Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-02-23 / 8. szám

■

Wf.

XXIII. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM 1958. FEBRUÁR 23.

ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETI LAP

Q{tinik éj az Isten

T> öjt elején — hiszen ez az idő az elcsendesedés és az önvizsgálat ideje — O gondolj életed útjára: milyen volt és merre vezet?

Böjt elején gondóíj arra az útra is, melyen azokkal együtt jársz, akiknek a közösségébe Isten belehelyezett: családod útjára, néped sorsára.

S gondolj a mi magyar evangélikus egyházunkra is. Az egyház útja, sorsa, jövője sem lehet közömbös előtted, hiszen láttam könnyes szemedet, mikor nehézségeiről értesültél; hallottam kéréseidet, tanácsaidat, imádságaidat; s éreztem, hogy a te idegrendszered is szenved a megoldatlan kérdések feszültségében.

Most próbáljuk meg ebben a böjti csendben végiggondolni utunkat az előtt az Isten előtt, aki így szól:

„Hagyjad az Ürra a te utadat és bízzál Benne, majd Ö teljesíti.“ (Zsolt. 37:5.)

A

z első üzenet az, hogy bízd Istenre az utat.

Sokféle út van. Sima betonon könnyen száguld az autó. Sziklameredélyek szélén minden elhibázott lépés szörnyű halállal fenyegeti a vándort. Sivatagban a nap heve beteggé tikkasztja a karavánt.

Hogy milyen úton kell járnod bölcsöd és koporsód között, azt bízd Istenre.

S a gyermeki bizalomnak ebben a tiszta levegőjében szabadulj meg attól a félreértéstől, hogy a könnyű út az áldások útja. Ahol örökös a napfény, ahol lágy szellők simogatják a dúsan termő gyümölcsfák leveleit, ott hiába keresed a sima homlokok mögött a merész és alkotó gondolatokat, s a mosolygó arcok lárvája nem harmóniát, nem erőt, nem bölcsességet és nem jellemet takar, hanem rózsaszínű és langyos közönyt. Róma nem lett volna birodalommá a púnok nélkül, s ha Néró teszi államvallássá a keresztyénséget, talán még ma is kicsiny szekta lennénk. Ha Isten kemény és gyötrelmes utat jelölt ki számodra s azok számára, akiket szeretsz, vedd kezéből hálaadással.

A második üzenet az, hogy bízd Istenre a vezetést.

Az út tele van feladatokkal s ezeket vállalni kell. Tele van emberekkel s ezekhez valami módon viszonyulni kell. Tele van kérdésekkel s a válaszok nem halaszthatók el. Hogyan vezet az Isten? Hogyan irányítja döntéseimet?

Nem úgy, hogy felcsapom a bibliámat s találomra rámutatok egy versre. Nem, a bibliám nem varázskönyv. Nőm is úgy, hogy egész nap az Útmutató igéire gondolok s azok szerint cselekszem, szólok és döntök. Helytelen dolog lenne így alkalmazni a napi igéket, s az utam csupa esetlegesség lenne, sőt ellentmondás.

A keresztyén ember az Isten igéjéhez kötött lelkiismerete szerint dönt.

Ebben az a jó, hogy döntéseim alapja egy- változhatatlan és örök realitás: az Isten igéje. De az a gyötrelmes, hogy ennek az örök igének az értelmezése és alkalmazása a lelkiismeretemre bízatott rá, erre az emberi s éppen ezért sokszor süket, sokszor vak, sokszor tágítható, sokszor, elaltatható lelkiismeretre.

Ez a gyötrelem csak azért nem taszíthatja a keresztyén embert a kétségbeesés szakadékéba, mert van bünbocsánat. Az emberi és történelmi tragédiák hőseit szétmorzsolják az ellentétes kötelességek egymásnak feszülő malomkövei. A keresztyén ember tévedések és bukások után is tovább megy, mert az az Isten, aki vezeti őt, a bűnbocsánat Istene.

A fanatikusok úgy érzik, nincs szükségük irgalomra, mert nekik mindig igazuk van. A lelkiismeretes emberek nem is tudnának élni irgalom nélkül, naponkénti bűnbocsánat nélkül, mert kénytelenek belátni, hogy e földi lét félhomályában sem megismerni, sem megvalósítani nem képesek a teljes igazságot.

A harmadik üzenet az, hogy imádkozzál.

A vándor lábai elől néha elfogy az út. Szakadékhoz érkezik s a maga erejéből nem tud hidat építeni. Sziklafal magasodik fel előtte s a gránittömbök szikrázva lökik vissza az emberi akarat csákányát.

Visszamenni nem lehet, hogy valami új úton megkerüljük az akadályt. Az életúton nincs visszatérés. A tegnap visszahozhatatlanul eltűnt.

Mit tesz ilyenkor a keresztyén ember? Belezuhan a szakadékba? Széttöri fejét a sziklafalon? Nem! Imádkozik.

Imádkozik ahhoz az Istenhez, aki nemcsak a bűnbocsánatnak, hanem az aktív cselekvésnek is Istene. Imádkozik azzal a hittel, hogy ahol az emberi teljesítő-képesség végéhez ért, ott Isten teljesíti a lehetetlent, a felfoghatatlant, az elképzelhetetlent. Imádkozik azzal a kitartással, melynek örök példája a kananeus asszony, aki visszautasítás és megalázás után is tud könyörögni leánya számára szabadításért és életért. Az imádság az az erő, mely cselekvésre mozdítja Isten kezét.

Szakadékok szélén, sziklafalak előtt: imádkozzál!

C most a végén hadd írjam meg, hogy ez a cikk nem korszerűtlen ' elmélkedés volt egy zsoltárige alapján, hanem válasz.

Válasz azoknak, akik riadtan kérdezték: miért kellett rálépnem a szenvedések böjti útjára?

Válasz fiataloknak, akik nem járhatják azt az utat, amit szeretnének.

Válasz öregeknek, akik félelemtől szürkén suttogják: nincs tovább.

Válasz a gyászolóknak, akik koszorúzott sírok mellől. tétován lépkednek hazafelé, s alig mernek arra gondolni, hogy otthon már örökre üres egy hely.

Válasz a szülőknek, akik bomló értelemmel idézgetik meggyilkolt fiúk emlékét.

Válasz a presbitereknek, akik a felelősséget hordozó ember komoly érdeklődésével kérdezgetik a lelkészi hivatalokban: mi újság van?

Válasz lelkésztestvéreknek, akik a döntésre kényszerített ember útkeresésével kérdezik: mit tegyünk?

A válasz nem az enyém. Az Istené.

„Hagyjad az Ürra a te utadat és bízzál Benne, ö teljesíti.“

Dr, Kékén András

„...istenkisértés az, ami ma a világban a tömegpusztító fegyverek gyártása, felhalmozása s a velük való kísérletezés terén történik“

— mondotta D. dr. Vető Lajos as Országos Béketanács ülésén

Február 18-án az Országos Béketanács ülést tartott a Parlamentben. Az ülésen résztvett D. dr. Vető Lajos püspök és dr. Kékén András lelkész, az Országos Béketanács Evangélikus Bizottságának ügyvivője. Az ülésen D. dr. Vető Lajos püspök beszédet mondott. A beszédet az alábbiakban közöljük.

Hantos János titkár úr a szokásosnál bővebben foglalkozott azzal a békemunkával, melyet hazánkban az egyházak végeznek.

Engedjék meg, hogy mint egyházi ember, én is bekapcsolódjam a tanácskozásba és rövid tájékoztatást nyújtsak egyfelől a magyarországi evangélikus egyházban folyó békemunkáról, másfelől arról, hogy mi evangélikusok, hogyan igyekszünk előmozdítani a békemozgalom célkitűzéseit.

Az első, amit szeretnék itt elmondani az. hogy lelkészeink az elmúlt esztendőben, az ellenforradalom szomorú tanulságai után fokozott figyelemmel fordultak a békéért folytatott küzdelem kérdéseinek elvi tisztázása felé. Ez azért volt fontos, mert az egyháznak a háború és a béke kérdéséről a régi időkből származó olyan tanításai is vannak, amelyek a lelkészeket és a híveket egyaránt oko- dályozhatják abban, hogy a mai időknek megfelelően nézzenek a szemébe ennek a kérdésnek. Egyházunk minden egyházmegyéjében a Lelkészi Munkaközösségek behatóan foglalkoztak ezekkel a problémákkal, s elmélyült előadások és élénk viták során tisztázták teológiai szempontból a legfontosabb alapvető kérdéseket. Ennek az • odaadó munkának meg is voltak a jó eredményei úgy, hogy amikor az év legelején, január 3-án az Országos Béketanács keretében működő Evengélikus Békebizottság ülést tartott, Békebizottságunk ügyvivő-lelkésze, dr. Kékén András Budapest Deák-téri lelkész ezt a teológiai munkát összegezve, többek között a következő megállapításokat tehette: „Az egyház a béke szolgálatában nem általános elveket hangoztat csupán, hanem az egyes emberig lenyúló felelősséggel győz meg mindenkit arról, hogy a keresztyén ember békeszerető és békeszerző ember.“ Továbbá: „Az egyház a békeszerzés munkájában ideológiai ellentétektől függetlenül szívesen társul olyan szervekkel, amelyek ugyanezért a célért küzdenek, és készséggel segít minden törekvést, mely hazánkban a szocializmus létfeltételei közijtt a minden ember nyugodt életét, több kenyerét, alkotó munkáját és magasabb műveltségét biztosítva békés és igazságos társadalmi rend kialakulását célozza, — a népek közti viszonylatban pedig a háború kiküszöbölését és a békés együttélést munkálja.“

A második, amit az Evangélikus Békebizottság és a mögötte álló Lelkészi Munkaközösség idézett elvi állásfoglalása alapján szeretnénk kifejezésre juttatni, az az, hogy mi tehát helyeseljük minden jóakaraté ember és az egész békeszerető emberiség összefogását a háború megakadályozása és a béke biztosítása céljából. Erre annak tudatában vagyunk készek, hogy a modern háború az egész emberiséget, minden népet és minden embert egyaránt súlyosan fenyegető veszély, hiszen a tömegpusztító fegyverek, az atom- és hidrogénbomba egész városokat pusztíthat el összes lakosaival együtt s az ilyen pusztulás nem tesz különbséget a vallásos hívők és a vallástalanok köpött, hanem az egyiket éppúgy megöli, mint a másikat, ahogyan nem tesz kivételt a gyermekek, felnőttek, asszonyok és az öregek között sem, hanem ahol robban, minden élőlényt szörnyű halállal gyilkol meg.

A-közös veszély nagysága tehát közös összefogásra bír minden embert, bármilyen világnémet, vagy vallás híve legyen is. De ezt az összefogást lehetővé teszi számunkra az a körülmény is, hogy a békéért küzdő öntudatos békemozgalom a Béke Világtanács vezetésével felhívja az együttműködésre világnézeti és vallásfelekezeti különbség nélkül az egész békeszerető emberiséget. Ugyanezt cselekszik azok a hatalmas világszervezetek is, amelyek a Béke Világtanács útmutatása mellett küzdenek a békéért.

Reám igen mély benyomást gyakorolt ebből a szempontból is az a békekiáltvány, amelyet a Kommunista- és Munkáspártok moszkvai kongresszusán adtak ki legutóbb, s amiből csupán néhány mondatot idézek: „Az egész világ egyszerű emberei, mindegy hogy milyen nemzethez, vagy társadalmi rendhez, milyen vallásfelekezethez tartoznak és milyen a bőrük színe, békében akarnak élni.“ „Kezünket nyújtjuk minden jóakaratú embernek, hogy egyesült erővel ledobjuk a fegyverkezés terhét, mely a népekre nehezedik. Szabadítsuk meg a világot a háború veszélyétől, a haláltól és megsemmisüléstől!“ Ügy gondolom, hogy nekünk keresztyén embereknek ezt a kinyújtott kezet nemcsak hogy nem szabad visszautasítanunk, hanem bizalommal meg kell ragadnunk, hiszen, ha a nagy cél érdekében félre tudjuk tenni nézeteltéréseinket, akkor biztosítani tudjuk azt a békét is, melyben vitás kérdéseinket jól meg tudjuk oldani.

A harmadik, amire felszólalásomban szeretnék rámutatni, az az, hogy lelkészeink tisztázták azt a fontos kérdést is, hogy ők a maguk békemunkáját hogyan és milyen módon végezzék. Ebben a kérdésben arra az eredményre jutottak, hogy „az egyház a békeszerzés munkáját azokkal az eszközökkel végzi, amelyek számára rendeltettek, tehát: Isten segítségét kéri imádsággal, a hívekben új életet teremtő igehirdetéssel, az egyes embert meggyőző pásztori szóval, a népek vezetőihez intézett kérelmekkel, a közvéleményt tájékoztató és irányító felhívásokkal.“ Ez azt jelenti, hogy a békéért folytatott küzdelem nem valami új munkakör, hanem a rendes lelkipásztori szolgálatnak elmaradhatatlan része, ami a lelkészi munka jellegéből és lényegéből következik. Tehát nem úgy van, a lelkész azonkívül, hogy egyházi munkát végez, ehhez, mint j pluszt hozzáveszi a békemunkát is,

I ha neki úgy tetszik, hanem hogy I mindig, amikor egyházi szolgálatát végzi a békemunkát, mint mi mondjuk bibliai szóval: a békéltetés szolgálatát is' végzi, szemelőtt tartva a békéért folytatott világméretű küzdelem legfőbb feladatait és célkitűzéseit, s ezt a munkát nemcsak mintegy látványosan, nagy gyülekezetek előtt végzi, hanem akkor is, amikor emberekkel négyszemközt beszélget.

Legyen szabad felhívnom az igen tisztelt Béketanács figyelmét ennék a négyszemközti papi békemunkának a nagy jelentőségére. Lelkésztársaim ugyanis sokszor panaszkodnak arról, hogy éppen a vallásos emberek között nem kis számmal akadnak olyanok, akik nem tudják még átlátni a háborús veszély nagyságát, a tömegpusztító fegyverek halmozásának kockázatát, s így a békéért folytatott küzdelem fontosságát se, egyszerűen nem hiszik, hogy a tömegpusztító fegyverek annyira veszedelmesek, mint ahogyan arról például a sajtó szokott írni. Többen kérték ezért Békebizottságunkat és az Országos Béketanács vezetőségét, lássák el őket szemléltető és meggyőző sajtó-anyaggal, képekkel, kis filmekkel is. Nagy feladatot jelent a békéért küzdő lelkészek számára az is, hogy terjednek a hívek között az olyan babonás és szektás, de semmi esetre sem az igaz keresztyén vallásos hitből származó hiedelmek, hogy

az atom. és hidrogánbomba egy vi« lágháború esetén csak a rossz embereket s főleg a hitetleneket fogja elpusztítani, de a jókat és a hívőket nem.

Mindnyájan tudjuk, hogy még az amerikaiaknak nem sikerült ilyen bombát feltalálni, s valószínűleg nem is iparkodnak erre, hiszen köztük is elég sok a vallástalan és főleg a nem jó ember, képzelhetjük azonban, hogy milyen nehéz feladat az ilyen hiedelmek leküzdése, de másfelől azt is, hogy milyen fontos az ilyen hiedelmek ellen küzdeni. Az ilyen babonás és a gondviselés hitre hivatkozó hiedelmekkel csak a tiszta keresztyén tanítás és intés számolhat le, például az, amely az így vélekedőknek megmagyarázzaf hogy a megváltó Jézus Krisztus igazán a Mennyei Atya gondviselő sze- retetében élt, még sem engedett az ördögi kísértésnek, hogy ugorjon le a templom tetejéről, bízva abban, hogy Isten angyalai majd a kezükön fogják hordozni, hanem azt felelte a Sátánnak: „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet.“

Igen tisztelt Országos BéketanácSj a hívő ember nyelvén szólva, valóban istenkisértés az, ami ma a világban a tömegpusztító fegyverek gyártása, felhalmozása s a velük való kísérletezés terén történik, hiszen egyetlen pilóta pillanatnyi elmezavara elegendő ahhoz, hogy a pokol kapui megnyíljanak és földi lakóhelyünkre zúdítsák a modern háború ma még fel sem mérhető borzalmait. Mi, evangélikus lelkészek a magunk helyén és a magunk módján küzdünk az egyes emberek felé négyszemközt és nyíltan, hogy a veszély nagyságáról fogalmat alkothassanak maguknak, de másfelől felemeljük szavunkat a szakadatlanul fegyverkező hatalmak vezetőemberei felé is, akármilyen vallásos köntösbe próbálják burkolni háborús mesterkedéseiket, hogy istenkísértés az, amit cselekszenek.

A negyedik gondolat, amit szeretnék kifejezni az, hogy helyeslem a Népek Barátsági Hónapjának a megrendezésére vonatkozó tervet, annak célkitűzéseit és a Béke Világkongresszus gondolatát és célkitűzéseit. Az az érzésem, hogy éppen, mivel a békeszerető emberek összefogása egyre jobban halad előre, s egyre kilá- tástalanabbak a háborús uszítók tervei, éppen azért kell fokoznunk az éberséget és még jobban fejlesztenünk és erősítenünk a békemozgalmat. Tudjuk ugyanis, hogy a gonosztevők éppen akkor, amikor látják, hogy terveik megvalósítását kudarc fenyegeti, kétségbeesett lépésekre szánhatják el magukat, s fokozzák ők is erőfeszítéseiket a háború kirobbantásáért. Éppen ezért idehaza és külföldi kapcsolataink vonalán erősíteni kell a népek barátságát és még jobban össze kell fogni a békeszerető emberiséget. Ezeket a terveket s ezt a munkát nyilván lelkesen fogják a magukévá tenni az egyházi emberek is, lelkészek és hívek egyaránt. Ezt fogja tenni a mi Magyar- országi Evangélikus Egyházunk is a maga módján és a maga lehetőségei között.

Igen tisztelt Országos Béketanács, ezekben próbáltam bepillantást nyújtani abba a munkába, melyet egyházunk a békéért folytat. Mindehhez legyen szabad hozzátennem, hogy egyházi békemunkánk egyre erősödik és szélesedik, öntudatosodik és mélyül, és egyre erősödik bennünk az' a reménység, hogy ez a munka nem hiábavaló, mert hitünk szerint a mindenható Isten, aki sze- retetével emberszeretetre vezérel bennünket, a békemunka pedig az emberszeretetnek egyik legfontosabb műve. — Ö maga áll emögött a küzdelem mögött. És ha ez így van, amint hogy hitem szerint így van, akkor a siker nem is maradhat el és a béke erői végül is győzni lógnak,