Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-11-16 / 46. szám

Egy gyülekezeti — soh kérdés Debrecenben történt... Az ds'á U&ciutusi levél Egészen modemül hangzik a kö­vetkező probléma, amivel Pál apos­tol szembekerül a ko-rintusi gyüle­kezetben: a nők helyzete Igaz, ezt a kérdést a gyülekezeti élet síkján nézi, de visszanyúl végső bibliai gyökeréig, ezért elvi útmu­tatással is szolgál. A nők abban a korban a nyilvánosság előtt fátylat viseltek. A keresztyén nők között viszont akadtak, akik ez alól a szo­kás alól felmentve érezték magukat az istentiszteleten. Pál nem helyesli, s ezt a véleményét azzal támasztja alá, hogy utal a férfi és nő közötti teremtésbeli különbözőségre,, a fér­finak bizonyos értelemben vett el­sőbbségére (11,2—16). Ka felületesen értelmezzük az apostol szavait, ma­radinak tűnik a felfogása. Ha azon­ban mélyére nézünk, egyet tudunk vele érteni. Mindenekelőtt az apostol szerint a keresztyénsége nem menti fel a nőt a kor szokásaihoz való alkalmazko­dás alól. Ha ez akkor fátyolviselést jelentett, ma éppen ellenkezőleg a 20. század asszonyainak sokkal egészségesebb öltözködése felé mutat irányt. A keresztyén nő nem teremt maigának különleges öltözködési szabályokat, hianem divat tekinteté­ben is belesimul korába. Azután: A férfinak és a nőnek a Ikeresztyénség által is vallott egyen­jogúsága sem szünteti meg azokat a különbözőségeket, amelyek a két nem között fernnállanak. A nő pél­dául sohasem végezhet olyan súlyos testi mrunikát mint a férfi. Vagy: a nő számára a férfi mindig több az életében, mint fordítva, s ez a lelki- alkati különbség is az apostolt iga­zolja. A keresztyén felfogás úigy küzd a nők megbecsüléséért és a ré­gebbi elnyomotiságból való felsza­badulásért, hogy közben mindig te­kintettel van a nő sajátos teremtett- ségbeli helyzetére. csóréról mond a korintusi levélben. Abban az időben az úrvacsoravétel a gyülekezet közös szeretet-vacsorá­ja keretében történt. Mármost Ko- i'intusban az a visszaélés támadt, hogy a „szeretetvendógség” alkal­mából a gazdagabbak elfogyasztot­ták saját drága kosztjukat, a szegé­nyek pedig éheztek. Pál ezt a szo­ciális ellentmondást egyenesen az úrvacsora szentsége megtöréséinek érzi. A szeretetnek ez a hiánya az úrvacsora méltatlan vételét jelenti. Krisztus teste és vére az úrvacso­rában valóságos közösséget teremt Krisztussal és egymással (10,14—22), lehetetlenség tehát, hogy vegye va­laki az úrvacsorát és ugyanakkor el­nézze a mellette lévőnek ínségét. Aki nem veszi komolyan az úrvacso­rának a miás emberrel összekötő testvéri szálát, az vétkezik az úrva­csorában valóságosan jelenlevő Krisztus ellen (11,17—34). Az úrvacsora ma már pusztán szertartási keretben történik, de a szeretetvacsorával való régi össze­függése nagy figyelmeztetést tartal­maz a mai gyülekezet felé. Ha a mai időkben már nem is lehet olyan szoros életközösségben a gyülekezet, mint volt az első évtizedekben, még­sem szabad megfeledkezni arról, hogy a hívő kerszityéneket a min­dennapi életben is testvéri szál fűzi egymáshoz. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy istentisztele­teink és hitéletünk csúcsáról: az úr­vacsora vételétől közvetlenül vezet út a szeretet szolgálatához. Az em­berek közötti ellentétek, bántó kü­lönbségek kiegyenlítéséért folyó ke­resztyén fáradozás és az egyháznak az emberi nyomorúságot enyhítő munkája, a diakónia — ha térbeli - leg távol esik is az úrvacsorái ol­tártól, mégis annak közvetlen közel­ségében folyik. V. I. Prágában kezdődött. Ebben az esz- ] tendőben júniusban néhány keresz­tyén ember, egyházi vezető jött ösz- sze az ősi Aranyvárosban, hol egy­kor az eszelős Rudolf császár ke­reste a bölcsek kövének titkát, hogy egy mindennél becsesebb titok meg­fejtésén fáradozzék: hogyan lehetne az emberiség békés életét biztosí­tani? Keresztyén lelkiismeretük szo- rongatására nem kisebb fába vágták fejszéjüket, mint hogy keresztyén világzsinat összehívására gondoltak, mely mozgósítaná mindazokat, akik komolyan veszik hitüket, az embe­riség békéjének megóvása érdeké­ben. A visszhang, ami szavukra támadt, sokkalta nagyobb volt, mint remélni merték. Mint aki éjszaka sötét to­ronyban tapogatózva harangkötélbe fogódzik s arra riad fel, hogy meg- kondult a roppant ércszáj s zúgása felverte az alvó várost: ébredjetek! Persze e férfiak és asszonyok nem véletlen s tudatlan, hanem nagyon is tudott szándékkal verték félre a harangot: az emberért, mindar.nyi- unfc jövendőjéért. Szavukra felfi­gyeltek világszerte. Megrendült hálá­val észlelhették a prágai konferen­cia résztvevői, hogy ezt a munkát nem szabad és nem is lehet abba­hagyni. S az akkor választott állan­dó bizottság gyűlt össze most Debre­cenben, hogy a további lépések elő­készítéséről tanácskozzék. Miről volt szó ? Az emberről, az ember jövendőjé­ről, testi-lelki épségének, Istentől teremtett embervoltának megőrzésé­ről, emberségünkért való elalkudha- tatlan felelősségünkről — erről és egy szikrával sem kevesebbről! így mondta Heinrich Vogel professzor hatalmas és feledhetetlen megnyitó előadásában, melyben az egész együttlét alaphangját megütötte és a további munkának fundamentu­mot vetett. „Keresztyének felelőssé­ge az ember jövőjéért a technika Később is előjön a „nőkérdés” a levélben (14,33—35). Itt mondja ki az apostol az azóta sokat vitatott téte­lét, hogy „az asszonyok hallgassa­nak a gyülekezetben”. Meg kell val­lanunk őszintén, hogy az írásmagya­rázók még ma sem igen tudják megfejteni ezt a szakaszt, mert el­lentétben állónak látszik az előzővel, hiszen ott is tevőleges istentiszteleti cselekményt (pl. „prófétálás”) végez­nek nők, s ez ellen az apostol nem emel kifogást, csak a fátyolhaszná- laitot hangsúlyozza. Annyi azonban bizonyos, hogy ezt a tiltó szavát sem lehet másképpen nézni, (hasonlóan a házasságtól való tartózkodáshoz), mint olyan tanácsot, amelyet Pál a saját korában, az adott helyzetben jónak látott elmondani. Nem kétsé­ges, hogy Isten a nők egyházi nyil­vános bizonyságtevő szolgálatára rá­ütötte a hitelesítő pecsétet (például gyermekbiblia-k őrben). Az úrvacsora és a szeretet Különös összefüggés világosodik meg előttünk, ha egészében nézzük mindazt, amit az apostol az úrva­B AS II,ID ES MARIA november 11-én lett volna hetven éves. Egyházunkban a legtisztelte-bb nevek és emberek egyike. Kevesen tudják róla, hogy művészi pályája kezdetén a Damjanich utca 28/b há­zában lakott (amikor a ház még nem volt a pesti egyházközség tu­lajdona), kevesen tudják azt is, hogy a legelső volt azon művészek között, akik mint szólóénekesek templomainkban énekeltek. Soha egyházától fellépéséért semmi hono­ráriumot el nem fogadott. Ingyen kapta Istenétől csodálatos hangját s énekével boldogan dicsőítette Iste­nét. Mária szerepében (Hovánscsina) a legimagasztosatab papnő, magatartá­sában és énekben egyaránt. A Ze­neakadémián Bach Máté és János passióiban a mysterium tremendum élményét ébresztette fel hallgatóiban s szólóestéin, amikor Bach, Händel és Schubert dalokat énekéit — min­dig imádkozott. Igazi élménye csak annak van a nagy művésznőről, aki hallotta Bach Kreuzstab kantáta előadását. Nem volt a vlágon művész, aki ezt a kompozíciót annyi művészetlej és hittel szólaltatta volna, meg, mint ő. Szábad délutánjain szeretett-a fa­sorban sétálni. A fasori templom előtt úgy menit el mindig, hogy sze­mével ráviltamtott annak oltárára s utána meghajtott fővel, csendes alá­zatban lépegetett tova. Kedves sza­vai voltaik: szeretem a muzsikáért rajongó papjainkat. Haláltusájában szótlanul szenve­dett s amikor a vég már csak órá­kat adott neki, felemelkedett ágyá­ban s a Kreuzstab kantáta legszebb koraiját: Te világ szép ékessége, énekelte el s ezzel könyörgöít Is­tenéhez megbocsátásért és az örök­kévalóság elnyeréséért. G. L. !korában", ez volt előadásának a cí- 1 me. Mert a kor, amelyben élünk, ; valóban új korszak az emberiség tör- : ténetében s jellemzője éppen ez, a technika. A míves ember készsége ■ hallatlan távlatokat nyitott meg nemzedékünk előtt: szerszámaink, a gépek a természet kincseinek és erőinek soha nem álmodott felhasz­nálását teszik lehetővé. S mégis, le­hetőségeinek e szédítő csúcsán az ember félelemmel áll meg, mert amekkora a felfelé ívelő magasság, ugyanakkora örvény is tárul fel lába előtt, amely elnyeléssel fenyegeti mindazt, amit megszerzett s amiben még ezután reménykedik. Nemcsak az atomerőről van szó itt, hanem áltálában mindarról a lehetőségről, amit a technika az ember kezébe ad. Mert ezzel az ember kezébe adja a másik embert úgy, olyan feltétlen kiszolgáltatottságban, amint arra még példa nem volt a történelem során. Korunkban egyre teljesebben valósul meg az istenszabta feladat: az ember uralma az általa lakott föld felett (1. Móz. 1,28), s talán azon túl is, hiszen a szputnyikok megtet­ték az első lépést a világűr feltárása felé. Éppen ezért a ma embere tele van reménykedéssel. A szocializmus or­szágaiban ez szinte kézzé! tapintha­tó. És Ázsia és Afrika népei, leráz­va múlt korszakok nyűgeit és bék­lyóit, reménnyel s tervekkel telve útrakeltek a jövendő felé. Ez termé­szetes, mert jövendő s a benne való reménykedés nélkül nem élhet az ember. S ugyanekkor — főként Nyuga­ton — az ember reménységét féle­lem árnyékolja be. Félelem a jövő­től s ezért reménytelenség, erkölcsi nihilizmus, vagyis hit a semmiben — ami persze fából vaskarika — s ennek megfelelő magatartás: felelőt­len élet a pillanatnak, a gyorsan illanó jelen bódult élvezése. E ponton kell a keresztyén ember felelősségének tettekkel a porondra lépni. Bizonyságot kell tennünk mindenekelőtt Istennek Krisztusban megjelent szeretetéről. Arról, hogy Isten Jézus Krisztusban rálépett az ember életének útjára s végigjárta azt elejétől a végéig. Egészen addig, ahol az emberi élet — úgy látszik' — belehull Isten haragjának mély­ségébe. Jézus Krisztus keresztje — úgy látszik — a világ, az emberiség történetének legreménytelenebb he­lye. Hiszen itt hangzik el az egyet­len igaz ember ajkáról a legmegren- dítőbb panasz: Én Istenem, miért hagytál el engemet?! Ügy látszik, mintha itt végérvényesen bezárulna az ember előtt a jövendő kapuja. S éppen itt következik be a döntő for­dulat. Isten magáénak vallja és vál­lalja ezt az embert, minden embert Jézus Krisztusban. Testvérként áll Fiában mellénk s megfordítja sor­sunk kerekét. Jézus Krisztus, az ő vissza jövetele, ádventje lesz az em­ber jövendője. Visszajövetele nem­csak az addigi világkorszak végét jelenti, hanem az újnak a kezdetét is. S a keresztyének éppen olyan emberek — olyanoknak kell lenndök — akik hallják az erről szóló hírt, evangéliumot, s ennek a reménység­nek elébe mennek. Ezt a jövendőt azonban Isten az egész emberiségnek szánta. Amikor az evangéliumot hallgatjuk, mások­nak, másokért és mások helyett is hallgatjuk. Isten szeretete odafordít a felebarát felé, hogy őérette is re­ménykedjünk, mert Isten őt is sze­rette s mert nekünk is azt paran­csolta, hogy szeressük. Ez a szere­tet a mi felelősségünk hajtómotorja. S ezt a szeretetet tettekkel is meg kell bizonyítanunk. E téren az egyháznak nagy mu­lasztásai vannak. Sokáig úgy szólt az ember jövendő reménységéről, hogy azt a „túlvilágra“ vetítette át. Mintha Istennek a Jézus Krisztus­ban az ember számára adott re­ménysége nem volna érvényes már itt és most is! Mintha az egyháznak csak az ember örök üdvösségével kellene törődnie s nem volna fele­lőssége földi Ínségével kapcsolatban is. Pedig Jézus Krisztus az egész ember ügyét felvette, időben és örökkévalóságban, testi és lelki valóságában. Éppen ezért keresztyén remény­ségünket a politikai és a társadalmi élet síkján is konkretizálnunk kell, aprópénzre kell váltanunk. Éppen azért, mivel Isten ígérete alapján a Jézus Krisztusban'örök életre szóló reménységünk van, kell, hogy le­gyen ideigvaló is. Ezért szállunk síkra a békéért is. Mért Isten megzavarhatatlan és el- vehetetlen békességéiben élhetünk, azért lépünk fel az ideigvaló béke érdekében is. Nemcsak imádságunk­kal, hanem tetteinkkel is. S nem­csak arra hivatkozunk, hogy a há­ború esztelen és gonosz, hanem arra is rámutatunk, hogy bűn. Nemcsak értelmünkkel és szívünkkel, hanem hitünkből kifolyóan is akarjuk a bé­két. Hiszen a háború és béke kérdé­sében az ember jövendőjéről van szó, akit Isten annyira szeretett. Szégyenletes dolog, hogy éppen az úgynevezett „keresztyén Nyugat“ akarja magát az atomfegyverek vé­delme alá helyezni. Ez hitetlenség és ezt semmivel sem lehet elfogad­hatóan igazolni. És nincsen olyan cél sem, amely ezeket az eszközöket szentesíthetné. Küzdenünk kell az ember békéjé­ért, az igazságért és a szabadságért: az emberek békés együttélésének igazságosabb rendjéért. S tudhat­juk, hogy ebben a fáradozásban Is­ten munkatársai lehetünk. így vé­gezhetjük a „reménység diakónájét“ — fejezte be előadását Vogel pro­fesszor. Mindaz, ami a konferencián még elhangzott, felszólalásokban, eszme­cserében, a bizottságok munkájában, megerősítette és elmélyítette ezt a tanítást és bizonyságtételt. Egy kép­pel szólva: Vogel professzor beverte a szöget s a többiek mind egyet- egyet ütöttek a szög fejére, hogy minél erősebben álljon. Ezt tette Bartha Tibor püspök János 16,7—13 alapján tartott megnyitójában, ami­kor arról szólt: Reformáció ünne­pén kezdjük munkánkat s bizonyo­sak lehetünk abban, hogy Isten Lelke most is elvezérel minden igaz­ságra. — Erről szólt dr. Vető Lajos püspöknek a konferenciát köszöntő beszéde és dr. V. Hajek konferenciai elnök megnyitója. S erről esett szó sok beszélgetésben a szünetekben, a fehér asztal melleit s késő esti órákban. Mindig csak erről az egy legfontosabbról: a béke ügyéről. Beszámolónk legközelebbi részé­ben arról írunk: Kik voltak ott a konferencián. Groó Gyula TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTÍVTTTTT 6. A bolond gazdag Melki és fiai, amikor az aratás ideje el­érkezett, kimentek a mezőre, hogy learassák gabonájukat. Az édesapa és a két idősebb fiú kaszával vágták a rendet, Simon, a legkisebb, sarlóval szedte utánuk a markot. Énekeltek vidáman s beszélgettek, könnyebben ment így a munka. J ákob különös gondolatokat forgatott agyában. Valahányszor a kis földecske végére értek, mindig megállt és a távolba né­zett. Amikor egy kicsit megpihentek, így szólt: — Olyan kicsi a mi földünk. Alig indulunk el az elején, máris itt vagyunk a végén. Eb­ben az évben jónak ígérkezik a termés. Jó lenne, ha vennénk ehhez a földhöz egy dara­bot s jövőre megint egy másik darabot. — Elég ez nekünk — felelte csendesen Melki, az édesapa. — Megadja ez a kis föl­decske azt, amire nekünk szükségünk van. Meg aztán fölösleges pénzünk sincsen, amin földet vásárolhatnánk. Jákobot nem elégítette ki ez a felelet. így folytatta: — Adjunk el az idei termésből s a pén­zen vegyünk földet, s jövőre, ha jó lesz a termés, még többet adhatunk el s több föl­det vehetünk. így bizonyosan meggazdago­dunk. —Nem sók öröm van a gazdagságban — felelte Melki. — Nem emlékszel a régiek mondására: „A gazdagnak nincsen nyugodt éjszakája.” Minek vennél magadnak pénzen nyugtalanságot? Elég nekünk annyi, amennyi van. A beszélgetés után folytatták tovább a munkát. Iparkodtak, hogy minél előbb végezhessenek az aratással. Kis idő múlva Simon így kiáltott: — Édesapám! Amott egy idegen közeledik. Mindnyájan arra néztek, amerre Simon mutatott. Valóban a dülőúton egy férfi kö­zeledett. Igen lassan szedte a lábait. — Igen fáradtnak látszik — mondotta Léri. — Talán valami szomorúsága van, azért jön ilyen elgondolkozva — mondotta az édesapa. Amikor az úton ballagó férfi közelükbe ér­kezett, Melki üdvözölte őt e szavakkal: — Béke neked vándor! Oltsd szomjúságo­dat a mi vizeskorsónkból. A vándor felé nyújtotta a korsót, aki így szólt. — Békesség! Áldás nyugodjon a te házadon! A vándor nagyot húzott a korsóból. Aztán mindnyájan a földre telepedtek. Amikor a vándor hátáról levette a zsákját, a fiúk észrevették, hogy mesterember szer­számai vannak a zsákban. Érdeklődéssel fi­gyelték a vándort, aki középkorú embernek látszott. — Ácsmester vagy te Názáretben? — kér­dezte Melki. — Eltaláltad — felelte a vándor. £send lett. Azt várták, hogy az ácsmester elmondja, mi járatban van. Végre meg is szólalt: — Ismeritek a „Gazdag Rubent"? — kér­dezte. — Földje ott fekszik az olajliget vé­gén, ott távol — mondotta a vándor ácsmes­ter a távolba mutatva. — Bizony jól ismerem a „Gazdag Rubent” — felelte Melki. — A napokban hallottam megint, hogy földet vett. — Tegnap — folytatta a? ács — egy szolga jött tőle hozzám Názáretbe. Elmondotta, hogy gazdája új csűröket akar építeni. Nagyon gaz­dag volt ebben az évben a termés. Számot ve- tett és látta, hogy nem tudja hová tenni ga­bonáját. A régi csűrökbe nem fér el a gazdag termés. Elhatározta, hogy leromboltatja régi csűreit és újakat építtet. Azért küldötte el hozzám a szolgáját, hogy menjek oda hozzá mielőbb és építsem meg az új csűröket. A munka sietős — mondotta a szolga —, hama­rosan vége az aratásnak s az elcsépelt gabo­nát be kell takarítani. — Mért vagy m.ost itt? — kérdezte Melki a vándort. — Már el is végezted a munkát? — Mű, korán reggel felébredve, zsákomba tettem szerszámaimat és elindultam a gazdag ember házához. Amikor odaérkeztem, már messziről halotti éneket és sírást hallottam,. Beérkezve az udvarra, a szolgáktól megtud­tam, hogy a „Gazdag Ruben’' meghalt. Bizony egész életében s különösen utolsó napjaiban csak a gazdagságra gondolt. Az járt folyton az eszében, hogy mi módon lehetne még gaz­dagabb. Isten így szólt hozzá• —Bolond! Még az éjjel számonkérV- tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? jt£z ácsmester evvel be is fejezte szavait. Fölemelkedett a földről, búcsút mondott és folytatta útját Názáret felé. Melki fiaira nézett. Jákob lehajtotta fejét. Melki megér­tette, hogy fia mire gondolt. — Jérték, folytassuk az aratást. Gyűjtsük össze azt, amit Istentől kaptunk ajándékkép­pen — mondotta csendesen. Krisztus Urunk ezt mondotta: „Ne gyűjtsetek kincset a földön, ahol a moly és rozsda meoemé’-zfi. ahol tolvajok be­törnek és ellopják. Gyűjtsetek kincset a mennyben, ahol se moly. se rozsda nem emészt, tolvajok nem törnek be és nem lop­nak. Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Svédből fordította: F. Z.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom