Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-03-01 / 9. szám
Csak a megtérést kell prédikálnunk? 1 iáilúii élet A prédikáció sokkal több, mint azt sokan gondolják a templomban ülők közül. Nem egyszerűen kegyes elmélkedés az alapige felett. Nem elvont vallási igazságok közlése a gyülekezettel. Nem hangulatos, kedves szónoki beszéd, amelynek célja érzelemvilágunk húrjainak megpendíté- se, kedves templomi hangulat után vágyakozó szívünk kívánságának kielégítése. A prédikáció hallgatása közben történik velünk valami: Isten megszólít minket. És pedig abban a helyzetben szólít meg, amelyben éppen vagyunk. Elmondja, mennyire mélyen vagyunk a bűnben, megmutatja szívünk gyökeres romlottságát. Rávilágít tehetetlenségünkre, arra, hogy nem tudunk magunkon segíteni. De közben megmondja azt is — és ez a döntő mondanivalója —, hogy Jézus Krisztus megváltott minket bűneinktől, meghalt és feltámadott értünk. S miután így feltárta Isten az igehirdetésben a szabadulás egyetlen útját, felszólít mindnyájunkat, hogy higy- gyünk a Megváltó Jézus Krisztusban, térjünk őhozzá egész szívünk szerint, fordítsunk hátat az életünkben mindannak, ami „régi” és kezdjünk Jézussal új életet. Napjainkban sok igehirdetőnek és még több igehallgatónak az a véleménye, hogy itt meg is lehet állni. Az igehirdetés elérte célját, ha a temp- lompadban ülő egyént megszólította és segített neki egyéni élete rendezésében, az Istenhez való megtérésben. Ennek a nézetnek alátámasztására gyakran hallani azt az érvet, hogy ha az egyén valóban megtér, hitre jut, új emberré lesz, akkor az emberi élet minden kérdésére választ kap Istentől és megállja helyét, mint keresztyén hívő ember, az élet minden területén anélkül, hogy az igehirdetés külön foglalkoznék a templomon kívüli élet kérdéseivel. Bármennyié tiszteletreméltó is ez az álláspont, mégsem alkalmas arra, hogy alapja legyen a mai magyar evangélikus igehirdetésnek. Mert bár igaz, hogy az ember döntő alapviszonya az Istenhez való viszony s az igehirdetőnek elsődleges feladata az ige tiszta hirdetésével ennek az alapviszonynak a rendbehozatala, ugyanakkor azonban az is igaz, hogy minden igehallgató egyszersmind tagja bizonyos emberi közösségeknek is. Ahogyan nincs „remete” élet, úgy nincs „remete” keresztyénség sem. korunkban a közösségi élet kérdései rendkívüli mértékben előtérbe kerültek s az embereknek minduntalan szembe kell nézniök olyan kérBACH H-MOLL MISÉJE a Deák téri templomban március 9-én, hétfőn este V27 órakor désekkel, amelyek közösségi lény voltukból adódnak. Elégedjék meg az egyház azzal, hogy az egyéni élet kérdéseit állítja oda Isten igéjének fényébe és ebből a fénycsóvából kihagyja a mai ember izgalmas közösségi kérdéseit? Az evangélikus igehirdető kizárólag csak az Istenhez való viszonyukban szólítsa meg az embereket és ne vegye észre, hogy mennyire küzködnek egyéb kérdésekkel is, amelyekre szívesen hallanák a testvéri igaz szót az igehirdetésben? Ügy gondolom, itt az ideje, hogy kiszélesítsük azt a sávot, amelyre igehirdetésünk fénycsóváját rávetítjük. Sem kényelemszeretet, sem félelem, sem egyéb szempontok nem tarthatják vissza az igehirdetőket attól, hogy — amennyiben az alapige erre módot ad — Istennek az ember közösségi életére vonatkozó szavát is megszólaltassák a szószéken. Milyen kérdések állítandók így ma az ige hatósugarába? 1. A családi élet kérdései Az embernek a családban való helyzete nagyon rászorul az ige megújító hatalmára. A bűn rombolása a házastársak kapcsolatában, szülő-gyermek viszonyban elképesztő. Jézus szabadítását kell hirdetnünk a szekszuális nyomorúságban vergődő házastársak és a nemzedékek problémájával küzkö- dő szülők, gyermekek felé. A férfi és nő, a férj és feleség viszonyában mennyi minden megváltozott az utóbbi évek ben! A „dolgozó nő” jelensége mennyire megváltoztatta a családi élet belső szerkezetét, egyensúlyát! A gyermeknevelés terén sem lehet ma már 20 évvel ezelőtti „pedagógiával” boldogulni. — Miért ne kaphatnának a hívek az igehirdetésekben hasznos testvéri szót a családi élet kérdéseiben? 2. Az emberek helyzete a szocialista társadalomban „Ez a kérdés nem tartozik a szószékre” — vélik sokan. Pedig ez tévedés! Hiszen az igehirdetés hallgatói egytől egyig az új társadalom tagjai. Ebben a társadalomban kell élniök, dolgozniok, szórakoznak. Ha betegek, ennek a társadalomnak az egészségügyi szerveinél keresnek gyógyulást. Ha gyermeküket iskoláztatni akarják, ennek a társadalomnak az iskolái, technikumai, egyetemei és pedagógusai állanak rendelkezésükre. Ha szórakozni akarnak, a mai magyar könyvek, filmek és színdarabok nyújtják a keresett szórakozást. És ha öregségükben esetleg teljesen egyedül maradnak, ennek a társadalomnak a gondoskodása folytán jutnak tiszta, meleg szobához, kielégítő ellátáshoz valamelyik szociális otthonban. — Miért ne térne ki az igehirdetés olykor arra, hogy híveinknek hálás szívvel kell fo- gadniok minden jót ebben az új társadalomban és miért ne lehetne egyszer-egyszer arról is beszélni, hogy a hívő keresztyén ember becsületes munkájával, megbízhatóságával, egyenes, nyílt jellemével, sze- retetből fakadó segítőkészségével, építő bírálatával tehet bizonyságot az új társadalomban arról a Jézus Krisztusról, akitől új életet kapott? Ide tartozik a társadalmi tulajdon megbecsülésének, védelmének kérdése is. Mennyire korszerűtlen és rosszul beállított az az igehirdetés, amely elítéli ugyan a lopást, de egy szóval sem említi, hogy a társadalmi vagyon eltulajdonítása, a közös javak hűtlen kezelése is bűn Isten ellen, — Az egyháznak kell, hogy szava legyen abban a kérdésben is, hogyan lehet igazi közösségi életet élni. Ma egyre inkább a kollektív munka kerül előtérbe az élet minden területén. S az embereknek meg kell tanulniok a közös életet, az önzetlen segítést, a másik természetének elhordozását, a saját érdeküknek a közösség érdeke alá való rendelését. Az egyháznak drága mondanivalója van az igazi szeretetről, amely „nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt és soha el nem fogy”. Miért ne lehetne ezt a keresztyén szerete- tet úgy hirdetni, hogy a közösségi életet nehezen tanulgató mai ember az igehirdetésből komoly segítséget kapjon? zal az igénnyel ülnek be a templompadba, hogy „most aztán maradjon kívül egészen a világ.” Kívül is marad. De közben igehirdetők és igehallgatók nem veszik észre, hogy a leszűkített hatósugarú igehirdetésből vajmi kevés erő, biztatás, útmutatás, tanács árad a mai életben tájékozódni kívánó emberek felé. A kizárólag csak az egyéni keresztyén élet kérdéseivel foglalkozó igehirdetés lehet, hogy jó volt a múltban, de nem jó a jelenben és a jövőben. A sávot, amelyre rávilágít az ige, szélesíteni kell! A templomok ajtaját pedig szélesre kell tárni, hadd hulljon rá az ige drága fénye az élet egész területére. Mert Jézus Krisztus az egész világ Ura. A teremtett világ őbenne áll fenn. ő meg akar világosítani minden embert és minden kérdést, amely az emberi életben felbukkan. A lelkészek tanulgassák hűségesen a szélesebb távlatú igehirdetést. Erőltetés nélkül és őszintén merjenek hozzányúlni — az alapige adta lehetőségek keretein belül — a szélesebb sugarú kérdésekhez is. A hívek pedig, ha ilyen igehirdetést hallanak, ne morgolódjanak és ne forduljanak félre keserű szívvel. Inkább örüljenek annak, hogy olyan igehirdetést hallanak, amely építgeti a hidat a múltból a jelenen keresztül a holnap felé. Tarjáid Gyula Jákób történetének befejezése 3. Az emberiség békéje fi Ezüstvarázs Nagyon sokat beszélünk a? világ békéjéről, az emberiségj békevágyáról. De még mindig j sokan ülnek templomainkban, akik teljesen közömbösek azj emberiség jövője iránt. Egyszerűen nem érdekli őket ez? a kérdés és ha az igehirdetés-J ben előkerülnek ezek a dolgok, megbotránkoznak rajta.? Pedig nincsen igazuk. Az em-i beriség békéjének munkálását? azoknak a szívében kell kez-f deni, akik a templomokban ül-? nek. Ezekben a szívekben kell j elsősorban feloldódnia minden gyűlöletnek, bosszúvágy-Z nak, minden kicsinyességnek! és ott kell eláradnia annak a? derűs reménységnek, hogy Is-i ten is a békét akarja, mertf nem pusztulásra, hanem életre? teremtette az embert. Igenis,! kell a békéről beszélni a szó-í széken is. Persze, nem úgy,í hogy az igehirdető elbeszél al gyülekezet feje felett, hanem í úgy, hogy szavai a jelenlevő-? két szólítsák meg és ébresszék? felelősségre az emberiség jö-| vő jéért. Sok templomban ma még ki-} csit áporodott a levegő. Na-£ gyón keskeny az életnek az aj sávja, amelyre az igehirdető3 rá meri vetíteni az ige reflek_| torát. Ebben az Igehirdetők J mellett a gyülekezeti tagok Isx hibásak, akik legtöbbször az-$r Szép este! Nézd, a márvány felhők erezve lágy szélét ezüstre festi a jámbor holdvilág —- a szél zirrenve surran ezüstsugár alatt, az ezüsílombú nyírek varázsban állanak. A. tó partján jajongón, suhogva sír a sás, súlyos csöppjét leejti a zengő vízmosás —■ a földön égve villog ezüsttallér gyanánt, irigy lombjukat rázva merednek rá a fák. A bástyafokra nádszál ezüsttündért vetett e jótékony varázslat, hogy táncol, leng, lebeg! A tó tükrén ragyogva ezüstvitorla száll, a tó najádja siklik, az ezüstarcú lány. A templom, fönn az ormon, a fényben karcsún áll, ezüstharangja kondul, a hangja holdsugár — ■ a kis harangtoronyban vár némán, álmodén az Isten, színezüstben s a vén harangozó. Mi maradt még hátra Já- kóbnak az életből? Egy-két üres évtized, amelyet bánat és öröm sző át. Meghal igen idős korában apja, Izsák. Temetésén újra találkozik egymással a két megbékélt testvér, Ézsau és Jákób. Azután Józseffel történik végzetes baj. Jákób az idős apák elfogultságával túlzottan szereti kedvenc flát s ez tápot ad József hiúságának. Bátyjai alkalmas pillanatban félreteszik az útból. Először meg akarják ölni, de azután eladják rabszolgának Egyiptomba, apjuknak pedig hazaviszik József ruhájának bevérzett rongyait, mintha vadállat szaggatta volna szét. Jákób ezt a csapást már nem bírja elviselni. Lelkében összeroppan. Nem vár az élettől semmit, csak a halált várja, ahol az akkori általános vélemény szerint majd találkozik a fiával — ha csak szánalmas árnyékalakban is. Aztán jönnek az ínséges esztendők. Egymás utáni években alig van termés és növekszik az éhezés. Jákób elküldi fiait Egyiptomba, ahol bőven van raktározva gabona, de Benjámint nem engedi velük. Nem akarja elveszíteni Ráchel másik fiát is! Az egyiptomi út eredményes, de új aggodalmat támaszt az apában. Az „élelmezésügyi miniszter”, akiben a testvérek nem ismerik fel Józsefet, látni akarja a legkisebb fiút. Az aggódó apa nem hajlandó megválni tőle. Az éhínség azonban fokozódik és nincs mit tennie, el kell engednie a bizonytalanságba Benjámint, másképpen nem léphetnek a testvérek az egyiptomi nagyúr elé. Jákób nem megy velük, mégis jelen van láthatatlanul a drámai pillanatban. József próbára akarja tenni testvéreit, hogy most is olyan önzők, könyörtelenek-e. Benjámint visszatartja. Es ekkor előlép Juda és kész feláldozni magát öccse helyett, csak az hazakerülhessen és meg ne hasadjon a végsőkig megpróbált apai szív. Ez az a perc, amikor József nem bírja tovább tartani magát és sírva öleli magához testvéreit. Aztán haza küldi őket, hogy hozzák el hozzá rég nem látott apját. Az ígéret földjének határán megáll Jákób és áldozatot mutat be Istenének. A válasz nem marad el: éjszaka utoljára szól hozzá életében az Űr. Biztatja, hogy ezzel az úttal is az Ű nagy tervei mennek teljesedésbe, mert Egyiptomban megszaporodik családja és megszületik belőle Izrael népe. Újra találkozik egymással apa és szeretett fia. Teljesült Jákób utolsó vágya: láthatta azt az arcot, amelynek vonásai mögött egy másik drága arc ködlött feléje abból a homályból, ami a síron túl van. Még néhány esztendő és elkövetkezett a vég. Halála előtt megáldotta fiait; tovább adta azt az áldást, amelyet ő is úgy kapott. Hadd fusson tovább az üdvösség előkészítésének munkája, míg el nem jön utódai közül a Megváltó, ö maga még így nem láthatta ezt, de alázatosan belesimult láncszemként a sorba: temessék nagyapja, Abrahám, és apja, Izsák mellé. Talán jobb lerme neki Ráchel mellett pihenme, vagy azon a darabka földön, amelyet ő szerzett meg az ígéret földjéből, de halálában is vállalnia kell életfeladatát: az atyákhoz kell sorakozni aj akiktől átvette a stafétabotot^ a nagy ígéretet. Nem könnyű dolog megöregedni. Hiszen az öregségnek sok lelki és egészségi terhe van. S még a kedvező körülmények, amelyek biztosításáért a mai világban sok szép gondoskodást látunk, sem feledtethetik, hogy elmaradnak az ember mellől régi kedves arcok, tovatűnnek régi kedves órák. Az öregkornak is megvannak azonban a szépségei, csak fel kell fedezni. A kis unoka mosolygó arca és simogató keze vetekszik az ifjúkor vagy a felnőttkor nem egy boldogságával a maga nemében. Amint Jákóbnak, más megpróbált életű öregeknek is vannak szép, fényes napjak Csúnya kifejezés a „vénasszonyok nyara”, de soha nem olyan tiszta, jólesően melegítő a napsütés, mint szeptember végén. Az élet őszén is megvan az „öregek nyara”. Estére kiderül az ég. Az „atyák" sorába tartozik Jákób. ősünk a hitben. Magunkénak valljuk Jánossal, Pállal, Szent Ágostonnal, Lutherral. Lelki elődeink, hitbeli atyáink felénk áradó hatása ma is élő —. akár a Bibliából, akár az egyház történetéből, akár személyes ismerőseinket takaró sírokból lépnek elénk. Jó a társaságukban időzni. Ezt tettük most mi is néhány héten át ezekkel az írásokkal. „Távoli élet” *- készakarva adtuk ezt a címet Jákóbról szóló sorozatunknak. Mert csak látszólag távoli. Csak időszámításunk ékel közéje és közénk legaúbb 3000 esztendőt. Valójában közeli élet, mindannyiunk élete, tele örök emberi kérdésekkel. És a személyes élő Isten mai közelségével! Vidor Miklós 2 Veöreös Imre .iiuniinuii!!iiiiiiiiiii!iuuui!iU]!]ii)i!iiiiiuiii!imiiiiiii!iiRmiiiiiii!i(niuiiini!!nni!i!intnii!iiiiimiiiniii!ini!iiiii)iniiiimiiiitmnmiii!!i!i!fiiiiimiiiiii!iiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiini AZ ÉGÓÁLDOZAT ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROG GYULA in. Dehát kicsoda voltaképpen ez az asszony? Ha erre a kérdésre nekem kellett megtalálnom a feleletet, — amint hogy áz életben egyik ember a másik számára gyakran válik kérdéssé és feleletté — feladatomat ő maga semmivel sem könnyítette meg. Legtöbbször csak egy-egy üdvözlő szót váltottunk egymással s napok teltek el úgy, hogy az asszony nem került szemem elé; mert egyébként nem szívesen jártam keresztül a hentesbolton. Párszor megesett, hogy a szomszédok szóba elegyedtek velem, s láthatólag szívesen hallottak volna valamit házigazdáimról... S az is most jut eszembe, hogy e szót „zsidóhentes” nem Walkernétől hallottam először. Lakásom felől érdeklődtek a minap s válaszomra hangzott a felelet: „Ügy, szóval a zsidóhentesnél?...” S anélkül, hogy közbeszólhattam volna, tovább kérdeztek: „S Walkerné? ... Mi van mostanában vele?” Amire persze — mit is tehettem volna egyebet? — valami általánosságot mormoltam és sietve ajánlottam magam. Megéreztem, hogy ez az asszony és a sorsa — ugyan miféle sors? — nem illik bele akármi trécselésbe. Csak azt nem tudtam, miért? Ezután történt, hogy egy este összetalálkoztunk a „Pro Izrael” egyesületben; ez az egyesület azt tűzte ki céljául, hogy előkészíti a talajt az Izraelhez való helyes viszony kialakítása érdekében. Egyik könyvtári kartársam vitt el ide s nem kis csodálkozásomra pillantottam meg a jelenlevők között Walker- nét. S azt is mindjárt észrevettem, hogy nemcsak úgy véletlenül tévedt ide, hanem otthonosan .viselkedik, mint aki a dolgokban jól kiismeri magát. A teremben csak némán köszöntöttük egymást, de azután úgy esett, hogy együtt indultunk hazafelé, beszélgetésünk az este hallottak köré szövődött. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez”, — ez volt az előadás címe. Ehhez kapcsolódva kifejtettem azt a véleményemet: hogy ez nem olyan egyszerű dolog. Hiszen a most felnövő ifjúság jóformán nem tudja, hogy kiről s miről van szó és személyes találkozás nélkül elvont eszméket szeretni nagyon nehéz. Walkerné azonban így felelt: „Egynéhányon azért hazatértek az elhurcoltak közül; legalább ezekkel kell éreztetni, hogyan érzünk irántuk. S ha egyéb nem történik is, mint annyi, hogy közülünk egy páran rádöbbennek a valóságra, már ez is nagy eredmény.” Amíg beszélt, oldalról ránéztem s láttam, hogy arról a döbbenetről szól, ami őt magát is egészen betöltötte: az iszonyatról a felett, hogy mire képes az ember. Már a nyelvemen volt a kérdés, hogyan került a „Pro Izrael” egyesület tagjai közé. Közben azonban hazaértünk; szállásadónőm ajtót nyitott s a lépcsőházban jóéjt kívántunk egymásnak. Azóta két hét telt el s újabb beszélgetésre nem került alkalom. Ma azonban,... hogy a nappaliba léptem, szemem önkéntelenül végigszaladt a könyvespolcon, — magamfajta könyvmolynál ez már természetes — s megakadt egy hébemyelvü feliraton. Ez már a szakmámba vág s anélkül, hogy tolakodó lennék, megkérdezhettem: „Hogyan került ide ez a héber könyv?” — „Annak története van” — mondta Walkerné. Lehetett valami a tekintetemben, ami több volt, mint kíváncsiság, mert kis szünet után hozzátette: „Majd egyszer elbeszélem." Alkonyodon, s ahogy a tükrös asztalka előtt álltunk, ránk telepedett a ház csend je, hallhatóan, szinte, mint egy hang a túlsó partról s én szóltam: „Kérem, most.” S akkor beszélni kezdett. Beszélni? — Nem, ez nem egyszerűen elbeszélés volt; a múltat idézte fel. Nem úgy, mint akiből ellenállhatatlan áradatként tör elő a szó („Kedves Uram, ha az a dolog a gyermekkocsival nem jön közbe.,.”), hanem, mint aki sötét aknába szállott alá, felhozni, amit az omlás betemetett. Lassan beszélt s hosszú szüneteket tartott. Szótlanul figyeltem, éreztem: nem illő közbeszólanom. A hallgatás perceiben az óra ketyegésén percent az elfolyó idő. Az idő mindig: ítélet és kegyelem. ítélet már, még kegyelem. „Egy pillanatra, megbocsát, egy pillanatra” — mondta akkor és elsietett. En nem hallottam a csengetést, mint ahogy az ember bánya mélyén nem hall semmit a külvilágból. Pedig nyilván érkezett valaki. Walker úr talán, vagy valaki más. S csakugyan pár perc múlva beszólt, de már útrakészen, hóna alatt egy kis elsősegély dobozzal: „A szomszédba hívnak, balesethez, egy kisgyermek leforrázta a kezét. Ez még olyan háborús megszokás, hogy ilyenkor engem hívnak” — tette hozzá egy halvány mosollyal. Látszott rajta: visszatért ismét a mába s gondolatban nyilván már ott jár a gyermek mellett. Beszélgetésünk megszakadt. Bár annak alig lehetett nevezni; csak ő beszélt, én hallgattam. Bár. ha a beszéd egy másik formájának lehet nevezni azt, ha valakire hallgatunk, akkor ez beszélgetés volt a javából Mikor elsietett, nem mondta: várjon rám, mindjárt jövök. S azt sem: legközelebb majd folytatjuk. Mégis a dolog úgy festett, hogy remélhettem: erre még visszatérhetünk. Mintha ígéretet kaptam volna a történet folytatásához. Annyi már eddig is kétségtelen: komor történet lesz ez nagyon. Egy komor történetből is előtörhet azonban a fény, mint kemény kőből csiholt fellobbanó szikra. Akkor azt mondtam magamban: most, most mindjárt meg kell tudnom a folytatást. Már csak Walkerné miatt sem szabad várni vele. Aki ilyen élményeket újra napvilágra mer hozni, az önmagát, legtitkosabb bensejét tárja fel, •— mint ahogy feltárul teste annak, aki szül. A feltárult kaput be kell zárni mielőbb, hamar. De nem előbb, amíg valaki más is e titokba beavatást nem nyer. S e Ueavatott én leszek. Keddi napon beszélgettünk, szerda és csütörtök munkában telt el s egy péntek esti meghívást nem tudtam elhárítani. Tizenegyen jöttünk össze egy törvényszéki bíró házában, házi sonka s könnyű mózeli bor mellett. A háziak muzsikáltak: egy francia barokk trió csendült fel s Couperin egy fuvolaszonátája s a végén egy Mozart-darab. E derűs világfiak szellemes csevegésében máskor oly élvezettel vettem volna részt. Most azonban a sonkáról valami más jutott az eszembe: „Egy fél font marhahúst kérek!..Mozart hangjait oly visszásán verte vissza egy feldúlt világ („Maga lesz a zsidóhentes! a zsidóhentes, haha”). — A törvényszéki bíró valami bizánci mozaikokról értekezett, de nem tudott vele lekötni. Inkább arra lettem volna kiváncsi, vajon elítélt-e annakidején csak egy zsinagóga gyújtogatót is, illetőleg elítélte volna-e... (Folytatjuk)
