Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-03-02 / 9. szám

(Folytatás as 1. oldalról)

A legfőbb vigaszunk azonban az, hogy Krisztus Urunk megmutatja a szent ige által, melyik a kivezető út, mit tehet az egyház és a hívő a kibontakozás érdekében. Szent igénkben arra biztat, hogy: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk es kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.“ Ez azt jelenti, hogy folyamodjunk Őhozzá segítségért. Vigyük eléje gyarlóságainkat és bajainkat. Ezzel tudjuk a legjobban elősegíteni a kibontakozást, előbbre vinni egyházunk és hitünk ügyét. Mert nagy ígéretek fűződnek ahhoz, ha bizodalommal járulunk a kegyelem királyi székéhez: kegyelmet, irgalmasságot, a megfelelő időben segítséget kapunk, ha így járunk el.

De miért ez az intelem és ez a buzdítás? Nem magától értetődő-e, hogy mi evangélikus keresztyének mindig így járunk el? Bizony nem. Mert nehéz dolog igaz bűnbánattal Krisztus Urunk elé járulni. Nehéz dolog valóban Istenre hagyatkozni és reá bízni egyházunk ügyeinek, bajainak megoldását. Es ezért hangzik el böjt idején ez a figyelmeztetés, hogy erőt tudjunk venni magunkon, ne nézzünk másra, csak mennyei Főpapunkra, Benne bízzunk határtalanul, Öt hallgassuk, Tőle kérjünk bölcsességet és világosságot, Hozzá könyörögjünk teljes hittel, egész szívvel, igaz bizodalommal.

Testvéreim, cselekedjünk is így kitartóan, odaadással, s akkor reménység töltheti el a szívünket, hogy irgalmasságot nyerünk és kegyelmet találunk, a dolgaink pedig rendbejönnek. Mert hű az Isten, teljesíti az Ö most is hozzánk szóló ígéretét. Kellő időben megkapjuk Tőle a segítséget. Tőle. a mi mennyei Atyánktól. Általa, aki mint mennyei Főpapunk közbenjár és esedezik az Atyánál érettünk és a mi egyházunkért: a Jézus Krisztus által. Ámen.--------------------------------------Ev

angélikus figyelő

NEM RITKA ESET bizony, hogy még presbitereink, sőt gyülekezeti felügyelőink is összekeverik ezt a két fogalmat: ökuménikus, és öku- nomvkus. ökuménikus mozgalom helyett — mely a földkerekségen szétszórtan élő egyházak egységére vonatkozik —, ökunomikus mozgalomról beszélnek, amely gazdasági mozgalmat jelentene. Ilyen elszóla- lások természetsen nem csak hazánkban történnek, külföldi egyház» lapokban is panaszoltak hasonlói S ha ennyi lenne mindössze a baj az ökuménikus mozgalom körül, még nem lenne baj. A problémák azonban nagyobbak. Figyelmet keltőén mutatott ezekre rá december 15-én előadásában Hromadka professzor a csehszlovákiai egyházak Prágában tartott konferenciáján.

HROMADKA PROFESSZOR előadása tükrözi azt a válságos helyzetet, amelybe az ökuménikus mozgalom jutott a két részre szakadt világban. A helyzet különösen az Egyházak Világtanácsa központi bizottságának 1956-os magyarországi ülése után vált súlyossá. Az előadás erős kritikai hangja ellenére is, sőt éppen azzal segítséget igyekszik nyújtani az üfcuménikus mozgalomnak. Azt szeretné Hromadka professzor, ha a mozgalom nem merevednék intézménnyé, ha ellene tudna állni annak a kísértésnek, hogy valamelyik hatalmi csoportosulásba tagozódva megnehezítse, esetleg lehetetlenné tegye más környezetbe tartozó egyházakkal való kapcsolatát; azt szeretné, ha a mozgalom jobban segítené az egyházakat saját hitük forrásának megértésében és mai feladatainak betöltésében.

ELŐADÁSÁNAK itt csak bevezető szakaszával szeretnénk foglalkozni. Ebben azt kifogásolja, hogy az ökuménikus mozgalom nem hatolt le eléggé a gyülekezetekbe. Mindinkább szakemberek ügyévé vált, holott nem titkárok, bizottsági tagok, vagy akár a lelkészek, hanem a gyülekezet valamennyi tagjának ügye.

Ezzel kapcsolatban talán annyit

megemlíthetünk, hogy magyar vonatkozásban másképpen alakultak a dolgok. Éveken át odaadó tájékoztató, tanító munka igyekezett a gyülekezetek szíve ügyévé tenni az öku- mené kérdéseit. Talán éppen azért érezhető nálunk fokozottabb mértékben a válság. Ez legélesebben Péter János volt református püspök jelentésében fejeződött ki. Jelentésében — melyben püspöki tiszttől való megválását is közölte a Tisza- vidéki Egyházkerület közgyűlése előtt — hibájául ismerte be, hogy annak idején Magyarországra hívta az Egyházak Világtanácsa központi bizottságának ülését.

AZ ÖKUMENIKUS GONDOLKODÁS megújhodásának mélyen, a gyülekezetekben és a lelkészek között kell megkezdődnie. A ökuméné problémáival és feladataival mindenek előtt az egy község, vagy város területén élő, különböző hitvallást tartó gyülekezeteknek és lelkészeiknek maguknak kell őszintén és becsületesen szembenézniük. Itt nem csak mostani keletű fogyatékosságok vannak. (Pl. az ökuménikus imahetet sok helyen testvéri egyetértésben közösen tartották meg evangélikus és református gyülekezetek, de nem egy helyütt a másikat nem keresve imádkoztak az egységért. Van és volt olyan eset is azonban, mikor főleg kisebb gyülekezeteinket a fölény éreztetése, vagy a léleíkhalászat gyanúja tartotta vissza.) Egyházunkban mindesetre meg kell szabadulnunk attól a visszahúzódó magatartástól, mely a hazai ökuménikus munka felelős hordozását — akár kegyelemből, akár más okból — a legnagyobb lélekszámú protestáns egyházra, a református egyházra hagyja. Az Egyházak Világtanácsa előtt pedig úgy látszik ott áll az a nagy lecke, hogy a különben sokat hangoztatott elvben, abban, hogy a Világtanács nem csúcsszervezet és nem valamiféle protestáns Vatikán, gyakorolja magát. Ez a lecke talán nem is olyan könnyű, mint ahogy kezdetben gondoltuk volna. B. L.

Ki prédikál az egyházban ?

— TERMÉSZETESEN A PAP. A

lelkészek hirdetik az igét, ez a ma- gátólérletődő felelet erre a fölöslegesnek látszó kérdésre, így vélhetné valaki. Pedig ez a felelet nem olyan egyszerű és magátólértetődő, mint amilyennek látszik.

Mindenekelőtt azt kell megfontolnunk: a prédikálás /parancsát Krisztus Urunk a gyülekezetnek adta. Amikor azt mondotta: „EImenvén tegyetek tanítványokká minden népeket ... tanítván őket“, akkor itt nemcsak a tizenkettőre gondolt, hanem azokra is, akik az ő szavukra majd hisznek — s így tovább a keresztyének egymást követő nemzedékeire, a gyülekezet seregére, az egyházra. Ez a hangzó igehirdetés teremti meg s tartja fenn s viszi tovább az egyházat, azokat, akik éppen ennek meghallgatására sereglettek egybe. Erről lehet megismerni a keresztyéneket, mint zászlóról a sereget, mondja egy helyütt Luther: arról, hogy ott szól az ige, hirdetik az evangéliumot. Ott van az egyház, ahol az igét tisztán hirdetik, vallják hitvallásainkban őseink. Az egész egyház ügye, gondja, feladata tehát az igehirdetés. A gyülekezet minden tagja felelős érette. Nem egy magányos ember hajol csupán valahol dolgozóasztalánál a nyitott biblia fölé s kutatja éjszaka csendjében annak értelmét, hanem valamiképpen vele keres, kutat s tusakodik az egész gyülekezet is. Legalábbis így kellene ennek lenni. Nagy baj, ha ebben a fáradozásban magára marad a gyülekezet lelkipásztora s nem kíséri őt a gyülekezet tagjainak vele együtt felelősséget hordozó imádsága.

AMIKOR LEÜLÜNK egy-egy szószék alá prédikációt hallgatni, talán kíváncsisággal, talán bíráló értelemmel, vagy várakozva és vágyakozva — tudatában vagyunk e annak, hogy mi is felelősek vagyunk mindazért, ami ott elhangzik, vagy nem hangzik el? Az ige hirdetésének roppant terhét nem háríthatjuk át mindenestül az ige palástos szolgájának vál- j Iára. Csak két dolgot említek — de többet is lehetne —, ami példát mutat erre á felelősségvállalásra. Az egyik — erről már esett szó — az imádság; imádság az ige hirdetéséért és hirdetőjéért s imádság vele együtt is. Némely gyülekezetben megvan az a jó szokás, hogy isten- tisztelet előtt a sekrestyében pár perces közös imádságra jönnek ösz- sze a presbiterek a lelkésszel. Persze, lehet ennek az imádságban való felelősségvállalásnak más módja is.

A másik: hogyan hallgatjuk a prédikációt? Minden emberből egy titkos, de észrevehető légkör árad. Ma" gatartásunk, lelki valónk, mint szellemi illat vesz körül. Ne véljük, hogy a szószék magasából nem venni észre a közönyt, a hideg visszautasítást, a fölényes1 bírálatot —, vagy a szomjas várakozást, az odaadó figyelést. Feloldja vagy bénítja, emeli, vagy visszahúzza az ige hirdetőjét az a sugárzás, amely a gyülekezet tagjainak lelki „antennái- j ból“ feléje árad. I

KI PRÉDIKÁL az egyházban? Most már, mindezeknek megfontol- tával, nyugodtan felelhetjük: a lelkész, akit erre a szolgálatra a gyülekezet elhívott. Hitvallásaink bölcs tanítása, hogy a jó rend kedvéért a gyülekezet hívjon el némelyeket az ige szolgálatára. Ezek — nem oldva fel az egész gyülekezet felelősségét — egész életüket erre a feladatra szentelik. Odaadó fáradozással tanulják mindazt, ami e feladat ellátásához emberi oldalról megtanulható. Mert erre is szükség van. Különös volna, ha minden egyéb területen elismemők a szakértelem szükségességét: lábbelinket, zsebóránkat és rádiónkat is csak az erre avatottak kezére bízzuk — csak éppen ezen a téren tartanók azt fölöslegesnek. Hadd emlékeztessünk egy, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 8. részében, oly szemléletesen leírt jelenetre. Kandaké királyné főembere szekerében ülve olvassa Ézsaiás próféta könyvét. S a mellé lépő Filep apostol kérdésére: „Érted-e amit olvasol?“ — azt feleli: Hogy érthetném, ha valaiki meg nem magyarázza, s a kocsira melléje telepedő Filep hirdeti neki az igét. — Ez az, amire mindnyájunknak szükségünk van: arra, hogy a biblia írott betűit valaki kifejtse, a bennük rejlő üzenetet kibontsa s

élő szóval hirdesse azt. Mert _ ne

fe

ledjük — a szentírás tartalma: Üzenet, Isten éd hírt benne magáról az embernek. Ezt az üzenetet élő szóval hirdették sokáig próféták és apostolok s csaik utóbb rögzítették írásba. Az üzenetnek ma is élő szóval kell megszólalnia, a „Jó hírt“, az evangéliumot hirdetni kell. Ezért áll templomaink közepében a szószék s zendítik meg Róla az örömhírt az erre a szolgálatra elhívottak.

S itt ismét hadd emlékeztessünk a gyülekezet felelősségére: a prédikált igével nem állhat ellentétben a gyülekezet élete sem, az egyes keresztyén ember magatartása, cselekedete. Az igének visszhangot* kell támasztania, a hit és a bűnbánat, az örvendezés és a hálaadás feleletét. Az igehirdetés gyümölcsei önmagukban nem prédikálnak ugyan, de szemléletes jelei lehetnek a hirdetett igének. Á gyülekezet életén meg kell látszania valaminek az ige visszfényéből s ezt a fényt és meleget árasztania kell kifelé. Közvetett módon ezzel is „prédikálhat” a gyülekezet, pontosabban illusztrációt adhat az ige hirdetéséhez.

KI „CSINÁLJA“ a prédikációt? Baj, ha erre a kérdésre ismét magátólértetődő módon azt feleljük: a lelkész. Már rámutattunk arra, hogy a prédikációra való készülésben valamiképpen az egész gyülekezetnek részt kell vennie (hallottunk már olyanról, hogy a lelkész presbiterekkel, vagy más gyülekezeti tagokkal együtt készült a prédikációra). A prédikációra persze a lelkésznek kell készülnie és ezt a feladatát nem veheti elég komolyan. Ez a tulajdonképpeni és egyetlen, döntő feladata: az ige hirdetése — régi szóhasználattal a lelkész Verbi Divini Minister — Isten Igéjének Szolgája. Ám ebben a megjelölésben is benne van az, hogy csak szolga, szerszám az élő Isten kezében. Minden fáradozása hiábavaló, ha Isten nem akarja „prédikáltatni“ magát, ha Ö maga nem lép színre s nem szólal meg az emberi szó szegényes-köntösében. Végső fokon tehát azt kell mondanunk: Jézus Krisztus maga prédikál az egyházban. Azért nagy esemény a prédikáció, mert benne a roppant Ígéret teljesedik be: „Aki titeket hallgat, engem hallgat'• (Lukács 10,16).

EZ A NAGY VIGASZ és a nagy öröm, a nagy reménység mindany- nyiunk számára: a prédikáció Jézus Krisztus ügye és gondja s ezért, igazán egyedül csak ezért, nem hiábavaló minden emberi fáradozás, amit gyülekezet és lelkész az ige hirdetésért végeznek. De ezért nem ronthatja azt egészen meg az emberi balgaság és bűn sem. Jézus Krisztus prédikáltatja magát, Ő prédikál az egyházban s ez — anélkül, hogy felmentene felelősségünk súlya alól — a bűnbocsánat bizonyosságával s ezért örvendező hálaadással töltheti el szíveinket.

Groó Gyula

KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK

EGYHÁZ

A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS I ELLEN

Fokváros anglikán érseke, dr. Joost de Blank, az egyházi sajtóban élesen állást foglalt a délafrikai kormány faji megkülönböztetést célzó rendelkezései ellen, amelyek az istentiszteletben is keresztül akarják vinni fehérek és színesbőrűek elválasztását. Az érsek kijelentette, hogy a jövőben nem hajlandó olyan templomban prédikálni, ahol ezt a megkülönböztetést végrehajtják.

EGY VÉRTANÚ EMLÉKEZETE

Ebben az esztendőben január 13- án lett volna 60 éves Kaj Műnk, a dán költő-pap. Kaj Murik a második világháború és Dánia német megszállásának idején tevékeny tagja volt a dán ellenállási mozgalomnak. Ezért 1943-ban a Gestapo meggyilkolta. Születésének 60. évfordulója alkalmából barátai emlékkönyvet adtak ki, amelyben részleteket közöltek Kaj Műnk leveleiből. E levelekből megismerjük a bátor szabadságharcost, akit a prédikáció- 1 tilalom sem tudott elnémítani.

BOLOND AJTATOSSÁQ

nnekelőtte négyszáz esztendővel s6k nevezetes háziasszony élt vala váraikban és városokban és udvarházakban. Becsben is tartották őket, mert ama XVI. századi magyarok általában igen jóétkűek valának. Annyira gyakorolták pediglen u jóétkűséget, különösen a főrendű nagyságos urak és vitézlő nemesi rendek, no meg a városnépek közül is számosán, hogy sokan közülük belé- esének a falánkságnak és nyalánkságnak undok vétkibe.

Ami miatt osztán nem győzte őket eléggé korholászni és mosogatni ama nagyon nagyhírű Bornemisza Péter prédikátor uram, az ördög kísértésinek, álnok tőrinek minősítvén a falánkságot és sátán szolgáinak a nagyevőket és falánk urakat.

Pedig máskülönben Bornemisza uram is, mint aféle tőrül metszett jó magyari ember, inaga sem volt valami világtól elfordult és az élet jóságait képmutatóan utáló férfiú.

Annyira nem volt az, hogy egyik prédiká- dójában valami gyönyörűséges szépen írta le mindazokat a jó ízeket, amelyeket a nagy Úristen kedves ajándéknak adott volt a halandó emberi nemzetnek. Érdemes azt a prédikációt elolvasni még ma is. Még ma is szinte jó ízek érződnek a szánkban ama régi írás olvastán s bizony oly ékes szépen zengi az ízek dicséretét Bornemisza uram, hogy díszére válna az az akkori korszak legnagyobb poétájának, ama híres vitézlő Balassi Bálint úrnak is, aki ifjúdad korában Bornemisza uram kedves tanítványa is vala egyébként.

A

zt írja Bornemisza uram az ízek dicsé- retiről az ő egyik prédikációjában (mi minden belefért még akkor egy prédikációba), azt írja áhítatos ihlettel, hogy :

„Nagy néven kellene XJR Isteniül vennünk, hogy ennyire kereste Ö Szent Felsége kedvünket, hogy minden éltető teremtett állatit a szőjünk ízihöz szabott és mindenikhöz külömb-külömb ízt adott. Kényért, bort, vizet, húst, vadat, madarat, kappant, ludat, gyümölcsöt, Mézet, borsot, Sáfránt, fahajat ezerképpen elváltoztatott és mindenik eledelbe, ételbe, italba, fáczánba, húros madárba, ma- losába, ramfolba, zsemlyébe, búza, árpa, rozskenyérbe, cseresznyébe, meggybe, barackba, fügébe narancsba, pomagránátba, Citromba, Lemoniába, körtvélybe, szilvába, berekenyebe,

nyospolyába és minden egyéb éltető állatokba külömb-külömb ízeket teremtett, az mi szánkhoz illendőket, hogy a kóstolása is, az meg- rágása, és elnyelése is gyönyörűséggel elegy lenne azoknak, az kik által tengetni alkarta életünket ez földön.”

Könnyű kiérezni e sorokból, hogy aki ezeket írta, az nemcsak a kifejezés művésze volt. hanem maga sem lehetett egészen közömbös a jóízek irányában. E sorok azt sejtetik, hogy, Bornemisza uram étkeinek fogyasztásakor sokra becsülte vala a jóízeket maga is és a kóstolás, megrágás és elnyelés „gyönyörűséggel elegy” lehetett nála is. Noha mint mondám, máskülönben utálta, korholászta a falánkság és nyalánkság tőreit, vallván, hogy Istennek minden teremtett állatjából készült eledelünkkel mértékletesen kell élni és ő úgy is élt, ahogy prédikált vala.

Ám eme mértékletesen fogyasztott étkeket olyan csuda-jóízűen tudta vala megkészíteni Bornemiszáné asszony, hogy híre volt az ő konyhájának Semptétől Husztig, s arra alá, a török hódoltság felé is. Tán még Budára is eljutott a híre az ő főztjének, de ez már nem bizonyos, mert Buda török iga alatt hódolt már akkor s éppen a prédikátor úrnők volt róla egy bús éneke, amit sokat dúdoltak akkor:

„Vájjon s mikor lészen jó Budában lakásom!”

H

íres volt Bornemiszáné asszony főztje országszerint tova, noha mértékletes és szerény ételek valának azon a konyhán. De ő úgy tudta elkészíteni még a korpaciberét is, hogy nagyprépostok, éneklő kanonokok, sőt érsekpüspökök is szájat nyalhattak utána. Olyan jóízeket tudott ő belefőzni étkeibe, olyan íz-csudák kerül "k ki az ő fazekából és kondérjából, hogy boldog volt, aki ízlelhette.

Fenn is maradt mciglan Bornemiszáné asz- szony híres főztjének szép emlékezete, holott a többi híres akkor gazdaasszonyokról ki sem emlékezik már, négyszáz esztendő nagy távlatából. De Bornemiszáné asszony főztjének emlékezete megmaradt, mert ■ az ő hites ura örökíthette meg azt, tudtán kívül egy zarándok olasz siralmas krónikájának történetében.

Leírja Bornemisza uram, hogy Zólyomban volt akkor egy parókiális lakozása, midőn egyszer történetesen bevetődött a prédikátori lakba egy olasz zarándok. A poros-fáradt vándor elmondotta, hogy a messzi-szép Itáliából jő és messzi útra tart, a híres Szentföldre, hogy levezekelje ottan számos bűneit s megtisztulva jöhessen majd vissza, sok szenvedések és pusztító próbák után. (Hogy mi a csudának ment éppen Zólyom felé a nagy útra, ki tudja azt ma már?!)

Az olasz elmondta azt is, hogy ő nem elégszik meg a hosszú út sok viszontagságával, szenvedéseivel, hanem még külön is megnehezíti magának a zarándok utat. Fogadást tett ugyanis, hogy mindaddig, míg Jeruzsálem szent városába el nem érkezik, addig főtt ételt nem vesz szájába. Vacsoraidő lehetett éppen, mert • miközben beszélgetőnek, a prédikátor uram, meg a tálján zarándok, egy- szer csak benyitott a szobába a prédikátorné asszony. Kezei között tál volt, s a tálban,

ahogy a prédikátor úr hitelesen tudósít: káposztás hús vala. »

Cs ez a káposztás hús lön a zarándok olasznak a veszte. Mert abból a káposztás hússal teletetézett tálból olyan drága jó illatok gőzölögtek elő, hogy a szegény éhes tálján valósággal elalélt tőle.

Csak nézte, szagolta, csak érezgette elbűvöl- ten, megbájoltan, megbabonázva annak a káposztás húsnak azt a nagyszerű illatát és mivoltát.

Szinte nyögött bele, úgy küzdött magával, belerengett a teste, belecsikordult a foga, beleizzadt az üstöké és belesáppadozott a két orcája.

De hiába, nagy hiába.

A prédikátoráé asszony főztje lett a győztes és a zarándok atya keserveset sóhajtva meghódolt vala előtte. Már csak a látszat megóvásáért küzdött szegény feje. Valami olyant makogott, hogy a prédikátor úr papi ember lévén, vessen az ételre „áldomást" s adjon f eloldozást...

De meg sem várta az elképedt Bornemisza uram esetleges intézkedését. Nem. Hanem repesve nyújtá ki kezeit a prédikátorné asz- szony híres, remek főztje után és enni kezdett. Két pofára.

Az bizonyos, hogy Itáliától el egészen a Szentföldig sehol nem ehetett olyan jóízűt káposztás húsban, mint a zólyomi parSkián. Hát evett is. Nagy üres, sivár tál maradt utána csak.

Az olasz aztán, szájában a prédikátorné asszony híres főztjének szép emlékezetével, zarándokolni indult tovább, a messzi Jeruzsálem felé.

Dornemisza uram pedig — aki akkoron ts éppen egy prédikációs könyvön dolgozott vala — beírta oda példának, a köny- nyelmű fogadás, s a „bolond ájtatosság” példájának a zarándok tálján esetét a káposztás hússal. Ezt írta, az olasz ájtatosságára emlékezve, hogy: „bolond ájtatosság!”

De mit bánta azt már az olasz. Mire a Bornemisza uram könyve megjelent, aMcor ő már valahol a titokzatos Keleten, tán éppen a szaracénusok földjén vándorolt, szájában a zólyomi parókia főztjének finom emlékű ízeivel

Szabó Lajos