Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-07-05 / 27. szám

Dr. Pdlfy Miklós nyilatkozata a Magyar Rádió külföldi adásában A Magyar Rádió munkatár­sa felikereste dr. Pálfv Mik­lóst, Teológiai Akadémiánk dékánját és felkérte, hogy a Rádió külföldi adása számára nyilatkozzék a magyar protes­táns egyházak részéröl: I. kérdés: Keresztyén hitelvi szem­pontból mi a véleménye önnek az atomáború- ról, az atomháborúra való leiké-szülésről és a rakéta-támaszpontokról? „Jézus -Krisztus evangélio- ma arra szólítja föl az em­bert, hogy az ember, a népek és földrészek égető problémáit erőszak nélkül oldja meg. Az evangéliom azzal a teljhata­lommal ruház föl bennünket, hogy hitelre méltóan hirdes­sük meg a világnak a béke örömhírét és kihívjuk az emberiséget abból a félelem­ből és szétszakadozottságból, amelyben ma benne van. Hitünk szerint Isten maga őrzi a világot és benne az em­ber életét. De éppen ez a hi­tünk kötelez bennünket arra, hogy mi, keresztyének első­sorban vagyunk felelősek Is­tennek a világ megmaradá­sáért és mindazért, ami védi és őrzi a teremtett világ éle­tét. Márpedig a szakemberek­nek egyöntetű a véleménye, hosv az atomfegyverek alkal­mazása az egész emberiséget, mint férget megsemmisítheti. Mint teológusok, nerricsak ar­ra gondolunk ilyen gyilkos fogy vernek az ismeretében, hogy az emberiség életét és kultúrjavait semmisítheti meg, hanem, minit hivő keresztyé­nek, azt mondjuk, hogy az atomfegyverek előállítása, az ilyen háborúra felkészülés és rakétabázisok elhelyezése a föld különböző pontjain, játék a halállal, a teremtő Isten meggyalázása. tehát bűn. Ezért, aki egy pillanatig is ka­cérkodik az atomháború gon­dolatával és nem tesz meg mindent azért, hogy Hirosima meg ne ismétlődjék, az Isten ellen vétkezik és bűnös abban, hogy az ember fél az ember­től. hogy az ember gyűlöli az embert és, hogy az ember gyilkosa az embernek. A tömegpusztító fegyverek­kel meggyalázzuk Isten ado­mányait: az emberi értelmet és a természet erőit és elárul­juk az embert, akit Isten a saját képére teremtett és akit úgy szeretett, hogy Jézus Krisztust adta oda érette. A te­remtő és megváltó Istennek ezt a jóságát és szeretetét veszi semmibe és becsteleníti meg az ember az atomfegy­verek használatával. Az első atombomba hamuesője még ott lebeg a teremtett világ felett és bűnbánatra hív ben­nünket. Istennek az ígéretei viszont arra figyelmeztetnek bennünket, hogy minden erőnk­kel egyengessük a megbéké­lés útját s akkor az atom nem az emberisig gyi'lfosa, hanem a szebb élet záloga lesz.“ 2. kérdés: Tudomásunk szerint vannak külföldi egyházi személyek, akik etekin- tetben más véleményen vannak. Ml erről az ön véleménye? „Valóban, vannak nyugati egyházi személyek, akik a szo­cializmustól való félelmükben a Szentírás világos tanítását az emberről és a teremtett vi­lágról félre teszik és beállnak az ún. keresztyén Nyugat »vé­delmezői« közé a szocialista Kelettel szemben. Ezek az emberek az atomháborút is megengedhetőnek tartják a keresztyénség védelmében. Az egymásnak el’entmondó társadalmi és politkai rend­szerben élő embereket megza­varja a hidegháborús propa­ganda, amely az egyházak teológiájába és igéhiirdeíésé- be is behatolt és végzi rom­boló munkáját. Nemcsak az egyszerű keresztyén emberek, hanem neves teológusok vilá­gos látását is elhomályosítják az előítéletek, a gyanakvás és bizalmatlanság, amely mind a hidegháború következménye. Nekünk keresztyéneknek pedig tudnunk kell, hogy az evangéliom arra szabadít fel bennünket, hogy egymás iránt testvéri bizalommal le­gyünk és ne szítsuk, hanem leplezzük le az egyházakban a hidegháború minden meg­nyilvánulását. Hiszen ma az tesz legtöbbet a keresztyénség érdekében és nevében, aki nem nézi tétlenül, hogy ho­gyan vívódnak egyedül az em­berek, kínzó problémáikkal. Jézus Krisztus egyházának nem szabad megbotránkoztat­nia azokat, akik reményked­nek az emberiség megbékélé­sében. Arról kell egymást meggyőznünk, hogy erőszak­kal, hidegháborúval és atom­háborúval nem oldhatók meg a világ nagy kérdései. Tudjuk azonban azt, is, hogy vezető egyházi emberek és hívő keresztyének ezrei ér­tenek velünk ebben egyet Nyugaton is, akik nem az atommal, hanem a keresz­tyénség belső erőivel akarják megállítani az emberiséget az atomháború felé vezető úton. Ezekkel a keresztyénekkel fogunk mi össze, erősítjük a jövőbe vetett reménységün­ket és vívjuk harcunkat az emberiség békéjéért és bol­dogságáért. A nép maga min­denütt békét akar. Hirdessük hangosan Nyugaton is, Kele­ten is az apostol üzenetét: »Dicséret, tisztesség és békes­ség minden jót cselekvőnek«.“ 3. kérdés: Mi a véleménye? Vajon a nagyhatalmak közötti tárgyalások elősegítik-e általában a háború és az atomháború kiiktatá­sát? Hasznos-e a tárgya­lások módszere? „Feltétlenül! A hideghábo­rús propaganda annyira meg­mérgezte az utóbbi időben a nemzetközi légkört, hogy már a legőszintébb jóindulat sem tudott hidat verni a két szem­ben álló tábor közé. Ebben a helyzetben az államférfiak személyes találkozása és tár­gyalása hozhatja csak köze­lebb egymáshoz az álláspon­tokat és vezethet megegyezés­re. Persze számolnunk kell reá­lisan azzal, hogy a hideghá­ború eddig kiépített hídfőit nem egykönnyen adják fel an­nak hívei. De a jóakarat át tudja hidalni a szakadékokat és le tudja fegyverezni a megegyezés ellenzőit. Nekünk keresztyéneknek és egyházak­nak pedig az a feladatunk, hogy fáradhatatlanul tanítsuk az embereket a szeretet pa­rancsolatára, a megbocsátás gyakorlására, a gyűlölködés száműzésére és a megbékélés evangéliomának a hirdetésé­vel vegyük ki részünket a mai nagy kérdéseknek a megoldá­séból.“ Evangélikus műemlékek megóvása A műemlékeknek — evan­gélikus egyházi műemlékeink­nek is — nem csupán az a jelentősége, hogy régi idők ránkmaradt művészeti emlé­keiként megmutatják, hogy letűnt korok művésze és mű­vészete mit tudott alkotni a képzőművészet — ezen belül a templomművészet — terü­letén. Műemlékeink nem szemlélhetek az idegen család fényképalbumát kényszerű­ségből kelletlenül lapozgató érdektelenségével, hanem a hazáját — és benne egyházát — annak történelmét és múlt­ját megbecsülő ember érdek­lődésével és szeretetével kell azokra tekintenünk. Műemlé­keink az alkotó művészetén, a korabeli stíluson túl a figyelmes hallgatónak sokszor gazdag tanítást adnak törté­nelmi eseményekről, azokat megelőző, előidéző, vagy azok által elindított szellemi irány­zatokról, eszmeáramlatokról s mindezzel összefüggésben a társadalmi tudat alakulásáról. Evangélikus egyházművészetünkben mindez jól szemlélhető. Mű­emlékeink azt mutatjuk, hogy a reformáció kezdeti idősza­kában egyházmúvészetünk egy darabig még együtt ha­ladt a római katolikus egy­ház már akkor sok évszáza­dos hagyományával rendelke­ző egyházművészetével. A re­formáció belső erői feszülnek azonban abban, hogy — bár a régi egyházművészet for­mái közt — új tartalom akar megszólalni. Az új tartalom pedig az egyház megtisztí­tott tanításában nyerte mon­danivalóit. Krisztus, az igehir­detés és a szentségek kerül­nek a központba, s határoz­zák meg egész a XVIII. szá­zadig az egyházművészet tar­talmát egyelőre még a régi formák között, majd az ellen- reformáció után érvényesítik az új tartalomnak megfelelő formát is. Ebből a rövid váz­latból látható tehát, hogy az egy-, két-, vagy több-százados alkotások képviselnek nagy műemléki értéket. Ezek a mű­emlékek hazánknak és egy­házunknak közös kincsei. Ezt nagyon kell hangsúlyoznunk azért a felelősségért, mely ebből a „közös”-ből az elsőd­leges tulajdonosra, az egy­házra elsődlegesen hárul. Ed­dig ugyanis egyházi műem­lékeinkért is többet tett az ál­lam, mint egyházunk. A mű­emlékek védelmét, eredeti ál­lapotban való megőrzését, szakszerű helyreállításukat hazánkban mintegy száz éve törvények írják elő. Népköz­társaságunk tízegynéhány év alatt többet tett ezen a téren, mint az előző rendszerek csaknem száz év alatt. Pedig éppen az előző rendszerek bűnös háborúinak viharaiban sok pótolhatatlan műemlék­értékünk pusztult el. 1880 óta mutatkozó szükségletet elégí­tett ki a Magyar Tudományos Akadémia, amikor 1951-ben kiadta Genthon István, a ki­váló művészettörténész össze­állításában „Magyarország műemlékei” címen hazánk teljes műemléklajstromát, s ma már újra szakemberek járják az ország egész terüle­tét és a műemlékekről pon­tos leírást és jegyzéket készí­tenek. A jegyzék még ebben az évben elkészül és azt az egyházaknak is megküldik. Egyházunk feladata, hogy ne a kész eredményeket (és a készpénzeket) várja csak az államtól, hanem maga is mindent megtegyen egyházi műemlékeinkért. Az adat­gyűjtő és felmérő munkát az egyháznak is el kell végez­nie. Nem szabad annak ez­után megtörténnie, hogy az egyháznak az állam illetéke­seihez kelljen fordulnia kér­désével, ha tudni akarja, hogy melyek az egyházi műemlé­kek hazánkban. Sürgősen ké­szíttesse el az egyház, a lel­készek és hívek bevonásával egyházi műemlékeink nyil­vántartását. Megfelelő szakemberek ál­landóan ellenőrizzék az egy­házban az egyházi műemlékek állapotát. Egy-egy műemlék nemcsak az illető egyházköz­ség, hanem az egész egyház kincse. Egyházegyetemünk arra rendelt bizottsága ne csak a hozzá felterjesztett ügyekkel és csak adott eset­ben foglalkozzék, hanem fele­lőssége tudatában kezdemé­nyezzen, tanácsoljon, sőt hi­vatalos úton utasítson. Külö­nös gondot fordítson arra, hogy átépítésnél, sőt a már többször átépített templom, épület esetében is az eredeti formát bontsák ki. Államunk bőkezű anyagi támogatását az elmúlt évek során sokszor tapasztaltuk építkezéseinknél. Erre ezután is bizton számít­hatunk. Egyházunknak azon­ban — a műemlékek vonatko­zásában is — elsősorban a maga anyagi erejére kell tá­maszkodnia. Elítélendő az a kettősség — ha ugyan egyál­talán van ilyen — mely a műemlék-templomot vagy egyházi épületet az egyház ki­zárólagos tulajdonának tekinti mindaddig, amíg építeni, ala­kítani, tatarozni nem kell — de ha kell, mindenestől az állammal szeretné fizettetni a számlát. Az állam támogatá­sára anyagkiutalásoknál, anya­gi eszközök biztosításánál ez­után is bizton lehet számí­tani, de csak akkor, ha az igénylők jóelőre' bejelentik igényüket, szükségletüket, de elsősorban akkor, ha az igénylő egyházközség vagy szerv maga is megtett minden tőle telhetőt az anyagi eszkö­zök saját forrásból való biz­tosítására. Műemlékek tatarozási, kü­lönösen átépítési munkálatai­nak megkezdéséhez a Műem­léki Felügyelőség előzetes en­gedélye kell. Ennek hiánya büntetéssel jár. Ettől függet­lenül szükséges a Járási Ta­nács engedélye is. Az enge­délyt kérő egyházközség, egy­házi szerv készíttesse el a költségvetést, műleírást, vál­toztatás esetén a tervet. Mind­ezt terjessze az Egyházi Épít­kezéseket Ellenőrző Egyete­mes Bizottsághoz (Budapest, VIII., Üllői út 2t), mely a felterjesztést felülvizsgálja, esetleg helyesbíti, és javasla­taival együtt a Műemléki Fel­ügyelőséghez küldi, mely az­után meghozza döntését. Ezt a döntést az egyházi (lásd fent) bizottság útján küldi vissza a felterjesztőnek. Fontos a határidő betartása, mert a fent megnevezett egy­házi bizottság minden év ok­tóber 1-ig terjeszti tovább a beérkezett kéréseket — se­gély- és anyagigényléseket. Ebben az esztendőben a mű­emlékek állami műszaki fel­mérése szeptember hó 20-ig megtörténik. A műemlékek helyreállítása sorrendjénél az állam a következő szempon­tok szerint jár el: 1. városok forgalmasabb helyén levő mű­emlékek, 2. nagyobb történeti értéket jelentő műemlékek, 3. tényleges állapot szabta sür­gősség. Műemlékeink iránti megbe­csülést és szeretetet kívánunk egész egyházunk népében éb­reszteni és elmélyíteni a2zal is, hogy lapunk hasábjain rö­videsén megkezdjük egyházi műemlékeink bemutatását és ismertetését. Gádor András NÓGRÁDI HARANGOK Ha az ember estidőben utazik Balassa­gyarmatra, a váci, vagy aszódi vonalon — szinte végigkíséri a harangszó. Hol itt, hol ott kondulnak meg esti esendesedésre a ked­ves nógrádi falvak harangjai. Az egyikben kicsi harang szinte csengetyüszóval, a má­sikban komoly öregharang búcsúztatja mét- tóságos bongással a hanyatló napot, mely az imént hullt le a drégelyi varrom piros hátterébe. S minden harangszónál igazat ad­hatunk a zene atyamesterének, Liszt Fe­rencnek: „Legszebb zene a falusi harang- szó.’’ 138 nógrádi községben 485 harang dicséri estelente az Urat, s hívogat vasárnaponként az Isten házába. Ezek a harangok akkor is beszélnek, ami­kor hallgatnak. Persze, ha meg akarjuk val­latni őket, fel kell menni hozzájuk. S ez a „fel” igen komoly dolog. Sokszor még ve­terán harangozónak is nyaktörő vállalkozás. Némelyiket ugyan a földről húzzák, mert csak egy kétágú fatörzs a lába — milyen kedves szó az, hogy „harangláb” — de né­melyikhez 40—50 méter magasra nyúlik fel a lendítő kötél. S laknak harangok olyan magasban is, hogy fel ne menjen oda, aki­nek kicsit is kedves az élete: álmatag bag­lyok és denevérek szédítő szomszédságában. Nos, jegyezzünk fel egyet-mást a nógrádi harangok vallomásából. Bámulatos, de így van: a nógrádi harangok bölcsője 18 he­lyen ringott. Aradon, Budán, Beszterce­bányán, Budapesten, Egerben, Esztergomban, Körmöcbányán, Kisgejőcön, Losoncon, Nagy­szombaton, Pesten, Pozsonyban, Selmec­bányán, Salgótarjánban, Temesváron, Vá­con és Zólyomban öntötték őket. Legtöb­bet mégis Budán vagy Pesten, mikor még két város volt ez a kettő. Igen sok harangnak neve is van. Szép ön­tött bronzbetűk a keresztlevél: Rákóczi-ha- rang, Luther-harang stb. Az egyik karáncs- keszi harangon ez olvasható: „Ignátznak hi­vatom, mert annak szenteltek, Azért szép hangomat nyújtom az egeknek.” Aztán van sok-sok névtelen harang, közöttük a kicsi­nyek. Ezeket csak úgy a nép keresztelte el, egyszerűen, szívbemarkolóan: lélekhárang. Mikor riadt szava végigsikolt a falu felett, megáll kasza-kapa, megemelik kalapjukat az emberek: meghalt valaki... őrzik a harangok Öntőjük nevét is: 49 harangöntő, illetve műhely nevét. Egy ha- rangöntö mester nevét mi is ideírjuk: Eber­hard Henrik. Pesti harangöntp, evangélikus volt, sok harangja szól ma (is a nógrádi evangélikus templomok tornyaiban. Ö tért át először a harangok magyar nyelvű fel­irataira. Mert kezdetben latin és német nyelvű volt a felirat. Vannak szlovák nyel­vű feliratok is. A pusztaberki harang cirill- betűs. Van egy kedves emlékem is a harang­öntők nevével kapcsolatban. Nógrád megye talán legszebb falujában jártam, Csesztvén. Festői fekvésű falu, a cseresznye hazája. Ta­vasszal olyanok a domboldalak a cseresznye­virágtól, mint ékes menyasszony. Szomorú­életű Madách Imrénk itt volt boldog né­hány évig ifjú feleségével. Van Csesztvén egy árpádkori kis templom is. A plébános lelkendezve mondta: érdemes felmenni a to­ronyba, van egy igen régi harangunk, ra- lami Goss Mihály ajándékozta 1740-ben. Fel­mentünk együtt s olvasom: Goss Mich... Mosolyogva magyarázom: Goss, azt jelenti: öntött; mich meg nem Mihály, hanem: en­gem. Aztán jön a név: Franz Zechenter. Az értelem tehát: Öntött engem Zechenter Fe­renc. Megható a harangok felirata. Íme néhány: szandai harang 1753-ból: „Vox mea vox vi­tae, vocem meam audite et ad deo gloriam dandam venite.”: Az én szavam élet szava, hallgassátok a szavamat s jöjjetek dicsősé­get adni Istennek. Nógrádsápi harang 1756- bóí; „Vocem tuam audivi Domine et timui.”: Szavadat hallottam, Uram, és megrettentem. (I Mózes 3,10.) A kisbágyoni harangon a következő gyengécske, de megható versecske olvasható: „Szavam Istenemet, hogy áldja kívánom, Buzgó híveket áldom.” 1829. Leg­gyakoribb felirat a nógrádi harangokon: „Rex gloriae veni cum pace.”: Dicsőség királya, jöjj békességgel. Legrégibb Nógrád megyei harang a nóg- rádszakali, 1523-ból. Ma is szól és szólt már a mohácsi vész előtt is. Négy és fél évszá­zad óta hányat kondulhatott ez a vén ha­rang?! Alatta bölcsőket ringattak, koporsó­kat szegeztek, a harang meg csak szólt, szólt... Alig fiatalabb a becskei harang, 1532-ből. Az 1605-ös mátraverebélyí harang — Bocskay vallásháborújának kora ez — most a Történeti Múzeumban van. Az evangélikus harangok között legrégibb a szügyi, ugyancsak a 16. század elejéről. Különös, sokszor fájdalmas harangsorsok­kal találkozhatunk. Egyik-másik harang út­rakelt s gyülekezetei változtatott. Eladták árverésen, mint feleslegeset, vagy elavultat, így került Márkházára a sóshartyáni ha­rang, Szandaváráljára a bujáki, Kisbárkány- ba a rimóci, Szentére a panyolai, Ecsegre a gesztelyi, Pusztaberkire a bodonyi, stb. — Sok harang pusztult el természetes elhasz­nálódás során, a török idők viharaiban, vagy olvadt meg nagy tűzvészek alkalmával. Meg­történik, hogy a harang egyszeresük elre­ped. Szinte meghasad a szíve. A jelenlegi nógrádi harangok átlagos életkora 69 és fél esztendő. Tudunk két bujdosó harangról is, mind­kettő szügyi. Amikor ez a szép nógrádi köz­ség 1622-ben elpusztult, lakosai az Ipolyon- túli Szelesténybe mentek. Egyik harangjukat is magukkal vitték, de a törökök elhurcol­ták s útközben elhagyták. Abonyi János szügyi lakos, amikor erről értesült, „három tábor (német, török, magyar) között nagy fé­lelemmel általmenvén, a harangot feltevém szekeremre s hozattam bé Gyarmatra há­zamba.” A szügyiek ugyanakkor másik ha­rangjukat a helyszínen elásták. Ezt a haran­got aztán 1920-ban egy nyári felhőszakadás alkalmával találták meg a vízmosásban. Üj ütővel látták el, felszerelték s a harang, amely 300 évig a föld alatt bujdosott, ma ismét szolgál a hatalmas szügyi templom tornyában. Legszomorúbb harangsors az elrekvirálás volt. Alig van annál irtózatosabb hang, mint mikor a két világháború végén egy- egy harangot lezuhintottak a torony tövébe. Hozták hatökrös díszszekéren s elvitték egy- egy rideg katonai járművön. Hívogatott az élet igéjére s gyilkos háború halált -olcádó ágyúja lett belőle. Az első világháborúban elvitték a nógrádi *harangok 57 százalékát, 284 harangot, a másodikban 73-at; a haran­gok 13 százalékát. Schiller, a nagy német költő 200 éve hatalmas verset írt a ha­rangokról. Így kezdte: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura, frango." „Hívom az élőket, siratom a holtakat, töröm a villámokat.” Ez hát a harangok hivatása. S ha mi ma már tudjuk is, hogy a viharfelhők villámait nem lehet szétharangozni, nyugodtan mond­hatjuk, hogy a hívogató harangok igenis tö­rik a háború villámait és komoly békeszol­gálatot végeznek. , ökumenikus szolgálatot is végeznek a ha­rangok. Milyen szép az, mikor a falu halott­ját minden felekezet harangja együtt sirat­ja. S ez több faluban megvan. A szentet római katolikus templom egyik harangjának ez a felirata: „A panyolai ref. szent ecclesia öntette maga költségén Isten dicsőségére Gönczi István prédikátorságában, 1786.” Ezt az eredetileg református harangot római ka­tolikus hívek vették meg s most őket hí­vogatja. Bercelen „egyesült protestánsok” szereztek be harangokat. Patvarcon az evan­gélikus és római katolikus hívek mindmáig közösen használják két harangjukat. Moho- rán és Ipolyszögön a két felekezet békessé- gesen megosztozott az eredetileg közösen használt harangokon. * Kevés Írást olvastam olyan meghatődót- tan, mint a Művészettörténeti Értesítőnek azt a különlenyomatát, amelyben Patay Pál, a budapesti Nemzeti Múzeum dolgozója „Nógrád megye harangjai” címen megírta a nógrádi harangok színes történetét. Patay Pál minden nógrádi templomtoronyba fel­ment s maga jegyezte le a harangok ada­tait. Számbavette még a temetőkápolnák lé- lekharangocskáit is. Nagy szeretet, sok fá­radság és hozzáértés kellett hozzá. Köszön­jük néki e helyen is. Fenti írásom adatait az ő tanulmányából vettem. Bárcsak dol­gozná fel valaki — miért ne éppen Patay Pál? — az egész ország harangjainak törté­netét. Harangjaink, e gyönyörű „ingó mű­emlékek” megérdemelnék. * Sok harangot láttam már életemben. Áll­tam a 188 mázsás erfurti „Gloriosa” harang alatt. Akkora, mint egy kis szoba. Már Luther is hallotta e harangóriás hangját, mert 1497-ből való. Hallottam a kölni dóm 240 mázsás harangját és a londoni Big Bent, amely óránként belekongatja Európába a grinicsi időt. Megcsodáltam a moszkvai Kremlben a világ legnagyobb harangját. 2000, azaz kétezer métermázsa, egy nagy család kényelmesen meglakhatnék benne. De nékem szülőfalum kis harangja mellett ezek a nógrádi harangok a legkedvesebbek. Biz­tosan azért, mert ezeket hallom legtöbbször. Szóljatok csak tovább kedves nógrádi ha­rangok. Szálljon szavatok hegyen-völgyön át és az emberek szívébe. Szavatok ne tűz­vész, árvíz és háborús légiriadók félrekon- gása legyen, hanem békés életünk szép kí­sérete: élők hívása, holtak siratása! Szabó József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom