Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-03-23 / 12. szám

LOHNSDORF KÁROLY I!

Lühnsdorf Károly halálával nagy veszteség érte a magyar képzőművészetet és egyházunkat.

Budapesten született 1893-ban. Apja nyomdász volt, tizenkét gyermek gondviselője. Németországban még szobrásznak készült s 1912-ben vett részt első ízben kiállításon. Abt Sándor, majd Stróbl Alajos tanítva- j nya volt. Néhány hónapos frontszolgálat után 1914 végén fogságba esett s hat éven keresztül Krasznojarszk- I ban volt hadifogoly. Tilos volt a ha- \ difoglyokat fényképezni s mert a

tikusok, írók és tüdősök, a protestáns és a katolikus egyházi élet vezetőinek arcképei egymás után kerültek ki ceruzája ától. „Írók,, tudósok, művészek“ sorozata és a „Nagy magyarok“ sorozata magában foglal ja a történelmi múlt és a mai jelen nagyjait. Utolsó sorozata 1958-ban a Hazafias Népfront felkérésére készült „Hazádnak rendületlenül“ című könyv illusztrációjaként.

Az egyházi életben világviszonylatban jelentős alkotásai között első helyen Krisztus képeit kell említenünk. Határainkon túl Finnországban, Svédországban és Amerikában egyaránt ismerik ezeket, hűt- her-képe 1932-ben. Calvin János képe 1949-ben készült el s már akkor különösen a német és francia protestáns sajtó nagy elismeréssel emlékezett meg alkotásairól. (Az eredeti Cálvin-kép ma is az örökösök birtokában van.)

A második világháború ostromában elpusztult műterme az Attila úton, amikor egy lezuhant repülőgép lakásába f úródott be. Ettől kezdve sok gonddal volt tele élete. Kevés volt a megrendelés s küzdenie kellett mindennapi életéért és családjáért. Fájdalmas volt látni, amikor szatyorral kezében bevásárolni

1 LÉK HITIÉRE

járt vagy zsákban cipelte a szenet. Élete utolsó idejében evangélikus egyházunk állt mellé támogató sze- retetével s így készült el 1957-ben Fuglsang Damgaard dán érsek, Lund-Quist főtitkár, Túróczy Zoltán ny. püspök arcképe. Utolsó munkáját IX. Keresztéig dán királyról halála előtt két nappal fejezte be, de aláírni már nem tudta. Váratlanul rosszul lett s másnap, március 7-én, este hátradőlt párnáján s azt mondta: „Most már nagyon jól érzem magamat“, de egy óra múlva csendesen elhunyt.

Élő gyülekezeti tag volt. B,end- szeres látogatója a Bécsikaput&ri istentiszteleteknek s a férfibibliaórák- nak. Naponta olvasott igét s imádsága ercsitette küzdelmei között. Lelki élete tükröződik müvein. Gyermekien naiv volt, mindenkiben a jót kereste. Akiket megörökített, azoknak a szemét nézte. Ott ragyogott fel a művész látása s onnan tört elő a szellemi képessség és egyéniség.

Áldjuk Istent, aki megáldotta öt munkájában, keresztyén életében egyaránt. — Temetése 1958 március

15-én volt a farkasréti temetőben.

Várady Lajos

művész csak ceruzához jutott, ott alakult át grafikussá. Életének ez a j nagy szenvedése vezette el a hit, j az imádság, az Ige útjára. Amikor I Lenin arcképét is elkészítette, 1920- j ban hazabocsátották. Először ismét a tanulás napjai következtek, majd ; Bosznay István főiskolai tanár maga mellé vette tanársegédnek a Képző- művészeti Főiskolán. Festményei és rajzai ettől 1kezdve ott voltak a jelentősebb tárlatokon s így nyerte el egymásután a „László Fülöp díj“- at, a „Jankó János díj“-at, a „Wolf- ner Gyula díj“-at, majd 1928-ban a British Múzeumban egy külvárosi fiút ábrázoló rajzát helyezték el „Ön az első élő magyar művész, akinek rajza van a British Múzeumban“ — írta László Fülöp. „Szívből gratulálok e nagy kitüntetéshez“...

Londoni pár hónapos tanulmányi útja után már a legjobb grafikusnak számított itthon s arcképek szálait készítette el, amelyek jelentős része a Pesti Napló és Pesti Hírlap vasárnapi képes mellékleteiben látott napvilágot. Államférfiak, poliFebruár 11-én nagyszabású ünnepségek keretében nyitották meg a franciaországi Lourdes-ban . a nevezetes Méria-kegyhelymek százéves jubileumi ünnepségeit. Szá2 évvel ezelőtt, 1858. február 11-én jelent meg először a francia Pireneusok egyik barlangjában, Lourdes község közelében, Bernadette Soubirous- nak, a 14 éves pásztorleánykánalk az a „szép hölgy” aki magát „szeplőtelen fogantatásnak nevezte” s akinek utasítására később a száraz homokban ásná kezdett, mire hirtelen egy mind máig bő vizet adó forrás tört elő. A forrás gyógy anyagokat nem tartalmaz, gyógyító hatásába vetett hittel mégis számtalan beteg keresi fel. 1955-ben, két és fél millió zarándok fordult meg Lourdes-ban, közöttük 30 000 beteg. Ez évben a jubileumi ünnepségekre való tekintettel — 8 millió vendéget várnak. Lour- desnak különösen a katolikus Mária- tisztelet propagálása tekintetében nagy a jelentősége.

A centenáris év ‘újra felelevenítette ;azt a vitát, amely az ilyen csodás esetekkel kapcsolatban a természettudományos (nemcsak marxista!) viláignézetet vallók és az ún. természetfeletti világnézetet vallók tábora közt már régóta fennáll. Az Ország Világ c. hetilap egyik száma „Alko- nyodik Lourdes-ban“ címmel közölt cikket. A cikk többek között ezt írja: „Az elmúlt száz esztendő alatt hatalmasat fejlődött a tudomány, s az orvosok, természettudósok, biológusok és újabban geológusok is egyre több kétellyel szemlélik a »Lourdes-i csodákat«. 1946—1957 között mindössze 13 gyógyulás történt. A csodák csökkenésének magyarázatát a mind gyakoribbá váló orvosi ankétokon kell keresnünk - •. Orvosi körökben úgy gondolják, hogy e vizsgálatok után tovább csökken majd a »Lourdes-i« csodák száma.”

A természetfeletti világnézetet vallók Ihangia szólal meg dr. Endrey Mihály katolikus püspöknek február 11-én, a pesti Egyetem téri Templomban a betegek „szentóráján” elmondott beszédében.

Mi, evangélikus keresztyének értékelni tudjuk azokat a figyelmeztető szavakat, melyeket a két tábor intéz egymás felé. Értékelni tudjuk a természettudományos világnézetet vallók részéről megmutatkozó vizsgálódó, kétkedő magatartást és a babonaságtól óvó figyelmeztetést. Értékelni tudjuk a. természetfeletti világnézetet vallók figyelmeztetését az emberi lélek igényeire és arra, hogy a tudomány önmagában nem boldogít. Lényegében azonban egyik táborhoz sem tartozunk. A csoda általános emberi dolog, éppúgy, .mint a kétség. Nemcsak a keresztyénség területén találkozunk velük. Jézus is tett csodákat. Ezekben a bibliai csodákban azonban nem az a csoda, hogy va- j larni olyasmi történik, amit pillanatnyi ismereteinkkel nem tudunk megmagyarázni, hanem hogy bennük j. Isten szeretetét mutatja meg irántunk, ellenségeivé vált bűnös teremtményei iránt. Az igazi csoda számunkra Istennek ez a tényleg érthetetlen embei-szeretete. Ez a szeretet igényli tőlünk a hitet. Mikor Jézus meggyógyítja a vakonszüle- tett embert, nem fejüket törő, kétkedő embereket látunk körötte, hanem embereket, akik dühvei fordulnak ellene, és embereket, akik odaadással szeretik, hisznek benne. A csoda maga nem vezet bizonyosságra senkit. Jézus arra tanít bennünket, hogy a hamis próféták is tesznek csodákat, hogy ezekkel még a választottakat is elhitessék, ha lehet (Mik 13,22.1. Minket ezért első renden nem a „csodás elemek” kérdése nyugtalanít Lourdessal kapcsolatban, hánem az, ami általuk kiféiezésre jut. Nyugtalanít, hogy a római katolikus egyház a reformáció hathatós figyelmeztetése ellenére is tovább halad azon az úton, amelyen Máriát és vele együtt az egyházat teszi társ- megváltóul Jézus mellé, amint erről Endrev Püspök prédikációja is tanúskodott.

B. L.

■—= Gegqxeiek

BAJZA JÓZSEF

halálának századik évfordulóján nekünk is kötelességünk megállni s eltűnődni, ahogy megáll s eltűnődik tanítása és magatartása fölött az egész értelmiségi magyarság. Néhány adat, a legfontosabb az emlékezte- tésre: 1804«ben született, ügyvéd lett, de kizárólag az irodalomnak élt, Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc oldalán. Húsiz éven át Bajza szerkeszti valamennyi számottevő folyóiratunkat és irodalmi lapunkat. Bajza teremtette meg a magyar irodalmi kritika tekintélyét, az Athenaeumban ő mutatta be a fiatal tehetségeket: Petőfit, Tompát és társaikat. Szelíd lírikus, szigorú bíráló volt. Az írói lelkiismeretesség és függetlenség mellett tört lándzsát. A kritikában Kölcsey Ferenc utóda és eszméinek továbbítója. Bajza teremti meg a magyar színibírólatot. A Nemzeti Színháznak igazgatója és legnagyobb igényű útegyengetője. Pár évvel a szabadságharc előtt publicisztikát kezd írni s magas színvonalra viszi a közírást, szerkeszti Kossuth, Hírlapját. A szabadságharc után bujdo- kol, majd gondoktól megtörve száll a korai sírba. 54 éves korában.

Nagy kritikus volt, mert tiszta, gáncstalan, ragyogó férfi-jellem volt. Így ír: „Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntögetnünk szobrait a bálványozásnak; elrezzente- nünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait, kimutogatnunk az utat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjához vergődhetni.“ Szavait nemes és felelős férfi-jelleme alakította. Mondataiból ma is visszasüt a rendkívüli igazság. Erős reformáció« lüktetésű evangélikus családi kör nevelte fel. Problémafelvető bátorságában, egész magatartásában, minden értéket szeretettel nevelő, körülvevő s megtartó figyelmében örökségünket találjuk meg. Ha ragaszkodunk örökhagyóinkhoz, ne csak adataikat emlegessük, hanem szellemüket, magatartásukat idézzük, fürödjünk meg e szellem áramlásában. Bajza szeme nemcsak kritikai csalhatatlanságot, hanem mély hitet is sugároz. A kettő —• a bírálat és a hit — együtt jár. Csak az érzi, mennyire silány a si-, lányság, aki tudja, hogy a szép és teljes alkotás él, itt van, megformálható, csak erőt és tehetséget engedjünk a közelébe. Bajzát az emlegetheti, aki alkotni, alakítani, életet formálni akar, nem pedig tehetetlenül tespedfii s rágódni azon, amit készen kaptunk a múltból.

GLATZ OSZKÁR

a festőművész, aki most halt meg, magas kort ért el, nyolcvanhatőves volt. Glatz Oszkárt a magyar piktúra nagy mesterei közé számítjuk. Hatvan éven keresztül állított ki Budapesten. Münchenben, Párizsban tanult, de amivé lett, Nagybányán fejlődött, a csodálatos magyar táj és emberek hatására. Tiszta szívű, egyenes lélek volt. Kiválasztott magának egy nógrádi falut, régi népszokások, táncok, népdalok és népviselet faluját: Bujákot. Annak népét örökítette meg vásznain. Mondják, azért ragaszkodott ehhez a faluhoz, mert megtalálta ott a lelke nyugalmát s ugyanazt a tisztaságot, amelyet magában hordott. Glatz Oszkár művészetéből hiányzik minden misztikum, az élet eltorzítása, a valóság képtelen mása. Amit vászonra vitt, abban ■találó s megnyugtató, szinte fölleb- bezhetetlen jellemzés van. Kitűnő arcképeket is rajzolt nagy kortársairól, Mikszáthról, Gárdonyiról, Eötvös Károlyról. Ezek az arcképek azért sikerültek, mert Glatz a valóság_ eszményi erejével ábrázolja a három kiváló írót. Ugyanez áll gyermekekről, parasztokról, bujáki szép, érdekes, tűnődő szemű menyecskékről készült képeiről. A józanságot, tisztaságot és nyugalmat találta meg a nógrádi arcokban. Eszmény és valóság: állandó küzdelemben áll egymással a művészetben, irodalombainj Néha találkoznak, mert állandóan keresik egymást. Az alkotó, aki e találkozást létrehozza, akkor fejezi ki magát, akkor alkot igazán kedve szerint, ha, ahogy mondani szokás, „szerencsés kézzel” nyúl a témához. Ilyen híven rajzolt érzelmes életképeiket Glatz Oszkár. S mivelhogy maga is tudta, hol találkozott eszményi elképzelése a természettel s a valósággal: haláláig ragaszkodott

hozzá. Innen van, hogy temetésén a bujáik iák gyászolták igaz szívvel s máris elhatározták, hogy emléktáblával jelölik meg azt a bujáki házak amelyben a nagy piktor megfestette őketKOMJÄTHY JENŐ

Juhász Gyula a maga elődjének tartotta, sorsának rokona volt; vidéki költő. Messze Budapesttől, egy nyitrai nagy faluban. Szendéén, ta- nárkodott a polgári iskolában. Egy téli napon megcsúszott a jeges lépcsőn s gerincére esett. Mikor felvdt- ték Pestre, a kórházba, gyorsan meghalt. Akkor még nem ismerték a röntgent. Halála előtt jelent meg egyetlen verskötete, A homályból. Valóban a szenicei homályból énekelt s szavai, mint a röntgen-sugarak, áthatoltak a testeken, íölfedték a lélek titkait., „Szemem a benső örvényekbe néz” — írta önnön magáról. S egész költészete ilyen, téren és időn kívül álló, éterikus és ezoté- rikus költészet, légies, valóban beavatottaknak szóló. Szegényen, küszködve élt, örökké városba. Pestre vágyódva, de vágyai büszkén, roppant erővel szóltak a lelki közösségről, a lélekben élők nagy birodalmáról. „Bennem lehelnek milliók, Én vagyok az emberiség” — énekelte. Túltette magát a valóságon, a léten. Bús, fekete, égő szemét, melybe Med- nyánszky László szénrajza oly rajongó lángot rajzolt bele, daccal állította a komisz valóság ellen. Alig találunk verseiben sorokat, melyekből életéré. küzdelmedre, eseményekre tudnánk következtetni. Szabadon csapongót!, fönn, fönn, ,az egyetlen létben, ahol szabad lehetett a szegény tanár. Hagyjatok élni, álmodozni! — kérlelte a világot. S a világ kegyesen hozzábólintott a halkszavú költőnek.

Ki fény vagyok, homályban éltem.

Világ elöl elrejtezém;

Nagy Ismeretlen messzeségben

Magányosan lobogtam én.

így szól híres bevezető versének első strófája. Űj erő volt ebben a költészetben. A század végén a szegény magyar értelmiség mind avval vigasztalódott, amivel Komjáthy Jenő: lelke büszke várában járt fel s alá.

Csupán a boldog csillagokra

Néztem föl a na?y éjszakán,

Velük keringve és lobogva

Epedtem fensöbb lét után.

így folytatja vallomását. S eljutott a „fensöbb léthez”, a testetlen világba, ahol minden fény és hang. Egy rajongó lélek világát nyitotta meg a hiagyar lírában, mely általában Komjáthy előtt s utána is váltig a valóságot, az embereiket idézi s irányítja. Komjáthyban volt forradalmi erő s lángolás. Nem véletlenül hivatkozott rá Ady és Kosztolányi, akik újra felfedezték s megállapították helyét költészetünkben. Szalatnai Rezső ,

A LATOR

2.

A páska hetében, — ahogy múltak a napok, egyre elviselhetetlenebb lett az együttlét Antónia várának földalatti börtönében. A p^ska-bárány napján meleg ételt hoztak nekik. Megértették, hogy másnap utoljára látják a napvi ágot. Legalábbis ketten. Mert egyikben még mindig megvolt a halvány remény a szabadulásra. Jeruzsálem ugyanis egy foglyot szabadon szokott bocsátani az ünnepre. Szürke és Piros tudta, hogy csak Feketéről lehet szó; neki vannak barátai odakint. Annál keserűbbek voltak vele szemben. 1

A börtönben világos volt. A börtönőr állt előttük 7-karú világítóval, amit még sose láttak. Azt gondolták, az utolsó útra készíti elő őket. De leült a kőlépcsőre és egy ideig szótlanul nézte őket.

,,Imádkozz, Barabbás — mondta gúnyosan —, a nyakadról van szó.“ Fekete elsápadt a haja gyökeréig. Térden csúszott az őr elé, míg láncai engedték és valamit izgatottan súgott a fülébe. Az őr csak fejét rázta s hangosan mondta: „ígérheted a mennyországot is, rám nem hallgat a helytartó! De vigasztalódj! A dolgok jól állnak. És ha nem csalódom, ma az a ritka kitüntetés jut a többieknek, hogy egy királlyal feszítik meg őket“.

Felugrott erre Szül ke. „Király? Mióta feszítenek meg nagykutyákat is?“

Az őr vigyorgott. „Hát kicsit másról van sző! Hallottatok már valamit a názáreti Jézusról?“

Mindegyikük haUott róla. S Szürke csalódottan zuhant vissza fekhelyére. Ilyen királytól semmit se lehet várni, pláne, ha az is ugyanúgy fogoly, mint ők.

Simeonnak hirtelen emlékezetébe vágódott valami. F.gyszer mutatok neki egy férfit: süketnéma volt gyerekkorától és a názáreti rabbi meggyógyította. És azután. .. Most egyszerre eszébe jutott álma. Beszélték azt is,. hogyan járt egyszer éjszaka a tenger hurámain.

A-z őr végül azt mondta Barabbásnak: „Arra azért nem gondoltál soha, ugye, hogy egyszer ővele kerülsz össze, mint rivális?! Megyek. Most már eldőlt, biztos a választás. A világítómat itt hagyom, nem tudjátok e’lopni.“

. .. Virradat előtt még egvszer elszunnyadt. Erős lánccsörgésre ébredt. Barabbás bilincseit vette le az őr. Fekete olyan volt, mint egy ittas. Arcán

együtt volt.az öröm és az átélt halálfélelem. Alig rejthető büszkeséggel nézett halálraítélt társaira. Hű segítőjének, az őrnek, még mondott valamit sietve, — aztán gyorsan, szinte félve — kisurrant. A másik kettőhöz nem volt egy szava sem.

Hogy a következő percekben hogyan is történtek a dolgok, se Szürke, se Piros nem tudta. Csak kint álltak már az udvar kőkockáin s homályhoz szokott szemük fájt a reggel vakító fényében. A kapu előtt egy szakasz katona sorakozott fel. A kivégző osztag. Egy barbár százados állt előttük. Oldalvást három masszív, a sok használattól majdnem fekete* fakereszt volt egymásra dobva. Szürkére rétették az egyiket. Az ember azt hitte volna, összecsukUk ez a kiéhezett test- De nem! Az útonálló tartotta magát, mint egy oszlop. Aztán Simeonon volt a sor. Erős, jókötésű legény, de tagjai olyan merevek és engedetlenek voltak. Időbe telt. míg a keresztet meg tudta tartani, hogy ne billenjen semerre.

Egv ideig nem is vette figyelembe, hogy még egy harmadik elíté’tre is vár az átokfa. De egy gyenge kiáltást hallott, olyat, mint mikor valaki nagy kínt akar visszafojtani, mégis kibuggyan valami az ajkán. Felnézett és egy férfit pillantott meg. Töviskoszorú vo’t a feién. Egy piszkos vörös katonaköpenyt téptek le megkorbácsolt testéről s beszáradt sebek vérezni kezdtek újra. Rádobták saját ruháját — futólag észrevette még azt it Piros, milyen szép felsőruha .volt —. felemelték a keresztet. Előre lehetett gondolni: térdre rogyott az elerőtlenedett ember.

Szürke dühös volt.1 „Meddig állunk még itt?“ — mormogta fogai között. — „Szép egy király ez a galileai!“ Végre rátették a férfi haltára. A hosszú gerenda fája lelógott s minden lépésnél attól lehetett tartani, hogy lezuhan az egész. De végre elindultak.

Alig léptek ki a várudvarról, üvöltöző embertömeg fogadta1 őket. Kövek repültek feléiük csr port szórtak szemükbe. Becsmérlő szavakat kiabáltak a terhük alatt vánszorgókra. Az asszonyok

öklüket rázták a banditavezér felé. Néha Simeont

tévesztet ek örisze vele_ Ei ke.leüt viselnie minden bámairíiazást.

De aztán feltűnt valami neki és nem is magára, vagy Szürkére figyelt. A mellettük menő tömegben voltak csoportok, melyek mereven, a fájdalomtól megkövültén néztek a menet élén haladó töviskor zoi úsra. Ha msgiá.iccrodoU, keserves sírás tort ki belő.ük. Legtöbbjük asszony volt, sokan galileai viseletben. De néhány idősebb férfi is állt az ut meüett, ruhájuk s szakálluk után ítélve tanácsbeliek vagy tán kereskedők lehettek. Néhányuk Arcán ugyanaz a megborzadás. Hirtelen arra kellett Pirosnak gondolnia, hogy az ö halála voltaképpen csak mellékeset e nap történetében. Ki is törődött vele, Simeonnal? A csőcselék próbálta elgáncsolni, hogy elessen. De senkise tudta a nevét. Gyűlölet és rajongó szeretet, biztató szó és le- köpés tudatosan csak ennek az egynek szóft. aki elől ment, mélyen megroskadtan a kereszt alatt. A lator aztán feszülten nézett előre. Egy csapat asszony 3llt a következő saroknál, mint egy fal. Szinte úgy látszott, mintha el akarnák zárni az utat a menet elől. Az élcsapat megakadt. A katonák fenyegetően vették ki rövid kardjukat. A tövis- ko, óriás meg tanto* odett és té.dre esett. Jajkiáltás volt a felelet erre. A legdurvább katona nehéz- sarús lábbal rúgott bele, érthetetlen szitkokat szórva. Többen oda léptek, hogy felemeljék az elesettet. ö megfordult és valamit mondott a síró asszonyoknak. Nem lehetett messzebbről érteni, de az út mellett állók szájról szájra adták tovább: „Mit mondott?“ „Jeruzsálem asszonyai, ne rajtam sírjatok, hanem magatokon és gyermekeiteken!“

Az út eddig lejtett, most újra emlekedett. Piros most világosan észrevette a férfi gyengülését. Támolygott, majdnem elesett. Megint megálltak, élői a porfelhőtől egy darabig nem lehetett látni, mi történt. Aztán látta, hogy a töviskoronás hosz- szan elnyúlva feküdt a földön, arca kinyújtott karjain.

Elájult? A katonák kötéllel verték. Szokás volt ez ilyenkor. De néhány férfi az út mellől megfogta

karjukat. Heves szóváltás* A barbár-kinézésű szá-* zados avatkozott be. Kézmozdulataiból meg lehetett érteni, mit akart: „Vigyétek a keresztet ti, ha barátai vagytok!“

Szokatlan engedély volt. Egy szélesvállú, negyven év körüli férfire került a teher. A tömeg valamivel csendesebb lett. A kíváncsiak előre siettek, hogy a Golgotha dombján jó helyet biztosítsanak maguknak a köVetkezö látványossághoz.

Szürke nem v átkozódott már és nem felelt a csufolódóknak. mint eddig. Simeon mintha fáradtnak látta Volna. Meleg volt már. Sehol egy felhő. Forró nap lesz! Simeon megszokta már a'hátán a keresztet. Nem volt most benne semmi az előző éjszaka gyötrődő halálfélelméből. Inkább valami különös várakozás.

Utolsó kanyarnál voltak. Lehetett már látni a kivégzés helyét. Néhány kunyhó volt még a város előtt. Végre a domb lábánál voltak.

Csak itt láthatta újra Őt. összekötözött kézzel ment két kivont kardú katona között. Arca szürke és halálos fáradt. Simeon egészen közei volt hozzá es keresztjét úgy dobta le a szűk helyen, nehogy ot erje. ö

(Folytatjuk.)

(Sauer: „gs isí úer Herr.*% Fordította; Görög Tibor