Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-03-02 / 9. szám
Jlletuiíiel Cf üpapuiik D. dr. Vető Lajos püspök igehirdetése 1958. február 23-án a budavári templomban a Zsidókhoz irt levél 4,15—16 alapján. TEMPLOMA Bodonhely templomot épített Abban az időben, amikor ezek az igék íródtak, úgy látszik a nép és a keresztyén hívek előtt a főpapok nem voltak rokonszenvesek. Ügy gondoltak rájuk, hogy valóban nem tudnak megindulni az emberi gyarlóságokon, vagyis hogy szívtelenek, könyörtelenek, közönnyel, részvét nélkül nézik az emberek vergődését a bűnben és a nyomorúságban. Az ilyen főpapokkal szemben szent igénk rámutat arra, hogy a mi Főpapunk Jézus Krisztus, az Isten fia, aki Názáretből jött el, akit megfeszítettek, de aki feltámadott s aki most a mennyben van, s ott az örök dicsőség templomában végzi főpapi szolgálatát, míg el nem jön erre a világra ítélni élőiket és holtakat. De vajon nem félelmetesebb-e ez a mennyei Főpap még a földön ismert főpapoknál is? Van-e szíve, szeretete azok iránt, akik nem az örök dicsőség mennyei tökéletességében élnek, hanem itt a földön gyarlóságok és bűnök nyomorúságában vergődnek? Vajon meg fogunk-e állni előtte, amikor ítélőszéke elé kerülünk? Hogyan állunk meg előtte, mint egyes emberek? Hiszen Ö megmondotta: „Legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok tökéletes“. Amikor most elcsendesedünk és a böjti időszakhoz illő módon önvizsgálatot tartunk, amikor látjuk és belátjuk, milyen távol vagyunk a tökéletességtől, mennyire fűtenek bűnös emberi szenvedélyek, mennyire hatalmában tart bennüket a gyűlölet és a gonoszság számtalan fajtája — nem az-e a gondolatunk, hogy az üdvösség szempontjából elveszett emberek vagyunk, hogy számunkra nincs menekvés, mert ez előtt a tökéletes mennyei Krisztus előtt nem állhatunk meg? De még jobban erőt vesznek rajtunk az ilyen érzések akkor, amikor másokra gondolunk, amikor eszünkbe jut, hogy milyenek is az emberek, akikkel együtt kell élnünk. Krisztus Urunk maga mondotta, hogy hamarabb meglátjuk más szemében a szálkát, mint a magunkéban a gerendát. Mennyit panaszkodunk, hogy milyenek is embertársaink, még a. hittestvéreink is, mennyi baj van a papokkal és az egyházi alkalmazottakkal, mennyi bennük a gyarlóság, az irigység, az intrika, az önzés. Mennyi baj van emiatt az egyházban, a gyülekezetben, a világban. De eszünkbe jut az a válság is, amely evangélikus egyházunk mai napjait jellemzi. Gondolunk arra, hogy milyen ellentétes felfogások dúlnak közöttünk evangélikusok között, s főleg a lelkészek, az egyházi emberek között. Abban ugyan ma már egyetértünk, hogy egyházunknak a szocializmusban kell végeznie szolgálatát, de most meg személyi ellentétek feszülnek egymásnak. Mennyi viaskodás és tusakodás önmagunkkal és másokkal! Milyen sokszor nem látjuk a kivezető utat. Milyen sokszor az az érzésünk, hogy zsákutcába jutottunk, holtponton vagyunk, ahonnan nem vezet tovább út. Szentigénk gyarlóságainkról, a görög szöveg szerint gyöngeségeinkről beszél. Gyarlóság és gyöngeség bizony van bennünk elég, az egyház népében, keresztyénekben, evangélikusokban, lelkészekben is. Én csak néhányat soroltam fel, s bizonyos, hogy még sakkal többet is fel tudnánk sorakoztatni, míg csak egészen odáig nem jutnánk, hogy a teljes kétségbeesés venne erőt rajtunk, s csüggedt lemondás fojtogatná a szívünket. Nem szabadna ennek így lenni — sóhajtozunk. Hogyan állunk meg így ítélő Bíránk, mennyei Főpapunk előtt? És egyáltalán: hogyan maradunk meg így, mint egyház, s hogyan végezhetjük jól szolgálatunkat? De íme, mit mond Isten igéje: nekünk pem olyan mennyei Főpapunk van, aki ne indulna meg gyarlóságainkon! Ez mindenek előtt azt jelenti, hogy az Ür Jézus Krisztus ismeri gyarlóságainkat és nyomorúságainkat, bűneinket és gyöngeségeinket. Vajon honnan ismeri? Ugyan honnan ismerné? Hiszen ilyen helyzetben az egyház történelme során még nem volt, mint a mienk — gondoljuk. Szent igénk arra figyelmeztet, hogy Jézus Krisztus még földi életéből ismeri gyarlóságainkat és bajainkat. Ö maga is megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt, vagyis anélkül, hogy bűnt követett volna el. Oltári szentleckénk is erről beszél. Hallottuk, hogy megkísértetett a kenyér-kérdés vonalán. Majd a Sátán arra akarta rábírni, hogy ugorjon le a templom tetejéről, bízva Isten gondviselésében, tehát hogy kövessen el valami látványos esztelenséget élete kockáztatásával. Azután, hogy hatalmába kellene kerítenie az egész -földkerekséget, annak minden országát és gazdagságát. Nagy kísértések ezek: így aztán jól mennének Isten dolgai, biztosítva lenne az egyház. Hiszen, ha nem lenne az egyházban anyagi probléma, ha nem kellene eszünket használnunk, a fejünket törni az egyház ügyeinek intézésében, hiszen, ha az egész világ az egyház szolgálatában állna, nem lenne-e minden mindjárt rendben? — gondoljuk magunk is olykor. Kortársai és tanítványai is hányszor megkísértették Urunkat! Például amikor csodajelet kértek tőle, vagy amikor Péter le akarta beszélni arról, hogy vállalja a szenvedést. Vagy amikor az ellenségesen viselkedő falura tűzesőt akartak zúdítani az égből. Vagy amikor Jézusunkat, aki azt tanította, hogy nem szolgálhatunk két úrnak, hanem döntenünk kell Isten vagy a Mammon szolgálata között, azzal a kérdéssel akarták kelepcébe csalni: kell-e akkor adót fizetni a császárnak. Mire Ö azt felelte: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Ez a felelete bizonyára akkor se tetszett mindenkinek. Ilyen kísértések között élte Krisztus Urunk földi életét. Ilyen kísértések között élünk mi is. Hogyne ismerné Ö a mi bajainkat, gyarlóságainkat és gyöngeségeinket! Jó nekünk ezt tudnunk. Ez éppen a mi nagy vigasztalásunk, hogy mennyei Főpapunk ismeri gyarlóságainkat, gyöngeségeinket, bajainkat, kísértéseinket. De ennél is nagyobb vigasztalás számunkra az, hogy Megváltónk részvéttel, szeretettel van irántunk. Nem az az Ö álláspontja, hogy az ilyenekkel nem is érdemes törődni, a leghelyesebb, ha eltaszítja őket magától, s ítélettel és szenvedéssel bünteti őket. Ellenkezőleg: a szíve megindul rajtunk, sőt az eredeti görög szöveg szerint Ö velünk együtt szenved. Hiszen Ö a szenvedők, vergődők, gyötrődök barátja. Éppen azokhoz van legközelebb, akik komolyan viaskodnak az Ö ügyéért, éppen ott van a leginkább jelen szeretetével, irgalmával, ahol gyötrelmek, kísértések, bajok vannak, mint a mi egyházunkban. Sőt úgy gondolom, hogy Krisztus Urunkat nagyon érdekli, vajon egyházunk ebben a mai történelmi időben és helyzetben megtalálja-e a helyes utat, a szolgálatnak és a szeretetnek az útját. Ezért ott van mindenütt, ahol ezt a kérdést szenvedélyes vitákkal, gyötrelmes gondolkozással tisztázni akarják. Ott van abban az egyházban, ahol nem hunynak szemet a történelem nagy változásai előtt, hanem szemébe néznek a valóságos problémáknak. Ott van. ahol nagy felelősséggel hordozzák egyházunk gondjait, ha emiatt meg is oszlanak a vélemények, s ahol emiatt szenvednek a szívek és a hívek, a papok és az egész egyház. Krisztus Urunknak ez a résztvevő, velünk együtt szenvedő szeretető, a mi másik nagy vigasztalásunk, mely szent igénkből kicsendül. (Folytatás a 2. oldalon) „Nevezzétek ezt a templomot mostantól fogva a reménység templomának." Ez a mondat Szabó József ny. püspöknek ajkán hangzott el a bodonhelyi gyülekezet felé, amikor felszentelte az egyházközség templomát. Valóban Bodonhely a reménység gyülekezete, temploma pedig a reménység temploma. A 17. SZAZAD KÖZEPÉIG Bodonhely anya gyülekezet volt. Több lelkészének a nevét megőrizte az egyháztörténelem. Kereken háromszáz évvel ezelőtt püspöklátogatás is volt a gyülekezetben. Az erről szóló — másolatban megmaradt — jegyzőkönyv bepillantást enged a gyülekezet akkori életébe. Az látszik belőle, hogy Bodonhely már akkor is a reménység gyülekezete volt. Két ellenség között élte az életét. Egyszer a német, másszor a török volt rajta az úr. Mégis élt. A gyülekezet ma is a reménység gyülekezete, vagy ahogy Szabó József ny. püspök idézte szentelés! igehirdetésében Zakariás 9-et: „a reménység foglyai”. Ma. már csak 70 egynéhány lélek a gyülekezet, 20 család. Mégis, 1955 tavaszán templomépítésbe mertek kezdeni. Ezt nem lehetett másképp megtenni, csak reménységgel. Nem is akármilyen, a nehézségek láttán megrettenő és szertefoszló reménységgel. Az évszázados reménység ' kötelezte a mai gyülekezetét arra, hogy ne lankadjon meg a várakozásban. Akkor sem, ha nem volt telek a templom számára, akkor sem, ha kevesen vannak és akkor sem, ha az akadályok sokkal nagyobbaknak látszottak, mint a lehetőségeik. Az egész gyülekezet egy emberként vallotta, amit Dombi Sándor presbiter így énekelt meg a templomszentelésre írt versében: „Nekünk unokáknak jutott Az a magasztos feladat, Hogy az árva tornyunk mellé Fölépítsük a templomot.” A TEMPLOMÉPÍTÉS két esztendeje azt mutatta meg, hogy a reménységre beteljesedés következik. A gyülekezet családjai átlagban 2800 forintot áldoztak készpénzben. Ezen felül — szerényen számítva is — .20 000 forintot tesz ki az az összeg, amit fuvarban és segédmunkában teljesítettek. így is csak fele jött össze körülbelül a kiadási ösz- szegnek. Isten ekkor gondoskodott arról, hogy új reménységet adjon. A Győr—Soproni Egyházmegye gyülekezetei és Gyülekezeti Segélye közel 40 000 forinttal járult hozzá az építkezéshez. Egyházkerület, Egyetemes Gyülekezeti Segély, külföldi hittestvérek összesen 26 ezer forintot adtak. — Nem volt hiábavaló a reménység. Az épülés idején férfi híveinknek heti két napot kellett az építkezésnél tölteniük. Szilágyi József gondnok pedig alig volt otthon. Legtöbb idejét a templomnál töltötte. SZÁMTALAN KISEBB, NAGYOBB eseményben mutatta meg Isten, hogy akik benne reményked- r.ek, azokat nem hagyja el. Míg végre, 1957. december 15-én a beteljesült reménység örömével a szívekben, jöhetett össze a bodonhelyi gyülekezet szép új templomában a szentelés! örömünnepre Ekkor kicsinynek bizonyult a templom. Mérete mindössze 6xí0 méteres. Mégis 100-nál többen zsúfolódtak benne össze. Kívül ennél is többen voltak, Hangszórón keresztül hallhatták a szentelést szertartást. Csak Luther - kabátos lelkészek tizennégyen voltak. Nemcsak a környék gyülekezeteiből, hanem messzebbről is. A szomszédos gyülekezetekből a gyülekezetek tagjai is nagy számban jöttek. A kisbaboti anyagyülekezetben sem sokan maradtak otthon. Valamennyien egy szívvel örültünk, amikor egyik hittestvérünk elmondta Dombi Sándor hálaénekét a templomért. Amikor pedig odáig ért, hogy — „Beteljesült őseinkneK álma: Áll a templom, áll az Isten háza. Egek Ura, ezért neked mindörökre hála!” — bizony megnedve- sedtek a szemek. Még a sok malterhordástól eldurvult kezű férfiaké is. A szentelési szertartás egyszerűségében is fenséges volt. Szabó József ny. püspök bizonyságtevő igehirdetése, az ősi Confirma Deus, a gyülekezet nyugalmazott lelkészének az ünnepi közgyűlésen mondott megható szavai és a többi, emlékezetes lesz mindazok számára, akik hallották. A BODONHELYI TEMPLOM megépülésében Isten reménységünkön felül volt velünk. Az építés megkezdése előtt a toronyhoz _ ragasztott kis helyiség volt a reménység tárgya. Amikor elkészült, megszégyenülve vettük észre: Isten kicsinységében is szép, értékes templomot ajándékozott nekünk. Az egés<z templomnak kívül is, belül is nemes a vakolata. A régi torony is, a temploméval megegyező új külsőt kapott. Kívül faragott vörös kő díszíti a templomot. Szendy Károly építőmester tudásának legjavát adta. Belül Hegyháti János iharosbe- rényi lelkész tervei alapján készült, dupla vakolatból kifaragott szimbólumok kerültek a falakra. A világítás célját szolgáló hat darab fali villanykar, amely a két oldalfalra került, Schima Bandi iparművész munkája. Ezek a kovácsolt vas falikarok is bibliai szimbólumokat ábrázolnak. Az oltárt, szószéket a gyülekezet volt kántorának művészi fafaragásai díszítik. Az oltárképet Ruzicskay György alkotását — a budavári gyülekezet ajándékozta a templomnak. Nemcsak, mint festmény jelent ez az oltárkép nagy értéket. Mondanivalója hatalmas prédikáció a gyülekezet felé: a kereszten a haflált legyőző megdicsőült Krisztus az úrvacsora szentségében közösséget teremt a földi, imádkozó gyülekezetben és összeköt a meny- nyei, megdicsőült gyülekezettel, akik örök fényességben imádják a Bárányt. A „REMÉNYSÉG TEMPLOMÄ”nak gyülekezetét a reménység éltette a távoli és a közeli múltban A végső reménység táplálására készült a templom, s ennek' a reménységnek a hirdetésére szeretnénk ezután is tovább építeni, hogy külsőségeiben is egyre méltóbb lehessen ahhoz az ügyhöz, amelynek érdekében felépült. Szeretnénk minél előbb végleges és hozzá illő keretet készíttetni az oltárképnek. Harmonium i» kellene. A padok faanyaga jórészt megvan, de még nem elég. Kereszitelőmedence sincs a templomban, az oltár felszerelése is hiányos. Sok áldozatra lesz még szükség. De amikor annyira kézzelfoghatóan megtapasztaltuk, hogy a reménység nem szégyenít meg, nem tudunk most sem mást tenni, mint biztos reménységgel nézünk a jövőbe. Hisszük, hogy az az Isten, akinek nem volt mellékes, hogy lesz-e Bsdonhelyen evangélikus templom, végleges befej'ezéshez segíti a „reménység temploméit“. A múltért hálaadás, a jelenért öröm, a jövőre nézve pedig reménység tölti el most a bodonhelyi gyülekezet tagjainak szívét. Mindezt így foglalta össze Dombi Sándor a templom építéséről írt versének a végén: A sok fáradtságot elfelejtettük már. örülünk annak, hogy Istennek háza áll. E nagy munkánknál az Isten megmutatta, Hogy, ki benne remél, soha el nem hagyja* Minket sem hagyott el, ott volt végig velünk. Áldott legyen ezért a ml nagy Istenünk Bárány Gyula. Az Országos Béketanács ülése Lapunk múltheti számában közöltük, hogy az Országos Béketanács február 18-án ülést tartott az Országházban. Az ülésen felszólalt D. Dr. Vető Lajos püspök, is, akinek beszédét ugyancsak lapunk múltheti számában közöltük. Az ülésen Hantos János, az Országos Béketanács titkára tartott beszámolót a magyar békemozgalom elmúlt évi munkájáról és a nemzetközi békemozgalom világszerte megmutatkozó erősödéséről, valamint a magyar békemozgalom előtt álló feladatokról. Méltatta a műholdrakéták, valamint a moszkvai békekiáltvány nagy jelentőségét és azt a tényt, hogy moszkvai kezdeményezésre — reménység szerint — tárgyalóasztalhoz ülnek a nagyhatalmak vezetői és megtalálják a kivezető utat a jelen megrekedt állapotából. Ismertette a Hazafias : Népfront munkájának jelentőségét ! a békemozgalomban, valamint egyes j intézmények és társadalmi szervek S békemunkáját. Hosszasabban foglal- I kozott beszámolójában a magyar ; egyházak békemozgalmával. Erről j többek között a következőket mondotta: I Sajátos vonása békemunkánknak a ] 'különböző egyházakhoz tartozó papok békemozgalma. Értékes előrehaladás tapasztalható ebben a vonatkozásban a júliusi tanácsülésünk óta. A katolikus papok Opus Pacis béke- mozgalmának méltatása után rátért a protestáns egyházak békemunká- I jára: A protestáns papi békebizott- I ságainlk békegyűléseken vitatták I meg a Béke Világtanács stock- \ holmi felhívását, a moszkvai béke- j kiáltványt és elnökségünk nyilatkozatát. Ezeknek a gyűléseknek emelte j ünnepélyességét és hatását a kínai egyházi delegáció jelenléte és tagj'ainaik megnyilatkozásai. Helyesléssel fogadtuk az evangélikus egyházi békebizottság kezdeményezését, hogy teológiai konferencián vitassák meg békeszolgálalukat. Az Országos Béketanács titkárának beszámolójának az a része, amelyik egyházunk békemunkájával foglalkozott, számunkra megtisztelő, de ugyanakkor kötelező erejű is. Egyrészt megtapasztalhattuk, hogy államunk komolyan veszi egyházunknak azt a törekvését, amellyel beállt azoknak sorába, akik az emberiség legnagyobb földi ügyéért küzdenek. Másrészt ez a bizalom arra kötelez bennünket, hogy a jövőben nagyobb hittel, nagyobb lendülettel és még sokkal őszintébben álljunk ki az emberiség nagy ügye mellett, amelyre Krisztusban való hitünk is kötelez. Az Országos Béketanács titkára a magyar békemozgalom előtt álló feladatokról szólva kifejtette azokat a terveket, amelyek ebben az évben feladatként állnak előttünk. így a leszerelés és a tárgyalások melletti kiállás, minden építő javaslat támogatása, a békemozgalom minél nagyobb kiszélesítése. Ennek érdekében rendezi meg a Béke Világ Tanács júliusi világkongresszusa előtt az Országos Béketanács a Népek Barátsági Hónapját. A beszámoló és a hozzászólások után az Országos Béketanács ülése nyilatkozatot fogadott el. A Nyilatkozat a beszámolóban említett kiértékelést, valamint a magyar és a világszerte erősbödő békemozgalom előtt álló feladatokat hangoztatja. J. G.
