — ezt csak Ű mondhatja el, aki magára vett ugyan minden bűnt, de akiben semmi bún nem találtatott. Aki most is csak az Atyára néz, még most is Istenének tudja, s egyedül Néki engedelmeskedik. Ö valóban Izrael Királya, vagyis az, akit Isten felkent, Szent Leikével betöltött, a Messiás-Krisztus — ha csúfságként írták is a keresztre, s így gúnyolták őt papi fe jedelmek és írástudók. S ö az, aki másokat megtartott, aki szabadulást hozott bűntől, haláltól és ördögtől — ha gúnyként hányja is ezt a szemére a bámész sokaság.

Jézus Isten Fia még itt a kereszten is és ezért számunkra csak a megfeszített Krisztus által van út az Atyához!

A másik kiáltás (37 v.) szavakban ki nem fejezhető ugyan, Márk sem írja le tartalmát, de hangossága, ereje annál beszédesebb! Még a kivégző osztagok vezetőjét, a római századost is megdöbbenti! (39 v.) Ez a hangos kiáltás ugyanis azt mutatja, hogy Jézus nem úgy hal meg, mint mások, nem lassú kínlódással, fokozatosan elgyengülve, erejét mindjobban elveszítve. Néki van még ereje kiáltani! Hangos kiáltással leheli ki lelkét! Valósággal Ö határozza meg saját halála pillanatát! Vagyis szabadon hal meg, önakaratból!

Nagyobb dolgok történnek tehát itt a Golgotán, mint amit vaksi szemünkkel látunk. Nem csupán emberi ítélet végrehajtása. s nem emberi „igazságszolgáltatás” folyik. Hanem az Atyának engedelmes Jézus áldozza fel magát szabadon, önként. Itt tehát áldozatról van szó. Krisztus önkéntes, szent áldozatáról. Odaáldozza magát másokért: a bűnösökért, az emberiségért. Ez bizony a valóság: miattunk, érettünk és helyettünk hal meg Jézus, hogy nékünk életünk legyen.

Két kiáltás hangzik a keresztről. Ám a halálba menő Krisztus kiáltásai győzelmi híradások és örömhírt jelentenek: örömhírt azoknak, akik hisznek Benne. Krisztus elhordozta Isten haragját, békességet és üdvösséget szerzett nekünk. Nagypéntek sötét, szomorú gyásza örömmé válik Isten hivő népe számára Bencze Imre

N APROL-N APR A

HÉTFŐ: — Hős. 2, 22. — Jézus Krisztusban Isten magáévá fogadja a megtisztított bűnösöket.

KEDD: — Zsolt. 127, 2. — Isten gondviselésének nem a mi fáradozásunk az alapja, hanem az ő szeretete.

SZERDA: — 4. Móz. 14, 21. — Élő Űr Jézusunk van, akinek dicsősége nyilvánvaló a hívő ember előtt.

CSÜTÖRTÖK: — Zsolt. 90, 14. — Az Űrnak minden cselekedete kegyelem.

PÉNTEK: — 5. Móz. 10, 19. — A felebaráti szeretet nem válogat az emberekben és nemcsak a közelállókat szereti, hanem minden embert, tekintet nélkül fajra, színre és vallásra.

SZOMBAT: — Zsolt. 66, 16. — Isten megtapasztalt szere- tetéről a keresztyén ember nem tud hallgatni, hanem arról tesz bizonyságot egész életével, szavával, cselekedetével.

Magyar protestáns teológiai professzor a bonni egyetemen

Január és február havában a bonni egyetem evangélikus teológiai fakultásának meghívására dr. Pákozdy László Márton debreceni teológiai professzor vendég-előadásokat tartott a bonni egyetemen. Előadásaiban az Ószövetség magyarázatának alap- és határkérdéseivel foglalkozott. Minden előadását megbeszélés és vita követte. Ott-tartózko- dása alkalmat adott arra is, hogy lelkészi konferenciák vagy egyházi vezetőségek előtt előadást tartson a magyar protestantizmus múltjáról és jelenéről. Ilyen előadásokat tartott pl. Düsseldorfban, Hamm- ban, Dortmundban, Herborn- ban és Frankfurtban.

Szabad idejében a számos meghívás közül még eleget tudott tenni a heidelbergi, er- langeni egyetem és a wupper- tal-elberfeldi teológiai főiskola meghívásának. Ezeken a nagyhírű akadémiákon előadásainak a tárgya a következő volt: Az Ószövetség jelentősége a keresztyén etikában.

Bonni egyetemi előadásai befejezésekéoen az egyetemen a nagy nyilvánosság számára is tartott egy előadást „A magyar evangéliomi egyházak a múltban és a jelenben” címen. Az előadás után a szenátus dísztermében búcsúfogadást tartottak a tiszteletére, amelyen a tudományos és állami élet számos előkelősége vett részt.

Pákozdy László professzort fenti útjára elkísérte felesége is. Utazásai során sok német egyházi vezetővel találkozott és elmélyítette a két ország protestantizmusa közötti kapcsolatokat. Nyugatnémetországi tartózkodása után néhány napot Berlinben és a Német Demokratikus Köztársaságban is töltött.

Rendkívül örülünk annak, hogy nyugatnémetországi egyetem tisztelt meg meghívásával olyan professzort, akinek termékeny teológiai munkássága és egyértelmű politikai magatartása általánosan ismert. Ebben a meghívásban elsősorban a magyar protestáns teológiai munka megbecsülését látjuk. Reméljük, hogy a jövőben ilyen vonatkozásban is lesznek külföldi kapcsolataink és kicserélhetjük véleményünket haladó nyugati barátainkkal.

A

Béküljetek meg az Istennel!

Miért béküljünk meg, talán a kibékülés. Mindkettő a má-