Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-02-22 / 8. szám
Imádsággal minden jobban megy... EMLÉKEZÉS SZÉKÁC A „legnagyobb magyar falunak”, a földesúri önkény elől a tiszántúli részekre menekült zombaiak által alapított Orosházának, volt szegény magyar tímárja Székács János, ez a dédapja után Liptóból származó szorgalmas iparos, aki éjt nappallá téve dolgozott, és mégsem tudta megfelelően eltartani népes családját. Ebbe a gondokkal küszködő kis községbe született bele 1809 február 2-án a kis Székács Jóska, növelni édesanyjának, született Plentor Évának töméntelen gondját. Ifjúsága A „kis Székács” első esztendőiről semmiféle feljegyzés sem szól, csak elemista koráról emlékezik ő maga imigyen: „Elemi iskoláimat Graff József alatt kezdtem meg 1815-ben, és 1818-ban Raksá- nyi Imre alatt folytattam. Kicsiny lehettem, mert nevem „kis Székács” és „kis Jóska” volt. Nem lehettem Utolsó gyerek az iskolában, de erősebb oldalam nem a magolásban, hanem a figyelésben, a felfogás könnyűségében és a bátorság és a bizalmasság bizonyos nemében állhatott, mely szerint éppen nem féltem sem tanítómtól, sem o közönségtől, ha felelnem kellett. Hogy iskolapajtásaim szerették, azt onnan tudom, mivel sohasem voltam ennivalónak szűkében, hanem minden pajtás örömest osztotta meg velem falatját, úgyannyira, hogy testvéreim otthon mindig találtak valami ennivalót a tarisznyámban”. A kis Székácsot időközben édesapja Tótkomlósra is elküldte, hogy a magyar anyanyelv mellett szlovákul is meg tudja értetni magát, hiszen az apja műhelyében segítőnek szánt kis Székácsnak élete későbbi folyamán majd a környező szlovák lakossággal is érintkeznie kellett volna. A tímárság elsajátítására Gyulára indultak a kis Jóska gyerekkel, de a kis tímárinasje- löltet szállító szekér összeakadt a faluvégén Szigethy János urammal, Orosháza lelkészével, aki ugyancsak^cso- dálkozott, hogy az éleseszu, 'de vézna kis Jóska, apja minden eddigi fogadkozása ellenére, nem iskolába kerül. Apja a nagy szegénységre hivatkozott, de Szigethy uram addig magyarázkodott, amíg Jóska mégsem ment Gyulára, hanem egy kicsit későbben a mezőberényi gimnáziumba, mert aki csak tehette orosházi, összefogott a rendkívüli értelmű gyermek taníttatása érdekében. A mezőberényi küzdelmes napok gyorsan elrepültek és a kis Székács tudományokban megerősödve, a latin nyelvben különösen jeles lévén, az elé a válaszút elé került, hogy merre is induljon tovább? Mezőberénytől — Londonig Megint a rokonság, a nagytiszteletű úr, meg volt tanítói fogtak össze és került Székács József Sopronba az Ihász- családhoz oktatónak, az iskolába pedig tanulónak. Szerencséjére már odahaza a nagy Tessedik leánya, Miko- layné megismertette a német nyelvvel, aminek Sopronban igen nagy hasznát vette munkájában. A Berzsenyit is nevelt Sopron iskoláiban is eminens volt a kis Székács, pedig amíg a többi diák napi négy órát tanult, addig ő még öt órát vesződött az Ihász-gyerekekkel, de ebből megvolt az a haszna, hogy a német nyelvet tökéletesen megtanulta. Székács soproni időzése alatt majd mindennapos látogatója volt Kis Jánosnak, a jeles nyelvész és költő hírében álló püspöknek, Berzsenyi keresztkomájának, felfedezőjének és segítőjének. Ezekben a napokban ismerkedik a francia nyelvvel és ezzel együtt az igazi felvilágosultsággal, és nem utolsósorban a műveltebb nemzetek s az ókor irodalmával. Székács iskoláinak elvégzése után Besztercebányára utazik, ahol is az akkori bányakerületi püspök, Lovich, szívesén maga mellé emelte volna káplánnak, de ő arra hivatkozva, hogy tanár szeretne lenni, elhárította a meghívást Székács ide-oda utaztában megfordult az ország „anyavárosában”, Pesten is, de erről szinte alig emlékezik, mert költségekre nem futván csak az utca forgatagát bámulhatta meg, hiszen mint írja: „pénzemből annyira kifogytam, hogy szülőföldemre két váltó krajcárral tértem háza”. Mi is lehetett volna egy a tanulmányait még be nem fejezett szegény, orosházi diák abban az időben, mint megint csak nevelő. Most egy dúsgazdag szerb családhoz, a Niko- lics-familiához kerül Temesvárra, majd Karlovicra. Barátságra lép a karlovici püspökkel s megtanul szerbül és ógörögül. A szerb nyelv ismerete a magyar nyelven sikeresen irodalmárkodó Székácsot jeles fordítónkká tette, sorra Ülteti át magyarra a délszláv népek népköltészeti remekeit. Tanítványával, a nábobi gazdag Nikolics-fiúval Eperjesre is elkerül, ahol szorgalmas látogatója lesz a jogakadémia előadásainak. Eperjesi tartózkodása idején Székács ellátogat a közeli lengyel vidékekre és felkeresi Krakkót is. Ez az európai hírű, csodálatosan szép építészeti emlékekkel bíró egyetemi város, gazdag kultúrájával olthatatlan vágyat gyújt lelkében, hogy messzibb vidékekre, országokba is ellátogasson és addig kuporgat, amíg 1835 kora tavaszán Berlinbe indulhatott. Berlinből Hamburgon át Londonba is ellátogat és bekalandozza Nyugat-Európa nevezetesebb városait. Pesti magyar pap A világlátott, tudásban gazdag, tapasztalt és nagyműveltségű ember azokban a napokban került vissza hazája fővárosába, Pestre, amikor a nemzeti újjászületés lázas óráiban a lelkes hazafiak arról tanakodtak, hogy a szlovák-, illetve német nyelvű pesti evangélikus egyházak mellett életre hívják a magyart is. A választás rögtön Bajza és Toldy barátjára, Székács Józsefre esett, aki a sokkal jövedelmezőbb Nikolics-házi nevelői állás helyett vállalja a nagyon is szerényen díjazott magyar lelké- szi állást és örökre eltemeti álmát, hogy pedagógus, híres nevelő lehessen. Pesti lelkészkedése szakadatlan küzdelmek sorozata, de ragyogó szónoklataival, szívós munkásságával lassan kiharcolja, hogy a pesti magyar evangélikus egyház lesz a főváros egyik legtekintélyesebb gyülekezete. Székács nevéhez fűződik az önálló budai egyház megalakulása is, és a katolikus klérus minden ellenkezése, fondorlatoskodása ellenére a Várban épített budavári templom felépülte is, amelyet akkor bontottak le, amikor a ma is álló Bécsikapu téri templom elkészült. A Bécsikapu téri templom sorsa, mintha csak jelképezné Székács küzdelmeinek mosto- haságát, és végül való győzelmét, hiszen ez a szép templom egyszer az esztelen német hadvezetésnek, máskor pedig az ellenforradalmi eseményeknek áldozatul esve megint-csak újjáépült és" diadalmasan hirdeti az élet, a haladás erőinek győzelmét. Kossuth bizalmasa Székács az 1848—49-i szabadságharcok idején Kossuth bizalmasaként a reformátusokkal közös protestáns kiadványt szerkesztette. Lapjában arra kérte lelkésztársait, hogy a harangokat ágyúöntés céljára bocsássák a nemzet rendelkezésére. Mint hazájának hű fia, I együttérzett a magyar néppel, I Írásban, szóval és tettel buz-1 dított az igaz ügy mellett. A szabadságharc bukása után kénytelen volt Orosházára menekülni, ahonnan csak 1851- ben tért vissza Pestre, egyháza élére. A katonai bíróság megidézte, és szabadulását csak annak köszönhette, hogy a német lelkész, Láng uram erősen kiállott mellette. A császári reakció legesztelenebb terrorja alatt Székács azon fáradozott, hogy az üldözöttekhez elvigye a vigasztalás és a segítés egyhületét. Amikor a „világ legbátrabb embere”, Noszlopy Gáspár, ez a példátlanul vakmerő forradalmár, akit a császáriak még Kossuth Lajosnál is jobban gyűlöltek, hóhérai kezére jutott, Székács akkor is teljesítette vállalt hivatásából folyó kötelességét és az Űj épületből a mai, úgynevezett Haller- piacig — akkor Ferencvárosi temetőbe tüzérségi fedezettel kísért hazafi mellett annak végóráiban a hit vigaszát •nyújtotta. És hol van már az akkor hatalmas császári ház, amelynek pusztulását Noszlopy az akasztófa alatt is fennen hirdette, mert hitt, bízott a nép, az igazság elkövetkező diadalában. Amikor kerek száz esztendővel ezelőtt a császáriak a Thun-féle pátenssel még inkább gúzsba kívánták kötni nemzetünket, a rendkívüli intelligenciája ellenére is először megtévesztett Székács lett az az ellenállás vezére. Az „ország papja“ Székács mindig, mindenütt ott volt, ahol népe, nemzete felemelkedését szolgálhatta. Csodálatos szónoki készsége, magas műveltsége még ellenfeleit is elismerésre késztették, hiszen a niklai temetőben felavatott Berzsenyi-emlékmű létrejöttekor elmondott beszédéért nevezte őt a katolikus egyház egyik nagyhatalmú püspöke az ország papjának. Ez idén, február 2-án volt százötven esztendeje, hogy az orosházi szegény mesterember hajlékában megszületett Székács József, és jövőre — 1980- ban — ünnepeljük püspökké választásának százéves évfordulóját. E kettős jubileum alkalmából kíván szerény emlékkiállítás lenni ez a visszaemlékezés, amely legnagyobbrészt Győry Vilmos műve nyomán íródott. Igyekeztünk olyan igazságos képet festeni személyéről és munkásságáról, melyet olvasva elmondhassa minden az önzetlen és tevékeny munkásságot méltányolni s a puritán jellemet becsülni tudó ember, hogy Székács igaz ember s az „ország papja” volt. Imádsággal minden jobban megy! Minden? Nem lesz ez sok? Hiszen ez azt jelenti, hogy minden bánat és öröm; minden szükség és gond; minden feladat és elhatározás; minden történés és esemény. Minden! Tehát a nagy és jelentéktelen dolgok is. A mindennapi munka csakúgy, mint a béke ügye. Békességben élni a környezettel és békesség a nemzetek között Minden, ami nap mint nap veled, körülötted és benned történik, minden jobban megy imádsággal. „Mit jelent az, hogy „imádsággal”? —• kérdezed. Hiszen nem imádkozhatunk egész nap — dolgoznunk is kell! Utána meg fáradtak vagyunk! Étkezésnél és esetleg este elalvás előtt mégcsak igen. Reggel azonban felriaszt a vekker és kezdődik a hajrá! Vasárnap majd úgyis imádkozik értünk a pap. Ez nem elég? Hát hogy ,elég-e? — neked kell tudnod! A szükség sokszor tanít imádkozni. Ezt már te is biztosan tapasztaltad! Akkor te is imádkoztál, pedig akkor is alig volt ráérő időd! De most nem erről van szó, hanem arról, hogy jobb mindent imádsággal kezdeni és mindenért hálát adni. De hát ml az imádság? Mit jelent imádkozni? Imádkozni azzal a bizonyossággal kell, hogy Isten a mi Urunk! Urunk, de nem valamiféle hatóság, ahova benyújtja az ember a kérelmét és várja az elintézését. Urunk az Isten és nem alkalmazottunk, akinek azt kell tennie, amit neki előírunk. Urunk az Isten! Mindenható, Örökkévaló! Földi feletteseid változhatnak, ö örökké ugyanaz! Nyborgi téma Az európai egyházaiknak a közelmúltban lezajlott konferenciájáról —a dániai Nyborg- ban véglbement találkozóról — olvasóink tábora talpunkból részletesen értesült. Jelentős azonban, ha az ilyenféle nagy horderejű egyházi események az élő szó erejével is behatolnak a gyülekezetekig. Erre volt példa Káldy Zoltán püspök kőbányai szolgálata, aki gyülekezeti szerefetvendégség keretében tartott előadást. Megkapó útirajz kíséretében mutatott rá a konferencia fontos témájára: mi az egyházak szolgálata Kelet és Nyugat viszonyában? „Egymásra hallgatni, egymással beszélni, egymással dolgozni, egymásért imádkozni!” — A konferencián voltak viták, véleménykülönbségek — mondotta többek között. — De volt egy pont, ahol egészen egyet tudtak érteni a nyugati Az Isten Ür! Jézus Krisztus által azonban nemcsak Urad, hanem Atyád is! Csak akkor mondhatod, hogy keresztyén vagy, ha ezt hittel vallód! Isten nem általában Atya, hanem a te Atyád. Mindenben úgy fordulhatsz hozzá, mint az édesapádhoz. Az Ö gyermeke vagy, vagyis mindenben tőle függsz, és mégis, teljes bizalommal mehetsz hozzá, mert szeret. Akkor is szeret, és abban is szeret, mikor nem azt teszi, amit éppen szeretnél. És szeret annak ellenére is, hogy vétkeztél és parancsolatainak nem engedelmeskedtél. Mint a tékozló fiú, mindenkor mehetsz Hozzá, Nála soha nem vagy alkalmatlan. Urad és Atyád. Hatalma is, jósága és kegyelme is határtalan! Mikor imádkozol, ez a kettő: hatalma és jósága álljon előtted! Erről a kettőről imádságaidban soha el ne feledkezz, hanem alázattal és bizalommal fordulj hozzá mindennel, ami csak rádnehezedik. — Akinek a szent, a hatalmas és kegyelmes Isten a menedéke és oltalma, aki teljes bizodalmát a Jézus Krisztus által Istenbe veti, aki életének minden helyzetében érzi, hogy Istené és ezért szívének minden sóhaját őhozzá küldi — az az imádkozó ember! Még akkor is, ha nem tudja is imádságát szavakba foglalni. Ilyen imádkozó ember igyekszem én is lenni. Naponta találok alkalmat és időt a hálaadásra és könyörgésre másokért is, és mindazt, ami napközben ér, Isten elé viszem. Hidd el, ezzel a hálaadással és könyörgéssel igazán minden jobban megy! Közli: Serény Imréné ■ gyülekezetben és keleti egyházak, s ez: a béke kérdése. Itt oldódtak fel az ellentétek, és ebben tudtunk közös jó szót elmondani. A beszámoló előadást melegen fogadta a gyülekezet. Olyan távlatot nyitott meg a részt vevők előtt, amelyben nagy nemzetközi egyházi kérdések és a mi hazai feladataink egyszerire világosodtak meg. Az új püspök találkozása az egyik fővárosi gyülekezetünk tagjaival azt mozdította elő, amit a gyülekezet lelkésze bevezető szavaiban kiemelt: az egyház vezetői mögött fel kell sorakoznia a gyülekezetek népének és „együtt-látná”, „együ tt-gondolkozn i ’ ’ velük. Ennek jegyében folytatódott az est presbiteri megbeszéléssel, ahol Káldy Zoltán püspök egyházunk szolgáló helyzetére mutatott rá a magyar hazában, majd foglalkozott a gyülekezet előterjesztett kérdéseivel. Veöreös Imre „Székács meghalt: ámde szelleme el nem enyészik, Munkájára tekints — s láthatod: ő ma is él!” Borsi D. József AZ ÉG ÓÁLDOZAT ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÖ GYULA II. Másnap már hozta a helyi közlöny a szomorú újságot s az azután következő napon erről beszéltek vevőim az üzletben. Akadtak, akik bátran megmondták a véleményüket: „Ennek nem lesz jó vége” — mondta az egyik, úgy emlékszem egy asszony. S egy másik hozzátette: „Bizonyosan nem lesz jó vége". — „Erre mérget vehet” — szólt még egy harmadik. Ekkor azonban közbekiáltott valaki: „Ne felejtsen el pénteken éjszaka alaposan kiszellőztetni, Walkerné, különben másnap senkifia keresztyén ember ki nem bírja ma* gánál!” — s egy fiatal asszony — mintha ma is látnám, Doktor Ür — ezt mondta: „A férjem éppen most jött haza szabadságra, s azt kérdezteti, hogy pénteki napra ne adja-e kölcsön a gázmaszkját?“ Kedves Uram, ha eddig nem vettem volna észre, most tudhattam, hogy hányat ütött az óra. Pénteken délután egy és őt között zárva kellett tartanom az üzletet, ez is benne volt a rendeletben s jól emlékszem, hogyan éreztem magamat azon az első péntek délután. Mindjárt zárás után 1-kor felmostam a követ, enni nem volt kedvem, inkább aludni szerettem volna. A természet segít néha az emberen s aludni tud félelmek között. Engem is elnyomott az álom, de nem sok köszönet volt benne, rossz álmok gyötörtek. Persze az álom csak álom s nem érdemes róla beszélni. Ami azután jött, az úgyis rosszabb volt, mint a legrémesebb álom. Még 5 előtt kinyitottam, hogy senkinek ne kelljen kint ácsorogni; de negyed 6 elmúlt, mire az első vevő beállított. Nyilván kellemetlen tapasztalataik voltak a többi vevőkkel s el akarták kerülni a velük való találkozást. Ezen az első estén azután megismertem mindazt, ami itt reárn várt: a szorongást, amivel odaadták élelmiszerjegyeiket, e színes cetliket, amiknek minden hónapban más volt a Színe, csak a nagy „J” betű volt rajtuk mindig ugyanaz. „J”, e betű azt jelentette, hogy „Jude”, zsidó. S amit a jegyekre kapni lehetett, az már rég kevés volt a puszta élethez! Nem tudhatták, hogy kivel van dolguk, ezért bizalmatlan pillantásokkal követték ollóm mozdulatát, amint levágtam a heti jegyeket. Később oly jól megértettem mindezt. A félelmet is és a bizalmatlanságot is. S azt is, hogy közülük miért volt oly fáradt némelyik, hogy álltában nekidőlt a pultnak. Hiszen órákig gyalogoltak, amíg ideértek, mert nem volt szabad villamosra ülniök s a sétatéri padokon is ott állt a tilalom: „Zsidók és kutyák nem használhatják!” Néhányon láthatóan siettek és ennek okát is csak később értettem meg: pénteken este 6-kor kezdődik a szombat s olyankor hívő zsidónak már nem illik világi dolgokkal foglalkozni, vagy úton lenni. Épp azért jelölték ki számukra ezt az időt bevásárlásra, hogy a szombatjukat tönkretegyék. Erre hamarosan rájöttem; gondoskodtak róla, hogy észreve- gyem. Mert már a harmadik vagy a negyedik pénteken látogatók jöttek. Ellenőrzés? Annak alig lehetett nevezni, mert velem jóformán nem is törődtek. Ketten vagy hárman voltak, egyenruhában. Biblia is volt náluk, vastag, nehéz, díszes kiadás. Felütötték a bibliát, mintha prédikálni akarnának és szavalni kezdtek. Persze egy szót sem abból, ami ott írva volt, hanem gonosz rigmusokat. „A disznóhúst...” — nem, n:m ismételhetem ezeket mégegyszer... nem Kedves Uram, igazán nem tehetem. Pedig jól emlékszem rájuk. Talán csodálkozik, hogy nem felejtet,- tem el mindezt? Vagy talán nem is csodálkozik. Hát el lehet az ilyesmit felejteni? Ahogy ott álltak, Nakivagyokén!, tejfelesszájú, szőke tacskók, szinte jóképűek — hiszen emlékezik még rájuk? — s velük szemben amazok, silány, viseltes ruhában, az asszonyok préselt papír bevásárló táskákkal. Egy-két férfi is s mintha mind valami láthatatlan ostorcsapás alatt görnyednének, de az arcok.azok igazi emberi arcok.«* Egy pillanatra, Doktor Űr, bocsánat, egy pillanatra.” Itt az ideje már, hogy elmondjam, ki az, aki itt beszél s ki vagyok én, aki hallgatom. Ami engem illet, röviden végezhetünk: az Állami Könyvtár dolgozója vagyok s itt lakom kint a villanegyedben, egy sarokházban. A harmadik emeleten van egy kedves szobám, a ház egyébként nemrégiben épült újjá. S akinek elbeszélését hallgatom, beszéd közben egyszer már megnevezte magát: Walkerné, Karl Walker hentesmester és háztulajdonos felesége. Azt azonban már aligha lehet ilyen kurtán elmondani, hogy én hogyan jutok ehhez a történethez — pedig ez a történet az eddig hallottak szerint nyilván még csak most kezdődik. Hogy jut az ember egy történethez? Ügy, hogy ha kíváncsi rá. Csakhogy én nem vagyok kíváncsi természetű. Az is lehetséges, hogy az ember azért válik kíváncsivá, mert érdekli a másik ember sorsa. De hát mi köze egy magamfajta könyvmolynak az emberi sorsokhoz? Kéziratok, inkunábulumok, fakszimilék, ősnyomtatványok — ezek kell, hogy érdekeljenek. Mégis, ezúttal az ember az, aki érdekel. Walkerné albérlője vagyok, azé az asszonyé, akinek furcsa égési sebhely van az arcán, s ezért nem térhet ki a kérdés elől: kicsoda ez az asszony s' milyen különös sors jutott neki? A dolog nem maradhat annyiban, hogy néha hazatérőben benézek a boltba, és 10 deka felvágottat vagy sonkát vásárolok nála vacsorára. Persze, ha csak Walker úrról volna szó, vele aligha esnék szó másról, mint ahogy az már ilyenkor lenni szokott: „Jó estét... hűvös van ma ... szép napunk van ... sok munkája akadt, Doktor Úr? ... Mivel szolgálhatok?” Megfoghatatlan, hogy jutott ez az ember ehhez az asszonyhoz? Vagy talán inkább így kellene kérdezni: Hogy jutott ez az asz- szony ehhez a férfihez? Egy hentesmester — dehát így festenek a hentesek? Van benne valami megnyomorított, mintha az idő, mint egy úthenger végigment volna rajta s nem maradt belőle egyéb, mint a vizenyős kék szeme s a fáradt, keserű szája. („Jó estét. Mit adhatok a kisasszonynak? Felvágottat — igen, egészen friss, ma érkezett, prima áru!”) S ki ez az asszony, aki délelőtt és este, amikor legnagyobb a forgalom az üzletben, kisegít? A férje a húst méri, az asszony meg a hentesárut és kezeli a kasz- szát. A vak is láthatja, hogyan áll kezében a szeletelőkés, s hogy nagy, sötét szemei miről beszélnek, azt találja ki, aki akarja. A szája, a szigorú, mondhatnám hallgatag száj, aligha fogja elmondani. Semmi kétség: az ő vállán van itt minden felelősség. Jól emlékezem még, amikor a hirdetésre a szoba után érdeklődtem, csak Walker urat találtam az üzletben, egy alacsony, köpc emberkét, fehér köpenyben s kérdésemv azt a választ kaptam: „Beszélje meg az asszonysággal.”, s ez a szó: „az asszonysággal” úgy hangzott a szájában, mint amikor a hentessegéd a mesternéről beszél. így jutottam kissé zavarodottan — magam sem tudnám megmondani miért — az asszonyhoz, s benyitottam az ajtón, amely felé Walker úr mutatott. Egy nappaliba jutottam s ott találtam az asszonyt, amint éppen írógépén kopogott. Meghallgatta kérésemet s közben fürkészve nézett, mintha vizsgáztatna. Egy harmadik emeleti szobába vezetett, kedves szoba volt, szép kilátással. Az egyszerű bútorzat puhafából készült s egészen újnak látszott. Az is feltűnt, hogy hiányzik a szobából mindaz, ami az efféle polgári lakásban elmaradhatatlan: terítőcskék, családi fényképek a falon — ehelyett modern íróasztallámpa az asztalon s a szoba egyetlen dísze Rembrandt Tóbiásának egy kitűnő másolata. — „A többit rendezze el majd a saját ízlése szerint”, mondta Walkerné s ez döntött: azonmód kivettem a szobát s nem bántam meg, hogy itt maradtam. (Folytatjuk)
