Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-19 / 3. szám

A NEVETŐ EMBER Van gyógyulás as issdkossághól HITTEL, KÉSZÜLTÜNK második fóti konferenciánkra. Bizonyosak voltunk abban, hogy Isten most is összehozza azokat, akik számára szabadulást készített; AZ ODAÉRKEZÉSKOR szomorú látvány fogadott Egyik, már két konferenciát megjárt atyámfia ré­szegen feküdt az egyik hálóban, még­hozzá jól összetörtén, véres fejjel. Kijózanodása után sem tudtuk meg, hogyan került oda, A megnyitó áhí­tat központi gondolata volt a vá­lasz az általa elénk hozott kérdés­re: az Isten hozta oda. Nemcsak öt; hanem a többi 14 férfi és 5 női iszá­kost s más, főleg szexuális nyomorú­ságban megkötözött felebarátainkat Us. De azokat is az Isten hozta, akik­nek családjában valamelyik család­tag rabja a szenvedélynek, sőt még azokat a lelki betegeket is, akiknek megkötözött gondolkozásmódja nem kis nehézséget okozott a Mentőszol­gálat munkásainak. — Sokan jöttek a szolgálat után érdeklődők is és szabadult iszákos felebarátaink is. ISTEN IGÉJE a reggeli áhítatok­ban Isten szeretetét hozta a részt­vevők elé. Az evangélizációban a bűn tüzének jelentőségle bontakozott ki az ember számára. Nem tudott az emiber szabadulni a bűn, az íté­let, a kárhozat tüzének borzalmai­tól, mélységeitől, de az oltáron meg- áldoztatott Bárány, s a Szentlélek tüze feloldotta a sötét világ erőit. Há­rom délután konferenciánk finn ven­dége Vaipifl Márton lelkész szolgált- Feltárult előttünk tudományos elő­adásban az alkoholizmus különféle pka, egy másik előadásban az alkohol lizmus kifejlődésének fázisai és egy harmadikban a finnországi antial­koholista munka; Különösen a Men­tőszolgálat munkásai számára vol­tak értékesek az előadások; Sok kér­Sajtóosztály HÍREI Felhívjuk a lelkészek és kántorok Ügyeimét, hogy a Sajtóosztályon a következő kórusművek kaphatók: Kapi-Králik Jenő: 98-ik zsoltár (12 oldal, ára 3 forint); Endre Béla: Ne hagyj elesnem (4 oldal, ára 2 forint); Gárdonyi Zoltán: Énekeljetek az ír­nak (4 oldal, ára 1 forint). Közöljük 'kedves olvasóinkkal, hogy az 1958-as Evangélikus Nap­tár e hó végén megjelenik. Ára 8 forint. Előzetes megrendeléseket iratterjesztésünk elfogad. Cserportos rendelések esetén iratterjesztések- nek 10 százalék kedvezmény. désben próbáltunk az egyes részlet- kérdésekre felvilágosítást kapni. Rövid, de nagyon tanulságos elő­adásokban hallottunk azokról a csap­dákról, amiket a sátán állít iszákos felebarátaink életébe, amik meg is fogják őket, úgy, hogy ne tudjanak szabadulni. Az esti áhítatokban a Krisztus diadala, győzelme tárult elénk a kísértés, a bűn és a halál felett, továbbá az ellenálló ember felett. Egy délután a környezet sze­repét és jelentőségét ismertük meg a szenvedélyek kialakulásában és fenntartásában. Minden délután sze­mélyes bizonyságtételek hangzottak el azoknak ajkáról, okikét Jézus szolgálatunkon keresztül szabadított meg az alkohol szenvedélyének rab­ságából. Dicsértük az Urat, hogy már évek óta ellenáll néhány fele­barátunk a kísértésnek. Ök a Men­tőszolgalat legáldottiabb bizonyságai. HOGY ISTEN mit végzett a kon­ferencián, emberi értelemmel le­mérni nem tudjuk. — Kétségbeejtő segélykiáltás jutott el hozzánk egyik dunántúli faluból. Imádkoztunk, hogy felebarátunk ott legyen a kon­ferencián. Isten elhozta. Egész ed­digi életét kárnak és szemétnek ítél­te. Az Ür kinyitotta szemét, s meg­látta, mennyire hiábavaló volt ed­digi élete, s azt is, hogy csak Jézus segítségével haladhat a keskeny úton. Egy másik atyánkfia úgy jött a konferenciára, mint akinek mind­ahhoz, amiről itt szó lesz, nem sok köze van. Nem iszákos! Kijelenti, hogy nem nyugodott itt meg, sőt inkább felkorbácsolódott . a lelke. Szeretné tisztán látni bűneit, hogy ne járjon a sötétségben. Volt, akit az bántott nagyon, hogy miért nem engedett már évek előtt a hívásnak. Most útközben is volt benne olyan hang, mely azt mondta: minek mégy oda? Végül is köszönte Jézusnak, hogy idesegítette s meg­ismerhette nyomorúságával kapcso­latban Isten szeretetét. EGY MÄSIK a börtönből szaba­dult nem régen. Túl közlékeny. Jé­zus az ő élete számára megadta a szabadulást az ital nyomorúságából, ami a börtönbe vitte. — Van, aki személyi bálványától, másik az őt érő rágalmak, hazugságok áradatá­ból talált szabadulást Krisztusban. — Mindezekért hálásak vagyunk Istennek. A MENTÖSZOLGÄLAT egyre jobban égeti a lelkünket. Finn lel­késztestvérünk előadásából kiderült, hogy bizony ml még eléggé elmara­dottak vagyunk. Sok imádkozó kézre s Krisztusban fáradhatatlan lelkek szolgálatára lenne szükség. Kérjük Istent, hogy adja meg azt is. Szalay Károly ILYENTÁJT faluhelyen disznó­torok illata szállong a levegőben, pines bort fejtenék a behavazott pincék tájékán s estefelé kipirult arcú leányok s legények sietnék a ropogós havon, világos ablakú házak felé, ahonnan zeneszó hallatszik. S a városon is kirakatok konfetti», lampionos dísze, az utcák megélén­külő esti forgalma mind arról beszél: farsang ideje van. Az esztendőnek az a szakasza, amikor az emberek úgy vélik: szabadjára kell ereszte­niük jókedvüket, mert ez a vidám­ság, a szórakozások, a mulatságok időszaka. Bár a farsang jókedve nem ver akkora hullámokat manapság, mint régen. S ez jól is van így. Jele annak, hogy átalakuló társadal­munkban kiveszőben az emberek, akiknek egyéb gondjuk _ sincsen, mint a szórakozás. Két-három év­tizeddel ezelőtt ilyenkor az újságok főgondja a báli naptár és a báli krónikák, a megjelent „előkelősé­gek” luhakölteményeinek lelkendező leírása. Ezt nem nélkülözzük s nem kívánjuk vissza. S viszont másfelől a farsang határai kissé elmosódtak. Az év minden szakában s minde­nütt akad táncoskedvű ifjúság. S ez is jól van így. A mértékkel s ízlés­sel szórakozó ember kedves lehet Isten és az emberek előtt. Erről a vidám, mosolygó, nevető emberről szeretnénk most egy kicsit 'elgondol­kodni. AZ EMBER EMBERSÉGÉHEZ tartozik a vidámság, a nevetés, mint a sírás is, a mosoly éppúgy, mint a szív gyöngye: a könny. „Ajkunk szélén kivirágzik a nevetés”, irta egyik költőnk, szépen s igazán. A magyar nyelv kincsestárának gazdag szókészlete bizonyítja, hogy népünk leikétől mennyire nem idegen a derű. Ám egy két népi szólásmon­dás: „Borúra derű”. „Nincsen öröm üröm nélkül”, s effélék is emlékez­tetnek egy általános emberi igazság­ra: Az ember vidámsága, derűje mö­gött valamiképpen mindig harc van. Minden nevetés győzelmi kiáltásként buggyan fel az emberi ajakról. min­den mosoly egy kitűzött győzelmi zászló. A bánattal, a csüggedéssel, a bajjal vívott harc győzelme az öröm. Az emberi vidámság boroná­járól, a humorról mondotta valaki: „Humora annak van, aki mégis nevet.” Mégis: minden, az emberi életet beárnyékoló veszedelem, féle­lem, nehézség ellenére. A bennünk és körülöttünk levő bűn ellenére, annak ellenére, hogy —■ egyik ősi egyházi énekünk szerint —■ „Éle­tünkben szüntelen heil ál lesi lép­tünk” (791. sz. az Énekeskönyvben). Ez a „mégis” azonban nem a „Soha­se halunk meg” balga belefeledke­zése a mulatság zsivajába, hogy meg ne halljuk a múló idő perce- néséf és saját szívünk döbbent dob­banását, hanem derűs, vidám és győztes szembenézés bűnnel, fiaJa& lal, élettel s idővel. Ez a „mégis’* — a hit döntése, a hit kiáltása, a hit győzelme. „Humorban nem is-* merek tréfát”, mondotta egyik nagy magyar író s humorista. Igaza volt. Az igazi nevetés komoly és nagy dolog, mert győzelem van mö­götte. A világosság győzelme a sö­tétség, az igazság győzelme a haimís- ság, az élet győzelme a halál, a hit győzelme a kétely és csüggiedés felett. MERT A HIT LATJA a nevető Istent. Azért nyílik nevetésre aZ ember szája, mert Isten a maga képére formálta s az Isten nem a bánatnak és- a halálnak, hanem az örömnek és az életnek az Istene. S Isten öröme is a győztes Űr neve­tése a bűn minden balga hiába­valósága felett. (Zsolt. 2. 4.) Ezért, mert Ö az Űr szent diadallal^ nevet, árad el az ember szívén, az Ö gyer­mekének szívén is a boldog örven­dezés: „Akkor megtelt a szánk neve­téssel...” (Zsolt. 126, 2.) JÉZUSRÓL nem jegyezték fel, hogy nevetett volna (azt, hogy sírt, igen, nem is egyszer: János 11, 35, Lukács 19, 41). Ez azonban nem je­lenti azt, hogy a Mester nem neve­tett. Azt, hogy örült, többször is feljegyezték az evangélisták (Lukács 10, 21, stb.). S az apostolok is arra buzdítják a gyülekezeteket: „örül­jetek — mindemkor” (Filippi 4, 4), A keresztyén ember szívétől nem idegen a mosoly, a nevetés. Hitéből fakad, aminthogy minden tettének abból kellene származnia. Hitéből s az azt jelenti: Istenre emelt tekin­tetéből. Amíg reá nézünk s orcánk feléje fordul, bízvást tudhatjuk, hogy megáldja örömünket s vidám­ságunk kedvességet talál előtte. Groó Gyula HÍREK A ROMAN NÉPKÖZTARSASAGBASÍ LEVŐ ZSINATPRESBITERI AG- HITV. EVANGÉLIKUS EGYHÁZKERÜLET ÉLETÉRŐL Az egyházkerület őszi egyetemes közgyűlése Deák Ödön nagyváradi lelkészt választotta főjegyzővé (püs­pökhelyettessé). Bíró László hosszú- falu-felszegi lelkész elhalálozása után Kovács László bukaresti lel­készt hívta meg az egyházközség. A bukaresti egyházközség új lelkésze Szedressy Pál volt simonyiújfalusi lelkész. Az 1957—1958, tanévre 2 férfi és 2 nő hallgató iratkozott be a Teológiai Intézet első évfolyamán ra. A lelkészutánpótlást biztosított­nak látják. Hivatalos közlemények X Magyarországi Evangélikus Egyházegyetem Közgyűlésének El­nöksége levelet intézett a művelődés- ügyi miniszterhez. A levélben ismer­teti az Északi Evangélikus Egyház- kerület tanácsülésének határozatát, az Egyházegyetem tanácsülésének határozatait, az Egyetemes törvény­szék határozatát, az Országos Béke­tanács Evangélikus Békebizottságá- nák kibővítését, valamint a törvé­nyesség helyreállításának érdekében tett egyéb intézkedéseket. Ezek fel­sorolása után a következő kéréssel fordult az elnökség a művelődésügyi miniszterhez: „Mindezek alapján feljogosítva érezzük magunkat oly irányú kérel­münk előterjesztésére, hogy az 1957. november 26-án kelt intézkedéssel az evangélikus egyházhoz kiküldött Gmák Károly miniszteri biztos visz- szahívásáról Miniszter XJr intézkedni szíveskedjék Kállai Gyula művelődésügyi mi­niszter január 13-án kelt levelében a következőket válaszolta az Egyház­egyetem Közgyűlése Elnökségének: „Tisztelt Egyetemes Közgyűlés El­nöksége! Felülvizsgáltam az 1958. január 7-én kelt kérelmüket, amely szerint az Evangélikus Egyházhoz kiküldött Gmák Károly miniszteri biztos visz- szahívását kérik. Azok a változások, amelyek az Evangélikus Egyházban az elmúlt hetek alatt az állami és egyházi tör­vényeknek megfelelően személyi vo­natkozásban is végbementek, lehe­tővé teszik, hogy az állam és az Evangélikus Egyház között az ellen- forradalom és az azt követő idők alatt megromlott viszonyt helyre­állítsák. Meg kell azonban mondani, hogy a jóviszony helyreállítása ér­dekében bizonyos intézkedések meg­tétele az elkövetkezendő időben is még szükségessé válik, különösen ami a Déli Egyházkerület vezetését illeti. Meggyőződésem, hogy az evan­gélikus egyház lelkészeinek túlnyo­mó nagy többsége akarja az állam és az egyház közötti normális jó­viszonyt és ennek érdekében fog a jövőben tevékenykedni. Mindezek alapján úgy határoztam, hogy Gmák Károly miniszteri biz­tost az Egyetemes Egyháztól és az Északi Egyházkerülettől visszarende­lem. A Déli Egyházkerületnél Gmák Károly miniszteri biztos további mű­ködése egyelőre még szükséges. Tisztelettel Kállai Gyula.” idők kezdetéről szőlő könyvben meg vagyon írva az első galamb története és a másodiké is, melyet Noé ősatyánk küldött fel- derítőként bárkájából, amikor már bezárul- tak az ég csatornái, és elapadtak a talaj mé­lyéből feltörő vizek. De ki adta hírül a har­madik galamb útját és sorsát? Az Ararát-hegy csúcsán pihent az életmentő hajó, ölében az özönvíztől megkímélt életek sokaságával, és amint az ősatya tekintete az árbocról kémlelve csak hullámok végtelen vi­zét látta, kibocsátá első galambját, hogy hírt hozzon néki, van-e már száraz foltja a föld­nek a felhőtlen ég alatt. Az első galamb — mint ahogy meg vagyon írva — levegőbe emelkedve kitárta szár­nyait. Keletnek vette útját, majd nyugat felé repült, de minden földet még víz borított. Se­hol nem lelvén tenyérnyi* helyet, hogy meg­pihenhessen, lankadni kezdett szárnyának ereje. Így hát visszatért a bárkához, mely egyedüli szilárd ponfja volt a világnak. Er- Uyedő szárnyakkal keringett a hegy ormán nyugvó hajó körül, mígnem Noé kinyújtó fe­léje tenyerét és bevivé magához a bárkába. Tjét napig várakozott Noé, egy teljes hétig, Ali. meiy nem ontott többé esőt, állandóan apasztva a vizek tengerét. Akkor útnak in­dította második galambját, hogy hirt hozzon néki. Hajnalban szállt fel a galamb, és Imire Esteledett, a szabaduló föld üzeneteként olaj­A HARMADIK GALAMB LEGENDÁJA Irta: Stefan Zweig (Szerző Három legenda c. könyvéből. Európa Kiadó) ággal csőrében tért vissza. így tudta meg Noé, hogy a fák koronái már kiemelkedtek a vízből, és a nagy megpróbáltatás ideje véget ért. Üjabb hét napig várakozott, míg ismét útnak bocsátott egy galambot, immár a har­madikat. Ez is hajnalban bontotta szárnyait és sebesen szállt tova a messzeségbe. De es­tére nem tért vissza. Nap mint nap kémlelte Noé a láthatárt, de szárnyas hírnökének nyo­ma veszett. Ekkor világossá vált az ősatya előtt, hogy a föld immár felszabadult és a vizek visszatértek.medrükbe. A harmadik ga­lamb felől azonban nem jutott jeladás sem Noéhoz, sem utódaihoz, és senki sem adta még hírül történetéti A harmadik galamb útja és sorsa pedig ■ÖV imigyen alakult: verőfényes hajnalban Szállt fel a bárka dohos odvábái, mely tom­pán visszhangzott a sötétbe zsúfolt állatok türelmetlen morajlásától, melyben paták tüle­kedtek és karmok, és vad hangzavarba ve­gyült bőgés és bégetés, ugatás és csipogás, nyerítés és füttyszó. Kirepült a galamb a szűk zsúfoltságból a végtelen messzeségbe, a feneketlen sötétségből az azúrkék fénybe. És amint szárnyait bontogatta a kristályos, eső­től fűszeres levegőben, szabadság hullámzott körülötte és a mérhetetlen távolságok boldo­gító érzése. Alatta a mélyben vizek csillogása, erdők nedves mohájának zöld ragyogása; a mezőkről crpálosan szállt égnek a gőzölgő hajnali pára, és a növényzet illatos erjedése balzsammal édesítette a réteket. A mennyek érces boltozatáról fény zuhogott alá, a hegyek ormán hajnalpírrá törtek a felkelő nap ra­gyogó sugarai, vérpiros visszfényt tükrözve a tengerek sima felületére és gomolygó gőzzel telítve a virágba borult földeket. Részegítő volt a világ ébredésének a látványa, és a bí­bor levegőben boldog mámorral úszott kite­rített szárnyain a galamb. Szállt, szállt, föl­dek és tengerek felett, álmodozva ábrándos ámulatban, mígnem szárnyai bölcsöringató hullámzásában maga is álommá vált. Isten­hez hasonlóan most ő is elsőnek láthatta a víztől szabadult világot és nem tudott betelni mámorító látványával. Rég megfeledkezett már Noéról, a bárka fehér szakállú gazdájá­ról, megfelejtkezett rendeltetéséről is és arról, hogy visszatérjen. Mert most már a világ volt hazája és az égbolt tulajdon otthona. I 'gy szállt a harmadik galamb, az ősatya hűtlen küldönce a világűrben tova, mind távolabb, önfeledten himbálózva má­mora áramló hullámain, boldog nyugtalan­ságtól hajtva, mérhetetlen tér és számlálha- tatlan idő közepette, mígnem szárnyai ólmos érnyedtségbe lankadtak. Ellenállhatatlan kényszerrel vonzotta '-magához a föld, mind mélyebbre süllyedt bágyadt szárnycsapása, érintve már a fák nedves koronáját, és végül a második nap alkonyán leszállt egy erdő mé­lyére, mely névtelen volt még, mint minden az idők kezdetén. Az ágak sűrűjébe rejtőzve pihent meg lebegő röpte után. Rőzse takarta, szellő altatta, hűs volt rejteke délben, és me­leggel burkolta az erdős avar hűvös éjjelen. És idővel megfeledkezett a szél szántotta egek­ről és a távolságok csábításától; védőén ölelte körül a zöld boltozat, és az idő megméretle- nül nőtt körülötte. C áfát világunkhoz közeli erdő volt, melyet az eltévedt galamb otthonául választott, de emberek még nem lakták, és ily elhagya- tottságának magányában idővel derengő álom­má változott az elfelejtett galamb. Az éj sö­tétzöld homályában fészkelt, az évek múltak' felette, és megfeledkezett róla a halál, mint ahogy nem hal meg soha átmentett párja mindazon állatoknak, melyek tanúi voltak a vízözön előtti világnak: nem terítheti le őket sem vadász fegyvere, sem pusztító betegség. Látatlan húzódnak meg a földlepel felderítet­len hajlataiban, miként galambunk az erdő sűrűjében. Néha persze sejtelem szállt feléje emberek közelségéről, távolról lövés dördült el, felverve visszhangjával a zöld falak ma­gányát, favágók fejszéje döngette a törzseket, tovadübörögve a csalitok árnyas mesgyéin, szerelmesek halk kacagása tompítva titkon turbékolt az ágak útvesztőjében, és bogyót kereső gyermekek vékony cérnahangja el­nyújtva hallatszott a távolból. Az elsüllyedt galamb, lombba és álomba szőve, hallotta ugyan a világ zavaros foszlányokká szűrődő messzi hangját, de félelem nélkül figyelte ne­szét és csak mind mélyebben simult sejtel­mes rejtekébe. Tj gyszer azonban dübörögni kezdett <2 ■*-* föld háta, és a békés űrt mennydörgés töltötte be elemek erejével, mintha csak szét* hasadni készülne az egész világ. Fütyülve cikáztak a levegőben fekete érctestek mázsás tömegei és ahova csak estek, borzadva reb­bent szerte a föld és szalmaszálként töredez­tek szilánkká az erdő agg óriásai. Egymásnak hajították a halált tarkaruhás emberek izgága sorai, és rettenetes gépek okádtak szüntelen tüzet és megsemmisülést. Villámok szökken­tek a földről a felhőkbe és sikoltó sivítás ve­gyült a mennydörgés orgonaszavába. És oly hatalmassá nőtt az elemek viharzása, mintha a föld az égbe akarna lendülni, vagy a menny­bolt készülne leszakadni a föld megsebzett ölébe. Felriadt álmából a galamb. Halál volt felette, pusztulás körülötte. Mint egykor a víz, úgy özönlött most a lángtenger a világra. Kitárva szárnyait ijedten rebbent fel, hogy új hazát keressen a beomlá erdő helyébe — a béke egy szigetét. Magasba lendült és riadtan száguldott föld­jeink felett, hogy békét és nyugalmat találjon, de akármerre szállt, mindenütt vad háború dúlt, mindenhol villám és mennydörgés, ten­gernyi tűz és vér árasztotta a világot, egy újabb, borzasztóbb, lángoló tűzözön. Kapkod­va csattogtak szárnyai földünk felett, ijed­ten kerestek szemei egy talpalatnyi földet, hol megpihenhetne és honnan elhozhatná az ősatyának az ígéret olajágát. Dg sehol sem lelte. És a romlás árja mind magasabbra szállt a tébolyba kergetett emberek feje fö­lött, mind mélyebbre harapóztak a sebzett föld, vonagló húsába világégésünk sistergő lángjai. És a galamb még mai napig sem ta­lált pihenőhelynek új otthonára, mint ahogy az emberek sem lelteik békességet. Ennek előtte pedig nem adatott meg neki a hazaté­rés kegyelme. Senki sem látta az eltévedt, békét kereső, mitikus galambot, és mégis ott röpköd felettünk riadtan, nyugtalan verdesve emyedő szárnyakkal. Csak néha, éjnek ide­jén, lidérces álmainkból felriadva, hallunk suhogást a levegőben, siető, űzött kergetőzést a sötétben, zavaros rebbenést, tanácstalan menekülést. És az eltévedt galamb feszülő szárnyain lebegnek sötét gondolataink, félel­mében hullámzik mindannyiunk vágya. Saját sorsunkat viszi most hírül az ősatyának az ég és föld között lebegő galamb, régmúlt idők­nek e hűtlen küldönce. Es ismét, mint sok ezer évvel ezelőtt, egy egész világ várja, hogy valaki kinyújtsa elébe kezét, és felismerje, róla, hogy a megpróbál­tatás ideje immár véget ért.

Next

/
Oldalképek
Tartalom