Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-08-24 / 34. szám

KÜLFÖLDI EQYHAZI HÍREK öidifULiz. királif A Városliget-adta romantikus kör­nyezetben, modern épületben, egy igen érdekes és sikeres kísérletnek Voltam szémtanúja. Az ipari vásár egyik szét nem bontott pavilonjában, két Szophok- lész-tragédiát adnak elő. A hivatalos szervek buzgó segítsége, művészek, rendezők — köztük elsősorban a fiatal Kazimir Károly — ihletett munkájának eredménye ez a rend­kívüli produkció. Az Oidipusz király-t láttam. A közönség három oldalról üli körül a színpadot. A negyedik oldal lezárt, mintegy fix pontja az elő­adásnak, ahonnan a színpadi játék kiindulhat és három irányban su­gározhat szét. A színészek szmokingban vonulnak fel, a közönség soraiból jőve elő. Nincs függöny, díszlet, jelmez. Moz­dulat és arcjáték is csak a legszük­ségesebb. A szöveget nagyrészt ol­vassák, az egész előadás oratórium- szerű. A hangra, a vox humánéra épül űz előadás. Hangban eljátszott tra­gédia, és éppen az mutatja az em­beri hang óriási kifejező, megértető erejét, hogy a legegyszerűbb ember is, minden különösebb kommentár nélkül, megérti a tragédiát. Ez az érthetőség jelenti a Szophok- lész-tragédiák múlhatatlan értékét, azt, hogy a görög tragédia nem „avult el“, nem lett „poros“, nem vált „unalmassá“. Nem lett nyelvé­szek és irodalmi ínyencek csemegé­jévé, hanem ma is a tömegekhez szóló, erkölcsi magasabbrendűségre nevelő művész-ősapja az egész em­beriségnek. A körszínpad óriási előnye: az élet­Ezt a hangzatos címet adták ké­szítői a nemrégen bemutatott színes angol filmvígjátéknak. Egy kedves, jóságos, bájos özvegy néni életének rendkívül érdekes epizódja elevenedik meg a fehér­vásznon, gyönyörű színes filmen. Özvegy Wilberforcené egyedül él, szép kis házában, kedves papagájai között. Két szobáját kiadja — egy betörőnek, aki professzornak mond­ja magát. A néni mindent elhisz új lakójának. A betörő bandájának négy tagja nyugodtan jön a „főnökhöz”, hiszen a néni úgy tudja és hiszi, hogy ze­nészek és zenélni járnák a „pro­fesszorhoz”. Megható az az egy- ügyűség és " jóság, ahogyan az öz­vegy, minden gyanú nélkül, él az öt esetlen betörő között. Nem gya­nakszik rájuk, és a gyanús dolgo­kat is jóm magyarázza. Mikor megtudja, hogy kikben bí­zott, nem tesz szemrehányást amiatt, hogy őt becsapták, inkább arra kéri az öt férfit, hogy a rablott összeget I vigyék be a rendőrségre. 1 közelség. Színész és nézője között, az őket elválasztó távolság, határ: eltűnik. Ügy ülünk ott — fiatalok, időseb­bek, értelmiségiek és munkások, ta­nárok és diákok —, áhítatos csönd­ben, visszafojtott lélegzettel figyel­ve az előadást, mint egy templomi gyülekezet. „Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oidipusz, Ki a Nagy Talányt megoldotta, leghatalmasabb király, Minden polgár irigy szemmel leste boldogságomat: S nézzétek, mily rettentő sors hullá­mába hulltam én! Senki hát halandó embert, ki e földön várja még Végső napját, ne nevezzen boldog­nak, míg élete Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.” A magát megvakító, sorsának ir­tózatos súlya alatt összeomlott, sze­rencsétlen Oidipusz király fent idé­zett szavaival fejeződik be a tragé­dia. Oldalt pillantottam. Az egyik sze­replő színész arcán kövér cseppek- ben gurultak le a könnyek. Kilépve a Körszínház áhítatos lég­köréből, az előadás plakátját pillan­tottam meg az utcai hirdetőoszlopon. A „Közkívánatra“ ismert szalagja volt keresztülragasztva rajta. Nem csodálkozom rajta. De csodálom és tisztelem azokat a művészeket, színházi dolgozókat, akik nyári pihenőjük nagy részét feláldozva, a szó legteljesebb értel­mében, szolgálatot, nemes szolgála­tot végeznek. A banda elhatározza, hogy meg­ölik „Lükénét”, ahogyan ők neve­zik az özvegyet. Közben a néni gya­nútlanul, nyugodtan alszik a másik szobában. Ki gyilkolja meg Lükénét? A betörők sorsot húznak. Azon­ban erre egyikük sem képes. Az öz­vegy helyett egymást gyilkolják meg. Rengeteg pénzük a néninél marad. özvegy Wilberforcené a rendőr­ségre megy bejelentést tenni. A rendőrségen azt hiszik, hogy az özvegy megint álmodott. Nem ve­szik komolyan a bejelentését. A hatalmas összeg nála marad, és mint annak boldog tulajdonosú távozik. Röviden ennyi a film tartalma. Sok fantáziával, finom humorral, gúnnyal, nagyszerű jelenetekkel, a valóság és mese határán mozgó tör­ténettel készült a film. A jóság diadala. Kifelé jövet a moziból, ezt a cí­met adtam a bent látottaknak. — hjl — TÁRGYALÁSOK AZ EGYHÁZ ÉS AZ ÁLLAM KÖZÖTT NÉMET­ORSZÁGBAN A Németországi Evangéliumi Egy­ház és a Német Demokratikus Köz­társaság képviselői az egyház és ál­lam közötti kérdések megbeszélésére június 2-án, június 23-án és jú­lius 21-én megbeszélésre jöttek össze. Az értekezleten Otto Grote­wohl miniszterelnök elnökölt. A megbeszéléseken megtárgyalták a Németországi Evangéliumi Egyház és a Német Szövetségi Köztársaság között 1957-ben létrejött a katonák lelki gondozására vonatkozó szerző­dés kérdését. Az egyház képviselői kijelentették, hogy ez a szerződés a Német Demokratikus Köztársaság­ban élő egyházaikat nem köti. Hang­súlyozták, hogy az egyház a maga módján szolgálni kívánja a népek közötti békét és ezért egyetért a Német Demokratikus Köztársaság kormányának béketörekvéseivel. A hívők hitükből kifolyóan teljesítik állampolgári kötelességeiket. Elisme­rik a szocialista fejlődést és hozzá­járulnak a nép életének békés épí­téséhez. A kormányzat részéről ki­jelentették, hogy minden polgár sza­bad vallásgyakorlattal és lelkiisme­reti szabadsággal rendelkezik. Az állam védi a vallás szabad gyakor­latát. A függőben levő kérdések tisztázásával az Egyházügyi Hi­vatalt bízták meg. Mindkét fél­ről hangsúlyozták a hajlandóságot arra, hogy az állam és az egyház viszonyában esetleg felbukkanó ne­hézségeket megbeszélések útján fog­ják tisztázni. Egyházi részről a tár­gyalásokon Führ berlini szuperin­tendens, Johannes Hoffmann prépost és Gerhard Burghardt vettek részt, továbbá az egyháztanács részéről dr. Miizenheim és Krumacher püspökök. NEMZETKÖZI EGYHÁZI BÉKEKONFERENCIA D. Wilm westfáliai egyházkerületi elnök vezetésével nemzetközi egy­házi békekonferenciát tartottak Bückeburgban erről a témáról: „Mit tehetnek a keresztyének a békéért?“ A tanácskozáson részt vett D. Niemöl- ler Márton hessen-nassaui egyház­kerületi elnök, dr Iwand bonni teo­lógiai professzor, továbbá Kiivit tal- lini és Surs rigai evangélikus érse­kek, a Szovjetunió ortodox egyházá­nak egy képviselője, amerikai és francia egyházi férfiak. EURÓPAI BAPTISTA KONGRESSZUS Európa baptista egyházai Berlin­ben nagygyűlést tartottak. Európá­ban 1 200 OOO baptista él 22 külön­böző nemzeti szervezetben. A kong­resszus nyilatkozatot adott ki, amely­ben hangsúlyozta, hogy ez a találko­zás megerősítette a keleti és a nyu­gati országokban élő baptisták kö­zösségét. A konferencia jelszava volt: „Krisztus a mi reménységünk — Európa a feladatunk.” A nyilat­kozat többek között a következőket mondja: „Abban a meggyőződésben találkoztunk, hogy Krisztus, aki mindnyájunkért meghalt és feltá­madott, a mi reménységünk, Ö vált­hatja meg a világot és hozhatja el a békesség és igazság országát, amely után az emberiség minden időkben vágyódott. Egyek vagyunk a könyör­gésben azért, hogy Isten irányítsa a felelős államférfiakat a békesség útjára, hogy korunk hatalmas tech­nikai vívmányait ne gyilkos hábo­rúk eszközeivé 'használják fel, ha­nem jobb jövendő, béke és jólét te­remtésére minden népek számára, HÁBORÚ FILMEK ÁRADATA NYUGAT-NÉMETORSZÁGBAN A németországi evangélikus egy­ház filmügyekkel foglalkozó meg­bízottja, Werner Hess lelkész felhí­vást intézett a gyülekezetekhez, amelyben rámutatott arra, hogy a filmgyártó és filmkölcsönző vállala­tok militarista célzatú háborús fil­mekkel árasztják el Nyugat-Német- országot. A lelkész felhívta a gyü­lekezeteket, hogy a hívek ne nézzék meg az ilyen filmeket, ne adjanak ki egy fillért se ilyen célra, ilyen 'mó­don tüntessenek e filmek ellen. Ezek a filmek — mondotta a lelkész — különösen a fiatal nemzedék számá­ra veszedelmesek, mert teljesen ha­mis képet adnak a háborúról. A né­zőközönség határozott fellépésével kell jobb belátásra bírni az ilyen filmek forgalombahozóit és gyártóit. AKIKNEK AZ ÉLETÜK SEM DRÁGA Négy amerikai, — három a quá- kerek vallásfelekezetének tagja s a negyedik metodista — egy kétár- bócos vitorláson, a „Golden Rule”-n nekivágott a Csendes Óceánnak. Gyermekkorunk olvasmányaiban az efféle jelenetek kincskeresés izgal­mát keltették bennünk: így indultak merész hajósok távoli szigetekre, ka­lózok elásott kincsét keresni. E négy bátor férfi azonban ezúttal arany­nál becsesebb kincsért indult útnak: a béke ügyéért. Törékeny bárkájuk­kal a Csendes Óceánnak arra a szi­gorúan elzárt részére akartak beha­tolni, aho] az amerikaiak atomkí- sérieteiket szokták végezni. Tiltako­zásul a kísérletek ellen életüket tet­ték kockára a béke bátor harcosai, amikor a halálos veszélyű területre igyekeztek. A kísérlet nem sike­rült, mert az egyik őrhajó elfogta őket s a Honolulu-i amerikai bíróság 60 napi börtönre ítélte. A tárgyalá­son egyikük, aki valaha tengerésztiszt volt, azt mondta: „Isten parancsá­nak megvetése lett volna, ha nem tettünk volna meg mindent azért, hogy megakadályozzuk az atomkí­sérleteket. E kísérletek gyalázatos gaztettek az egész emberiség ellen irányuló merényletek”. A békéért valóban nem csak imádkozni, de cse­lekedni is kell. Néha így is, élet-koc- káztatással mint a „Golden Rule” utasai, EGY ŰT VÉGE Hans Asmussen, nyugalmazott ki­éli evangléikus prépost, különös utat tett meg. Annakidején a hitleri kor-< szákban a németországi Hitvalló Egyház egyik bátor és harcos veze­tője volt. Ö is aláírta 1934-ben a hí­res barmeni hitvalló nyilatkozatot. 1945. után Asmussen prépost egy­re inkább eltávolodott hitvalló egy­házbeli korábbi barátaitól és fegy­vertársaitól. Megnyilatkozásai, be­szédei azt mutatták, hegy egyre job­ban a konzervatív gondolkodású egy­házi restauráció táborába sodródik, amely politikailag az újjáéledő né­met nacionalizmust és militarizmust támogatja. Legutóbb arról vettünk hirt, hogy Asmussen élesen támadta hitvalló egyházi lelkészek testvér- közösségeinek a Német Evangéliumi Egyház ezév áprilisi zsinatához be­nyújtott s lapunkban is ismertetett felhívását, amely követelte, hogy a zsinat foglaljon határozottan állást az atomháborús előkészületek ellen. Asmussen ekkor úgy nyilatkozott, hogy nem kell tiltaíkozni az atomhá­ború ellen, hiszen lehetséges, hogy Isten ostora az a népeik felett. ‘S most arról hallunk hírt, hogy Asmussen prépost felajánlotta Ró­mának több protestáns gyülekezet csatlakozását. Feltételül csak azt kö­tötte ki, hogy a gyülekezetek .tart­hassák meg saját liturgiájukat. Per­sze ajánlatát elutasították, mert a Vatikán felfogása szerint a gyüle­kezeteknek formálisan is át kell tér­niük a katolikus1 egyházba. Ez a felkínálkozás egy út vége. Nem kell csodálkozni rajta. A poli­tikai konzervativizmus és az egyházi restauráció szorosan összefüggenek. Nem véletlen, hogy ugyanaz az As­mussen, aki nemrégiben könyvet írt, amelyben Mária tiszteletét ajánlotta a protestánsok figyelmébe s teoló­giájában egyébként is katolizáló irányzatot mutat, tüzzel-vassal támo­gatja az adenaueri erőpolitikát és az atomfegyverkezést. Asmussen út­ja most természetszerűen érkezett el ehhez az állomáshoz. Az asmussenek útja előbb-utóbb Rómába vezet. evangélikus elet A Magyarországi Evangélikus Egyetemei Egyház Sajtóosztályának lapja. Szerkeszti a szerkesztőbizottság. Felelős szerkesztő: Groó Gyula Felelős kiadó: Juhász Géza Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Üllői u. 24, ’ Előfizetési ára egy évre 60,— Ft, félévre 20,— Ft. Telefon: 142—074, Csekkszámla: 20412—Vili: 10 000 példányban nyomatott. ZRÍNYI NYOMDA Felelős: Bolgár Imre. Betörő az albérlőm A HERMELIN „Tiszta szivet teremts bennem ó Isten!” 51. Zsoltár, 12. verse. Vasárnap reggel történt. Nagy víztócsák állottak az úton. Előzőleg egész éjjel esett az eső. A járó-kelők kerülgették a lucskos sarat. De nem így a járművek. Amint a templom sarkához érek, egy síró kislányt pillantok meg. Nagyon keservesen sírt. Jól ismerem a 'kislányt. Szorgalmas látogatója a gyermek- ,istentiszteleteknek, meg a gyermekbibliakör­nek. — Hát te miért sírsz? — kérdeztem tőle, Pityeregve válaszolt: — Tessék nézni, Tisztelendő bácsi, hogy néz ki a ruhám, csupa sár lett. Mit fog szólni édesanyám? — De hisz nem tehetsz róla — vigasztal­tam. Nem fog örülni édesanyád az bizonyos. Azonban nem is fog reád haragudni, ha meg­magyarázod, mi történt veled. — Igen, de nem csak ezért sírok — vála­szolta a kisleány —, mert édesanyám sem fog örülni, ha így meglát, hanem azért is, mert én se szeretem, ha ilyen piszkos a ruhám. Tetszett nekem a kisleány kijelentése: — Én se szeretem, ha ilyen csúnya, piszkos a ruhám. Bizony azt nem szereti sevlki sem, ha tiszta ruhája sáros, piszkos lesz. Azt hiszem nincs közöttetek senki sem, aki ne vigyázna a ru­hájára. Minden rendes ember szereti a ruhá­ját tisztán tartani. Ha poros, sáros lesz, ke­féli, ha foltos, benzinnel tisztítja. Ha másért nem, hát azért, mert tudja, hogy a tisztaság fél egészség. A tisztaság még a betegséget is segít távol tartani. Meg azután nincs szo­morúbb látvány, mintha valaki elhanyagolt, piszkos, szakadozott ruhában jár. A folt nem szégyen, de a piszok, meg a szakadt annál nagyobb. : Mert van abban igazság, hogy a külsőnk a belsőnket, szívünket, lelkünket tükrözi vissza és mutatja meg. Ha pedig a külső ruhánk tisztátlansága szé­gyent hoz ránk, mennyivel inkább a szívünk, a bensőnk tisztátalansága. Ezt sokan talán nem értitek meg. Majd mindjárt megmagya­rázom. Figyeljetek ide! Amikor nem vagyunk őszinték, hazudunk, engedetlenek vagyunk szüléink iránt, őket nem tiszteljük vagy rútul káromkodunk, Is­ten nevét hiába emlegetjük vagy nem szeret­jük Krisztus Urunkat, nem hallgatunk sza­vára, intésére, hanem inkább a gonosz kísértő csábítására figyelünk és így tovább lehetne még folytatni ezt a felsorolást, akkor szeny- nyezzük be szívünket. Röviden, egy szóval ki­fejezve: amikor bűnt követünk el, akkor ej­tünk foltot szívünk tisztaságán. Dávid hatalmas, istenfélő király volt, a bűn mégis megkörnyékezte. Az 51. Zsoltárban fáj­dalmasan könyörgött Istenhez: Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten! így imádkozott, mert érezte, hogy a tisztátalan szív csak fáj­dalmat, keserűséget okoz. Érezte, hogy nem méltó hozzá, hogy a szíve tisztátalan legyen. Erezte, hogy az Istennek se tetszik a tisztá- talanság. Hiszen a szív Isten ajándéka, ő meg bemocskolja az elkövetett bűneivel. Tiszta, szív! Ez az, ami után vágyódott. Pál apostol is nagyon jól tudta, hogy csak a tiszta szív kedves Isten előtt. Azért figyelmezteti a filippi gyülekezetei levelében így: „Legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára”. De azt kérdem: Ti nem akartok tiszta szí­nűek lenni? Nem kell-e nekünk is Dáviddal együtt bevallanunk, hogy bizony a mi szí­vünk se tiszta. Szinte napról napra bemocs­koljuk valamilyen bűnnel. Nem kell-e ne­künk is Dáviddal együtt megéreznünk, hogy ez nem jól van így? Nem tetszik ez sem Is­tennek, sem felebarátainknak, hozzánktarto- zóinknak, sem magunknak. Nem kell-e ne­künk is Dáviddal így kiáltanurúk: Tiszta szí­vet teremts bennem ó Isten! Láttatok-e már hermelint? Egész bizonyos vagyok benne, hogy sokan azt gondoljátok, azt se tudom, mi az. Es ezt el is hiszem. Meg­vallom, én se láttam még élve ezt az álla­tot. Csak akkor láttam én is először, amikor az iskolában tanultunk róla és a tanár úr be­hozta az osztályba, de akkor is kitömött pél­dányban. Azóta sem láttam. Tiszta, hófehér színű, kicsi állat, olyanforma, mint egy kis cica. De a bundája nagyon értékes. Királyok és fejedelmek hordtak sokszor ilyen kicsi állat bőréből készített gyönyörű palástot. Er­ről a kis állatról azt mondják, hogy igen kényes a tiszta hófehér bundájára. Egy példát is olvastam erről. Egyszer há­ború volt. A mezőkön át lovas katonák nyo­multak előre az ellenség ellen. Hirtelen egy kis hermelin ugrott ki a földalatti fészkéből és riadtan futott előre a lovasok elöl. A ka­tonák rohantak, a kis hermelin futott előttük. Egyszeresük a kis hermélin egy nagy mocsár­hoz érkezett. Megállóit. Nem futott neki a mocsárnak. Féltette a tiszta bundácskáját. Nem mozdult a helyéről. Inkább megvárta, míg a katonák odaértek. A lovak lábai agyon­taposták a 'kis állatot. Inkább a halált vá­lasztotta, mint a mocskot és piszkot. Meg­halt, de megőrizte a tisztaságát. Megtanít-e minket a fcis hermelin arra, hogy szívünk tisztaságáért sok mindenről le­mondjunk és még az életünknél is drágább kincs legyen a szívünk tisztasága? Fohászkodjunk mi is Istenhez: Tiszta szí­vet teremts bennem, ó Isten! Rozsnyói Lajos bácsi A telhetetlen fiú SoJl-solc gyerek élt együtt egy nagy épület­ben. Szüleiktől távol tanultak, mindnyájan szerették egymást és szinte sohasem volt köz­tük irigykedés vagy marakodás. Mindenben segítettek egymásnak. A folyosó végén egy kis kamra volt, ahova vasárnap este, amikor a gyerekek nem mentek iskolába, mindig odakészítették a hideg-vacsorát. Mindig any- nyit, ahány gyerek volt. Este, amikor hazajöttek, mindenki bement a kis kamrába, elvitte a vacsoráját. Egyetlen szem retekkel, egyetlen karika kolbásszal sem vett el többet, mint amennyi járt neki. Így ment ez nagyon hosszú ideig. Volt azonban a gyerekek között egy fiú, aki mindig éhesebb volt a többinél és állandóan kísértést érzett, hogy többet vigyen el a kis­konyha asztaláról, mint amennyi megillette volna. Először csak sóvárogva nézte mások vacsoráját s úgy érezte, hogy bár ő már megette a magáét, még mindig nagyon éhes. Egyszer aztán két fiú későbben érkezett haza a vasárnapi sétáról s a vacsorájuk ott maradt az asztalon. Éppen libamáj-konzerv, és fehér kenyér volt a vacsora. A telhetetlen fiú szokása szerint megint bement a kam­rába, hátha talál valami elemózsiát. Rögtön megpillantotta a két gazdátlan konzervet és a szép fehér kenyérkarajokat. Szájában ösz- szefutott a nyál s ellenállhatatlan vágyat ér­zett, hogy elvegye. — A két gyerek úgy sem jön már haza — gondolta magában — és a vacsora megmarad, ha nem eszem meg! Sandán körülpislogott, felkapta a dobozo­kat s a kenyeret és usgyi kisurrant az ajtón. Azonmód megette az egészet. Nemsokára haza jött a két fiú és már alig várták, hogy hozzáfoghassanak az evéshez. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor vacsorájuknak hűlt helyét találták. Fenekes­tül felforgatták a kiskamrát, de semmit sem találtak. Szomorúan, korgó gyomorral feküd­tek le. A két fiű másnap egyenesen az igazgatóhoz sietett és elpanaszolta bánatát. Nem is any- nyira az éhség bántotta őket, hanem az, hogy akadt köztük olyan, aki jogtalanul hozzányúlt a másikéhoz. A gyerekek összeszámlálták az üres dobozokat és csakhamar megtalálták a tettest. Irult-pirult a falánk gyerek és a szem­rehányásokra csak annyit tudott felelni, hogy „olyan éhes voltam, hogy nem bírtam ellen­állni a csábításnak”. A többiek még sokáig csúfolták és nevették ezt a telhetetlen fiút. Kedves Gyerekek! írjátok meg, hogy 1. helyeslitek-e ennek a fiúnak a viselke­dését; 2. szabad-e elvenni valamit, ha az gazdát­lannak látszik és úgy érezzük, hogy szüksé­günk van rá? 3. azzal szemben, aki megbotlott, helyes-e a csúfolódó magatartás? E három kérdésre adott válaszotokat a kö­vetkező címre küldjétek: Evangélikus Élet Szerkesztősége, Gyermekrovat. _ Budapest, VIII. Ülői út 24. I. emelet. Liptói Lukacsik János bácsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom