Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-03-29 / 13. szám

A leneskéri artikuláris templom múltja és jelene AZ A NAGY ÉRDEKLŐ­DÉS, mely napjainkban szere­tettel és megbecsüléssel fordul a régi idők patinás emlékei, műtárgyai és nem utolsósor­ban műemlék-templomai felé és az a hathatós támogatás, amellyel szocialista államunk mindezeket körülveszi, köte­lességünkké teszi, hogy egyházi vonalon is ismertetés és meg­emlékezés tárgyává tegyük ér­tékeinket. Ez alkalommal az olvasót a híres nemeskéri ar­tikuláris templom történeté­vel, értékeivel és emlékeivel kívánjuk megismertetni. Az 1681. évi soproni ország- gyűlés 26. törvénycikkében (articulus) lefektetett megálla­podás ellenére a vármegyei katolikus rendek — a magas klérus s a soproni jezsuiták harcos vezetésével — 1731-ben ; azzal a meghamisított érvelés­sel léptek fel Nemeskérett — Sopron vármegye akkori szék­helyén — hogy nem a már 180 éve evangélikusok által használt és birtokolt kis temp­lom (a mai római katolikus templom) tétetett artikuláris- sá, hanem az evangélikusok részére Nemeskérett csupán templom-hely, telek állapítta­tott meg. A megadott helyen jókora kis tavacska volt, me­lyet a megyeszékhely libái és kacsái használtak. Hiába folyt az érvek és ellenérvek harca a ma is meglevő vármegyehá­zán, mert végül is az erőszak diadalmaskodott. 1732. január 31-én, télvíz idején, katonaság segédlete mellett erőszakkal elvették a templomot, a pap­lakot, az iskolát és ott maradt a gyülekezet, a fél Sopron^ vármegyét magában foglaló ► evangélikus hívek serege ► templom nélkül hajléktalanul. ► Még 1732-ben felépült azon-t ban nagy áldozattal — a ha- £ gyomány szerint félév alatt ► — a most is eredeti alakjában t meglévő, hatalmas artikulá- ► ris templom, alig száz méter- £ rel távolabb a régi, elvett ► templomtól. Egyszerű, piros- ► kövű tábla, fekete betűkkel, ► örökíti meg e tényt a templom ► oltár mögötti falán. f f A tavat lecsapolták és fel- ► töltötték. Már a fát hozó sze-fe kereken útközben kifaragták t- gerendáit, hogy minél előbb t- készen lehessen az új temp- £ lom.. Fél vármegye népe dől- £ gozott rajta Perlaky József ve-► zetése mellett. £ Lelkész sem lehetett akárki ► az artikuláris gyülekezetben, f A kerület legjelesebbjeit hív- £ ták meg ide lelkésznek, ki-fc két később a kerület püspö-E keivé is megválasztottak. Per-E laky József után Balog Ádámp lett a lelkész és püspök, £ AZ ARTIKULÁRIS TEMP- £ LOM szinte eredeti alakjá-f ban van meg ma is. Csak a £ tetőzete változott meg és új £ színt kapott az 1862-ben épült £ „cövek”-tomyával. 1200 ülő-E hely van benne. Ó-bazilika E stílusban épült. Kissé nyomott E belülről, de nem engedték ma- E gasabbra épülni. Külsőleg E magtárhoz (granarium) kellett E hasonlítania. Két ablaksor el-E helyezésére kö teleztettek az ► építők. A tetőzetével csúfol-► ták meg a legjobban: kettős te-► tőt engedélyeztek csak föléje s ► bizony elgondolhatjuk, meny- ► nyit szenvedtek az esőtől és£ hólétől, mikor a középen végig ► futó csatorna nem bírta el a£ felgyülemlett vizet és az be- ► ömlött a fazsindelyek között a £ padlásra és a templomba is. ► Csak a Türelmi Rendelet után ‘ lehetett ezen segíteni. Mária Terézia idejében tor­nyot is kezdtek hozzá építeni, de alig egy emelet után bevá­dolták őket Bécsben és abba kellett hagyniok. A császárné i,jó szívét” jelentette az, hogy az építményt már nem enged­te lebontatni, hanem így „csonkán” betetőzhették és ha­rangot is tehettek föléje. Ma is megvan a toronyszoba, melyben 3 alumnista diák la­kott a harangozás fejében. Ma a toronyszobában egyházi mú­zeum van. Ott talált elhelye­zést Perlaky püspök könyvtá­ra, Zábrák Dénes volt sopro­ni lelkész könyveinek egy ré­sze. Ott találjuk az artikuláris idők pántos pénzesládáját is, benne homokórával és régi nyugtákkal. A falon ott függ a régi oltári fafeszület is, alatta pedig a Strassburgból származó ón-gyertyatartók. De lépjünk csak be most már a templomba. A 12 dur­ván ácsolt faoszlop és azoknak oszlopfői mellénk idézik a ré­gi idők gyülekezetét a padok­ban. Hogy teleülhették azokat valamikor a fél vármegyéből gyalog és szekereken érkező hívek! FARAGVÁNYOS FAOSZ­LOPOKON nyugszik a szó­szék. Négy oldalán az evan­gélisták faszobrai ékesítik. A hagyomány szerint — Auszt­riából kiüldözött jezsuiták templomából került ide. Az elején Mária faszobor lehetett, melyet levettek és helyét az oltárkép magasított keretével elfedték. Persze, ezzel az evangélisták szobrai is eltűn­tek a látókörből s csak oldal­ról szemlélhetők. Külön érde­kessége a szószéknek a hoz­závezető „sóhajok-hídja”. Ugyanis a szószék a faltól 5 méterrel előbbreugrik s így a fal mellett felmenő lépcsőt a kellő magasságban folyosó-híd köti össze a szószékkel, akár­csak a velencei sóhajok-hídja. A karzatot megtöltő hívek sorfala között érkezett az arti­kuláris időkben a lelkész a szószékre. Az oltár szépségét nem az oltárkép (utolsó vacsora), ha­nem annak keretét, körülvevő farács-díszítmény adja, vala­mint a kép alatt elhelyezett, az eredeti Károli Bibliából való szentírásbeli igehelyek. Ha a templomban körülné­zünk, fapipák sokaságában akad meg a szem.ünk. A fa­oszlopokba tűzdelve arra szol­gáltak, hogy az esti gyüleke­zet is jól énekelhessen a belé­jük helyezett faggyúgyertyák fényénél. A padok felett dí­szes faragású kalaptartók so­ra vonul végig. Az egyiknek a deszkája az őskeresztyén hal­szimbólumot ábrázolja, nyelv­vel a siójában. Az egyik osz­lopról egy régi zászló nyúlik a főhajóba — hős kurucok zsákmányolták a labancoktól — mint a hagyomány tartja. Az egyházfi padja valóságos „pápai trónusnak” felel meg. Nemeskérett a templom alá is le lehet menni, mert ott meg 2 teremnyi kriptát talál­hatunk. A kripta emléktáblá­ján az artikuláris kor jelesebb halottainak — püspökök és patrónusok — neveit találjuk felírva. ÉS MOST SZÓLJUNK az artikuláris gyülekezetnek a je­lenéről. Hívek ezrei leszakad­tak a gyülekezetből, új tor­nyok emelkedtek mindenfelé, de itt maradt az „óriási” templom a maga nagy tetőze­tével — mint Payr írja — és ez a nagy tető agyonnyomás- sal fenyegeti a megmaradt nyájat, amikor 20 évenként a renoválás gondjával és terhé­vel jelentkezik. 650 lélek tar­tozik a gyülekezethez 24 köz­ségben szétszórva. Helyben csak 180-an vagyunk. Ha min­denki eljönne is vasárnaponta, akkor is üresnek tűnne fel a templom. Amikor a második világhá­ború szekere átment rajtunk, itt maradtunk szitává lőtt to­ronnyal és kilyuggatott tető­zettel. Államunk 4000 Ft-tal se­gített a helyreállításban, a töb­bit saját magunk adtuk össze 18 ezerig. A tornyot tudtuk igazában csak újjáépíteni, míg a tetőzetet csak kipótol­tuk. Most 1858-ban a temp­lom tetőzetét is rendbehoztuk, mert az NDK protestáns egy­házaitól 5000 Ft-ot kaptunk hozzá. EZ ÉV FEBRUÁRJÁBAN, a gyülekezethez tartozó mind a 24 község s benne híveink is a nagyüzemi gazdálkodás út­jára léptek itt Győr-Sopron megyében. Gyülekezetünk te­rületén új gazdasági és társa­dalmi élet indul el. Híveink mind az ősi artikuláris temp­lomra néznek és Istenben bí­zó hittel és reménységgel in­dulnak el az új úton s tudják, hogy a mi Megváltónk él és gyülekezetét az új keretekben is megtartja és erősíteni fogja. Novák Elek ^Krisztus, ártatlan öárány A húsvéti istentisztelet or­gonaszó-hullámzása mögül ta­vaszi sugárözönbe rezeg elő a csupa-élet kép: ocsúdik a föld, fűszálak s türelmetlen frisse­séggel napra kívánkozó üde kis virágok lengetik zöld, fe­hér, lila zászlócskáikat, juh- nyájba öltözik a rét. S mind­ez hirtelen közelebb kerül hoz­zánk: szemünk látószögébe nem is fér már bele más, csak egy bárány. Tartásán meghök­szikus jelentőségűvé lett. A húsvéti ünnepek kezdőestéjén is egy hibátlan, egyéves bá­rányt kellett elfogyasztani min­den családi közösségnek — de különben is gyakori volt a bá­rányáldozat. Hiszen bűn van, s ez büntetlen nem maradhat. Meg kell érte halni valakinek. De akármennyire jelképe a jámbor ártatlanságnak egy ál­lat, az embert bűnéből nem szabadíthatja meg. Csak az Is­A győzelmes Bárány — Középkori rézműves munkája QECSEMANÉ Immár a teljesülés felé sietnek a percek e borzongó olajliget mélyén minden lélegzetemmel közelítek az éjszaka legmélyebb pillanatához és szédülök akár a kútkáva fölé hajoló mert odalenn a víztükörben saját arcom néz vissza rám s többé nem ismerem meg Uram hát megtanítasz mielőtt ama végső lehellet arcomba csap (nem barmoké többé a jámbor szamáré amint anyám elmondta annyiszor) megtanítasz tehát hogy ilyen éjszakák teremnek csillagaid alatt s e föld mikor az iszonyat reánkszakad az ősi rend jegyében forog akkor is Itt várakozom hát könyörgőn s engedelmesen hogy betölthessem a törvényt. Növekszik a veszély csak ők a mit sem sejtők takaróznak mind mélyebben az álom pokrócaiba aludjanak is mindaz mi jön értem jön el rájuk csak akkor tartozik majd midőn múlttá cöveklett Rám szabtad s én itt várakozom pihenve még csillagaid alatt melyek lámpások lesznek hogy megvilágítsák az utat s idevezessék őket kiknek kezébe adatom Jaj csak időt időt még feszítsd szét méhét másodperceimnek hogy beleférjen a rémület légűrébe az élet a mögöttem maradó s megnyíljék hirtelen hogy befogadjon a kút A veríték elönt ó nem nem gyávaság ez Atyám de egyetlen életet adtál nékem is s a próba iszonyú megállom-é? Te már tudod csak nékem kell a bizonyosság nékem aki elvégzem amit rámbíztál s aztán semmit sem tehet többé kezedben minden enyém a vágy csupán s e gyönge akarat hogy méltó maradhassak akkor is most is midőn föltűnnek a szövétnekek s fényüknél az alakok kirajzolódnak a fegyver megkoccan csörrenve hűvösen Uram segits VIDOR MIKLÓS kentő méltóság, mozdulatai beszédesek, az embernek tor­kán akad a szó. Ez a bárány valahogy nem azért van a ré­ten, mert rászorul, sőt, inkább a fű úgy simul lába alá, mintha a legnagyobb titkot súgná: neki van szüksége erre a bárányra. Hiszen ezt a bá­rányt valahogy nem is a föld hordozza, hanem mintha in­kább azért lehetne a föld, mert megvetette rajta lábát a bárány. Oldalán mély seb hege rebbenti a szemet. Gyap- ja vakítóan fehér, annyira, hogy ez a mindent betöltő ra­gyogás kiszorítja szivárvány­hártyánkról az élánkzöld dombhát s halványkék ég hát­terét. Weöres Sándor versso­rai zsonganak elő: Nem eszel, nem iszol, arany felhőn alszol, mennyei lángok közt szépségesen játszol. S a dobogószívű, sóvárgó csodálkozás már nem is kér­dezhet másként: Kicsoda ez a Bárány? Az emberiség „gyermekko­rára” különösen áll az, ami máig sem lett időszerűtlenné, legfeljebb kiegészült: a világ legközvetlenebbül képekben jelentkezik számunkra, s belső világunkat s a dolgok egymás­hoz való viszonyát képalkotó párhuzamokkal próbáljuk ki­fejezni. Látjuk a tüzet, hatá­sát — talán fájóan — tapasz­taljuk, s ha indulat „hevít”, azt mondjuk: ég a lelkünk. Vagy kavarog: de ekkor már a forgószél képét alkalmaztuk arra, ami bennünk történik. Azonosítottuk az azonosítha- tatlant, hogy emberségünk számára megközelíthetővé te­gyük, azaz kifejezzük. Ez az emberi nyelv. Hiszen nem bír­hatjuk ki, hogy ki ne fejezzük, világgá ne kiáltsuk valami módon, ami körülöttünk s ve­lünk történik. Erre való a szimbólum, a jelkép, amikor nagy bátorsággal egyenlőség- jelet teszünk különböző dol­gok közé, hogy azzal a kevés­sel, ami bennük egyezik, egyi­ket, vagy másikat véges em­beri értelmünk számára meg- foghatóbbá, viszonylag érthe­tőbbé tegyük. Ez a jelkép egy kézmozdulatban is alakot ölt­het, vagy néhány vonásnyi rajzban. Szoborban, zenében. Vagy az aránylag legtökélete­sebb módon, a beszédben. Eb­ben a legtömörebben: versben. Nem eggyel élünk az emlí­tett eszközök közül, amikor azt énekeljük: Krisztus, ártatlan bárány ... Miért szólítjuk, di­csérjük, magasztaljuk Öt így? Mit jelent ez a kép? Mit üzen a Bárány? Üzeni, hogy ö a Megöletett. Hajdanán a nomádpásztortól valóban áldozat volt, ha a nagy értéket jelentő bárányt Istennek feláldozta. Nem is csoda, hogy az ótestamentumi kultuszban mondhatni klasz­ten irgalma! Az áldozat erre csupán) utal. S egyben kiált a beteljesedésért. Azért, amire a sokféle áldozat előremutatott. S ami valósággá lett, betelje­sedett, amikor Krisztus, az Ártatlan Bárány, kereszthalált szenvedett bűneinkért. Bárki mást öltek volna meg, az csak tragédia lett volna. De a nagy­pénteken kereszt mögé rejtőző dicsőség húsvét hajnalán elő­ragyogott, bár egyelőre nem lett mindenki számára leta­gadhatatlan, kézzelfogható va­lósággá. A megváltásnak ez a hajnala arról tanúskodik, hogy Krisztus a Bárány, az Egyet­len, az Egyszülött, a r iú. (Ará­mul — Jézus és környezete ezt a nyelvet beszélte, mint egész Palesztina — a taljá szó egy- j szerre jelent bárányt és fiút, tehát „Isten báránya” és „Is­ten Fia” pontosan ugyanaz a kifejezés!) Isteni titok, hogy ennek miért kellett így történ­nie, de számunkra az a fontos, hogy Isten a mi üdvösségünket ilyen halálosan komolyan vette: Fiát adta érte, s ö meg­váltást szerzett. Így lett diadalmas. Ez a Bá­rány üzenetének másik fele. Egyszer feszítették meg, meg­alázott, majd halott volt, de föltámadt. Dicsősége csak egye­lőre elrejtett dicsőség, ámbár követői már itt, ebben az élet­ben „látnak” valamit ebből az isteni ragyogásból, s ez nem is olyan kevés! Milyen lehet a teljesség, amelyet elhoz a visz- szatérő Bárány, a Győztes Ür! Ki állhat meg színe előtt? Így beszél róla az Újszövetség egyetlen prófétai könyve (Jel. 6,16—17). S ő azért akar Meg­váltóvá lenni számunkra itt és most, hogy megállhassunk előtte akkor, ott. Hogy diada­lában részesek legyünk. Kicsoda ez a Bárány? Ö a mi Urunk. Mit üzen? Hogy övéi vagyunk. Megváltott ben­nünket. Nem vagyunk gazdát­lanok, s életünket sem intéz­hetjük úgy, mintha a magunk urai volnánk. Erre szabadít fel Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Bodrog Miklós Jézus az Olajfák hegyén Jézus az Olajfák hegyén •— e jelenet mindig élénken fog­lalkoztatta az egyházművé­szek képzeletét. Feltűnő, mily sok templomunk oltárképén látható ez a jelenet. Az imád­kozó, a halál félelmének kísér­tésével tusakodó Jézus, szik­lás domboldalon, holdas, vagy felleges' sötét éjszakáiban, hát­térben pár olajfacserje s még távolabb az alvó tanítványok. Talán az ragadta meg a mű­vészeket, hogy Urunk oly em­beri e jelenetben, oly közel érezzük magunkhoz ebben a tusában. Hiszen ezt a harcot mindannyiuníknak sokszor meg leéli harcolnunk: Atyám, ne úgy legyem, ahogy én akarom, ‘hanem ahogy Te! S oly sok­szor kiderült már — utólag — hogy amit az Atya akar, az mindig jó. Egyedül az Atya tudja, mi válik gyermekei ja­vára; Ö látja már a dicsősé­ges beteljesedést, amikor mi még csak éji sötétet látunk és félelmes árnyakat. S ilyenkor jó Abba fcgózni, Aki érettünk és helyettünk is megvívta a hit harcát és belesimult az Atya mindig bölcs és hatal­mas kezébe. Három evangélista is felje­gyezte ezt a történetet: Máté, Márk és Lukács. S a negyedik, János hírt ad az imádságról is, ami akkor feltört Jézus szí­véből. Evangéliumának tizen­hetedik fejezetében jegyezte fel János ezt a felséges imád­ságot, amit Jézus főpapi imá­jának nevezett el az egyházi hagyomány. Élete utolsó esté­jén, a tanítványaitól vett bú­csú óráján a Főpásztor nyáját, a Főpap népét az Atya oltal­mába ajánlja. Amint én — úgy ők is! — ez ennek az imádságnak az alaphangja. „Atyám, akiket nekem adtál akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek“... Fiúi mivoltának minden ki­váltságát, jogát, dicsőségét, örömét és boldogságát meg akarja osztani az övéivel. Ügy ölel magához, hogy beleölel az Atya közösségébe. Képes beszéd, de mélyen igaz, hogy Jézus két imádkozó keze egy egész világot fog át s visz oda az Atya színe elé. Jézus virraszt övéi felett. A tanítványok mellükre ejtett fejjel alszanak. Elnyomta őket a fáradtság. Keserű tapaszta­lat, hogy oly kevéssé tudunk viirrasztani, imádságlban, sze- retetben, hűségben kitartani egymás mellett. Még azok mellett is, akik pedig talán a legközelebb állanak hozzánk. Ólomlábakon vánszorognak a percek betegágy mellett, csi- galassan jő a hajnal, s ólom- nehéz a pillánk. Megfára­dunk az imádságban is* hányszor abban, hogy Is­tent hívó szóval építsünk fa­lat a kedves, a testvér köré, akit bűn környékez, aki a sza­kadék szélén jár. — Jó tudni, hogy Jézus vigyáz akkor is, ha mi elhanyatlumk; „Ez az imádság hangzik akkor is, ha elnémul minden emberi szó“j — mondja Jézus könyörgésé­ről a Biblia alázatos szívű tu­dósa, Bezzél. Gecsemáné a győzelem mű-* helye. Itt készült az, ami hús- vétkor nyilvánvalóvá lett: Jé­zus eltéphetetlen egysége az Atyával s ezért diadala bűn és halál felett. S eltéphetetlen egysége övéivel s ezért ezek­nek boldog részesedése áldo­zatának s győzelmének gyü­mölcseiben. Az imádság órái­ban Isten dolgozik. Bont és épít, farag és ábrázol rajtunk és bennünk. Bontja a régit, építi az újat egy-egy szállal is­mét erősebben fonja szívünket atyai szívéhez. Jövendő útját egyengeti. Felkészít a szolgá­latra, a jó cselekedetekre, hogy azokban járjunk. Az Olajfák hegye kis halom csak Jeruzsálem mellett. Jézus mégis szédítő messze látott on­nan. Ellátott egészen az idők végéig. Imádságába vonta mindazokat, akik majd vala­ha a tanítványok beszédére hisznek Őbenne. S ez azt je­lenti: gondolt reám is. Ebben az imádságban mindannyian benne vagyunk. Mindaz, ami utána következett, nagypéntek áldozata, húsvét öröme reám is vonatkozik, nekem is szól. Jézus hűsége virraszt felel­tem is. G.

Next

/
Oldalképek
Tartalom