Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-11-09 / 45. szám

Aki a mi egyházunkban ma ilyen megkülönböztetéseket lesz, az egyházunk elszektásítását munkálja ahelyett, hogy az evangélium hirdetése és élése által a meglevő népegyházi keret jó tartalommal való megtöltését segítené elő.

A Teológiai Akadémia istentisztelete

A gyülekezeti istentisztelet helyes végzésével, de általában az egész egyház szolgálatával kapcsolatban igen jelentősnek és nagyon megbe- csülendőnek tartom Teológiai Akadémiánk munkáját. Igen sok függ ma- attól, hogy tudunk-e teológiailag helyesen dönteni azokban a kérdésekben, amelyek elénk kerülnek. A Teológiai Akadémia egyházunk életében első helyen a tanítómester és ha szolgálatát jól tölti be, ezzel istentiszteletet is végez. Altkor is istentiszteletet végez, amikor tudományos teológiai munkát végez és akikor is, amikor ezzel együtt lelkészeket nevel. Feladatát akkor tölti be helyesen, ha magától távoltartva minden felületességet, gyökerekig menő, a szó igazi értelmében vett tudományos munkát végez a teológia minden ágában, közben el nem felejtve azt, hogy tudományos eszközökkel végzett munkánk között is Isten igéjének teológusai vagyunk.

Azt tartom jónak, ha a Teológiai Akadémia a reformátort teológia vonalában végzi munkáját, de nem valami merev kon fess jdohal i zmussal, amiből esetleg ósdiság származik, hanem elfogadva és igényelve a Szentiéleknek azt a munkáját, amellyel eszközli a Szentírásban már megadott igének mélyebb és szélesebb megismerését, arra az új helyzetre nézve is, amelyben élünk. Azért a történeti örökséget meg nem vetve, a Teológia professzorai minden munkájukkal tegyenek vallási itt és most Arról, Aki a történeti örökség lényege: magáról Jézus Krisztusról, aki a mi történeti helyzetünkben is, út, igazság és élet. Közelebbről ez azt jelenti, hogy a Teológiai Akadémia segítse elő az igehirdetések tisztaságát és tudjon céltudatosan egyházunk jelenlegi szolgalatára nézve előremutató munkát végezni. Legfontosabb mai kérdéseinkre és feladatainkra nézve fáradhatatlanul keressen feleleteket és nyújtson olyan teológiát, amely nemzetünk és a világ kérdéseiben is helyes cselekvésre ösztönöz, tudván, hogy képmutatás minden teológia, amely nem azt eredményezi, hogy Isten színe előtt járva praktikusan is segítünk az embereken lelki és anyagi természetű ügyeikben.

Ha a Teológiai Akadémia jól végzi feladatát, akkor — meggyőződésem szerint — az egész világ-keresztyén- ség és azon belül a világ evangé- likussága. számára is előremutató munkát tud nyújtani, mert Isten igéjének egyik-másik szakaszét adott

) helyzetünkben — de nem abból kiindulva — az egyház szolgálatára nézve úgy értheti meg, ahogy a világ miás pontján élő teológusok ezt eddig még nem érthették meg.

Mindenesetre a homileíikad munkában, az ige jó exegézisén kívül, jó volna többet foglalkozni az igehallgató emberek és a gyülekezet kérdéseivel. Vagyis nemcsak az ige, hanem az emberek és a gyülekezet exegésisével is — a dogmatikában az I. 'hitágazatnak a II. hitágaaait felőli mélyebb megértésével, az etikában a szociáletika mai égető kérdéseivel, az egyháztörténetben pedig azokkal a történeti szakaszokkal, amelyek — a nélkül, hogy egyszerűen átfordítanánk őket az egyház mai helyzetre — előre visznek ben- nüirket. Mivel pedig Jézus Krisztusban való hitre a Szentíráson keresztül jutunk el, nagy szükség van friss, a kérdések mélyére hatoló írásmagyarázati munkára. Tudom, hogy sok antropológiai-jellegű munkát emeltem most ki, de ezeket nem azért hangsúlyozom, mert antropocentrikussá akarom formálni teoló- giánlMt, hanem azért, mert éppen az általunk nagyonis kívánt kriszto- cemrikus teológia kötelez bennünket arra, hogy az antropológiai kérdéseket az eddiginél sokkal komolyabban vegyük.

Ami a Teológiai Akadémia nevelő munkáját illeti, meg kell tennünk mindent azért, hogy a teológusok komolyan vegyék tanulmányaikat, használjanak ki minden időt a tanulásra és tanuljanak meg tudományos teológiai munkái végezni. E mellett ne felejtsék el, hogy rossz teológus az, aki ugyan elsajátítja az alapvető ismereteket, de nem él Istennek engedelmes életet. A teológiát nemcsak fejjel, hanem szívvel is kell művelni. Azon kell fáradoznunk, hogy olyan hivő lelkészek kerüljenek ki a Teológiáról, akik minden vonatkozásban jól felkészültek evangélikus egyházunknak a mi világunkban való szolgálatára, a hit felszabadultságával vállalva azt a munkát is, amely Jézus Krisztushoz való kötöttségünkben népünk gazdasági, társadalmi és politikai életében vár ránk szocializmust építő hazánkban.

A Teológiáról kikerülő lelkészeknek szívesen kell vállalniuk nemcsak a budapesti, általában a városi gyülekezetekben való szolgálatot, hanem a kis gyülekezetek gondját is, a sáros szórvány utakat is és sók kényelmetlenséget is, és pedig húzóz- kodás nélkül. Mert az nem helyes, hogy több lelkész egész szolgálatát a szórványban töltse al, a fiatalok pedig városban maradjanak.

A Lelkésznevelő Intézet legyen meleg családi otthon, ahová szívesen mennek haza a teológusok. A Lelkésznevelő Intézet jelenlegi elhelyezését nem tartom megnyugtatónak. Valamiképpen jobb megoldást kellene találnunk.

A diakónia istentisztelete

A diakónia szolgálata nem valami elhagyható dolog az evangélium hirdetése mellett, hanem beletartozik az evangélium közepébe, hiszen Jézus azért jött, hogy szolgáljon. Ö maga is „diakonos”-sá lett közöttünk. Krisztusban élni azért annyi, mint szereleiben élni. Ez a szeretet pedig nem valami levegőben lebegő fogalom, hanem olyan, amely a másik ember egész konkrét dolgaival törődik és nyújt neki testi-lelki valóságos segítséget. Ez a szeretet kötelez egyfelől azokkal szemben, akikkel Krisztusban egy testté lettünk, de azokkal szemben is, aki-k kívül vannak az egyházon.

Csak örülhetünk annak, hogy államunk szociális berendezéseiben sokféleképpen gondoskodik az emberekről, de mindez nem menti fed az egyházat a diakónia istentisztelete alól.

Püspöki szolgálatomban nagyon kérem gyülekezeteink hitből fakadó erőteljes diakóniai szolgála,tát, mert az előttünk álló igen sok feladatot csak úgy oldhatjuk meg, ha magunkat és javainkat rendszeresen és céltudatosan a gyülekezet és felebarátaink szolgálatába állítjuk. Ezzel támogatjuk egyfelől a szervezett, intézményes szeretetmunkát, másfelől végezzük a gyülekezeteken belül is a diakónia szolgálatát. Csak így tudjuk segíteni a szeretetotthonainkban élő özvegyeiket és magukramiaradoí- takat, nyugdíjas lelkészeinket és lelkészözvegyeinket, így tudjuk rendben tartani templomainkat, gyülekezeti házainkat és paplakjainkait és így tudjuk megoldani azokat az anyagi problémákat, amelyek államunk által biztosított segély fokozatos kiesése nyomán ránk várnak.

Itt kell külön szólnom az ún. Közalap kérdéséről. Ez az alap azt a célt szolgálja, hogy az államsegély fokozatos elmaradása nyomán anyagilag is biztosítsuk a lelkész! szolgálatok folyamatosságát azokban a gyülekezetekben is, ahol ennek biztosítására maga a gyülekezet képtelen, de biztosítsuk Teológiai Akadémiánk és más központi szervünk

továbbszolgiálatát. Ha a jövő évben az államtól kapott rendkívüli államsegély következtében a gyülekezeteknek nem is kell pótolná a saját pénztárukból a kieső 50 százalékos államsegélyt, de azt már 1959-ben is meg kellene tennünk, hogy a lelkészek, különösképpen pedig a szórványlelkészek fizetését ebből az alapból kiegészítsük és így a lelkészi fizetéseket bizonyos mértékig kiegyenlítsük. Többünk előtt nyilvánvaló, hogy nem lehet egy megszabott összeget az egyház minden tagjára kivetni, ellenben rugalmasan kell a kivetést kezelni, talán egyházmegyénként más és más kulcsot kellene megállapítanunk, hogy így „az erősebbek segítsék a gyengébbeket”. így a Közalap megszervezése egyházunk egységének a kifejezése is volna, illetőleg munkálná is ezt az egységet.

Mindenesetre a központi szerveknél — ahol már eddig is voltak leépítések — jól körül fogunk nézni, hogy hol tudnánk még anyagi megtakarítást eszközölni. De azt is érdemes volna végiggondolni, hogy a gyülekezetekben feleslegesekké vált gazdasági épületeket, hogyan tudnánk a templomaink és lelkészlakásaink javítására és szépítésére fordítani.

A politikai istentisztelet

Politikai istentiszteleten az egyháznak és benne a gyülekezeti tagoknak a világ helyes rendjéért való síkraszállását és munkálkodását értem. Vagyis a politikai felelősségnek Isten színe előtt való gyakorlásáról van szó, amely a világ iránti szeleteiből fakad. Lényegében ez a diakónia istentiszteletébe tartozik.

Egyházunkban a gyülekezeti tagok között az elmúlt években állandóan jelentkezett egy olyan igény, hogy az egyház egyáltalában ne szóljon bele a politikai kérdésekbe, tartsa meg magát tisztának e tekintetben. Máskor ezt az igényt úgy fogalmazták egyeseik, hogy egyházunk politikai dolgokban legyen semleges, mert

az egyház szárnára végeredményben

nem lényeges, milyen világ veszi körül, attól függetlenül kell élnie a maga életét.

Ezzel a felfogással szemben hangsúlyoznom kell, hogy az egyház és annak tagjai soha, semmi körülmények között nem mondhatnak le politikai felelősségük gyakorlásáról, mert ezzel megcsonkítanák a diakóniai szolgálatot, amelyre Isten őket elhívta. A politikai felelősség feladásának határozottan ellene mond az igéből táplálkozó reformatori teológia.

Az egyházat minden időben megkísértette és sokszor meg is ejtette a világból való visszavonulás gondolata. Idevonatkozólag sokszor értelmezték hamisan a „ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak” bibliai igét. Máskor a belső egyházi körre való visszavonulás alapját az a meggondolás diktálta, hogy a keresztyén ember számára, „fontos a lélek békéje”, amelyet nem befolyásolhat a viliág külső rendje. Azonban az egyháznak a politikai, társadalmi és gazdasági élettől való visszavonulását célzó törekvés nem egészséges teológiából, hanem rajongásból, Isten igéjének elárulásából és vele együtt a felelősség alól való elmeneküléséből ered. A fellegekben járó, csak a maga lelki békéjével foglalkozó, a világot, az embereket sorsukra hagyó keresztyén magatartás lehetetlen álláspont, mert megtagadása Krisztus testtétételének, az egyház küldetésének és a szeretet nagy parancsának. A politikai felelősséget magától elhárító egyház mozdulata nagyon hasonlít annak a papnak és levitának mozdulatához, akik elfordultak a jeriikói országúton maradt embertől. Minden egyházi idealizmussal szemben, amely azt igényli, hogy az egyház függetlenítse magát a körülötte levő történeti, társadalmi és kulturális viszonyoktól az Isten igéjére és reformátoraink teológiájára támaszkodva, meg kell mondanunk, hogy a magyarországi evangélikus egyház nem mondhat le arról a politikai felelősségről, amely- lyel tartozik az új magyar világban élő népünknek és az egész emberiségnek. Igenis, a nekünk adott eszközökkel segíteni akarjuk minden jóban népünket a szocializmus építésében.

Milyen szempontok vezetnek bennünket a politikai felelősség gyakorlásában?

Elsősorban jól megtanultuk Lutheritől, hogy amikor a világban szolgálunk, nem idegen földön járunk, hanem Isten birodalmában. Az egész világ, bűnös volta ellenére is, Isiené. A teremtő és fenntartó Isten a politikai organizáción keresztül is tud cselekedni, még akkor is, ha azok az emberek, akik a politikai életet irányítják, nem félik az Istent. így az egész politikai organizáció is „Isten álorcája?’. E mellett arra is kell gondolnunk, hogy a világ megváltott világ, még akkor is, ha Jézius Krisztus érdeme csak azokon hatékony, akik) azt hittel elfogadják.

Másodszor, az Üjszövétség és a reformátort teológia világosan beszél arról, hogy a keresztyén ember két világnak polgára: Isten országának és ennek a világnak. Mindkét világban teljesíteniük kell kötelességeiket. Ebben a világban végezniük kell állampolgári kötelességeiket, melybe beletartozik a politikai felelősség gyakorlása is. A keresztyén embereknek — akik eljutottak nem pusztán az emberek, hanem az Isten előtti felelősségre — nem kevesebbet, hanem inkább többet kell tenniük a másik ember érdekében a társadalmi életben is.

Harmadszor, meg kell tanulnunk azt is, hogy a lutheri etika egyáltalán nem ismeri azt a megkülönböztetést, amely határt von az egyházi és világi munka között. Az egyházi és az ún. világi munka egy és elválaszthatatlan, ti. mind a kettő egyházi munka.

Negyedszer — az eddig elmondottakat is összefoglalva —, a politikai felelősség gyakorlására a keresztyén embert a Jézus Krisztustól kapott szeretet kötelezi. Az a szeretet, amely önmagát adja a másik emberért. Ez a szeretet serkenti a keresztyén embert, hogy meleg szívvel dolgozzék a világ helyes rendjéért, békéjéért és jólétéért.

Hogyan gyakorolhatja az egyház és benne a hívek a politikai felelősséget?

Először is, a törvény és evangélium hirdetése által. Ha az igehirdetés a mai embert szólítja meg a mindennapi együttélés kérdéseiben és megítéli önző, a másik emberrel szemben szeretetlen, a közösség érdekeit nem néző óémberét, máris a politikai felelősség gyakorlása is folyt minden irányban. Viszont tudatosan törekednünk kell arra, hogy igéből erőltetés nélkül húzzuk ki a vonalakat a társadalmi bűnök félé is.

Ugyancsak a politikai felelősség gyakorlásához tartozik az államért

és a felsőbbségért mondott imádság. Nagy felelősség van azokon, akik az állami életet irányítják és sok kísértése van a hatalomnak. Ezért nagy szolgálat az imádkozás.

Szintén a politikai felőlesség gyakorlása folyik a keresztyén emberek részéről a földi hivatásuk hűséges és becsületes teljesítésében.

Mindezeken túlmenőleg a mi időnkben egyházunknak és benne a gyülekezeti tagoknak az egész világért érzett felelősségűikben -mindent meg kell tenniük a miág békéjéért, a faji ellentétek megszüntetéséért, a gyarmati és félgyarmati népek szabadságáért.

Az atomfegyverek az emberiség puszta létét fenyegetik. De már az atomfegyverekkel való kísérletezések is, igen nagy veszedelmet jelentenek az egész emberiség számára- 4z egyházaknak minden rendelkezésükre álló eszközzel küzdeniük kell az Istentől kapott drága emberi élet megvédéséért. Ezt diktálja a józan értelmünk, de ezt kívánja Isten igéje is. Nem szabad az egyháznak ebben a kérdésben bizonytalankodniuk, hanem egyértelműen bűnnek kell minősíteni az atomháborút és annak előkészítését. Ha a keresztyénség ebben a vonatkozásban a legkisebb mértékben bizonytalankodik és azt latolgatja, hogy az atomfegyverekkel való kísérletezés és az atomháború valóban bűn-e vagy sem, akkor joggal vetődhetik fel a kérdés áz emberek részéről, hogy egyáltalában tudja-e az egyház, hogy mi a bűn és mi a nem bűn. Itt nem valami kazuisz- tikáról van szó, hanem arról, hogy teórizálások nélkül mondja az egyház bűnnek ami bűn és harcoljon ellene. Bűn, mert az atomháború nemcsak a jelen, de a jövő nemzedék életét is veszélyezteti. Bűn, mert tömeggyilkosság, hiszen ezerszeresen áthágja az Istentől kapott, „ne ölj” parancsolat szent védőövét. Az egyházak tagjainak a maguk helyén mindent el kell követniük a békéért. Ezenfelül az államférfiakat, akiknek emberileg kezükben van a döntés, fel kell szólítanunk és bátorítanunk kell őket, hogy döntsenek mindannyian az atomfegyverek megsemmisítése érdekében, az atomfegyverekkel való kísérletezések és az atomháború ellen. Kérnünk kell a kormányokat, hogy ebben és minden más vitás ügyben, újra és újra beszéljenek egymással, fékezzenek meg minden háborús méregkeverést és minden erővel dolgozzanak a bizalom megteremtéséért egymás kölcsönös megismerése és megbecsülése irányában.

Politikai felelősségünk gyakorlására orszájgunkban most folyó képviselő-választások is alkalmat adnak. Szavazatunk jelenítse annak hálás elismeréséit, ami országunkban, mint jó történt a mai napig és egyben reménységünket a jövőre, hogy további munkánk nyomán még szebb lesz itt az élet és tovább akarunk mi magunk is dolgozni

ezért.

Még néhány megjegyzést kell tennünk:

Azt a felfogást, hogy a világ rendjéért és békéjéért való fáradozásunk végeredményben céltalan munka, mert a bűn Jézus Krisztus visszajövetelóig megmarad és ez meggátol bennünket minden tényleges előrehaladásban, e; kell utasítanunk, mint amely nem az igazi eszkatológiából született, — mint ahogyan azt sokan szeretnék beállítani —, hanem a reménytelenség teológiájából. Anélkül, hogy valami hamis optimizmusba esnénk, valljuk, hogy a keresztyén embernek ott és akkor kell segítenie, ahol és amikor éppen erre szükség van. Jézus is ezt tette, amikor a betegeket meggyógyította és a halottakat feltámasztotta, pedig azt is tudta, hogy e világban csak időlegesen tud segíteni. Ezért nekünk is reménységben keli cselekednünk, tudva, hogy „munkánk nem hiába való az Urban”.

Azt is meg kell mondanunk, hogy az egyház tagjai engedelmességgel tartoznak a felsőbbségnek, függetlenül attól, hogy az istenfélő-e vagy sem. A felsőbbség hatalma Istentől van és egyben az Isten szolgája. Az egyház csak egyet kívánhat meg az államtól, éspedig azt, hogy az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása és a szeretet-szolgá- lat szabadon folyhassók. Egyben ez szab határt az állam iránti engedelmességnek is. Ha az állam valahol a világban belenyúl az evangélium hirdetésének szabadságába és elrendeli, mit szabad és mit nem szabad hirdetni, akkor az egyház szabadságának megóvása érdekében „jobb Istennek engedni, mint embernek”. De az egyház ebben az esetben sem mehet át sem aktív, sem passzív ellenállásba, hanem csak a mindenkori tanúsáig-téitel szolgálatába.

Végül még azt a problémáit kell érintenünk, hogy az egyház és annak tagjai együtt dolgozhatnak-e a közéletben a marxista materializmus alapján, tehát ateista alapon álló állammal. Isten a világ szociális berendezéseiben és azok képviselőin keresztül is munkálkodik és a keresztyén embernek szabadsága van arra, hogy a jóért mindenkivel együtt dolgozzék. Jézus Krisztus váltsiágműve is az egész teremtett világra érvényes és az Ö ereje felszabadítja a kínokét a nem hívőkkel való reményteljes együttműködésre a jó célokért. Az magától értetődő, hogy a materialista alapon álló állam világnézetét az egyház nem vállalhatja, de vele a közéletben népünk javára együtt munkálkodhatok és kell is, hogy együtt munkálkodjék.

Az Ökumené istentisztelete

A Lutheránus Világszövetség és az Egyházak Világtanácsának munkája és szolgálata is istentiszteleti szolgálat, mert végső sorban azt célozza, hogy congregatio sanctorum ajándéka egyre jobban nyilvánvaló legyen. Ha ez a munka Isten akarata szerint folyik, nemcsak az egyházaknak, hanem az egész emberiségnek egységét is elősegítheti. De olyan vonatkozásban is van összefüggés az egyházak egysége és az emberiség kívánatos egysége között, hogy az egyházak minél jobban megvalósuló egysége jellé lehet az egész emberiség egysége felé.

Az egyházaknak Jézus Krisztusban való egysége adott valóság. Nagy öröm, hogy ezt felismertük, de munkálkodnunk kell azért, hogy ez a felismert egység egyre inkább nyilvánvalóvá legyen. Az egység tudata nem szabad, hogy elaltasson, hanem inkább serkentsen bennünket a munkára.

Az egység rounkélásának legjobb útja az Isten igéjének közös tanulmányozása. Az Isten igéjének ez az együttes tanulmányozása vihet el bennünket olyan igazságok felismerésére, amely mindamnyiunkait kötelez. Magyarországi evangélikus egyházunknak ebben a munkában szívesen és örömmel kell résztven- nie és az egység valósulását a maga helyén elősegítenie. Mind a Lutheránus Világszövetség, mind az Egyházak Világtanácsa felé a közös munkára való készségünket most is kinyilvánítjuk.

Az ökumené minél teljesebb kiépítése útján szeretnék járni a magyarországi keresztyén egyházakkal kapcsolatban is. Tudom, hogy az ökumené ereje és valósága elsősorban mindig helyileg dől el. Éppen ezért mindent megteszek, hogy az „Una Sancta” valósága közöttünk nyilvánvaló legyen. Mindenekelőtt a református egyházzal való testvéri viszonyt szeretném ápolni és mélyíteni. Együtt kell haladnunk az ige közös tanulmányozásában, továbbá népünk és az egész emberiség békéjéért és boidoffulásáért folytatott

munkánkban. Éppen a helyesen értelmezeti ökumenicitás jegyében, szolgálatunk közben meg kell őriznünk a magunk teológiájából adódó sajátosságainkat. Hálával gondolunk a Lutheránus Világszövetség és az Egyházak Világtanácsa anyagi segítségére is. Viszont őszintén fájlaljuk, hogy magyarországi egyházaink különösen az utolsó két évben nem kaptak a Világszövetségtől ^ olyan szellemi segítséget, ami segítette volna az itthoni problémák megoldását. Ennek oka látásunk szerint többször az volt, hogy a Világszervezetek nem tudtak attól a kísértéstől megszabadulni, hogy egyházainkat bizonyos személyeken keresztül lássák. Kérjük a Világszervezeteket, hogy a jövőben mindig magát az egyházakat lássák, a communio sanctorum-ot.

Szükséges, hogy a mi időnkben, az egyházak, a saját időszerű kérdéseiken túl a világszervezetekben a népek és az egész emberiség legégetőbb kérdéseit is mélyrehatóan megtárgyalják. Ugyanakkor, amikor elismerjük, hogy a világszervezetek tettek már határozott lépést a béke és az atomfegyverek eltiltása céljából, sajnálkozunk azon, hogy a legutóbbi időben e tekintetben bizonytalanabbakká váltak, mert újabb nyilatkozataik kevesebbet mondanak, mint pl. a minneapolisi deklaráció.

A nyugaton és keleten élő egyházaknak, egymáshoz való viszonyában nagyon kell vigyáznunk arra, hogy eprniás ellen ne társadalmi, politikai és gazdasági rendszereket képviseljünk és ezzel a világban levő feszültségeket csak tetőzzük, hanem éppen arról kell bizonyságot tennünk, hogy az egyházak nincsenek társadalmi rendhez kötve, még akkor sem, ha felismerik és vállalják azt a feladatot, amit Isten nékik a maguk helyén kijelöl.

Ugyanakkor, amikor a világszervezetek bizonyos mértékben elszín- telemedtek az emberiség létét fenyegető atomveszóllyei szembeni

(Folytatás a 4, oldalon)