Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-11-09 / 45. szám

A püspöki székfoglaló beszéd

.. ^aryas..Jo7se* egyfaázkerületi fel- I székfoglaló beszédét. A székfoglaló ügyelő köszöntő szavai után Káldy beszédet az alábbiakban teljes ter- Zoltán püspök megtartotta püspöki | jedelmében közöljük.

Isten kezéből veszem...

Isten kezéből fogadom el püspöki tisztemet. Abban a bizonyosságban vagyok, hogy a Déli Evangélikus Egyházkerület gyülekezeteinek presbitériumain keresztül Isten rendelkezett és Ö bízott meg a püspöki szolgálat betöltésével. Ezért nemcsak formálisan, hanem valóban hitből tudom imádkozni Luther sekrestye imádságának első mondatát: „Uram Istenem, engem az egyházban püspökké rendeltél.” Istennek ez a hitben meglátott kegyelmes rendelése engem alázatra, hálaadásra és könyörgésre indít. Alázatra, mert tudom, hogy amikor püspökké rendelt, akkor nem bűneim, hanem kegyelme szerint cselekedett velem. Hálaadásra, mert e megbízással engem munkára szólított a Déli Evangélikus Egyházkerület területén. Könyörgésre, mert tudom, hogy sok és nehéz feladatot görgető tisztemet csat: úgy tudom betölteni, ha az Ö Szentleikével vezet és isteni erejével munkálja bennem az akarást és cselekvést.

Köszönöm a gyülekezeteknek a presbitériumokon keresztül megnyilatkozott bizalmát. Ez a bizalom támasz számomra püspöki szolgálatom végzésében. Köszönöm Dr. Vető Lajos püspök úrnak, hogy püspöki hivatalomba az Isten igéjének hirdetésével és imádsággal beiktatott. Jól esett Magyar Népköztársaságunk Elnöki Tanácsiának bizalma és hozzájárulása püspöki szolgálatom betöltéséhez.

Magam előtt — de azt hiszem mások előtt is — világos, hogy nehéz

szolgálatra hivattam. Sok tehertétellel kell átvennem a püspöki szolgálatot. Sok elvi, személyi és anyagi kérdés vár egyházkerületünkben, de ezen túlmenőleg is, tisztázásra. Mégis reménységgel indulok, mert nemcsak az előttem álló feladatok dandárjával, hanem Isten hatalmával is számolok. Személyileg Isten szeretetéről, hűségéről és leleményességéről olyan mély, az egész életre szóló tapasztalataim vannak, hogy gzok alázatos, de bátor előre- nézésre serkentenek. Déldunántúl fővárosában, az utolsó tíz évben hatalmas fejlődésnek indult Pécs területén élő evengélikus gyülekezetünkben folyó munka közben, a sáros és az őszi esőben sokszor végtelennek látszó szórvány-utakon, a tolna-baranyai egyházmegye sok kis gyülekezetében megtanultam Istent nagyobbnak látni, mint azt sok mindenféle félelemben élő, kispolgári keresztyén látja. Somogymegyei szülőfalumban, evangélikus parókia levegőjében, az édesapám szolgálatán keresztül megtanultam evangélikus egyházunkat és népünket nagyon szeretni. Mindezek arra lendítenek most, hogy abban a szolgálatban, amelybe szeretett egyházunkért és magyar népünkért beállók, csügge- detlen szívvel nézzek előre.

Beköszöntőmben néhány elvi tisztázást és döntést szeretnék adni, amelyek irányt adnak püspöki szolgálatomnak és amelyeket szeretném továbbadni gyülekezeteinknek és lelkészeinknek. Mielőtt ezt tenném, röviden visszafele is tekintek.

A 10 éves Egyezménytől — napjainkig

Mindenekelőtt arról kell megemlékeznem, hogy 10 éves az az Egyezmény, amelyet evangélikus egyházunk és az új magyar állam kötött, 1948 decemberében. Bár 1948-ban elég sok vita előzte meg az Egyezmény aláírását, a 10 éves évfordulón Isten iránti hálával felszabadultan elmondhatjuk, hogy az Egyezmény megkötése helyes és szükséges volt. Az állam biztosította az Egyezményben is a vallás szabad gyakorlatát, egyházunk különböző területeken váló szolgálatát, és 20 esztendőre szóló anyagi segélyt nyújtott. Egyházunk részéről az Egyezmény első sorban a magyar nép államának elismerését jelentette és ezzel együtt arra való bizonyságtételt, hogy egyházunk nincs az előző társadalmi rendihez és általában semmiféle társadalmi rendhez kötve. Az Egyezménnyel megszűnt az a bénító bizonytalanság, amelyben 10 évvel ezelőtt egyházunk az állammal való viszonyban élt és egyházunk rálépett arra az útra, amelyet hitünk szerint Isten jelölt ki számára az új magyar világban. Jelentős volt az Egyezmény azért is, mert az egyház és állam szétválasztásának elvét valósította meg, amely feltétlenül megfelel a reformatori teológiának. A ‘helyes szétválasztással elejét vettük egyfelől annak, hogy az állam az egyházait szekularizálja, elvilágiasít- sa, a maga szervévé tegye és ezzel az igét a maga céljainak és terveinek szolgálatába állítsa, továbbá a maga ideológiáját az egyházra ráerőltesse — másfelől az egyház eleve lemondott arról, hogy az államot klerikalizálja, egyháziasítsa, az állam felett vallásos gyámkodást gyakoroljon és nem igényelte, hogy az állam az egyházi feladatok és célok megvalósítását állami hatalmi eszközökkel elősegítse, mert tudatában volt annak, hogy az egyházi feladatok megvalósításának nincs más eszköze, mint Isten igéje és a szentségek. De jelentős volt az Egyezmény anyagi szempontból is. Elsősorban azért, mert akikor kaptunk az államtól anyagi segítséget, amikor ez na- gyonis szükséges volt, de azért is, mert a 20 esztendőre szóló anyagi segéllyel időileg is lehetőséget kaptunk arra, hogy evangélikus egyházunk kiépítse önálló háztartását és anyagilag is teljesen az evangélium erejére, illetőleg a hívek evangélium által ébresztett hitére és szeretetére támaszkodjék. Naivitás, felelőtlenség és hálátlanság volna a kapott, két ízben az Egyezmény keretét is meghaladó államsegélyt lekicsinyelni. Szívből mondjunk köszönetét érte.

Tisztában vagyok azzal, hogy az egyház létét és szolgálatát a világban első helyen nem az államok és egyházak közötti egyezmények biztosítják, hanem az evangélium ereje és hatalma, mégis Isten irán i hálával emlékezem a 10 éves Egyezményről és jó reményseggel nézek annak további szerepe elé. Az Egyezmény alapján mindent el fogok követni a magam helyén, hogy evangélikus egyházunk és Magyar Nép- köztársaságunk jó viszonya tovább épüljön és evangélikus egyházunk tagjai egyben népünk hű fiai és hazánknak jó polgárai is legyenek.

Egyházunk utolsó 10 évének nemcsak az Egyezmény megkötése volt az egyetlen nagy eseménye, hanem ebből kifolyólag sok más is. Egyházunk végezhette Istentől kapott szolgálatát a számára teljesen új gazdasági, politikai és társadalmi rendben. Zsinatunk racionalizálta egyházszervezetünket. Rendezte az egyház háztartását, az egyház szeretetszolgálatát és lelkészi szolgálatát. Megerősödött a Gyülekezeti Segély munkája és tervszerűbb lett a sajtó munkája. A Lelkészi Munkaközösségek élete is jobbam irányítót és tartalmilag is elmélyültebb lett. Komoly lépések történtek a Közalap megszervezésére. Átgondolt egyházpolitikai vezetés folyt és népünk békemuhkájából is jelentősen kivettük részünket.

Nyilvánvalóan fordultak elő tévedések is ebben a szakaszban. Sokszor kísértéssé vált, hogy országunkban folyó gyorsütemű élet dinamikája erőt vegyen az egyházvezetésen is. Több kérdésben hiányzott a dogmatikai tisztázás és egy- házikormámyzati vonalon is történteik hibák. Ezek jórészt az egyház új helyzetéiből, az útkeresés lázában adódtak. Viszont az is tény, hogy csak ezeket a. hibákat látni, ugyanakkor a letagadihatatlanul meglevő jó dolgokat észre nem venni hálátlanság, elsősorban Istennel szemben, de azokkal a vezetőkkel szemben is. akik az új gazdasági, társadalmi és politikai rendben vállalták az úttörés és előljárás nehéz munkáját

Az Egyezmény megkötése óta eltelt 10 esztendő folyásában nagy változást hoztak az 1955. évi őszi események. Ezek az események politikailag kétségtelenül a múlt restaurációját célozták. Sajnálatos, hogy az addigi egyházvezetőség helyére lépő új egyházvezetőség egyházi döntésekben is nem egyszer egyfelől ezeknek a politikai eseményeknek hatása alá került, másfelől az előző egvházvezetőség hibáira való reakcióképpen több olyan intézkedést tett, amelyek jogilag is kifogásolhatók, és amelyek nem segítették elő a nagyonis kívánatos egyházi j egyensúly helyreállását. Törést szenvedett nemcsak az, ami az előző vezetésben rossz volt, hanem az is, almi jó volt. Egyházunk útja bizonytalanná lett az egyre jobban megerősödő politikai és társadalmi életben. Az egyház, és állam viszonya megromlott. Több személyi kérdés elmérgesedett és általános tanácstalanság vett rajtunk erőt. Ebben csak a legutolsó három hónapban történt változás, amikor rendeződtek az esvházvezetés személyi kérdései és több elvi kérdés is. A 'munka zöme azonban még előttünk van.

Biblicitás, hitvallásosság, értelmesség

Az előttünk álló szolgálatok végzése közben igehirdetéseinkben és minden szolgálatunkban a Szentíráshoz, mint zsinórmértékhez akarok igazodni, a politikai és társadalmi kérdésekben pedig a józan észre fogok hallgatni, „a hitnek szabályai szerint“.

Meg kell azonban mondanom, hogy számomra a Szentírás semmiképpen nem törvénykönyv, amelynek rögzített tételei volnának és ezeket kellene aprólékos kazuiszti- kával esetről esetre alkalmaznom az elém kerülő kérdések megoldásánál. Számomra a Szentírás Krisztuskönyv, Krisztusról szóló bizonyság- tétel, atmely engem nem a betűhöz köt, hanem magához Jézus Krisztushoz. Éppen ezért nem tudom magamévá tenni püspöki szolgálatomban sem, az egyházunk bizonyos köreiben gyakran kísértő felfogást, amely állandóan azonosítani akarja a Szentírásban adott helyzeteket a mi mai helyzeteinkkel és az ott látott megoldásokat egyenesen át akarja vinni a mi helyzetünkre, azt kívánván, hogy megoldásaink formai szempontból is egyezzenek meg a Szentírásban adott megoldásokkal. Az apostolok ugyanis nem adtak minden időre szóló megoldásokat a különböző időben élő egyház minden előkerülő kérdésére. Ma Jézus Krisztushoz való kötöttségünkben, a Szentírásban adott igén keresztül a Szentlélek ad számunkra útmutatást, a Szentírásban adott helyzetek pedig csak irányt szabnak és mutatják azt a módot, és magatartást, ahogyan a különböző kérdésekhez ma nekünk is hozzá kell állnunk. Tehát a Szentírást exisztenciálisan és nem tételekben rendszerezetten tartom a kezemben.

A hitvallási iratokat az atyáktól vett drága örökségnek tekintem, amelyek a különböző történeti helyzetekben aktualizálják az igét. Ezek sem a betűhöz, hanem Jézus Krisztushoz kötnek bennünket. Az evangélikus hitvallások a reformáció korában ismeretes vitás kérdésekre adnak feleletet és ezeknek a feleleteknek ma is kétségtelenül nagy jelentőségük és kötelező erejük van, amennyiben a Szentírással megegyeznek. Viszont az egyház mai kérdései nem mindenestől ugyanazok, mint voltaik a reformáció korában élő egyháznak. Ezért nem nézhetünk valami merev konfesszionalizmussal hitvallásainkra, mint amelyek minden kérdésünkre végleges feleletet adnak, hanem készségeseknek kell lennünk ómnak elfogadására és megvonására, amit a Szentlélek az igén keresztül a mi mai helyzetünkre, vitás kérdéseinkre nézve mond. A Szentlélek ma is megvilágosít és megmutatja, mi az Isten jó akarata abban is, amiben új körülmények között döntenünk kell. Esetleg szükség lehet legalább a magunk számára a régi hitvallások 'kiegészítésére.

Mint említettem, a politikai és társadalmi kérdésekben a józan észszel szeretném a fennforgó problémákat megoldani és azokban dönteni. Luther hangsúlyozza, hogy a természeti törvény, amely mindenkinek a szívébe van írva, megtanítja az embert arra, amit neki a közéletben cselekednie kell. Nekünk, keresztyén embereknek is a politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekben a józan eszünkkel fel kel-1 sorakoztatnunk a különböző érveket és ellenérveket és higgadt mérlegelés után kell döntenünk. A Bármeni Hitvallás 5. tétele szerint is, ilyen dolgokban „az emberi belátás és emberi képesség szerint” kell hal ároznunk. Ez közelebbről azt jelenti, hogy amikor politikai kérdésekben döntünk, akkor nem azt fogjuk mondani, hogy „a Szentírás ezt mondja nekünk”, hanem az Istentől kapott emberi értelemre hivatkozva azt mondjuk: ”-a józan ész ezt mondja nekünk”. Ezzel el fogjuk kerülni, hogy minden politikai cselekvésünk alá tendenciózusan igéket erőltessünk. Viszont, a józan észre való hivatkozással, nem engedhet meg magának a keresztyén ember valami elvtelen taktikázást, gerincielenséget a politikai kérdésekben sem. Hanem a döntésben benne kelle lennie a józan ész által kormányzott őszinte meggyőződésnek. Hiszen magától érte ődően, a keresztyén ember értelme sem független a hittől és éppen ezért politikai kérdésekben is Isten előtt dönt „a hit szabályai szerint”.

A keresztyén élet: istentisztelet

Amikor püspöki szolgálatom megkezdésekor előre tekintek és összefoglalóan meg akarom jelölni, hogy szolgálatom révén mit is szeretnék elérni, akkor az1; mondhatom, hogy a gyülekezetek és azokon belül az egyes gyülekezeti tagok eljussanak a Jézus Krisztusban való hitnek és az ö megismerésének egységére, „érett férfiúságra” s ennek nyomán a keresztyén istentiszteleti élei teljesebb felfogására és élésére. Arra tudniillik, hogy egész életük — tehát nemcsak a templomi, hanem a templomon kívüli is — a családban, a társadalomban, munkahelyen — istentiszteletté legyen. Az a mi nagy bajunk, hogy bizonyolankodó hitünk miatt nem Iá juk és nem éljük az egyházi és világi életünk, egységét. Gyülekezeti tagjaink jórésze, sokszor a lelkészekkel együtt, valamiféle kettősségben él. Ügy gondolják, van az egyháznak tere, amely Isten jelenlétének helye és van a világnak tere, amely mintha Isten nélkül volna. Emiatt nem látjuk sokszor az igehirdetések feladatát, az egyház helyes szolgálatát a mi világunkban és emiatt nem tudunk a körülöttünk levő világra sem úgy nézini, ahogy Isten szerint néznünk kellene.

Nagyon fel kell figyelnünk most erre az igére: „Kérlek azért titeket, atyámfiái, az Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez legyen a ti okos istentiszteletetek”. (Rm

12,1.) Innét világos előttünk, hogy a keresztyén ember egész életének egyetlen istentiszteletté kell lennie, amelyben . nem választható el egymástól a szakrális terület a profántól. A gyülekezeti istentiszteleten, as

igén és a szentségeken keresztül a megdicsőült Jézus Krisztus szolgál az ő népének és az ő népe, ezt a szolgálatot elfogadva, a templomon kívül is folytatja az okos istentiszteletet, vagyis új életével is az embereknek szolgálva Istennek szolgál. A templomi istentisztelet a rövidebb istentisztelet, a templomon kívüli élet pedig a hosszabb istentisztelet. Ez az okos istentisztelet valósul mindennap a gyülekezeti tagok egymást kölcsönösen támogató szerete- tében, a szeretet parancsának mindenki felé való élésében, alárendeltségükben és engedelmességükben a felsöbbség iránt, politikai tevékenységükben, a világban és békét kereső igyekezetükben. Így lesz a gyülekezet mindig istentiszteleten a világban, amennyiben valóban és tudatosan Istennek szolgál minden tevékenységével.

A gyülekezeti istentisztelet

A gyülekezet egész életét átfogó istentiszteleti életének szíve-közepe a templomi istentisztelet. Az Újszövetségben az ecclesia mindenekelőtt az istentiszteletre összejött gyülekezetét jelöli meg, amelynek a feltámadott és dicsőséges Úr szolgál evangéliumával és szentségeivel.

Az egyházban, így a magyarországi evangélikus egyházban is minden attól függ, hogy az istentiszteleten a megdicsőült Jézus Krisztus szolgálhat-e az evangélium tisztán és

igazán való hirdetésén és a szentségeknek az ö rendelése szerint való kiszolgáltatásán keresztül az Ö népének. Püspöki szolgálatomban éppen ezért mindennél jobban azért fáradozom, azért tanítok, intek és

imádkozom, hogy a Krisztus evangéliuma tisztán csengjen az igehirdetők ajkán. Sok irányú püspöki tevékenységem közben, sok más feladat le nem kicsinylésével — ezen lesz a hangsúly. Az egyház ugyanis mindig az evangélium tiszta hirdetéséből születik és él. Jól mondja Luther: „ ... egyedül az evangélium

nemzi, alakítja, táplálja, szüli, neveli, pásztorolja, ruházza, erősíti...”

az egyházat és ugyancsak helyesen mondja a 95 teteiben: „Az egyház egyedüli kincse Isten kegyelmének és dicsőségének legszentebb evangéliuma”. Ennek az evangéliumnak veleje pedig az, hogy Isten nekünk Krisztusért minden bűnünket megbocsátja. Ebből az evangéliumból semmiképpen nem csinálhatunk törvényt, mert ezzel elhomályosítanánk Krisztus dicsőségét, de nem is keverhetjük össze valamilyen világnézettel és emberi bölcsességgel.

Magától értetődő, hogy az evangélium mellett Isten törvényét is hirdetnünk kell, amely felfedi a bűnt.

Amikor azt kívánjuk az Ágostai Hitvallással együtt, hogy az evangélium „tisztán és igazán hirdettessék”, akkor ezen nem az értjük, hogy a gyülekezeti istentiszteleteken valami elvont, csendes elmélkedéseket tartsunk, ún. „örök igazságok” felett, hanem azt, hogy az evangélikus lelkész mindenféle gátlás nélkül nézzen bátran szemébe korunk döntő problémáinak, a mai embert érintő valamennyi izgalmas kérdésnek és mondja ki mindezekre nézve is a segítő szót. A mi korunkban, az atom-korban élő, a puszta létében fenyegetett ember nem elégedhetik meg azzal, hogy szép, érzelgős szavakat mondjunk a szereteitről, de mindennapi életével összefüggő anyagi és lelki természetű kérdések mellett elmenjünk valami klerikális hűvösséggel, mintegy jelképezve, hogy mi meg akarunk maradni a szószék magasságában és nem engedjük magunkat belevinni népünket és az egész emberiséget mozgató problémákba. Nekünk igéhirdeté- seinkikel el kell találnunk azokat a kérdéseket, amelyekkel a mai ember vívódik.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyülekezetekben nemegyszer jelentkezett olyan igény, hogy*az igehirdetésekben szinte kizárólag az egyéni élet személyes kérdései kerüljenek elő, tehát: a bűn, a kegyelem, a hit, a megértés, a reménység, az üdvösség. Tény, hogy ezek nélkül az igehirdetés nem igehirdetés. De a gyülekezeteknek meg kell tanulniok, hogy az Isten igéje mindig túlhat az egyéni életen és átnyúlik az élei teljes szélességébe. Mi a gyülekezeti isten isztele'eken nem akarjuk a híveket kiemelni a világból, hanem ott is vissza akarjuk állítani őket a világ folyamába, de úgy, hogy közben kimondjuk számukra az Isten segítő szavát is. A magam részéről serpmiUréppen nem akarok szolgálataim során rossz értelemben vett „politizáló” igehirdetéseket mondani és ezt nem kérem a lelkészektől sem, de az is világos előttem, hogy a mai magyar élettől eltekintő igehirdetések feltétlenül csonkák, mégpedig nem politikai szempontból, hanem teológiai szempontból, mert a jó igehirdetéseknek mindig szólniuk kell az időszerű etikai kérdésekről is. Nekünk nem a szocializmus tényeit

kell prédikálnunk és ezt nem is kívánja tőlünk senki, hanem Isten igéjét kell hirdetnünk a szocializmusban élő evangélikus emberek számára, ezt azonban konkréten, a valóságos kérdésekre való tekintettel, hogy abból segítő erőt kapjanak azok, akik hivatásuk gyakorlásában ennek az országnak építői. Ezt akkor is meg kell tennünk, ha sokszor a gyülekezetek egyik-másik tagja ettől idegenkedik, mert mi nem a gyülekezetek szolgái vagyunk a szószéken, hanem Istené, aki a teljes Szentírást adta a kezünkbe.

így kell hirdetnünk Isten igéjét az istentiszteleteken, a bibliaórákon, a konfirmáció-órákon, a hittanóná- kon, a sajtóban, közelebbről az Evangélikus Életben és a Lelkipásztorban , melyek egyházunk legmagasabb szószékei és minden más alkalomkor. Szolgálatunk módját újra és újra át kell gondolnunk és szolgálatunk továbbvitelét új helyzetünkben mindig türelemmel és bölcsességgel meg kell találni.

A gyülekezeti istentiszteleten az evangélium hirdetése mellett kiszolgáltatjuk a szentségeket is. Sajnálatosnak tartom, hogy „az ige egyháza vagyunk” megállapítás túlhangsúlyozásával másodrendűvé lettek a szentségek és elveszítették valódi jelentőségüket talán teológiánkban is, de a gyülekezetekben feltétlenül. Pedig az evangélikus egyház nemcsak „az ige egyháza”, hanem a szentségeké is. Döntő jelentőségű annak a megtapasztalása az úrvacsora ajándékában, hogy „egy test vagyunk sökan". Ezt meg kell jól tanulnunk és a szentségekkel helyesen kell élnünk. Bármennyire nem liturgiái kérdésektől függ döntő módon az egyház jó szolgálata, mégis fontosnak tartom, hogy az istentiszteleteken az ige és a szentségek egysége biztosíttassék.

Az elmondottajkból még néhány döntést le kell vonnunk: Amikor az egyházban az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására tesszük, az Ágostai Hitvallással együtt, a hangsúlyt, akkor ezzel azt is megvalljuk, hogy az egyházat elsősorban nem valami jogi-történeti szervezetnek, hanem eseménynek tudjuk éspedig az összegyülekezés, az evangéliumhirdetés és a szentségkiszolgáltatás eseményének. Jó, hogy van történelmileg kialakult szervezet, tradíció, törvények, alkotmány, szokások és ezeket nem is szabad lebecsülnünk, de nem ezek biztosítják az egyház létét. Ha az egyház ezekben bizakodik, akkor végeredményben önmagában bizakodik és nem abban a hatalmas Jézus Krisztusban, aki az evangélium- hirdetés és szent ségkiszolgáltaiás

eseményeiben valóságos jelenlétével ajándékozza meg a gyülekezetei. Püspöki szolgálatomban nem akarom eltókozolni az atyáktól kapott történeti örökséget, de azt világosan megmondom, hogy nálam nem ezeken van a hangsúly, hanem az evangéliummal való szolgálatén. Egyházunk népét és lelkészeinket is arra kérem, hogy ebben velem értsenek egyet és ahhoz az evangéliumhoz legyenek hűek, amelyben a megdicsőült Űr jelenik meg az ő gyülekezetében.

Ugyanakkor, amikor az egyház létét nem a jogi-történeti egyház-szervezetben, hanem az evangélium erejében látom, elutasítok minden olyam felfogást, amely különbséget tesz az ún. „hivatalos” és ún. „lelki egyház” között. Ebben a megkülönböztetésben a „hivatalos” egyházon a köz- igazgatási vagy adminisztrációs egyházat szokták sokan érteni, viszont a „lelki egyház”-on az „igazán hívőket”. Ilyen kettős egyházfogalmat az Újszövetség nem ismer. A magyarországi evangélikus egyházban sem lehet külön „hivatalos" és külön „lelki” egyház, mert a mi egyházunk mindenes'ül, tehát nemcsak lelki, hanem közigazgatási életnyilvánulá- saiban is abban a Jézus Krisztttsban hisz — ha úgy tetszik — vallja meg hitét, aki meghalt és feltámadott.

(Folytatás a 3. oldalon)