Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-10-05 / 40. szám
Egy gyülekezet-sok kérdés Az első korinthusi levél A Biblia könyvei az idők folyamán megporosodtak. Olykor jó letörölni róluk két évezred távolságának rárakodott nyomát és frissen kézbe venni. A háttér Ha megnézzük a pár éve megjelent ügyes kis zsebatlaszt, a Balkánt ábrázoló oldalán, Görögország déli szélén 1megtaláljuk Korinthus városát. Keskeny földszoroson fekszik, amely elválasztja egymástól az lón és az Égei-tengert. Ma már kisebb a jelentősége, de Pál apostol korában Ázsiát és Európát összekötő fontos kereskedelmi gócpont volt. A gazdasági, kulturális és a pogány vallási élet kiemelkedő helyének ismerték. Kikötőiben hullámzott a világforgalom. Utcáin sokféle, mesz- sziről jött emberek változatos arca tűnt fel. A nagyváros hírhedt volt az erkölcsi romlottságról. Szólásmondássá vált: „korinthusi módra élni" — ami züllöttséget jelentett. Pál apostol felismerte a város jelentőségét a keresztyén egyház terjedése szempontjából. Ö, aki egyébként gyülekezet-alapító útjai során általában csak heteket töltött egy- egy helyen, s az egész akkor ismert világra ‘kiterjedt küldetésének tudatában lázas sietséggel ment új területek felé, itt másfél évet töltött apostoli munkában, miközben nappal kétkezi munkásként kereste kenyerét. Kulcspontnak láthatta ezt a Várost, mert a benne megforduló emberek távoli országokba vihették magukkal Jézus Krisztus jóhírét s lehettek új gyülekezetek magjává. Társadalmi nézőpontból is érdekes az általa létrehozott korinthusi keresztyén gyülekezet. Nem a gazdagok, az előkelők soraiból kerültek ki tagjai, hanem az egyszerű emberek közül. Nagy számmal voltak közöttük rabszolgák. Ez az ösz- szetétel az apostol számára teológiai igazság tükrévé lett: Isten az egyházát nem márványból, hanem 'egyszerű kövekből építi (1,26—29). Reális kép Mi sokszor idealizáljuk az első keresztyénséget. Pál apostolnak ez a levele áthúzza ezt a legendát. Alig 3 évvel később íródott, hogy távozott Korinthusból, s az egész levél nem más, mint a fiatal keresztyén- ség hitbeli és erkölcsi bajaival vívott küzdelem. Elutazása után is rajta tartotta kezét a gyülekezet ütőerén. További vnissziói-útja során küldöttek keresték fel beszámolóval Korinthusból, ilyenek voltak a levélben említett >,Kloé emberei" (1,11). De levelet is kapott Korinthusból, amelyben nagyon őszintén feltárták a gyülekezeti életben forrongó kérdéseket. 1Az élőszóban és az írásban előbukkant gyüle'kezeti problémákra ad választ az apostol előttünk fekvő levelében. Krisztus egyházának az első pillanattól kezdve mindig is ez a reális képe. Csak a hit szeme fedezheti fel, hogy ebben az annyi emberi hibával, belső bajjal megterhelt közösségben mégis jelen van Jézus Krisztus bűnbocsátó, életújító hatalmával. A lelkipásztori felelősség Egy csomó név, egyéni ügy is előfordul a levélben. A lelkipásztornak az egyes egyénékkel kell törődnie, mert máskülönben általánosságba vész a munkája. De az a jellemző, hogy Pál apostol mégsem egyéni lelkigondozást végez. Nem egymástól elszigetelt lelki kezelés folyik, mint mondjuk egy idegorvos rendelőjében. Az apostol mindig gyülekezetben gondolkozik. Itt is állandóan az egész gyülekezetei tartja szem előtt, az egyes baját is a keresztyén közösség összefüggésében nézi. Nem az egyént, hanem a gyülekezetei lelkipásztorolja, s éppen ezzel lesz egyéni bajok orvosává is. Mert a keresztyén gyülekezet olyan keret, amelyben az egyes ember gyógyulása az egész közösség egészségétől függ. Sohasem elég egyéneket lelkigondozásba vennünk, hanem a gyülekezeti élet egészének problémáival !kell szembenéznünk. V. I. 1658. szeptember 3-án halt meg Cromwell Olivér, a nagy angol pu- ritónus forradalmár, hadvezér és államférfi. Haláláról világszerte megemlékeztek. A magyar sajtó számtalan cikkben, tanulmányban foglalkozott történelmi jelentőségével. A Cromwell által vezetett puritán forradalom (1642—49) anélkül, hogy tudatosan szándékolta volna, a későbbi polgári demokratikus, fejlődés alapjait vetette meg nemcsak Angliában, hanem egész Európában. Közel másfélszáz évvel a nagy francia forradalom előtt Cromwell kiűzte az angol parlamentből azokat, akik a királlyal egyezkedtek s az ún. „csonka parlamenttel” halálra ítéltette I. Károlyt. A létrejött köztársaság „Lord Protector”-ává választották. Egyesítette Angliát, Skóciát és Írországot. Elragadta a tengerek uralmát Hollandiától. Megvetette Anglia világuralmának alapját. A királyi koronát visszautasította mert a forradalmi múltjának megtagadását jelentette volna. Halála után a köztársaság megszűnt. A királyság visz- szaállított intézménye azonban nem tudta becsukni a kaput a forradalmi vívmányok továbbérvényesülése előtt. Ma is vitatott kérdés, hogy Cromwell képviseli-e a „keresztyén államférfi” eszményképét. Egyik mai mél tatója helyesen jegyzi meg róla: ytéma oyívPihen a rét. Az est Hosszú árnyakat fest Mindenfelé . . . Lehanyatlik a Nap,- Imát küld szív, ajak Isten elé. Egy kisleány szive Néma. Nincs szava se. Ugyan miért? Bűnszikla nyomja le! Nem, ő nem esdene Bocsánatért. Nyitnak egy kis kaput. Isten beszél. Ide hallik szava. Szelíden int karja: Jöjj, ne késsél! A leányka repül! Szíve megkönnyebbül! A terve kész: „Bocsáss meg anyukám!” „Semmi baj, Zsuzsikám.” — Ez az egész. Szunnyad a ház, de 6 Könnyekbe rejtező Dacba vonul: Senki sem szereti! Feléje gyűlölet Villáma hull! Alig csak pár betű, Mondd ki, milyen könnyű: Bocsáss meg, ó! Nem megy Akarja bár — Hadd halljam, mondd ki már! Nem jön a szó. „nagysága nem eszméiben, hanem tetteiben rejlik”. Híveinek nagy részétől elhagyva, de mindvégig attól a hittől áthatva halt meg, hogy Isten választott eszköze. Halálos ágyán így imádkozott: „Ámbár szegény és nyomorult ember vagyok, kegyelmed által mégis tagja vagyok szövetségednek, én Uram és én Istenem! És azért szabad nekem könyörgésemmel eléd járulnom, a Te népedért. Te engemet, méltatlan létemre, gyarló eszközöddé tettél és én jót tehettem népeddel és szolgálhattam Néked. Sokan értékemen felül becsültek, mások viszont a halálomat kívánták és örvendenek a jöttén. Öh Uram, tégy velem akármit, de őket áldd meg továbbra is. Adj nékik szilárd ítéletet, egyetértést, kölcsönös szer etetet; folytasd közöttük szabadításodnak s a reformációnak művét és magasztald fel Krisztus nevét a világban. Azokat, akik túlságosan bíznak eszközeidben, tanítsd meg, hogy inkább tereád támaszkodjanak. Bocsáss meg azoknak, akik szívesen tápodnak meg egy ilyen gyarló porférget, hiszen ők is a te gyermekeid! Bocsásd meg e rövid imádság gyöngeségét és adj nekem nyugalmat a Krisztus szerelméért. Ámenr B. L. A pesti ember hűséges társa és kedves kísérője a fekete kávé, vagy ahogy egyszerűen és röviden mondani szoktuk: „a fekete”. Ezt szoktuk inni reggel, délben és este. Munka közben és munka után. Pihenéskor és szórakozásban. Frissít és üdít — mondják a régi „feketések” és válóban em,beri együttélésünk, munkánk és barátságunk elevenségének kellemes meg- szépítője. A napokban egyik vidéki barátom, amikor vendégszerető otthonába meghívott, mosolyogva és megértőn hozzátette: — lesz fekete is... bőven ... Valóban a „fekete” erős és kedves kísértés. Éppen erről szól az alábbi kis történet. Szerkesztőségi ülésünk van. Most készül az Evangélikus Élet. Lelkipásztorok ülnek a hosszú asztal körül és körültekintő komolysággal, fontoló felelősséggel és a szolgálat szeretetével készítik az újságot. A munka első része, a legutolsó szám bírálata. Ilyenkor minden mérlegre kerül. Mi az, ami jó volt és mi az, ami nem sikerült. Mi az, ami hiányzott és mi az, ami esetleg fölösleges volt. Meghallgatják és megfontolják mindazt a véle- ménnyt, ami az olvasók részéről is elhangzott. A munka második része a jövő heti szám elkészítése. Ez a rész a legizgalmasabb. Hiszen a „friss” anyagról van szó. Arról, ami most kerül bele az újságba. A jelenlevő lelkipásztorok olvassák a beérkezett cikkeket. Most dől el, hogy melyik alkalmas a közlésre, melyik az, ami előbbre viszi és építi az egyház életét. Most dől el, mi az, amit még meg kell írni, mert most van az ideje. Viták, vélemények röpködnek a levegőben. Ez az az idő, amikor legjobban izzik az alkotás láza. Körülbelül ez az idő az, amikor meg szokott érkezni a „fekete”. A szerkesztők kezében kinyílik a pénztárca, hogy mielőbb a kis tálcára kerüljön a fekete ára és így mielőbb övék legyen a párolgó friss „fekete”. A pihentető, üdítő, de ugyanakkor elmét élesítő, megelevenítő nedű. Persze nincs szünet és nincs megF állás. A munka zavartalanul megy tovább. Csak a csendes szemlélő veszi észre, hogy a „fekete” után élénkebb a szó és élesebb a látás. Az elmúlt csütörtökön is így volt. Behozták a feketét és egy csomó kézben csörögni kezdtek a pénz* tárcák. A mellettem ülő lelkipásztor is kinyitotta a pénztárcáját és már a kezében volt pénz, a fekete ára. Aztán fogja, újra előveszi a pénz-* tó.rcát és visszateszi a pénzt. Sikerült meghallanom, amint hangosan, de mégis halkan kimondta gondolatát. — Mégis inkább csokoládét veszek rajta a kisfiamnak! _ A többiek kortyolják a „feketét”. Ránéztem a mellettem ülő barátom arcára. Mosolyogva nézett maga elé, mintha látna valakit. Látott is. Egy szőke gyermekarc rajzolódott ki a rózsaszínű cigarettafüstben. Csillogó, felnéző, haza- váró szemmel... Nemsokára végétért az ülés. Ö ment el a legfrissebben, a legvida- mabban... Minden finom feketénél forróbb érzés melengette át a szívét. — Csokoládét veszek rajta a fiamnak! Friedrich Lajos Meghalt Heim professzor Augusztus 30-án Tübingenben 84 éves korában meghalt Dr. Karl Heim professzor. E hír bizonyára a magyar lelkészi karban is sokakat, volt tanítványait és tisztelőit, műveinek olvasóit, tölt el megilletődöttséggel és a kegyeletes megemlékezéssel. Heim professzor neve Németország határain túl is messze földön ismert volt. Életének fő feladatául a keresztyén hitnek a bölcselettel és a természet- tudományokkal való eszmecseréjét tartotta. Fő művének címe is erre mutat: „Az evangélikus hit és korunk gondolkodása”. Előbb néhány évig Münsterben, majd 1920-tól nyu- galombavonulásáig, 1939-ig Tübingenben volt teológiai professzor. El- hunytával az egyik legnagyobb evangélikus hittudós távozott az élők sorából. Aki tudná a jót cselekedni, de nem cselekszi, bűne az annak — int az Ige. Dehi- szen én nem csináltam semmit — védekezem, s akárhányszor éppen az a baj, hogy nem csináltam semmit. Isten előre elkészítette a jócselekede- tekeí, hogy azokban járjunk — tanúsítja a Szentírás, és mi pontosan ezeket az alkalmakat mulasztjuk el fölfedezni. Ha viszont Isten hittel fogadott kegyelme cselekvő hálára szabadít fel, nincs az a helyzet, amelyben ne tudnánk valósággá élni, mit jelent Neki engedelmeskedni. S ez már nem bátortalan próbálkozás, hanem szapora lépések sorozata a hit útján: a „jó és hű szolga” magatartása. A három indián Nem igazi indiánokról szól ez a történet. akik messze Észak-Amerikában élnek, hanem három pesti fiúról, akik a múlt nyáron a Mátrában töltötték szünidejüket. Laci, Picur és Gábor, mint általában az egykorú fiúk, hamar összebarátkoztak. Együtt fociztak, röplabdáztak, kirándultak. A kisebbeket csak. megtűrték maguk körül. Testi-lelki jóbarátok akkor lettek, amikor egy napon átváltoztak indiánokká. Hatalmas tollakat kötöttek a fejükre, derekukra tőrt erősítettek. Csináltak egy lombsátrat és ott élték a maguk külön indiánéletét. Picur, a törzsfőnök Nagyvezér nevet vett fel, Laci Oroszlánszív, Gábor Medveölő lett. Állandóan alattvalókat gyűjtöttek, ezeket azonban nem tekintették vérbeli indiánoknak. Amikor a környező erdőket bejárták, helyesebben meghódították, távcsővel a kezükben a távoli erdőségeket kémlelték. Az egyik hegyoldal lábánál szép zöld tisztás látszott. Az erdőrengetegből kivált, szabadszemmel is jól látható volt, szinte világított. Persze csak messziről látszott kis tisztásnak, jókora rét, irtás lehetett a valóságban. — Nézd azt a tisztást, Nagyvezér! Micsoda klassz hely! — Oroszlánszív átadta a távcsövet. — Meg kellene nézni közelről... — válaszolta hosszas nézés után a másik. Medveölő kis öccsére gondolt: — Oda nem jönnének utánunk a kicsik, nincs is nagyon messze. — Az eshetőségeket meghányták- vetették, talán félórás az út, és kész volt a terv. Elmennek oda felfedezőútra. Medveölő igaz, felvetett még egy kissé kényes kérdést, de ezt hamar elintézték: — Megmondjuk anyukáéknak? — Ugyan, te anyámasszonykatonája! — Ha megmondjuk, akkor vége az egész kalandnak. Csak menjünk el, úgy sem tudja meg senki. Másnap reggel el is indult a három indián. Vidáman nyargaltak a hegyoldal lejtőin lefelé, árkon-bokron keresztül, hahózásuktól, indiánüvöltésüktől visszhangzott az erdő. Nem is bírták sokáig ezt az iramot. Az erdő egyre sűrűbb lett, a fák koronáitól a napot se igen látták. Már csak andalogtak. — Pihenjünk — indítványozta Oroszlánszív. Leültek. Medveölőnek hangosan kor-* gott a gyomra. — Jó irányban megyünk, Nagyvezér? — Bízd csak rám, félóra múlva ott leszünk. — Elindultak. Kedvük kissé alább hagyott. Oroszlánszív egy útelágazásnál jobbra akart menni. Medveölő balra. Végülis letértek a járt útról, hogy minél előbb ott legyenek. Már jó néhány órája keresték azt a bizonyos tisztást. — Talán mégsem kellett volna eljönni... ■— mondotta bátortalanul Medveölő. Kis idő múlva Oroszlánszív is megszólalt: — Azt hiszem eltévedtünk ... A Nagyvezér hallgatott. Egy patakhoz értek. Lábnyomokat fedeztek fel a vizenyős talajon. — Valami állat lábnyomai — mondta a Nagyvezér. — Biztosan vaddisznó járt erre... — Medveölő sírni kezdett. — Hallgass!... Valami sziszegést hallok. — Oroszlánszív sápadtan figyelt. Az erdő félelmesen hallgatott. Mindegyik hallotta szívedobogását. Kiáltozni kezdtek. — Hahó! Eltévedtünk! Segítség! Válasz nem jött. Csak remegő gyermekhangjuk visszhangzott az erdőben. Újból kiáltottak. Semmi válasz. Három sápadt gyerek riadt tekintettel néz egymásra; Mi letz most? Sehol egy lélek... Sehol járható út... Csak dermesztő csönd. A Nagyvezér halkan, szégyenlősen mondta: ‘— Imádkozni kellene... Csináljunk egy oltárt. — A patakból köveket szedtek ösz- sze, hamar készen is lett. Medveölő talált egy szép színes követ, ezt tették a tetejére dísznek. Körültérdelték. Imádkoztak, hogy Isten vezesse haza őket. Aztán tovább keresték az utat. Kiáltoztak még jó ideig. Egyszer csak válasz jött, emberi hang. — Halljátok?! — Erre gyertek! Hahó! Szívük gyorsabban kezdett verni, arcuk ■megszínesedett. Futni kezdtek a hang irányába. Munkából jövő bányászok hallották meg kiáltozásaikat. Mosolyogva hallgatták az indiántollas fiúk elbeszélését, aztán megmutatták a hazavezető utat. A tisztást el is felejtették megkérdezni. Már csak haza vágytak. Késő délután Laci, Picur és Gábor lehajtott fejjel kullogott be az üdülő kapuján. Szita Istvánná A motorszerelés A motor egyet-kettőt még püffögött, azután leállt. Vezetője mellé térdelt és javítani kezdte. Az útmenti házból diadalüvöltés: gyerünk, megállt egy motor. És a motor egyik oldalán szerelő bácsi arra lesz figyelmes, hogy két 8—10 év körüli fiú figyeli a másik oldalról. — Elromlott, bácsi? — Igen, el. — Nagy komolyan nézik mind a hárman a bűnöst. A bácsi szerel. Ide-oda rakosgatja a kulcsokat, csavarokat. Egy apró, kis csavar lecsúszik a motor üléséről. A gyerekek figyelik. Nem veszi fel? Nem vette észre? Ügy látszik. Hirtelen feláll a motoros és újabb kulcsot vesz elő. Mire visszafordul, a kis csavar eltűnt. Ö szerel tovább. A gyerekek el-eltűnnek az árokban, a motor másik oldalán. Csend van. Egy-egy autó halad el mellettük az úton. Eltelt már két, három perc, mikor megszólal a fiúcska. — Bácsi, itt van, leesett egy csavar. Jól van, kisfiam. A motoros elkészül, tovább megy. Az árokparton két kisfiú integet utána, ö visz- szatekint egy pillanatra, majd eltűnik a kanyarban. Gyerekek! Vajon mi mehetett végbe ennek a fiúnak a lelkében a- alatt a két-három perc alatt? Mit gondolhatott magában? Megtartja-e vagy sem? Odaadja? Eszre- vette-e a bácsi? És ha keresni fogja, mit csinál? Mi, emberek nem látunk bele az ő leltébe sem. De ugye belelát valaki, Aki a vesék és szívek vizsgálója és azokba is bele tud tekinteni. Talán már ti is voltatok olyan helyzetben, hogy azt gondoltátok: senki se lát bennünket. Ne feledjétek, hogy Isten mindig és mindent lát. Tanuljátok meg azt is, hogy a Sátán mindenkit megkísért. Ezért ha ö közeledik, hogy rosszat tegyetek, lopásra, hazugságra, bűnbe vigyen, akkor mondjátok neki: nem. Ne féljetek. A Sátán elfut, mert Ö csak ott tud uro.lkodni, ahol meghajlanak előtte és befogadják a szívbe. * Az Ür Jézus amikor a pusztában volt, szembenézett a Sátánnal. Azt mondta a Sátánnak: Távozz tőlem, nem engedek neked. És elkullogott tőle az megszégyenülve. Gyerekek, szégyenítsétek meg ti is a Sátánt. Ha rosszra akar vinni benneteket, mondjátok: nem. Meglátjátok, elfut tőletek. Fábry Istvánná
