Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-04-06 / 14. szám

=^MPÜfag ä,Krisztus nem Marx Károly el­len, hanem értünk, mindnyájunkért halt' meg“ — mondotta Dr. Heine- mann, a nyugatnémet köztársaság parlamentjének éjszakába nyúló külpolitikai vitáján elhangzott be­szédében. Az idézett mondat bejárta a világsajtót. A parlament elnökét, Gerstenmayert, akii különbem egy­házi tanácsos, arra késztették Heine- mainn szavai, hogy közbeszóljon; i. Hagy ja odakimn a teológiát!” HEINEMANN eleinte Adenauer kormányában belügyminiszteri tisz­tet töltött be. Ugyanekkor választot­ták meg a Németország mindkét ré­szét átfogó egyházi szervezetnek, a Németországi Evangéliumi Egyház­nak elnökévé. Később, mikor Ade­nauer N y ugat-Németországot az Eszakatlanti Tömbbe csatolta be, tiltakozásképpen lemondott minisz­teri tisztéről, majd később egyházi elnöki tisztéből is kibuktatták. A január 23—24-én tartott éjsza­kai ülésen Heinemann, mint szociál­demokrata párti képviselő, élesen bírálta Adenauer külpolitikáját s őt lemondásra szólította fel. Tiltako­zott az ellen, hogy Nyugat-Német- országot atomfegyverekkel szerel­jék fel. Bírálat tárgyává tette a választási harcok módszerét, különö­sen a főleg katolikus részről hangoz­tatott jelszót, amely szerint Német­ország belpolitikai és külpolitikai kérdéseinek gyökere a keresztyénség kommunizmus elleni harca. Ezzel kapcsolatban mondotta: „Krisztus nem Marx Károly ellen, hanem ér­tünk, mindnyájunként halt meg.“ A „CHRIST UND WELT“ című lapban egyik tekintélyes evangé­likus képviselő azzal vádolta meg Heinemannt emiatt, hogy „visszaél Krisztus nevével”. D. Lilje püspök, a Németországi Egyesült Lutherá­nus Egyházak elnöke viszont — no­ha politikai magatartása éles ellen­tétben áll Heinemann magatartásá­val — elismeréssel méltatja lapjá­ban, a „Sonntagsblatt"-ban, a fel­tűnést keltő beszédet. „Dr. Heinemann éjféli képviselő- házi beszédének — írja — nem sza­bad a politikai kommentárok ára­datában elmerülnie." A beszéd két jellegzetességére hívta fel a figyel­met: „a tárgyilagosságra és a ke­resztyén hangra.“ „Teljes mértékben lemondott a képviselőházi szóno- kiasság szokásos elemeiről, cirádák nélkül beszélt, mintha csak állam­ügyész lenne, tisztára csak tényekre és dokumentumokra szorítkozott s ezzel szokatlanul elmélyítette beszé­dének hatását. „Lélegzetelállító pil­lanat volt, mikor demagógia és min­den újságírói fogás nélkül egyene­sen és közvetlenül szólította fel le­mondásra a kancellárt.“ „A viszont­válaszok szürkék voltak — az óra a vádemelő Heinemannak kedvezett." „A beszéd másik jellegzetessége a keresztyén hang volt." „A jelenlegi német parlament még nem hallott ■ilyen közvetlen és lényegbe vágóan keresztyén beszédet. Heinemann e mondatát: Krisztus nem Marx Ká­roly ellen halt meg, hanem értünk, mindnyájunkért — sajnos, még gyak­ran fogják idézni; keresztyén ember azonban csak igent mondhat rá." ÖRÖMMEL OLVASTUK Lilje püspöknek ezt az elismerő megnyi­latkozását. Nem 'értjük azonban, miért tartja sajnálatosnak, ha Hei­memann szavait még gyakran fog­ják idézni? Miért nem tudja azokat konkrét politikai döntéseknél tekin­tetbe venni? Miért jelent meg lap­jának következő számában egy olyan cikk, amely kijelenti, hogy Heinemann megállapításából még nem következik az, hogy nem lehet­ne Nyugat-Németországot középtá­vú rakétafegyverekkel felszerelni. Az „Amt und Gemeinde“ című osztrák egyházi lap rövid megjegy­zését idézzük végül: „Ez a beszéd mindenesetre újból az elé a nyug­talanító kérdés elé állított, hogy va­jon a keresztyénség továbbra is ki­kapcsolhatja-e úgy a politikai kér­déseket, mint ahogy eddig tette." B. L. Egyházzenei hangverseny » kelenföldi evangélikus templomban (XI., Bocskay u. 10.) 1958. április 13-án, vasárnap du. 6 órakor. Közreműködik: Klin-da István (orgona) és a gyülekezet vegyes és gyermekkara. Vezényel: Sulyok Imre és Csorba István. Műsor: 1* Walther: Jézus életemnek — orgona- korái. 2. Közének: Kér. Ékv. 214. Oltári szol­gálat. 3. Lassus: A hajnal szárnyas hírnöke Gumpelzhaimer: Üristen, szánj meg Monte: Kész szívem (vegyeskar) 4. Bach: C-dur tokkáta, adagio és fuga (orgona) 5. Homilius: ö, mégy hát Schütz: Drága Jézusom (vegyeskar) 6. Franck Cesar: a-moll korái (orgona) 3. Kodály: Jézus és a gyermekek A 124. genfi zsoltár (gyermekkar) 8. Kodály: Credo az orgonamiséből (orgona) 9. Kodály: Ádventi ének A 121. genfi zsoltár Szép könyörgés 10. Kodály: Ite missa est az Orgona- ihiséből (orgona) 11. Miatyánk, áldás, közének: Kér, Ékv. 33­A HÚSVÉTI ÖRÖMHÍR az egy­ház bizonyságtételének középpontja. Legősibb hitvallásaink a feltáma­dott Űrről szólnak. Az őskeresztyén gyülekezet a Feltámadott gyüleke­zetének tudta magát. A fundamen­tum, amin kívül más nem vethető, a Feltámadott. (1 Kor 3, ll.)A fel­támadás nélkül nincs gyülekezet, nincsen keresztyén élet (1 Kor 15). A Feltámadott ugyanaz, aki a Ke- resztrefeszített. Mennyivel könnyeb­ben tudjuk elfogadni a keresztről szóló beszédet, mint a feltámadás örömhírét. Pedig a kereszt és hús­vét szorosan összetartoznak. Azt, hogy kicsoda Krisztus, a húsvéti esemény világítja meg. Csak húsvét fényében 'beszélhetünk arról, hogy az Atya elfogadta Isten Bárányának áldozatát, a 'kiengesztelés nagy műve befejeztetett. Húsvét nélkül Krisztus keresztje vagy kudarc, vagy hősies teljesítmény. Csak húsvét fényében érthető meg, hogy a kereszt Isten diadalmas műve. A KERESZT ÉS A FELTÁMA­DÁS összetartoznak, de húsvét nem egyszerűen nagypéntek „tartozéka“, nem egyszerűen természetes követ­kezménye. Hogy mennyire nem kö­vetkezik nagypéntekből magától ér­tetődően a húsvéti esemény, arra jellemző, hogy milyen megfoghatat­lan és megdöbbentő volt a feltáma­dás híre a tanítványok számára. Balga meséknek tűntek fel ezek a beszédek előttük, s nem hitték el azokat (Lk 24, 11). Arról is olva­sunk, hogy mennyire megdöbbentek (Lk 24, 22). Máté evangélista pedig arról számol be, hogy a tanítványok közül némelyek kételkedve fogadták a húsvéti hírt (Mt 28, 17). Magdalai Mária a sírtól riadtan futott Péter­hez: „Elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk, hova tették őt“ (Jn 20, 2). HOGYAN JÖN LÉTRE a húsvéti bizonyosság? Ez a mi kérdésünk most. Mert a mi korunk kételkedő embere és a Jézus korabeli kétel­kedők között nincsen lényeges kü­lönbség a feltámadás kérdését ille­tőleg. Hiszen a feltámadásról nem állanak történeti okmányok a ren­delkezésünkre. Az evangélium nem Jézus-életrajz akart lenni, hanem a hivő gyülekezet bizonyságtétele. Ez a bizonyságtétel hitet akar ébresz­teni, hogy így a további bizonyság- tételre tegyen készségessé. Ennek a bizonyságtételnek a tartalma az, hogy Isten támasztotta fel Jézust (Gal 1, 5; 2 Kor 4, 14). Ebben a bizonyságtételben tehát emberek próbálnak szólani „Isten nagyságos dolgairól“ (Csel 2, 12). Meddő vál­lalkozás is volna a feltámadás cso­dáját illetően a történetbölcselettel vitatkozni, hiszen a történelem a múlt dolgaival foglalkozik és elmúlt dolgokkal nem kerülhet személyes kapcsolatba az ember. Nem a tör­ténelem hoz tehát bennünket kap­csolatba az élő Krisztussal, hanem az élő Krisztus hoz bennünket kap­csolatba a történelemmel. Ahol a húsvéti bizonyosságra eljutottak az emberek, ott ezt a bizonyosságot maga az élő Krisztus adta nekik. HA A TÖRTÉNELEM nem is tud bennünket húsvéti bizonyossággal megajándékozni, mégis fontos a szá­munkra, hogy mi történt húsvétkor. Mert a húsvéti esemény a hivő em­ber számára valóságos történet. Jézus Krisztus valóságos testben, valósággal támadott fel, erről ad hírt a húsvéti tudósítás. A húsvéti bizonyosságra pedig akkor jutunk el, ha a Feltámadott Szentlelke ál­tal megszólít bennünket az igében s hitet ajándékoz nekünk. Amikor Krisztusról prédikálunk, a prédiká­cióban maga az élő Krisztus szólal meg. Luther ezt így mondja: a fü­lemmel látom Krisztust. Ezért a testvéri szó, a bizonyságtétel és a hit összetartoznak. Nem zárhatjuk el magunkat a kételkedőktől, hiszen mi magunk isi az ige által győzet- tettünk meg és mindig újra meg- győzettetünk. Jézus egyik tanítvá­nya, Tamás jól tudta, hogy milyen hallatlan nagy dologról van szó ak­kor, amikor hírül adták neki: a Mester feltámadott. Éppen ezért fo­gadta kételkedéssel a hihetetlent. Kételkedésével azonban nem hagy­ták magára. Nyolc nappal_ később ismét együtt voltak a tanítványok és ebben a közösségben jutottak húsvéti bizonyosságra. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott Vagyok közöttük“ (Mt 18, 20). A feltámadás hírét tehát így kell meghallanunk. Nem valami elvont R lelkészt munkaközösségek életéből A Győr—Soproni Egyházmegye lel­készei immár hagyományos szokás szerint gyűltek össze böjti csendes napra március 24-én a győri kon- vent gyülekezeti termében. Nagyhét előtti erőgyűjtés volt a címe és célja ennek az alkalomnak, amelyen Biczó Ferenc, Mitykó Zol­tán és Zámolyi Gyula lelkészek szol­gáltak s amelyen böjti előadást tar­tott D. dr. Vető Lajos, az Északi Egy­házkerület püspöke is, A püspököt megérkezésekor Welt- ler Rezső esperes keresetlen szavak­kal üdvözölte: „Nem íróasztal mel­lett született nagy nyilatkozattal kí­vánjuk köszöntení püspök urunkat, hanem azzal a tisztelettel, amely az egyház mindenkori vezetőinek kijár és azzal a szeretettel, amelyről, mint Üdvözítőnk mondotta, Krisztus ta­nítványait az emberek megismerik.” Vető Lajos püspök előadásában a bűnbánatról és a megtérésről be­szélt. „Egyházunk csupa megbántott emberrel van tele, akik abban a kí­sértésben vannak, hogy folytonos szemrehányást tegyenek az őket ért sérelmekért, de nem hajlandók meg­hallgatni az őket illető kritikát. Ez a jézust szó: Térjetek meg! — nem­csak és talán nem is elsősorban ér­zelmi folyamatot jelent, hanem a gö­rög szó elemzése szerint gondolkodás­beli, lelkületbeli megfontolt változást. Ebben a bűnbánatban kell találkoz­nunkI“ B. S. eszme szemléltetése ez a híradás, és nem is csupán jelkép. Hanem itt Isten hatalmáról és csodájáról veszünk hírt. Az Élő győzelméről a haléi felett. Ezt a híradást szem­lélni nem lehet, ez a hír azonban megragadja az egész embert. HÜSVÉTBÖL FÉNY ARAD az életünkbe, és mi hordozhatjuk ezt a fényt. A Feltámadottból erő árad sí ez az erő életet formál s ez az élet a Feltámadott élete a gyüleke­zetben. Ezt a fényt, ezt az erőt és ezt az életet nem tekinthetjük raga­dománynak, és nem vélhetjük azt, hogy mindennek birtokában külön­bek vagyunk a többi embereknél. Ha mindezt magunknak tulajdonítjuk és kérkedünk vele, akkor máris el­veszítettük. A FELTÁMADOTT KRISZTUS felébreszti felelősségtudatunkat. Azt azonban, hogy miért vagyunk fele­lősek, hogy mit kell cselekednünk, csak esetről esetre hitben és állandó engedelmességben értjük meg. Nem tehetjük meg, hogy felelősségünket „keresztyén elvekbe“ merevítsük és építő anyagnak tekintsük, amiből magunk építjük fel „a megváltott világot“. Hanem amikor Jézus így köszönti tanítványait: „Békesség néktek“, — ezzel békességet ad és elkötelez a békesség szolgálatára. A feltámadásból valóban lehet élni. Megújult keresztyén életünkben, bé­kességünkben és reménységünkben, felelősségben való szolgálatunkban a feltámadás új erői munkálkodnak. A FELTÁMADÁSSAL isten űj VILÁGA tört be a régi világba, ez az űj világ azonban egyelőre még el van rejtve emberi szemeink elől. Sohasem felejthetjük, hogy a feltá­madott Krisztus ugyanaz, mint a keresztrefeszített Jézus feltámadása isi elrejtett dolog. Az egyház szá­mára sokszor vált kísértéssé a tör­ténelem folyamán az, hogy látha­tóvá akarta tenni Jézus dicsőségét. Ez azonban lehetetlen. S a hitnek erre nincsen is szüksége. Megelég­szik a Feltámadott elrejtett dicsősé­gének bizonyosságával. Ha a feltá­madott Jézus dicsőségét szemeink­kel is látnánk, akkor nem lenne szükség hitre, de nem lenne szük­ség az ige hirdetésére sem. . KERESZTYÉN REMÉNYSÉGÜNK a teljesség felé tekint. Hisszük a testnek feltámadásét, vagyis azt, hogy Istennek hatalma van az egész ember felett, ^Tudjuk azonban,^ ázt is, hogy Krisztus sorsa az ő testé­nek, az anyasz’entegyháznak sorsa is. Isten a teljességben adja meg. majd a most még szolgai formában járó egyházának az ö dicsőségét. Minden kísérlet, amely az egyház számára már ebben az időben akar dicsőséget biztosítani, félreértése a keresztyén reménységnek. Húsvéti bizonyosságunkban a hit­ben — és nem látásban — való já­rás tükröződik. A bizonyságtételben hangzik s visszhangzik húsvéti örö­münk: Krisztus feltámadott. Egykor majd hadd hangozzék felénk a fel­támadott Krisztus szava: Boldogok, akik nem láttak és hittek. Lehel Ferenc Dokumentumfilmet készítettek Schweitzer Albert életéről és munkásságáról Már régóta próbálkoztak különféle filmvállalatok filmfelvételeket ké­szíteni Schweitzer Albertról, korunk nagy emberéről, aki január 14-én .töltötte be 83. életévét. A híres af­rikai orvos, teológus, orgonaművész és misszionárius mimdezideig elzár­kózott a szenzációt hajhászó válla­latok kísérlete elől. Hosszas vonako­dás után mégis beleegyezett abba, hogy a bécsi származású Erica An­derson dokumentumfilmet készítsen róla, A film tulajdonképpen önélet­rajz. A német szövegű változatban maga Schweitzer beszéli el életét, miként jutott szülőföldjéről, Elsős­ből orvosként Afrikába, az Ogove folyó melletti Lamibarenöbe, ahol af­rikai betegségek gyógyításéra fel­szerelt kórházát felállította. Elbe­széli fiatalságát, hivatásának kibon­takozását, ismerteti főbb gondola­tait és bemutatja mindennapos tevé­kenységét. Erica Anderson közlése szerint Schweitzer Albert először udvarias formában, de kitért kérése elől. „Jöjjön, de filmezési tervek nélkül.” Heteket töltött Lamfaarené- ben. Közelről látta, hogy ez az egy­szerű nagy-ember milyen áldozatos, rendszeres munkával tölti ki öreg napjait. Belátta, hogy békében kell hagyni őt. Beismerését közölte Schweitzerrel — s ekkor kapott elő­ször engedélyt arra, hogy filmfel­vételeket készítsen. A filmet először Berlinben mutatták be. Nagy sikert aratott. A nagy kölcsönző vállalatok mégse merték átvenni. Attól tar­tottak, hogy a rövid-film kölcsön­zése sok vesződséggel és kevés ha­szonnal jár majd. Végül az egyik egyházi filmvállalat vette kézbe a dolgot, B. L. Húsvéti imádság Valóban, méltó és igaz, helyes és üdvösséges, Szentséges Úr, Minden­ható Atya, örök Isten, hogy Iköszö­netét mondjunk Neked: Az egész világ érzi és megismeri, hogy az egész emberi nemet feleme­led elesettségéből. Űj életerőre kel­ted, ami elaggott, új magasságokba emeled, ami a bűn mélységeibe hul­lott alá. Most látjuk annak betelje­sedését. amit az Ótestámentom iga­zai hittek és reméltek. így reméljük mi is, hogy beteljesíted, amit ma Krisztus űrünk által ígérsz... Lelkésziktatás llbertlken Március istám ' vasárnap délután Válint János esperes beiktatta ifj. Dedinszky Gyulát az alberti gyü­lekezet másodlelkészi állásába. A Déli Egyházkerület nevében D. Ordass Lajos püspök, a gyülekezet nevében Roszik Mihály lelkész, az egyházmegyei lelkészi munkaközös­ség megbízásából Nagy bocskay Vil­mos lelkész,, a református gyüleke­zet részéről dr. Kovács Sándor lel­kész, a békéscsabai hívek nevében Csiaki gondnok s a volt évfolyam- társak nevében Cselovszky Ferenc köszöntötték a beiktatott másod­lelkészt. (Részletet közlünk Johan Bojer: Az utolsó viking című regényéből. Norvég halászok­ról szól a könyv, akik a téli hónapokban otthonuktól mesz- sze végzik emberfeletti mun­kájukat szelek, viharok és fagy közepette. Halászat köz­ben, távol minden lakott hely­től egy fjord szűk partjain a napokon át szinte alvás nélkül megfeszített munka közben az egyik halász halálosan meg­betegszik. Íme utolsó óráinak története.) — Nem jól érzed magad, Elezeus? Nem, ügyi? A beteg a homlokát ráncolta, ipar­kodott összeszedni gondolatait, sze­mét kerekre nyitotta és alig hall­• hatóan felelte: — Űrvacsorát akarok venni. A halászok feszengtek, az öreg ’ Suzansa hümmögött, csendesen • mondta, hogy messzi oda a pap. — A bűnbocsánat... még... mész- : szebb van. Az öreg kormányos most egészen lehajolt, fél kezéről lehúzta a kesz­tyűt, megtapogatta a beteg homlo­kát. — Hát... olyan igen-igen rosszul vagy, Elezeus, mi? — Én... én.., meghalok még az éccaka. — Hm. Per most leguggolt az ágy mellett ,és mozdulatlanul nézte a beteget, ’.fakó, öreg ábrázata közben teljes- '.ségqel megváltozott, tükör lett, tisz­tán mutatta mindazt, ami a beteg ; lelkében végbemegy. Lars nem győz­te bámulni. Ez volna Per Suzansa, a golyhó és tréfamester? Hiszen úgy ül ott, mintha édesapja volna. Ele- zeusnak, gyulladt szélű szeme csupa gyöngédség, széltől cserzett arcán ünnepi nyugalom, mintha zsoltárt énekélne. Néma csend volt, valamennyien az öreg kormányost nézték. Mígnem Kris táv er megszólalt: Az utolsó vacsora — Most mán tán... hiába is vóna... még ha elvinnénk is a dok­torhoz ... Hm. Per az emberekre nézett, de azok szótlanul bámultak maguk elé, nem tudtak mit felelni. Egy darabig csend volt megint. Akkor a beteg újra elkezdte: — Űrvacsorát szeretnék venni... bűnbocsánatot szeretnék... A halászok megint feszengtek a helyükön, de még egymásra pillan­tani se mertek. Per Suzansa most felemelte fejét és Kristaverre nézett. Ügy állt ott a két bokorgazda, mintha együtt vol­nának valamilyen veszedelemben, amelyből nem látnak menekülést. Papot hozni, hogy még jókor, ideér= Nau^ßh'u. Csa­jén — lehetetlen. Néztek egymásra — fejüket ingatni felesleges volt. Hallani lehetett a sok szapora lé­legzést meg a gyertya sercegését. — Csak tudná az ember, mitévő legyen — mormogta végre Krista- ver. A többiek szeme is mintha a kivezető utat kereste volna. Egy idő múlva Arnt Aasan meg­kockáztatta: — Még ha baptisták vónánk ... Erre felfigyeltek mindannyian. Kristaver megtörölte homlokát a kö­tött kesztyűjével és most végre ki merte mondani: — Amennyire oékolás korombul emlékszem, hát. ~.. — Igen! —, szólt a szavába Lars, az ő fejében volt a legfrissebb a káté. — Szükségből minden keresz­tyén ember... — Tovább ő se me­részkedett. Mert az már igazán a lehetetlenséggel határos, hogy kö­zönséges halandó ki merje szolgál­tatni a szentséget. De a beteg megint mormogott va­lamit, tágra nyitotta szemét és za­varodottan nézett körül, mindenáron fel akart kelni, azt mondta, temp­lomba megy, és az asszony is jöjjön vele. „No, gyere már, Berit!“ Per nagy nehezen visszafektette és ráterítette a takarókat. — Feküdj le szépen, Elezeus! — csitította, mintha kisgyermeknek be­szélne. — Eresszetek, hadd megyek a templomba, úrvacsorát venni, mer különben ... elvesztem ... Szótlanul ültek ott körülötte, figyelték a ziháló, lázas lélegzetét. Egyszer csak hallják, hogy zctkog. — Jaj ... késő ... már itt is van értem. Hát nincs kegyelem?! Ö, csak úrvacsorát vehetnék! Késő, hiába, Szóljatok hát, ügyi, már késő? Mitévők legyenek? Tanácstalanul bámultak maguk elé. Most már tud­ták, hogy Elezeusnak nincs veszte­getni való ideje. Végre is Arnt bon- tóttá meg a csendet. — De hisz így csak nem hagyjuk... És akkor az öreg Suzansa hirte­len felemelte a fejét és Henrikre nézett. Mindjárt azután a többiek is odafordultak. Szóval nem mondták, de Henrik érezte, hogy rá mutatnak a szemük­kel: „Ha van közöttük, aki méltó, hát te vagy az.“ Lehajtotta fejét, félt felpillantani; Csak nem akarnak ilyen súlyos ter­het, felelősséget éppen őrá hárítani? De érezte, hogy szemük rajta van: uTéged választunk. Ha van közöt-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom