Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-02-22 / 8. szám
KP. BÉRM. BP. 72. XXIV. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM. 1959. FEBRUÁR 22. ÁRA: 1.40 FORINT c/t kuupjeiii Qtyülzkezet ünnepe „Egy gyülekezet számára mindig öröm, ha temploma új köntösbe öltözik, ha egyre méltóbbá válik külső formájában is arra, hogy benne Isten igéjét hirdessék és a szentségeket kiszolgáltassák. Ezért van ma örömünnepe ennek a gyülekezetnek. Áldozatok árán is szebbé tette templomát. Hiszem, hogy azért, mert szereti templomát és mindazt, ami benne történik. Szeretnünk is kell. Hiszen itt találkozunk Istennel. A mai igében — a samáriai asszony történetének egy részében (János 4,19—30) — arról szól mégis Jézus, hogy lesz egyszer olyan idő, amikor nem lesz templom többé, mert a templom betöltötte a szolgálatát. Igen, lesz ilyen idő, de nem ebben a világban lesz. Amíg ez a világ áll, Isten gondoskodik arról, hogy álljanak a templomok. Egyszer azonban eljön az idő, amikor — mint Jézus mondotta — sem Jeruzsálemben, sem a Garizim hegyén nem imádjuk Istent, hanem templom nélkül imádjuk őt. Amikor ez az idő eljön, akkor majd Jézus Krisztus ítéletének meghallgatása után Isten színe elé kell állnunk, hogy öt színről-színre lássuk. Üj ég és új föld lesz akkor. Együtt fogjuk imádni Istenünket hófehér ruhában. Életünknek ezt a végső célját a Biblia „templomnélküli városnak” nevezi. Ez a templom azért épült, hogy ennek a gyülekezetnek a tagjai megérkezzenek oda. Sokan, minél többen. Fz a templom és minden templom utal a templomnélküli városra, az örökélet, az üdvösség felé. Csupán azért, hogy az élet hétköznapi gondjaiból egy kissé kikapcsolódjunk, nem érdemes templomot építeni. Azért érdemes csak templomot építeni, hogy a mindennap gondjai és feladatai között élő ember eligazodjék a földi életben, betöltse rendeltetését családjában, munkahelyén, népünk körében és mindazokban a kérdésekben, melyekben Isten felelőssé teszi ma az egész emberiséget és az igéből élve egyszer megérkezzék a templom- nélküli városba, az örök üdvösségbe. Addig is, amíg oda megérkezünk, nem mindegy, hogy itt, ebben a templomban hogyan hallgatjuk az evangéliumot, hogyan éljük meg az életben a hallott igét. Mai igénkben Jézus a temp- lomozó embert kétfelöl is súlyos ítélet alá veszi. Megítéli a samáriaiakat. Ezek a templomosok a próféták közül csak Mózest fogadták el. Akik Mózes után jöttek, Ezsaiás, Jeremiás és a többiek, nem kellettek nékik. Betokosodott emberek voltak. Lecövekeltek egy bizonyos ponton és nem engedték meg, hegy Isten friss, új üzenetet adjon nekik. Megítéli Jézus a zsidókat is. Ezek olyan templomozók, akik az egész Bibliát elfogadták, de akiknél külső formasággá vált az egész kegyesség. Betokozódás és formalizmus. Ez a két nyomorúság kísérti a mai keresztyénséget is. Talán ti is ismeritek azoknak a felfog isit, akik mindig csak a múltba néznek, akik azt hajtogatják, hogy régen milyen más volt az egyházi élet, hogy ami j azóta történt, az mind csak nyomorúság, tévelygés. Amikor arról tanítunk templomainkban, hogy miképpen kell élnünk ma, mit kíván Isten a keresztyén embertől ma, arra csak azt mondják: újmódi, modernkedés. A múltban sok szép dolog is volt. A múlt ért/5Ie/)i+/57 vo 7 A múltból azonban mégsem lehet megélni. Keresztyénségün- ket ma kell élnünk, félelem nélkül, hittel és reménységgel. Isten őrizze az egyházat a betokosodástól. A zsidók vallásossága formális volt. Vigyázzunk, hogy templomozásunk, egész kegyességünk ne váljék valahogy üres csigahéjjá. Lélekben és igazságban imádjuk Istent! — mondotta Jézus. Sokan természetesen úgy értik ezt, hogy a templomra nincsen szükség, mert egy madárdalos tavaszi reggelen az erdőben is találkozhatunk Istennel. Nem, ezen a világon szükségünk van , a templomra. De arra nincs semmi szükségünk, hogy templomozásunk üres formává váljék. Üres forma a templomozás, ha azt hisszük, hogy vele beköthetjük Isten szemét. Lehetetlen dolog letérdelni az oltár elé úrvacsorához és közben azon gondolkozni, hogyan folytassam az életemet ott, ahol elhagytam. Isten a templomból megújult életű, tisztáséivá, kötelességteljesítő embereket akar a hétköznapi életbe küldeni. Isten azt üzente most ennek a gyülekezetnek: merjetek elszakadni a múltba visszahúzó, a külső formaságokban élő kegyességtől. , Mit ad nekünk Jézus? Isten lélekben és igazságban való imádását. Azt akarja, hogy Isten Szentlelke formálja újjá szívünket és lelkünket és azzal imádjuk Istent, de igazán. Űrvacsora vétele után ne nyugodj addig, amíg fel nem számolod életedben mindazt, ami bűn, romlottság, ami a templom nélküli városból, az üdvösségből kizárhat. Hányán mondják, hogy a keresztyének is éppen olyanok, mint a többi ember. Évp úgy elválnak, épp úgy békétlenkednek, épp úgy vétkeznek. Isten olyan keresztyénekké a.kar formálni bennünket, akik igazán imádják őt, akik igazián élik az evangéliumot. Nem csak otthon, hanem mindenütt! A munkahelyen, nemzetünk építő munkájában, szeretettel és segítőkészséggel. Ne mondjuk, hogy a lelkész politizált, ha arról beszél, hogy ne legyenek agyonbombázott városok és legyen béke. Ma Isten azt várja tőlünk, hogy az evangéliumot az egész világ számára éljük az ő dicsőségére, de igazán, hazugság nélkül. Ne felejtsétek: azért áll a templom, hogy életetek megújuljon, hogy lélekben és igazságban igazán tudjátok imádni Istent, hogy egyszer ennek a gyülekezetnek is minden tagja megérkezzék oda, ahol már nem lesz szükség többé templomra.” Ezt az igehirdetést a kispesti gyülekezetben mondotta el Káldy Zoltán püspök a templom renoválása után tartott hálaadó istentiszteleten. Abban a | nek névsora a nevek hosszú isgyülekezetben, amelynek aránylag rövid, időben alig több mint fél évszázadra tekintő története a templomért viselt fáradozásról beszél. Maga a község mindössze tizenhárom esztendős volt, amikor 1393-ban az evangélikus- ság szervezkedni kezdett. Üjabb tizenhárom esztendő s az önállósulás útjára léptek. Addig a pesti egyház, majd a fasori lelkészi kör gondozta a kispesti híveket, mert ide ké- rezkedtek be filiául. Kaczián János gondozta, vagy gondoztatta kiküldött segédlelkésszel, vallástanárokkal a híveket. Egyre szaporodtak az istentiszteletek az iskolateremben, majd a református templomban s a községtől a század első évében kapott telek, mint világító tábla vonzotta a templomépítés ügyénez a híveket. A hívek is egyre szaporodtak. A község, mint a Pestet körülvevő peremvárosok mindegyike, az iparosodás terméke. Üzemek, gyárak nőnek itt is, ott is s köréjük telepszik a lakosság. Egy-két évtized alatt a hívekből nemcsak ezret meghaladó gyülekezet lett, de idők folyamán kibocsátotta magából a pesterzsébeti s a pestlőrinci gyülekezeteket is. Az élet rohamos növekedése, a fa friss ágaiként növő utcák között csendes, szívós, imádkozó és áldozatos egyházi élet húzódik meg. Sohasem lendült a mutatós gyülekezetek sorába, de a templomért viselt csendes áldozat példájává nőtt. A presbiterek, a gyülekezet vezetőimétlődésében évtizedes hűség •ről, kitartásról beszél s bizonynyal arról, hogy nem volt hiábavaló a sok áldozat és imádság, mert sokaknak lett lelki otthonává a gyülekezet, a templom. Nemcsak szállás, átfutó alkalom, hanem otthon. A gyülekezet története valóban a templomért viselt fáradozás története. Első önálló lelkésze, Máté Károly szervezi hozzá a híveket buzgó adakozókul. 1906-ban tervezik meg, de csak 1924-ben jutnak el az alapkőletételig. Felszentelése 1927-ben történt. Máté Károly akkor már betegeskedik s mint aki immár pontot tett élete szolgálatára, 1928-ban megindult a templomnélküli város felé. Nandrássy Elek lelkészkedése alatt folyik tovább a gyülekezet belső csendes élete, de nem templom-gond-mente- sen. Az építésből fennmaradt adósságot törlesztgetik évekig. Már-már ott tartanak, hogy a templom iránti féltő szeretet nemcsak emészti, de megemészti a gyülekezetei, de Isten mindig buzgó áldozatra vezette a híveket s lassan minden kérdés megoldódott, az adósságot kifizették. Közben az idő rágta, a háború pedig súlyosan sebezte a templomot. Belső festés, orgona és harangok beszerzése a nagyobb stációi a templom köré rajzó gyülekezetnek. Most, amikor a kerület püspöke, a. hálaadó ünnepen megállt a templom előtt, Sándy Gyula első temploma megújult külsővel fogadta magába az örvendező hívek seregét. Az igehirdetés szavai a templomépítés és renoválás tényei mögé hatoltak, a szíveISMu mus» ha Üj színe újságunknak, hogy a böjti számokban vasárnapi istentiszteletünk liturgiájának bevezető (introitus) zsoltárát jelképesen ábrázoljuk. A mai zsoltárt az Isten kegyelmére szemjazó ember énekli. Ezért hajlik az üres kehely Krisztus jele felé. Ezentúl a „Szenteld meg az ünnepnapot” rovat fejléce is a textus üzenetét szólaltatja meg. Ezért van rajtuk a golgotái kereszt felé vezető út, ezért marad el Krisztus mögött ezen az úton a „bezáriflt samáriai szív”. két, az életet, a ma szolgáló keresztyén embereket keresték. Bizonnyal nem ürességben csengő szavak voltak. Az istentiszteletet követő díszközgyűlésen Nandrássy Elek lelkész szólt a renoválás áldozatáról, délután pedig a gyülekezet szeretetvendégsé- gén Korén Emil, az egyházmegye esperese köszöntötte a hálaadó gyülekezetét s tartott előadást. Koren Emil ÚJ BARÁZDA Vetéseinket még javarészt he borítja. A tél fagya csontkézzel dermeszt minden életet. De lehet, hogy mire e sorok meg. jelennek, már tavaszi napsugár csillan a fénylő fatörzseken. S a felengedi földbe tavaszi szántáson fényes ekevaí hasít új barázdát. Falvainkban is sokfelé valami új van születőben. A szövetkezeti gazdálkodás mozgalma egyre szélesebb köröké’ mozdít meg. Egyre nyilvánvalóbb, hogy népünk mező- gazdaságának fejlesztését csal a leghalad ottabb, legfej le ttebt gazdálkodási módszerekkel le hét előbbre vinni. A mezőgazdasági munka gépesítése világ, szerte hallatlan tempóban fejlődik. Komoly tudománnyá válik a földművelés, igazi nagyvonalú termeléssé. Ez pedi| szakképzett munkásokat és jc felszerelést kíván. Mindé; pedig csak a társas gazdálkodás módján valósítható meg eredményesen. Ez az az új, ami nálunlí sokfelé már megvalósult, sokfelé azonban csak születőber van és sokan még csalt ismerkednek vele. Mindaz, ami úi gyakran meghökkentő, sok emberben megtorpanást, bizalmatlanságot kelt. Pedig e: nem rendjén való s különösei nem a keresztyén ember életében. A reformált egyházak ke- resztyénsége éppen úgy jöti létre, hogy őseink bátran számot vetettek a régivel és bízó. dalommal léptek a reformáció újnak látszó — valójában nagyon is ősi, eredeti —, útjára. Valamiképpen hit-kérdés is ez. Van-e bennünk elégendő bizo- dalom a történelemformáló Istenben, aki sokszor új, szokatlan ösvényeken vezeti gyermekeit. Ezt a kérdést fel kell vetnie mindenkinek magában egyszer. Evangélikus népünknek ezen a területen nem is kell olyan új úton járnia, ahol ne találna biztató, serkentő nyomokat olyanoktól, akik előtte jártak. A dániai Grundtvig evangélikus lelkész vagy ötven év előtt már a társas gazdálkodás útjára vezette népét. „Gazdag parasztok országa” címen már a harmincas években jelent meg erről lelkes hangú híradás, amit persze akkoriban agyonhallgattak. S a hazánkfia, Tessedik is ebben az irányban kereste a földművelő nép felemelkedésének útját az alföldi szikes tájakon. Ma már nem is kell ilyen távoli példákért mennünk. Körülöttünk, közvetlen szomszédságunkban, a szocializmust építő országokban a kezdet nehézségein túljutva, virágzó mezőgazdasági termelés bontakozik ki. S nyomán soha nem sejtett jólét vár azokra, akik merték bátran vállalni az új életformát. Némelyek talán úgy vélik, hogy himporát, szépségét, a természet őserejével való közvetlen kapcsolatát veszíti a paraszti élet az új termelési rendben. Nagy tévedés! Aki igazán ismeri, tudja, hogy a „paraszti idill” a népszínművek talmi csillogása, merő hazugság. Aki erről közvetlen tapasztalatból nem győződhetett meg, olvassa Tömörkény, Móra s az újabbak közül Veres Péter és Szabó Pál írásait. Darvas József már évtizedekkel ezelőtt feltárta regényeiben, színdarabjaiban parasztságunk igazi életét. Nem szépségét, legfeljebb nehéz és kilátástalan voltát veszíti el a paraszti élet, ha a korszerű módon való gazdálkodás útjára lép. Ne féltsük gyülekezeteink életét sem ettől az újtól, átalakuló mezőgazdasági életünktől, szövetkezeti falvainktól. Akiben ilyenféle aggodalmak élnek, az elfeledi, vagy nem tudja, hogy az egyház nincsen társadalmi vagy gazdasági rendszerekhez kötve. Mióta Urunk elküldötte tanítványait minden népekhez az evangélium hirdetésére, már sokszor és sokféleképpen megváltoztak az emberi együttélés formái és feltételei. Az is feladatunk, hogy mind e változásokban azt támogassuk, ami emberibb'életet, felemelkedést, jólétet jelent sok ezereknek. Amikor Jacquard másfél század előtt feltalálta a szövőgépet a takácsok összetörték, mivel kenyerüket féltették tőle. Nem sejtették, hogy e találmány, mint annyi más hasonló, jelentős állomás az emberiség .haladásában és beláthatatlan fejlődés, jólét kezdetét jelentheti. A hit bátorsága éppen abban van, hogy felismeri az újban a jobb jövő lehetőségét és segíti kibontakozásában. Üj barázdát szánt az eke. A jövendő azoké, akije bátran be- leállanak ebbe a barázdába. S ebben pásztori tanáccsal egyházunk is segíteni akarja őket. Hogy az új szántás sok és jó gyümölcsöt teremhessen egész népünk s benne egyházunk javára és örömére. G. Gy. Egyházunk küldöttsége Becsben Káldy Zoltán püspök és dr. Pálfy Miklós teológiai akadémiai dékán február 13-án Becsbe utaztak, hogy ott megbeszélést folytassanak a Lutheránus Világszövetség képviselőivel. I \ íslenemlékezieíése „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak.” (Zsoltár 25, 6.). Böjt második vasárnapján ez a könyörgés hangzik fel a világ keresztyén oltárai előtt. Feledékeny emberek imádkozzak. Mi és a hozzánk hasonlók, akiknek a gondolata ezerfelé csapong és akiknek olyan könnyen kihagy az emlékezete, különösen akkor, ha szívesen is hagyjuk a feledés homályában elsüllyedni azt, ami terhelő reánk nézve. Nem orcátlanság hát tőlünk, hogy azt az Istent emlékeztetjük, aki nem feledékeny? Mert az ö emlékezetéből nem esik ki máról holnapra az, amit ellene és egymás ellen elkövetünk. Itéletes dolog az, amikor az Isten emlékezete frissen tartja mindazt, amit mi akár esendő természetünknél fogva, akár szándékosan kihullatunk feledékenységünk rostalyukain. A saját ítéletünket idézzük fel, amikor Istent emlékeztetjük. Ezért imádkozunk ma úgy, hogy Isten az ő irgalmasságáról emlékezzék meg. Nem arra számítunk, hogy majd csak elfelejti, amire mi sem szívesen emlékezünk, hanem abban reménykedünk, hogy kegyelmessége nagyobb az emlékezetében felgyülemlett vétkeinknél. Tehát amikor a keresztyén gyülekezet szájára veszi ezt a régi könyörgést, gyónássá válik az ajkán. Azt valljuk benne, hogy elvesztünk, ha Isten másról emlékezik velünk kapcsolatban, mint kegyelméről. Nem veheti ember ezt a könyörgést az ajkára anélkül, hogy ott ne rejtőzzék szívében ennek a zsoltárigének a folytatása: „Ifjúságom vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg!” Olyan oltárok előtt imád- kozzuk ezt a zsoltárverset, amelyeken ott a feszület, hogy a gyülekezet egy pillanatig se feledhesse el, hogy egyszer az Isten mind számbavette a bűnt, az igazságról és az ítéletről emlékezett meg és az ítéletet végre is hajtotta engedelmes Szolgáján, Jézus Krisztus Urunkon, ö pedig „nem volt engedetlen”, ahogyan Ezsaiás próféta mondja, hanem alázatosan igazat adott az Isten emlékezetének mindazokért, akik valamikor is rászorulnak arra, liogy ne az igazságos ítéletről, hanem irgalmasságáról emlékezzék meg velük kapcsolatban az Isten. „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mrt azok öröktől fogva vannak!” Ez a könyörgés or- cátlanság és ítélet-fel''1 ézés mindaddig, amíg a feledékeny ember Isten feledékenységére spekulál benne, de üdvösség- imádság lesz, mihelyt Isten Szolgájának, Jézus Krisztus Urunknak értünk vr’ó áldozatába emlékezve emlékeztetjük 1st mt. „Ti, akik az Urat em^lmzfetitek, ne nyugodjatok!” (Ezsaiás c Fehér Károly
