Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-02-23 / 8. szám

Hogyan kerül szétosztásra a német evangélikusok adománya? Múlt számunkban hírt adtunk az Egyetemes Segélyosztó Bizottság ülé­séről. A Bizottság annak a segélynek szétosztásáról tárgyalt, melyet a Né­met Demokratikus Köztársaság területén élő evangélikus egyházak az NDK kormánya mellett működő s a Magyarországot megsegítő társadalmi és kor­mánybizottság támogatásával Grüber prépost vezetésével gyűjtöttek és juttattak el a múlt évben a magyar protestáns egyházak részére. Az ülésen Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő és D. dr. Vető Eajos püspök elnökölt. IK< KÖNYVE (vim A segély összege 400 000 márka, vagyis körülbelül 2 és negyed millió forint. Grüber préposttal megállapo­dás történt arra vonatkozóan, hogy ezt a segélyt a magyarországi evan­gélikus és református egyházak 50— 50 százalék arányban osszák meg egymás között. A segély átutalása természetbeniekben történt, egyrészt oly módon, hogy az Evangélikus Egy­házegyetem Szeretetszolgálata pe­lenka és cipő beszerzésére igénybe­vett 79 000 márkát, másrészt oly mó­don, hogy az Árucsereforgalmi Gaz­dasági Iroda az Ofotért részére igénybevett 321 000 márkát. Ez utób­bi eljárásnak haszna abban mutatko­zott, hógy 1 márka átszámítása 6,87 forinttal történt. A 79 000 márkából beszerzett természetbeniekből 400 pár cipő és 4000 db pelenka múlt év má­sodik felében megérkezett egyhá­zunkhoz. Sajnálatos módon mind a mai na­pig nem történt meg egyházunk há­lájának kifejezése nyilvánosan, az Evangélikus Élet hasábjain német evangélikus testvéreink felé. Ezért most itt közöljük D. Bereczky Albert, a magyarországi ökumenikus Tanács elnöke és D. dr. Vető Lajos, a ma­gyarországi Ökumenikus Tanács al- elnöke levelének részletét, melyben megköszönik Grüber préposton ke­resztül a német evangélikus testvé­reknek adományukat: „A magyarországi ökumenikus Ta­nács és a megajándékozott egyházak nevében szeretnénk legmélyebb kö- szönetiénket kifejezésre juttatni Ön­nek, Prépost Ür és az NDK evangé­likus gyülekezeteinek ezért a testvéri segítségért és egyúttal kifejezésre juttatni azt a reményteljes bizonyos­ságot, hogy ez a testvéri segítség az egyházaink közötti jó viszonyt erő­síteni és elmélyíteni fogja. Ezzel kapcsolatban szabadjon arra a meg­hívásra emlékeztetni önt, Prépost Ür, mely a mi Tanácsunktól érkezett önhöz az elmúlt esztendőben, hogy feleségével együtt egyházainkat és országunkat látogassa meg. Remél­jük, hogy ehhez a látogatáshoz még, ebben az évben sikerülni fog kedve­ző időpontot találnia. Ebben a re­ménységben kérjük Prépost Ür, fo­gadja legmélyebb hálánkat és mara­dunk a legjobb köszöntéssel a közös hit összekötő egységében.“ A bizottság tanácsadás és javaslat- tétel céljából ülésezett, mert a segély szétosztása az Egyházegyetem Elnök­ségének a feladata. Az Elnökség szempontja az — tekintettel arra, hogy általános segélyezésre a rendel­kezésre álló összeg elegendő keretet nem nyújt —, hogy rendkívüli dolo­gi és személyi segélyeket folyósítson belőle. A segélyből az evangélikus egyházat megilleti I 374 669 Ft. Ebből a Szeretetszolgálat által igénybevett pelenka és cipő 543 119 Ft értékének levonása után 331 550 Ft áll rendel­kezésre kiosztás céljából. A Bizottság javasolta az Elnökség­nek, hogy ebből az összegből lelké­szek részére rendkívüli személyi se­gélyként általában 10-00 Ft-os tételek­ben osszon szét 100 000 Ft-ot. A fenn­maradó összegből kapjon a Lelkész­nevelő Intézet, a Diakóniai Osztály, az Egyházegyetem, a Fóti Belmisz- sziói Otthon üzemeltetés, illetve épít­kezés céljára. A többit javasolja a Bizottság szétosztani a két egyházke­rület gyülekezetei között rendkívüli építkezési segélyként. A Bizottság tudomásul vette Ken­den György bejelentését, amely sze­rint e segély szétosztásán kívül a szo­ciális helyzetnek megfelelően min­den lelkész még egy kiegészítő cso­magot kap legkésőbb 1958. június vé­géig. A csomag ágyneműt, lepedőt, pokrócot stb. fog tartalmazni. A bi­zottság elfogadta azt a javaslatot, hogy a szociális helyzet felmérésének munkájában a Diakóniai Osztály és az Egyetemes Iroda Kendeh György segítségére álljon. A gyűlésen az Elnökség bejelentet­te, hogy magyar részről sem állami, sem egyházi akadálya nincs annak, hogy a Lutheránus Világszövetségtől a jövőben is feltételekhez nem kö­tött segélyt elfogadjunk. A Német Demokratikus Köztársa­ság evangélikusai által gyűjtött se­gélyből is sok templom építése, vagy tatarozása fejeződik be, sók gyüleke­zet gondjai enyhülnek, és sokan fog­nak örülni annak, hogy olyan temp­lomban hallgathatják Isten igéjét, amelynek építéséhez tőlünk, távol élő testvérek is hozzájárultak a ma­guk adományával. Ezért, amikor mi is köszönetét mondunk német testvéreinknek, hisszük, hogy ezt minden olvasónk, minden magyar evangélikus nevében tesszük. J. G. AZ ATOMFEGYVERKEZÉS ELLEN A rajnai egyházkerület zsinata foglalkozott az atomfegyverek - kér­désével is. Egyhangú határozatával óvást emelt az ellen, hogy a techni­ka korában az ember visszaéljen a kezébe adott •hatalommal. Övást emelnek az öngyilkos atomfegyver­kezés ellen, különösképpen az el­len, hogy a német hadsereget is atomfegyverekkel lássák el. A JEL A 19. FEJEZETTEL következik be az utolsó fordulat a látomások so­rán: János látja Isten ígéreteinek és a keresztyén reménység betelje­sedését. A beteljesedés is képekben jelenik meg, tehát nem utópiát, el­képzeléseket rajzol a jövendőről, hanem képek színeivel érzékelheti, amit Isten ígér és ami felé a keresz­tyén reménység feszül. A képek kö­zül csak a legfontosabbakat emel­hetjük ki. AZ ELSŐ KÉP ismét a mennyei istentisztelet körébe állítja a szem­lélőt. Ott hangzik fel az ígéret: „El­jött a Bárány mennyeg'zője és menyasszonya már felkészült” (19,7). Krisztus, aki önmagát adta vaksá­gul mint „Isten Báránya”, nyíltan és teljesen gyülekezetéé. Ezt mu­tatja megjelenése, az utolsó ádvent: megnyüik az ég és a diadalmas Krisztus megjelenik. A csodálatos az, hogy győzelmét nem fegyverek­nek köszöni, hatalma sem leigázás­ból fakad. Krisztus nem fegyverek­kel. hanem hűséggel és Isten igéjé­vel győzi Nem erőszakkal, hanem megtérésre hivó szavával és a sze­retet áldozatos szolgálatával diadal­maskodik. Ez a kép figyelmeztetés és intés: Krisztus sohasem a ha­talom fegyvereivel harcol és azok­kal nem is arat diadalt. Ugyanak­kor mélységesen meg is döbbent az ige erejével visszatérő Krisztus alakja: hányszor élt vissza a törté­ne lerp. folyamán a keresztyénség Urának igéjével, mikor földi hatal­mi eszközökkel, nem egyszer erő­szakkal, sőt „vallásháborúkkal” is akarta terjeszteni az Ö országát. A Jelenések könyvének a visszatérő Krisztust szemünk elé idéző alakja tiltakozik a keresztyénséggel való minden ilyen visszaélés ellen. MÁS FORDULATTAL, de hasonló intelmet ad a Jelenések könyvének égjük legtitokzatosabb és sokszor hamisan értelmezett látomása is az „ezeréves birodalomról”. (20.1—7). Rajongó magyarázók szószerinti ér­telmezéssel ügy vélték, hogy e láto­másban János a keresztyének világ­hatalmát jövendölte meg. Belőle születtek meg azok az elképzelések is, amelyek keresztyén államról és a keresztj-énség világi hatalmáról álmodoztak. A legújabb időből is tudjuk, hogy milyen súlyos eltéve- lyedést okozott, amikor egyes irány­zatok a keresztyénséget használták fel hatalmi politikájuk fedezésére. Ezek az irányzatok ugyan már nem hivatkoztak az „ezeréves birodalom” képére a Jelenések könyvéből, de politikájuk égjük gj’ökere e látomás hamis értelmezése volt. MIT IS MOND valójában ez a lá­tomás? Az „ezer esztendő” kerék szám, amely zsidó elképzelésekből származik: az emberiség élettörté­netének időtartamát egy „világhét”- nek és e hét minden napját ezer esztendőnek gondolták. Az utolsó nap az emberiség történetének „szombatja”, amikor az egész em­Ax ígéret beteljesedése beriség Istennek hódol és őt szol­gálja szombatnapi pihenéssel is. De János látomásában az „ezer eszten­dő” képzete már csak keret. A lá­tomás tulajdonképpeni mondani­valója, hogy Krisztus diadalmas el­jövetelével elérkezik övéinek öröm- napja is, amikor többé nem kísérti és keríti őket hatalmába a Sátán, az ősi gonosz ellenség. Isten nem engedi, hogy az általa teremtett vi­lágban végképpen diadalmaskodjon a Sátán. Krisztus őt győzte le. Dia­dalát az egész emberiség számára nyilvánvalóvá teszi az „ezeréves bi­rodalom”. A mai gyülekezetnek ez azt jelenti, hogy a mindannyiunkat kísértő bűn hatalma nem számíthat végleges sikerre és a bűnnel együtt vár bukási mindarra, ami vele együtt jár, ti. betegség, nyomorúság és az élet megrontása. De ennél a megállapításnál nem állhatunk meg. Az „ezeréves birodalom” nem olyan reménység, amely felé kényelmes tunyasággal tekinthetnénk. Ez a re­ménység inkább azt követeli min­den keresztyéntől, hogy saját életé­ben éppen úgy, felebarátai, a köz és a népek életében is minden erejé­vel küzdjön a bűn és gonoszság el­len, küzdjön minden ellen, ami rontja és rombolja Isten jó teremté­sét, az életet, harcoljon a jóság és szeretet érvényesüléséért. EZZEL EL IS ÉRKEZTÜNK a Je­lenések könjrve utolsó képeinek ki- csendülésóhez. Ami eddig a látomá­sok során egyszer sem történt meg, maga ,,a királyi székben Ülő” szólal meg: „íme, mindent újjá te­szek'.” Amióta az emberi életet nyo­morítja baj, betegség, az egymás megrontására törő irigység, áskáló- dás és háborúság, amióta csak rá­nehezedik elmozdíthatatlan súllyal mindannyiunkra a „vég”, amelyet nem tudunk feledni, ti. a halál, azóta titkon vagy nyíltan beleka­paszkodik az ember a reménységbe, hogy egj'szer, valamiképpen csak elmúlik a „régi” és eljön az „új”. Sokszor elfogja az embert a pesszi­mizmus is, ha a történelem megsej­tett végének titkait próbálja felleb- benteni. Gondoljunk csak például arra a képre, amelyet Madách fest az emberi élet elsatnyulásáról az eszkimó-jelenetben. A Jelenések könyve nem ilyen pesszimista vég- kicsendüléssel rajzolja meg életünk és az emberiség életének célját, ér­telmét. Itt érvényes a bizonyos re­ménység: Isten maga terenjti újjá a világot és vele az egész emberiség életét, „letöröl minden könnyet, a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom” (21,4). E megújulás „biztosítékául” pedig az az ígéret szolgál, hogy „Isten sá­tora az emberekkel van”. Ahol Ö jelen van, ott eloszlatlak a sötétség árnyai, ott uralkodik jósága és sze­re te te. VÁGYÁLOM EZ, amellyel vigasz­taljuk magunkat és áltatjuk a gyü­lekezetét? Vagy talán feledtetni akarjuk vele a jelen, bajait, életünk! terhét, hogy valami elképzelt más* világ boldogságával csitítsuk a meg­próbáltatások miatt zúgolódó embe­reket? János nem ilyen értelemben zárta le e látomások sorozatát. Ab­ban a tudatban írt, hogy ismeri Azt, aki Hű és Igaz. Ismerte Krisz­tus újjáteremtő hatalmát saját éle­tében és látomásait annak a gyüle­kezetnek szánta, amely maga is ta­pasztalta Krisztus új életet adó ha­talmát. Ma is úgy van, hogy aki Benne hisz, „átment a halálból az életre” (Ján 5,24). Megújult életek­ből ma is új életet tápláló patakok erednek. Ezért írhatja le János a „mennyei Jeruzsálem’’ képét és lát­hatja a megújult Éden-kertet ben­ne az élet fájával „Semmi elátko­zott nem lesz többé”. Az újjáte­remtett világban az Űr Isten „vilá­gosítja meg” övéit (22,1—5). Gonosz szolgák volnánk, ha erre a reménységre nem úgy feszülne rá életünk, hogy magunkat mindenes­tül Isten jóságának és szeretetének szolgálatába állítjuk. Mivel Krisz­tus ilyen új és szent, mindig ember­társaink javát munkáló éleire hív és segít el, azért nem némulhat el a gyülekezet ajaíkán az imádság* amelyben a Jelenések könyvének egész üzenete kicsendül: „Jöjj el, Uram Jézus!” Karner Károly Külföldi egyházi hírek A természettudós felelőssége Dr. Carl Friedrich von Weizsäcker hamburgi atomfizikus és filozófus Lübeckben előadást tartott „A ter­mészettudós felelőssége korunkban” címen. A professzor rámutatott ar* ra, hogy korunk technika fejlődésé­vel nem tart lépést az emberek er* kölcsi magatartása. Nem a techni­kai fejlődést kell fékezni, hanem az ember erkölcsi felelősségtudatát erő­síteni. A tudós erélyesen állást fog­lalt mindenféle háború és különös­képpen az atomfegyverek alkalma­zása ellen. Az atomerőre szüksége van az embernek. Az atomkorszak­nak azonban ki kell küszöbölnie a világból a háborút. A professzor tudvalévőén egyike a tizennyolc tudósnak, akik annak­idején a nevezetes gottingai tiltako­zást az atomfegyverek ellen kiad­ták és aláírták. — Előadásában nyomatékosan hangsúlyozta a pro­fesszor, hogy az atomfegyverek kér­désében az egyház magatartásának félreérthetetlenül egyértelműnek kell lenni. JEGYZETEK Győry Dezső válogatott költeményeinek gyűjteménye, Zengő Dunatáj címen, a Zrínyi Kiadó nagyon szép és gondos kiadásában most valóban úgy je­lenik meg itt Budapesten, ahogyan Fábry Zoltán írja a kötet előszavában: mint elégté­tel a költőnek. De nemcsak a költőnek szól ez az elégtétel, mindnyájunké az. S végső eredményben egész irodalmi életünk önnön magát becsüli meg a Győry-versekkel. Mert értelmetlen volt. hogy annyi éven át ezek a költemények elrejtőztettek előlünk s a mai magyar olvasó, főleg a fiatalok, nem is tud­ják, kiről van szó, midőn Győry Dezső nevét olvassák. Holott a fiatalok költője volt Győry s a fiatal magyarokat fejezte ki őszinte stró­fákkal, elementáris erővel, mint senki akkor­tájt. Nem itt Budapesten, hanem közvetlenül a Kárpátok alatt, Pozsonyban, Kassán, Rima­szombatban, Gömörben, ahol a költő élt s ahol verskötetei a huszas évék végén és a harmincas években megjelentek. Győry hiteles és teljes érzékenységgel val­lott létünkről. Fontosnak, versre valónak csak azt érezte, ami lényegesen közös volt s ami­ben előrevivő gondolat volt. Innen van, hogy ezek a versek vissza-felidézik a kisebbségi nemzetsersban élő magyarok légkörével az egész nemzet megújhodásának, biztos fejlődé­sének és haladásának egész gondolatvilágát a két világháború közti évekből. Győry Dezső költészete páratlanul gazdag adat.ára a 'kor­nak. A rimaszombati evangélikus tanárnak és az irodalomtörténész, a Tompa Mihály életét kutató asszonynak fia, Győry Dezső, életének regényét rajzolta meg verseiben, igazság- mondó költő, amilyen kevés van. Nem lep­lezi életét, nyíltan feltárja megismeréseit. Szavai, rímei sokszor élesek, mint a penge. S mindig szemnyitogatók, erősek, szépek. Győry Dezső hangja kárpáti hang, gondolatai közt a dunai nemzetek összefogása, egyenlő­sége és egysége a legelső gondolat. Hadd idéz­zem itt egyik ilyen szép-igaz versét: ÉN MINDEN NÉPET FÉLTEK ATTÓL Átok átoknak hegyén-hátán, S a sors? A sors sosem segft, a Duna, mint egy hosszú sóhaj, fogja össze kis népeit. A szélben s a történelemben új rend tüzes szikrája ég, s ők hajbakapnak polgármódra, hogy leves, hús és főzelék. Az én fájdalmam erre nézvést már nem egyéni, nem magán, sok szenvedés formált munkálva Igaz szándékom motorán: mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém. Bayer János és Czabán Izsák neve elhalványult előttünk. Most Mátrai László, a filozófus beszél rölúk, mint a ma­gyar haladó bölcseleti törekvések nevezetes képviselőiről. (Századok, 91. évf. 1—4. szám.) Bayerről is, Czabánról is tájékoztat minket Szinnyei Magyar írók élete és munkái című ismert művében, ahol Czabánt latinos nevén Zabanius-nak írja. Bár fontos adatokat közöl Szinnyei műve, mégis keveset mond a két gondolkodóról. Bayer János (1630—1674) evan­gélikus lelkész és eperjesi professzor volt, az eperjesi eva ,g íikus kollégium igazgatója. Czabán Izsák (1632—1707) is evangélikus lel­kész volt, ugyancsak eperjesi professzor. Ne­héz életük volt, vérben-vasban szemlélték a világot, ezernyi megalázás érte mindkettőjü­ket, iszonyú erőfeszítéssel tartották meg em­beri és szellemi méltóságukat. Mind'ket'en Wittenberg magyar diákjai közé tartoztak, sőt Czabán ott tanítványa is Bayernek. Bayer fiatalon halt meg, útban a gályarabságra szóló ítélethez. Czabánnak el kellett hagynia szülőföldjét, Erdélybe ment, Nagyszebenbe, tanárnak, majd lelkésznek. Miikor az osztrák tábornok halálra ítélte a fiát, aki az erdélyi fejedelem s a szabad magyar kormányzás híve volt, Czabán Izsáknak kellett a vesztő­helyre kísérnie s vigasztalnia a fiút. Mátrai László a XVII. század magyar atomistáit vizs­gálva kiemeli mindkettőjüket s velük együtt az eperjesi evangélikus főiskolát is, mely ak­koriban a korszerű oktatás élén állott Ma­gyarországon, Bayer és Czabán nem vo.ltak csupán nyugati tanítványok. Abban a század­ban, mely Giordano Bruno máglyájával in* dúlt, különös helytállásra késztette őket a vi­lág. A helytálláson kívül mindketten komoly filozófiai elméletet fejtettek ki. Bayert a ter­mészettudományok akkor kezdődő probléma- felvetése inspirálja, szembeszáll a skolaszti­kával, megállapítja az anyag atomisztikus mi­voltát, bár utóbb nem meri egészen végiggon­dolni ezt a gondolatot. Czabán bátrabb Ba- yernél, nemcsak a kassai jezsuitákkal veszi fel a harcot, hanem regressziós gondolkodású eperjesi tanártársaival is. Eleseszű, mozgé­kony szellem, aki szereti és bírja a disputát. Eddigi filozófia-történetünk félreismerte Ba- yeri és főleg Czabánt. Néhány nemrég meg­jelent tanulmány után most, műveiket ol­vasva, Mátrai László határozott s biztos kéz­zel vonja meg művelődéstörténeti jelentősé­gük határát. Czabán megvédte a filozófiai és a tudományok egyenjogúságát, sikeresen eluta­sítva a katolikus teológia és filozófia érveit. Mindketten olyan eszmei harcot indítottak el, amely nem maradt hatás nélkül tanítvá­nyaikra és környezetükre. Nem kétséges, hogy korszerűségük s egyéni bátorságuk hozzájá­rult ahhoz, hogy az egykori Felvidék magyar értelmisége fogékonyabb volt az ésszerű szel­lemi dolgok iránt, hogy ott nem maradt ke­gyes szólam, hanem emberalaikító törvény a protestántizmus, pontosan a magyar evangé­likus létforma. Bayer és Czabán nevelők is voltak, írásműveikben pedagógiai gondolatok és tapasztalatok is találhatók. Az ember jő és eltűnik, de magatartása, rendelkezése, moz­dulatai nem múlnak a múlandóval. Az eper­jesi kollégium megőrizte nagy tanárainak szel­lemét is a vastag kőfalak közt, századokon át, örökségként. Csók István művészetét csodáljuk, most Farkas Zoltán szép könyvében, mely a Képzőművészeti Alccp Jci~ adásában, a Magyar Mesterek sorozatban je* lent meg. Csók István formáit és színeit néz- zük, ezt a pazar életszerűséget, ezt a derűt, a Dunántúl napsütötte fáit, a Balaton hul­lámverését, a családi élet örömét, a nép tö­retlen szépségű mozdulatait, az emberi test himnuszát. Nem realizmus ez, s nem impresz- szionizmus, ahogy a bölcs Farkas Zoltán ma­gyarázó szava mondja, hanem egy sajátos stí­lus, egy magyar piktor eredeti festészete: gyö­nyörködés az életben a tiszta festészet eszkö­zeivel. Aki így ábrázolta életérzéseit, szerette az életet. Csók István (1865-ben született s ma is örömmel él) emlékiratában írja, hogy so­sem volt hitetlen. Hitt az élet értelmében, hitt az Isten jelenlétében. Nála a hit nem passzív odaadás, hanem valami, amiért meg­küzdőit s amit megtapasztalt. A kép csak alkalom arra, hogy a művész Ikifejezze legben­sőbb hitét. Csók Istvánban azt a mestert tisz­teljük, aki úgyszólván egyedül merte rábízni a vászonra a magyar protestantizmus szelle­mének kifejezését. Milyen arány s mekkora erő van ezeken a képeken. Néhány szóval ide­varázsolom az Úrvacsorát. Ez a kép a fiatal Csóké, 1890-ből való, híre, sugárzása ismere­tes az egész világon. A református templom­ban egy szakállas, öreg pap úrvacsorát oszt a 'as-rnapi nép"’seletbe öltözött parasztlá­nyoknak. Az arcokat mélységes megilletődés hatja át, elsősorban azokét, akik ittak már a kehelyböl. Csak úgy tündököl minden a teljes fényben, mely a fehér templomot elönti. Szólni kell még egy másik képéről is. 1902-ből való az öcsényi keresztelő című olajképe. Fiatal anya felénk háttal állva nyújtja cse­csemőiét a keresztvízhez. Mögötte színes nép­viseletben asszonyók, lányok s balról az ősz­hajú, erős lelkész, igazi magyar férfi, amint két kézzel megáldja az újszülöttet. Csak ezt a két híres képét emelem ki nagy művészünk életművéből, holott több van, bibliai tárgyú is. Ez a 'két kép: vallomás és szimbólum. Ér­tünk beszél, midőn mi hallgatunk. A mi hi­tünk emberformáló erejéről beszél e két képi példa. Szalatnai Rezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom