Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-08-23 / 34. szám

„Elljenek az emberek békességben!...” AZ ÉN PÉNZEM Káldy Zoltán püspök, szülőfalujában, Iharosberény- ben augusztus 9-én megáldotta a megújított templo­mot. A dunántúli Somogy me­gyében festői faluk kicsi há­zait juharfa lombok közül si­mogatja a szél... Régiek be­szélik, hogy Iharosberény is ettől a fától kapta a nevét. A kis faluban ma minden ünnepre öltözött. A régi temp­lomot rendbe hozták. Ünnepre öltözötten fehérük, mint ahogy ünneplőben megy a nép a várakozó templomba. Fenn a toronyban még a harang­szó is mintha más lenne, mintha ma neki is tisztább lenne szava. Emberek mennek a temp­lom felé és ahogy csillog a szemük, szinte hallani a szí­vükből a boldog hálaadást: ‘— Istenerh, milyen jó, hogy élhetünk, hogy békében lehe­tünk, hogy ünnepelhetünk! Egy tekintet a Tegnap felé... öregek állnak a templom­kapuban és boldogan beszél­getnek. — Bizony, ez már a negye­dik templomunk! Hármat fá­ból építettek a régiek. De azokat megemésztette az idő. 125 évvel ezelőtt készült el ez a mostani kőtemplom. Akkor is püspök járt a faluban: Kiss János, akinek nevét'' ma sem felejtette el a történelem. Aztán valaki megszólal. — Emlékeztek, a 100 éves jubileumon még a püspökünk édesapja, a Káldy József Nagytiszteletű úr szolgált. Ö hozta akkor rendbe a temp­lomot . Az emberek leveszik a ka­lapjukat és elkomolyodott arc­cal, csendes imádsággal1 for­dulnak mindnyájan a temető felé... Csak az imádság végét hal­lani. — Áld^a meg az Isten!,.. — És most — milyen cso­dálatos — a fiát várjuk. A mi püspökünket, hogy újra megáldja a templomot. És megszólal harang... Megérkezik a püspök. Ki­lép a kocsiból és lesegíti az édesanyját. A volt papnét és püspök fiát egyszerre köszönti a falu. Egyszerre köszöntik a virágok és a boldog emberek. A megdobbanó szívek és a kihulló könnyek .., Aztán megkezdődik az is­tentisztelet. Káldy püspök a 84-ik Zsoltár első öt versét olvassa a szószéken és az ün­neplő gyülekezet a szívét tartja a szavak elé ... — Boldogan állok — mon­dotta a püspök — a 125 éves iharosberény! templom szó­székén. Amikor végignézek a gyülekezeten, a gyermekko­rom jut az eszembe. Itt vol­tam veletek mint diák, ami­kor a 100 éves jubileumot ün­nepelte a gyülekezet. Drága nekem ez a templom. Azóta sok szép templomot láttam. Hatalmas dómokat messze Keleten és Nyugaton. Mégis nekem ez a legdrágább, mert ez a szülőföldem temploma. Járom a messzeségeket, de mindig utánam jön és én min­denütt újra hallom a hazai harangszót.,. De nemcsak azért drága ez a templom, mert az elin­dulás helye, hanem azért is, mert a találkozás boldog ott­hona. Az Istenért drága ez a hely. Azért a boldog vallomá­sért, amikor egy emberi élet el tudja itt mondani az egész szívével: — Istenem! Egy tekintet a Holnap felé... Végéhez közeledik a püs­pöki igehirdetés. Néhány szót még sikerül leírni. — „Ezen a vasárnapon bűn­bánattal emlékezik a keresz­tyén világ Hirosimára, ahová leesett az első atombomba. 250 00O ember halt meg egy pillanat alatt. Gyermekek és apák, édesanyák és testvérek lettek áldozatai a szörnyű pusz­tításnak. S most, amikor 125 éves ez az iharosberényi templom, nem lehet más a vágyunk, mint az, hogy álljon a templom és éljenek az em­berek békességben ezen a föl­dön, hogy tudják hallgatni e megszentelt falak között az életnek igéjét...” Aztán püspökével együtt imádságra hajtotta fejét a gyülekezet. Azért könyörög­tek, hogy Isten áldja meg a templomot, a népet, az embe­reket, a világot. Azért könyö­rögtek, hogy Isten őrizze meg a templomot és a kis otthono­kat, a tiszta templomot és a béke csöndjét a faluk és a városok felett... * Délután még kínai útjáról beszélt a püspök, majd orgo­nahangversenyt és igehirde­tést hallgatott a gyülekezet. És újra megkondult az esti harangszó... Békés, boldog falusi házak­ban behunyták szemüket az ablakok __ Al udt a falu ... Talán már csak az az egy imádkozó férfi volt még ébren. Az Istennel beszélgetett. Hozzá könyör- gött: Igen, Uram, engedd, hogy békességben éljenek az emberek__ (a lföldi) Külföldi egyházi hírek COLUMBIA Columbiában továbbra is súlyos a protestánsok helyze­te. Még ez év elején biblia­óra közben megöltek egy pro­testáns vallású indiánt Tier- radentoban. A gyilkos még ma is szabadlábon van. Ebben a körzetben a protestáns is­kolákat bezárták, az egyiket felgyújtották. A PROTESTÁNSOK BRAZÍLIÁBAN 1954-ben Brazília protestáns lakosságát 2 millióra, a lakos­ság 3,4 százalékára becsülték. A 15 brazíliai protestáns egy- j házban 4600 lelkész és egy­házi munkás dolgozik, a temp- ! lomok és kápolnák száma 6000. A protestánsok számos szeretetintézményt tartanak fenn betegeik, öregeik, árvák számára, közöttük egy lepra­kórházat is. ÉSZTORSZÁG A Szovjet-Észt Köztársaság­ban befejezték a háború alatt elpusztult märjamaal evangé­likus templom helyreállítását, Most folyik a tartui Pál-szé- kesegyház újjáépítése. önmagában se nem jó, se nem rossz. Közömbösen, hi­degen csörren, tárgyilagosan gurul egyik kézből a másik­ba. Engedelmeskedik, ha gon­dosan zsebre teszed, de nem bánja azt sem, ha egy má­moros órában pazar tékozlás­sal mind elszórod. Minden azon a kézen, azon az embe­ren múlik, aki bánik vele. Fakadhat a pénz nyomán sok áldás, emelkedhetik az élet- színvonal, történhetik mások segítése, kiválhat az élet, de fakadhat a nyomában renge­teg átok, tékozlás, nyugtalan­ság, sőt halál is. Ezért fontos, hogy mi, keresztyének, a pénz dolgában is tisztán lássunk. Fontos, hogy mentesek ma­radjunk az arany nyugtala­nító igézetétől éppúgy, mint a világ dolgaitól elforduló asz­kéta képmutatásától, amely lenézi és megveti az anyagi élet szükségleteit. Nagyon kí­vánatos volna, hogy a mi ke­zünkön a pénz betöltse Isten megszabta rendeltetését és belőle Inindig áldás fakadjon. A PÉNZ MEGSZERZÉSE nálunk általában szorgalmas, becsületes munkával történik. Az ember a munkahelyén igyekszik elvégezni legjobb tehetsége szerint azt a mun­kát, amit rábíztak s amikor kézbe veszi a fizetését, jól tudja, hogy ez a pénz nem könnyen hullt az ölébe, ha­nem mögötte verejtékes órák és napok fáradsága van. Ná­lunk nincs helye az ingyen­élésnek, az anyagi javakkal való spekulációnak, a mások verejtékéből való meggazda­godásnak. A megélhetés egyet­len alapja egyre inkább a tisztességes, komoly munka lesz. És ez így van jól. Igaz, akadnak még olyanok, akik a pénznek a munkával való ösz- szefüggését nem hajlandók komolyan venni. Olyanok is vannak, akik a munkával megszerzett kereset mellé — pótkeresetként . — becstelen úton próbálnak anyagiakhoz hozzájutni. A könnyű pénz­szerzés csalóka lidérce min­den időben csalogatja az em­bert. Aki azonban Istent sze­reti és Neki engedelmeskedni akar, annak meg kell tanulnia „csendesen munkálkodva a maga kenyerét enni.’'’ (II. Thess. 3, 12.) A PÉNZNEK AZ AD ÉRTÉ­KET, hogy mögötte ott van a becsületes munka. Köztudo­mású, hogy könnyen szerzett anyagi javak könnyen elfoly­nak az ember ujjai között, mint a meleg tenyérben tar­tott jégdarab. A becstelen úton szerzett pénzen nincsen áldás. Aki könnyen akar pénzhez jutni, az előbb utóbb elveszíti lába alól a biztos er­kölcsi alapot és ingoványos útra téved, ahol aztán leg­többször nincsen megállás. Viszont a munka jutalmaként kapott pénzt megbecsüli az ember. Láttunk már fiatal fiút, vagy leányt, amint leg­első keresetét nézi? Mennyi önérzet, egészséges büszkeség, sőt boldogság van a tekinteté­ben. Elfelejtette a munka erő­feszítését, nehézségét. Csak a jutalmat látja és boldog, hogy ezt a pénzt már nem mások­tól kapta ajándékba, hanem maga kereste. Minél hűsége­sebben, odaadóbban dolgozik valaki, annál megbecsültebb lesz a szemében az a pénz, amit munkájáért kap. S az ilyen ember vigyáz a pénz el­költésénél is. MINDEN DOLGOZÓ EM­BERNEK jogában áll a pén­zét arra költeni, amire akar­ja. Mivel azonban a pénzt nemcsak okosan lehet elköl­teni, hanem ostobán is, nem­csak felelősen, hanem felelőt­lenül is, ezért szükséges, hogy a pénzzel rendelkező ember bizonyos erkölcsi alap­pal, józan ítélőképességgel rendelkezzék. Ez a józanság kizárja a könnyelmű pazar­lást, a pénz felelőtlen szétszó­rását, de kizárja a zsugori­ságot is. amely mögött sok szerencsétlenség és aggodal­maskodás van. A keresztyén ember józanul számol a szük­ségletekkel és a lehetőségek­kel s a kettőt igyekszik min­dig összhangba hozni. A szük­ségleteknél nemcsak saját ma­gára gondol. Nemcsak azt ve­szi figyelembe, amire neki van szüksége, hanem gondol embertársaira, családjára, va­lamint olyan célokra is, ame­lyeket Isten iránti engedel­mességből támogatnia kell. A józanságból fakad a jó beosz­tás. Nem kispolgári csöke- vény, de új életrendünk szer­ves velejárója a beosztás. Nem jó, ha. valaki a hónap elején vígan él s a hónap vé­ge felé már kölcsönért kilin­csel az ismerőseinél. A. beosz­táshoz nagy önfegyelem kell, de hiszen a keresztyén em­ber naponta gyakorolja ma­gát ebben a tantárgyban. NAPJAINKBAN SZÁMOL­NI KELL az igények rohamos növekedésével. Az a lakás, ami apáinknak jó volt, ne­künk már fullasztóan kicsiny és egészségtelen. Az az élet­stílus, ami az öregek életét jellemezte, nekünk évszáza­dos lemaradásnak tűnik. Igé­nyeink rohamosan emelked­nek s ez azért van, mert érez­zük, hogy kielégítésük ma már nem tartozik a lehetetlensé­gek közé. Itt csak egyre kell vigyáznunk: soha ne legyünk türelmetlenek és követelőzők. Ha nem sikerül azonnal kielé­gíteni minden igényünket, ne veszítsük el a türelmünket. Inkább legyünk hálásak azért, ami életünkben már eddig is megvalósulhatott. A megnö­vekedett igények idején is jó szem előtt tartani az igét: „Nagy nyereség az istenféle­lem megelégedéssel.’’ (I. Tim. 6, 6). GYERMEKEINK NEVELÉ­SÉNÉL IS vigyáznunk kell valamire. Sokan vannak ma közöttünk, akik annak ide­jén szegény sorsban nőttek fel. Ma jól keresnek s az az elvük, hogy gyermekeiknek mindent meg kell adni, amit ők, a szülők régen nélkülöz­tek. Az elv valóban tisztelet­reméltó. De vigyázni kell ar­ra, hogy az ilyen módon min­dennel ellátott gyermekek ne váljanak pazarló léha, köny- nyelmű emberekké. A szülők ma is neveljék gyermekeiket a pénz megbecsülésére. Tanít­sák őket szorgalmas, hűséges munkára. Kicsiny gyermek­kortól kezdve szoktassák őket takarékosságra, a zsebpénz okos, célszerű beosztására. Hadd tanulják meg gyerme­keink mielőbb, hogy a mi éle­tünkhöz nem méltó semmiféle léhaság. Csak a hűséges mun­ka eredményeként szerzett pénznek van nálunk erkölcsi értéke. Az ilyen irányú csa­ládi és iskolai nevelés a jövő társadalom' szempontjából rendkívül fontos. Végül: mi a legjobb gyógy­szer a pénzzavar ellen? Az* ha megnyitjuk szivünket és zsebünket, ha segítünk a rá­szorulókon. Különös számtan* de a keresztyén ember gyak­ran tapasztalja: ha gondosan meg akarja tartani magánaki a pénzét, akkor hiány mutat­kozik. Viszont ha mer szeret­ni, . adni, segíteni, esetleg a kevésből is, akkor nem szo­kott lenni zökkenő. Különös számtan, de így van. Mert Isten a pénzt sáfárságra adja nekünk. A jó sáfár pedig nem az, aki a rábízott javakat ma­gának tartja meg, hanem az* aki mindig kész másokon se­gítőnk Tar járni Gyula Maróthy Jenő: , % CSALÁDI FESZÜLET Magányos sétáimon gyakran visz el az utam egy vályogból épített külvárosi há­zacska előtt. A ház alig nagyobb, mint egy fecskefészek az udvara pedig — mely virá­goskert is egyúttal —, mint egy gyufaszálak- kai bekerített hársfalevél, Egyik sarkában van a vályú, a másikban a tyúkól, — több sarka aztán nincs is, mert ez a hatalmas instrukció az egész belsőséget felemészti, föl­destől, udvarostól, melyben a kis kert mind­össze két cserép muskátli részére hagy még talpalattnyi helyet. f A házban szegény emberek laknak s mint már ilyen esetekben szokás: elég szép szám­mal. Az apán, anyán és a két nagyszülőn kí­vül még vagy hat darab kisebb-nagyobb unoka szokott felváltva megjelenni a küszö­bön, pontos létszámukat épp olyan bajos volna megállapítani, mint a méhkas röpdesz- káijának méheiből az egész méhcsalád nagy­ságát. — Tudja az Isten, hányán vannak, hi­szen a deszkára csak annyi jöhet ki egy­szerre, amennyi elfér rajta, — és itt az ud­varon se fér el több, mint nyolc méh és négy ember. A többi bent zsibong, él, izzad és dolgozik a vályogfalak között s kivárja a sorát, míg az udvaron levők be nem jönnek a lakásba — ők pedig azok helyére nem tó­dulnak ki az udvarra, mert ugyanazon a he­lyen egyszerre nem lehetnek. A jó Isten azonban a tapasztalat szerint nem irgalmatlan az ilyen kis helyen elférő igénytelen emberekkel szemben, sőt több­nyire jobban szereti őket, mint akik a nagy helyet is keveslik. A csirkék és kacsák né­pei szaporodtak — igaz, hogy a hozzájuk tartozó emberek is. No, de mindegy. Ügy is eshetett volna, hogy csak az emberek sza­porodtak volna, a tyúkokat és kacsákat pe­dig elvitte volna a baromfivész. De nem! A derék szárnyasok rendben tojtak és a tyú­kok boldogan ültek a saját tojásaikon — sőt a kacsákén is, A tojásokhoz kenyeret is adott a Gondviselés, aztán a kenyérhez valami kis mellévaló is akadt. Ez a kis saját ház pedig, az udvarral, tenyérnyi kerttel és csöppnyi tyúkóllal már olyan boldogságérzést adott a tulajdonosoknak, hogy valamilyen formában valóban illett az emberi szív háláját a gond­viselő Istennel szemben kifejezni. Ezt a házikó lakói meg is tették — még­pedig olyan formában, hogy az a legnagyobb mértékben felkeltette a járókelők kíváncsi­ságát és meghatottságát. Egy feszületet készítettek. A saját kezükkel. Maguk hozták a fát a közeli fatelepről, —» hogy pénzért-e, vagy kölcsön, ne kutassuk, A gerendát maguk gyalulták simára s miután a rövidebb részt lefűrészelték róla, — egy kis kerti fűrésszel —, szépen rásüllyesztették - keresztbe — a hosszabbikra, megerősí­tették két rozsdás csavarral — s készen volt a kereszt. Hátra volt azonban az üdvözítő szenvedő testének képzőművészeti ábrázolása. A munka művészi része. Hát ez már rokkal nehezebben ment. Mert az emberi arcot mindenképpen ne­héz ábrázolni hát még mikor egy Isten vette magára. Itt már igazán kettős istenséget kel­lett a művésznek kifejeznie. Egyik volt az, amelyet az emberi arcban fejezett ki a jó Isten, (aki az írás szerint a saját képére te­remtette a miénket), a másik'pedig az az isteni áldozatkészség, hogy Krisztus Urunk nem átallotta ezt az Isten képére teremtett emberi arcot újra a képére venni, holott mi ugyancsak lekoptattuk az isteni bélyeget róla, mióta az Atyától elfogadtuk. Es nemcsak, hogy az arc, hanem a felfe- szittetés kínjától elgyötört test arányai se akartak sehogyan se sikerülni. Vagy a kezek voltak túlhosszúak, vagy o lábak, vagy a törzs, vagy a nyak volt túl rövid hozzájuk. A verejtékező apa ki is fejezte abbeli nézetét a szuszogva segédkező nagyapa előtt, hogy úgylátszik, az emberi test felépítésén valami szabályszerűség uralkodik, pedig az ember azt hinné, hogy ezt az egyet még a bolond is eltalálja. — El ám! — dörmögte az öreg —, amíg nincs pamacs a kezében! — Végre mégis csak elkészült a nagy mű, de már ab­ban igazán egyedül Krisztus Urunknak tel­hetett gyönyörűsége. Egyedül ő érezhette a világon e mögött a gyarló műalkotás mögött a vallásos ihlet erejét és tisztaságát. Igazi primitív művészet volt ez, nem olyan, melyet némely modern, hajakkal megkent festők mesterkednek a vászonra ravasz naivsággal és alattomos iróniával, hanem a kérges te­nyerek szívből fakadó himnusza, melyet a szív akkor énekel a leghangosabban, mikor a nehéz kezek a lehető legügyetlenebbül ütik hozzá a taktust. 'A ház apraja-nagyja áhítattal állta körül az Üdvözítő pléhből kimetszett testét, azután közös erőfeszítéssel keresztre feszítették. Be­ütöttek egy nagy cigányszöget a jobb tenye­rébe, másikat a balba, egy harmadikat az egymásra illesztett lábfejébe. A 80 esztendős nagymama úgy sírt ezalatt az ajtóban (mert az udvarra már nem fért ki), mintha ö lett volna Pontius Pilátus felesége s az ura Krisztus Urunk valóságos testébe verte volna a szegeket. A családanya nem sírt, csak ar­cához szorított ökleit morzsolgatta — s hátul magasra csippentett szoknyája csendesen reszketett a belső megindulástól, — amire a két legkisebb gyerek a szíve mélyéig megren­dülve figyelmeztette egymást. Ezek után már csak a kereszt felállítása volt hátra. Megtörtént ez is ... Felállították a kis ud­var közepére, beszórták a térdeplőjét virág­gal s elmondtak érte (vagy jobban mondva a maguk kis életéért) egy csendes Miatyán- kot.,, Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma... De szabadíts meg a gonosz­tól! ... Most már a férfiak is a könnyeiken keresz­tül néztek fel arra a szomorú arcú lelki fáj­dalomra, aki a munkát, sorsot és kenyeret szabja s ezt is, azt is el tudja árasztani a csillagos ég minden áldásával. A család gyöngébb szívű tagjai csendesen sírtak (ki az udvaron, ki a szobácskábán) s ez olyan szép jelenet volt, hogy még az Üd­vözítő arca is megszépült tőle, holott ebben az átváltozásban semmi része nem volt a mű festőjének. A járókelők arca is megszépült, kiült rá a lélek s mély emberi megértéssel ezt suttogta: — Bizony, ti földhözragadt szegények, nek­tek már csak égető szükségtek lehet rá, hogy külön Krisztustok legyen az udvarotok köze­pén, aki bajaitok tengerében megsegítsen benneteket. No, de Ö legalább meg is teheti! Meg is teheti, meg is tette. A családka tovább szaporodott, mint a jó mag, melyet jó földbe vetettek. Nem került ez tulajdonképpen semmibe, hiszen meg volt még a bölcső, mely az idősebb testvérkét ringatta, csak a pelenkák fátyolosodtak ki a sok mosástól, no de legalább könnyebben járta át őket a friss levegő s az kell az ilyen fiatal tüdőnek. Az öregeknek is meg­volt a munkájuk-keresetük, ha az egyikből kifogytak, újat hozott helyette a Jézus Krisz­tus, amit ők egy-egy csokor virággal, vagy egy-két szál felgyújtott gyertyával háláltak meg a feszületnek az udvar közepén. Lassanként aztán ezen az úton egész bizal­mas viszony fejlődött ki az Üdvözítő és apró zsellérei között. A férfiak a munkából haza­térve a kereszt lábához támasztották munka­eszközeiket: egy-egy ásót, kapát, fejszét, vagy szénhányó lapátot, az asszonyok odaszállítot­ták a mosáshoz szükséges lúgosfazekat, vagy mosóbordát, (hiába, ha ilyen kicsiny volt az udvar), a gyerekek pedig kezdetleges játék­szereiket: a lányok rongybabát, a fiúk rongy­huszárt és rongyfutballt. Jött úgy, hogy vasárnap ott tisztogatta az asszonynép az egész család ünneplőruháját és a kereszt alsó szöge, a ruhafogast pótolta. Máskor a virágok számára készített desz­kán tisztára sikált serpenyők sorakoztak. Egyszer pedig sehogyan se akart beérni a család kovászosuborkája, hát a praktikus nagymama titokban odavitte az uborkásfaze- kat a kereszt térdeplőjére, mert odasütött a legmelegebben a nap. Ebből azonban nagy felfordulás támadt. A járókelők megbotránkoztak a látványon és szentségtörésnek tartották. Néhány feliz­gatott ember nekitámadt a családnak, a csa­lád pedig a kétségbeesett nagymamának. A nagymama sírt, a kezét tördelte, és égre- földre esküdözött, hogy ő nem akart semmi rosszat. Nem is akart szegény (ő csak azt akarta, hogy korábban érjen be a kovászos­uborka), de a tömegnek ezt nem lehetett megmagyarázni, öklök emelkedtek a ma­gasba, fenyegető moraj hömpölygőit a ke­rítésen át, a levegőben pedig a lincselés vi­harfelhője úszott. Mondják azonban, hogy akkor megmoz­dult az Üdvözítő jobbja a családi feszületen. Megmozdult, védő öleléssel tárult a nagy­mama felé, az elkínzott és a festék ügyetlen­ségétől eltorzított arc isteni szépségtől ragyo­gott s a megbocsátó ajkak mennyei szelídség­gel suttogták: — Ne bántsátok a nagymamát Nem csinált semmi rosszat. Azt csinálta ő csak, amit immár kétezer esztendő óta csinál velem és keresztemmel az egész emberiség.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom