Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-08-31 / 35. szám
i MINDENKI ÉRDEKE! Tymiéontjifásra Kínéban egy sereg iskolásgyereknek a tanulás fontosságáról akartam beszélni. Ügy vezettem be, hogy „ugye gyerekek, most jobban szeretnétek kint a réten játszani?” Vártam a hatást, és a hatás elmaradt. Ahogy a tolmács kínaira fordította az angol szót, az ékszemű gyereksereg értetlenül nézett rám. Végre egy vidám arcú fiúcska magától kivágta: »,Mink szeretünk iskolába járni”. Magyarországon kötelező népoktatás van. A törvény ereje kényszeríti a szülőket gyermekeik iskoláztatására. Hiszem azonban, hogy ha ez nem így volna, a szülők nagy többsége akkor is — ma már önként — gondoskodnék a reábízott gyermekek iskoláztatásáról. Hiszen ez mindenki érdeke. Gyermekeinknek is érdeke. A tudás, ha nem mindenható is. de hatalmas fegyver az élet harcában. Megfelelő ismeretek, kellő tudás nélkül elmaradt és lemaradó szánalmas figura az ember a modem világban. Ezt tartsa szem előtt a kis elsős, mikor az egyszereggyel birkózik, és ezt az orvostanhallgató is, mikor a biológia összetett képleteivel vesződik. A szülőknek is érdeke gyermekeik tanulása. Nem az egyetlen, de az egyik legértékesebb otthoni hozomány gyermekeink minél alaposabb tudásbeli felkészítése. Kulcs az élethez. Azért, hogy boldogulhassanak? Nemcsak és nem is legfőképp ezért, hanem hogy szolgálhassanak a közösség javára. Csak természetes hát, hogy a család és iskola, a gyermekéletnek ez a „két szomszédvára” kölcsönösen mindent elkövet a legjobb eredményért. Hiszen nem is csak ismeretszerzésről, tudástárolásról, hanem ennél sokkal többről van szó: nevelésről. A társadalomnak is érdeke az iskola minél eredményesebb tanítási és nevelési munkája. A világ még elmaradott országaiban soha nem tapasztalt iramú küzdelem folyik az írástudatlanság legyőzésére. Mi ezen tnár túl vagyunk. Magyarországon hovatovább nem lesz normális ember, eki előtt ismeretlen volna a betűvetés és számolás tudománya. De állam és társadalom részéről sok komoly erőfeszítésre lesz még szükség, hogy tninél több kiművelt fő összedolgozó szolgálata fáradozzék a jövendőért. S mindez az egyháznak is érdeke. A mi egyházunk, amíg az ő gondja Volt, kezdettől fogva sok áldozatot hozott a iskoláért. Ma nem egyházi feladat, de ez nem csökkenti felelősségünket az iskolaügy iránt. El nem múló hálával gondolok arra a Ids falusi felekezeti iskolára, ahol osztatlanul tanított egy tanító kilencvenhatunkat. De igen tudok örülni annak, hogy ma százával épülnek országszerte az új iskolák, s azokban egyre korszerűbb szemléltető eszközök segítségével, saakosítottan folyik az oktatás. A mi egyházunk nem fél a tudománytól. Azt valljuk, hogy a modern természettudomány csak a babonás hiszékenységet fújja szét — azért meg úgysem kár — ellenben hívő emberek igazi hitének komoly segítője lehet. Isten az Ö igéjében nem hiába biztat arra, hogy „hitünk mellé ragasszunk tudományt”, (2. Péter 1,5), hogy ne csak higgyünk, hanem tudjuk, kiben hiszünk, (2. Tim. 1,12); s Pál apostol nem hiába emlegette az ismerettel ékeskedő, érett férfiúságot (Ef. 4,13), s nem véletlenül imádkozott azért, hogy a keresztyének szeretete „még jobban-jobban bővöl- ködjék ismeretben és minden érteim ességben, hogy megítélhessék, hogy mi a rossz és mi a jó...” (Fii. 1,9—10). Éppen ezért iskolai hitoktatásunk minden partizánkodó ügyeskedés nélkül is nyugodtan végezheti munkáját a modern természettudományos világban. * Szeptember kapujával együtt kinyílnak az Jsikolaajtók is. Űj gondok, új örömök, új munka, új lehetőségek. S reméljük, új eredmények. Kisdiákok, nagydiákok, nevelők, tanárok — és szülők: jó munkát az új tanévben! Szabó József Á Szovjetunió ortodox egyházának és az Egyházak Yilágtanácsa képviselőinek találkozása Tőlünk is függ, hogy elkerüljük-e a háborúi és lesz-e béke — mondotta D. dr. Vető Lajos püspök a protestáns lelkészek békenagygyűlésén Múlt számunkban beszámoltunk arról, hogy augusztus 15-én nagyszabású békegyűlést tartottak a magyar protestáns lelkészek Budapesten. Ezen a gyűlésen hangzott el D. dr. Vető Lajos püspök beszámolója a stockholmi lefegyverzési és együttműködési konferenciáról. A nagyszabású beszámoló első részét ugyancsak közöltük múlt számunkban, második részét, mely főleg a kongresszus nyilatkozataival és felhívásaival foglalkozik, most közöljük. Augusztus 7-től 9-ig megbeszéléseket tartottak Utrechtben az Egyházak Vilá-gtanácsának és az Orosz Ortodox Egyházak képviselői. A küldöttségek vezetői Nyikoláj metro- polita és dr. Franklin C. Fry voltak. Orosz részről résztvett még a megbeszéléseken Mihály szmolenszki püspök és A'.exej Bujevskij. Az Egyházak Világtanacsa részéről Jakab Málta metropolitája és dr. Vis&er’t Hooft főtitkár. A megbeszélések befejezése után az Egyházak Világtanácsa részéről kijelentették, hogy javasolni fogják a központi bizottság üléseire orosz megfigyelők meghívását, ha ehhez a moszkvai pátriárka is hozzájárul. Az orosz küldöttség kijelentette, hogy be fog számolni a pátriárkának és a Szent Szinódusnak az utrechti tárgyalásokról, az ökumenikus mozgalom alapelvei iránti teljes rokon- szenv jegyében. Így fogják tájékoztatni azokat az ortodox testvéregyházakat is, amelyek még nem csatlakoztak az Egyházak Világtanácsához. Szükségesnek tartják a további ülésezést, hogy a békéhez vezető út tekintetében egyetértésre jussanak. Mindkét részről tudatában vannak a keresztyén egyházak nagy felelősségének népeikkel és kormányzataikkal szemben, hogy minden lehetőt elkövessenek a háború elkerülése érdekében. A vallásszabadság kérdésével kapcsolatban megbeszélték azokat a kérdéseket, amelyek az egyes keresztyének életében felvetődnek, amikor hitükről bizonyságot akarnak tenni. A megbeszéléseket nagy nyíltság jellemezte. További találkozásokra vonatkozó határozatokra akkor kerülhet sor, ha a küldöttségek beszámoltak kiküldőiknek. A tárgyalásokról közös jelentést adtak ki. Ebben kifejezésre jut a hálaadás azért, hogy ez a találkozás létrejöhetett. Az alap, amely ezt lehetővé tette, a Krisztusban való testvériség. „Rájöttünk arra, hogy mindnyájunkban közös a keresztyének egységéért való gond és ennék az egységnek a kiábrázolása az egyház életében. Az orosz ortodox egyház kiküldöttei elmondották, hogyan imádkozik egyházuk minden keresztyének újraegyesüléséért. Az EVT kiküldöttei beszámoltak arról, hogyan kívánja előmozdítani az ökumenikus tanács az egyházaik egységét”. Mindkét küldöttség hangsúlyozta, hogy elszántan törekszenek a világ békéjének igazságban és szabadságban való megvalósítására. Egy másik franciának. Pierre Cot-nak nagy tetszést aratott felszólalásából is hadd idézzek néhány érdekes és értékes mondatot. Megállapította, hogy ma a békéért azok a népek szállnak síkra a legerőteljesebben, akik korábban a legtöbbet szenvedtek a nagyhatalmak hibáiból és tévedéseiből: az afrikai, ázsiai, és latin-amerikai országok népei. A jelenkor legjellegzetesebb vonása a tegnap még szolgasorsban, vagy gyarmati sorban tartott népek felszabadulási mozgalma. Ez az áramlat feltartóztathatatlan s egy új világ alakul ki szemeink előtt. Ezt a nyugati hatalmak nem akarják észrevenni, s a franciák pl. úgy akarják megoldani az algíri kérdést, hogy az algíri népet bekebelezik Franciaországba, hogy egyenjogú franciák legyenek. Pedig az algériaiak nem egyenjogú franciák, hanem egyenjogú algíriak akarnak lenni. Hangsúlyozta Pierre Cot azt is, hogy a békemunkában azt kell keresnünk, ami egyesít, s nem azt, ami elválaszt. A kongresszus kísérlet arra, hogy egybehangolja mindazokat az erőfeszítéseket, amelyeket a béke szeretete diktál. Tudományos szempontból mutatta be, mit jelent az atomháborúra való készülődés, a világhírű angol fizikus-tudós, Bernal professzor is. Rámutattak egyesek arra is, hogy a kapitalizmus éppen mert önző módon nem gkar békésen együttműködni a technikailag még fejletlen népekkel, önmagát is milyen lehetetlen gazdasági helyzetbe sodorta. Nagy derűt váltott ki pl. Endicott kanadai delegátus, amikor rámutatott arra, hogy az amerikai túltermelés micsoda képtelen helyzetbe került. Itt ui. fizetni hajlandók egyes termelőknek azért, hogy ne termeljenek, s így ne rontsák még jobban a meglevő áruk eladásának a lehetőségeit. Elmondotta, hogy nemrég egy amerikai szenátor a következő hozzá intézett levelet olvasta fel az amerikai kongresszuson: „Igen tisztelt Szenátor Űr! Egyik barátom, aki itt és itt lakik, ebben az évben a kormánytól több mint ezer dolláros csekket kapott fizetségül azért, mert 50 sertést nem nevelt fel. Én ezért jövőre sertés-fel-nem-neveléssel fogok foglalkozni, s nagyon szeretném tudni, hogy az ön nézete szerint milyennek kell lennie az olyan farmnak, ahol nem nevelnek sertéseket, s melyik az a legjobb sertésfajta, amelyet nem kell felnevelni. Énnek során a legnehezebb feladatom az lesz. hogy leltárt állítsak össze azokról a sertésekről, amelyeket nem nevelek fel. Az a tervem, hogy eleinte kicsiben .kezdem, s mindössze négyezer sertésre szorítkozom, anni azt jelenti, hogy így kb. 80 000 dollárhoz jutok. Viszont azok a sertések, amelyeket nem fogok felnevelni, kb. 100 000 véka kukoricát nem fognak elfogyasztani. .. Tudomásom van arról, hogy ön kártalanítja azokat a parasztokat, akik nem termelnek kukoricát. Fizetni fog-e ön nékem azért, hogy én nem fogom megtermelni azt a 100 000 véka kukoricát, amit nem eteték fel azokkal a sertésekkel, amelyeket nem nevelek fel? Ui. Szabad-e ezenkívül 10 vagy 12 sertést felnevelnem, annyit, amennyire szükségem van, hogy saját használatra legyen néhány oldal szalonnám?“ Ezzel a lehetetlenülő kapitalista gazdasági helyzettel szemben a különböző színes népek rámutattak arra, hogy ma is gyarmati sorsban élnek, s a legkegyetlenebbül kizsákmányolják őket. amiért viszont a teljes győzelemig harcolni fognak népük függetlenségének és szabadságának megszerzéséért. Találóan mutatott rá az egyik amerikai küldött arra, hogy a háborús veszélynek fő oka abban rejlik, hogy egyes gyarmatosító elnyo mók inkább az atomhalált választják, mintsem lemondanának jogtalan előjogaikról. A kongresszus munkája A kongresszus munkája hat napon át tartott, egyszer úgy, hogy a plenáris gyűlés hajnali három óráig tartott, de reggel 9-kor a munkát újra kezdtük. A magyar delegáció alaposan kivette részét a munkából. Szerényen, de határozottan működött együtt a kongresszus többi tagjaival. A magyar delegáció vezetőjének, Darvas Józsefnek a plenárison elmondott beszédét nagy figyelem kísérte, majd lelkes taps jutalmazta. Igen jó hatással volt a kongresszus lelkész tagjaira, de másokra, különösen vallásos hívő tagjaira is az a latin nyelvű levélüzenet. amelyet Grösz József, magyar római katolikus érsek küldött a kongresszusnak. Az a meggyőződésem, hogy a magyar delegáció jól volt összeállítva, s jó munkát végzett. Megszólaltattuk sokat szenvedett, de most jó úton járó népünk hatalmas békevágyát s így valamicskével mi is hozzájárulhattunk a világ békéjének megmentéséhez. Felhívás a világ összes népeihez Mint említettem, a felszólalások és a bizottsági tárgyalások eredményeit jelentésekben és nyilatkozatokban foglaltuk össze. Egyik felhívását a stockholmi békekongresz- szus a világ összes népeihez, tulajdonképpen minden emberhez intézte. A felhívás egy része így hangzik: „A világ népeit a háború súlyos veszélye fenyegeti. Ez a fenyegetés napról napra növekszik. A népeknek sürgősen hallatniok kell szavukat, mielőtt nem túl késő. Az Egyesült Államok haderőinek Libanon elleni agresszióját (jrit csapatok bevonulása követte Jordániába és brit erőket küldtek Líbiába is. Az Egyesült Államok, Nagy-Bri- tannia és Törökország további ag- ressziós tervéket készítenek elő a. Közép-Keleten. Ezek a cselekmények azzal fenyegetnek, hogy hadszíntérré változtatják a Közép-Keletet és fenyegetik az egész világ békéjét. A közép-keleti agresszió sérti az Egyesült Nemzeték Szervezetének alapokmányát, és mind jogi, mind erkölcsi alapon védhetetlen. A világ közvéleményét különösen az döbbentette meg, hogy a közép- keleti intervenció azután következett be. hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára, és az ENSZ megfigyelőinek jelentése világosan kinyilvánította, hogy a libanoni válság belügy, s ott nem volt külföldi beavatkozás. Ezeket az akciókat el kell ítélni, mert erőszakot jelentenek olyan népek ellen, amelyek meg akarják őrizni függetlenségüket és szuveré- nitásukat. Minden ország népének kötelessége gyorsan, erélyesen és határozottan cselekedni, hogy megállítsák az agressziót és megőrizzék a békét a Közép-Keleten és a világon.“ Az első két mondatból kicsendül valami, amit a mai emberek nem szoktak komolyan venni. Hogy ti. valóban háború fenyegeti az emberiséget s bennünket is. Ezt a közönyt megértjük mi, idősebbek, akik emlékszünk még arra, hogy a második világháború előtt sokan nem hittük, hogy tényleg háború lehetséges. Én se hittem. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszerre csak a fejünk felett repülőgépek jelenjenek meg. s bombákat szórjanak házainkra. Nem hittem, mégis így lett, s arra a városra, ahol a háborút átéltem, éppen hétszer szórtak bombákat repülőgépek! Vegyük tehát komolyan, hogy a háború veszélye tényleg fenyegeti az emberiséget, s hozzá sokkal borzalmasabb háború, mint a mögöttünk levő két világháború: az általános atomvilágháború, s az emberiség pusztulása.. A másik mondatot is nagyon komolyan kell vennünk: hallatnunk kell szavunkat, mielőtt nem túl késő. Sajnos, a kísérleti atomrobbantásoknak máris nagyon súlyos következményei lesznek a szakemberek véleménye szerint, ami persze csak néhány év. vagy évtized múlva jelentkezik erősebben a nyomorékul született gyermekek előreláthatóan nagy számában. De van-e értelme annak, hogy hallassuk a szavunkat? Számít-e az, hogy mit mondunk, hogy mi a véleményünk? Nos, nagyon is számít, persze akkor, ha nagyon sokan vagyunk ugyanazon a véleményen. És miért maradna ki a mi szavunk, a mi hangunk a népek nagy megszólalásából, akik a békét akarják, amikor mi is békét, tartós, igazi békét, nyugodt életet, fejlődést akarunk? És a mi szavunkra, magyarok szavára különösen is figyel a világ. A reakció éppen ezért foglalkozott az ún. magyar kérdéssel a stockholmi kongresszus idején. Az a véleményem, hogy éppen az ilyen mesterkedésekkel szemben a legjobb orvosság, ha a magyar nép minél többször és minél erőteljesebben szólaltatja meg békevágyát úgy, ahogyan az Stockholmban is meg1 szólalt. Csak így hárítható el a világkatasztrófa — ezzel fejeződik be a stockholmi békekongresszusnak a népekhez intézett felhívása. Nagy felelősséget ró ez a kijelentés minden emberre. Mert ez azt jelenti, hogy mitőlünk, a mi szavunktól is függ az, hogy elkerüljük-e a hábcH rút és lesz-e béke. A Leszerelési Bizottság nyilatkozatából a következő mondatokat emelem kit „A közép-keleti agresszió megmutatja. hogy az emberiség bármely pillanatban olyan katasztrófák kirobbanásának lehet a tanúja, amelyek romlást és pusztulást hozhatnak a világ valamennyi nemzetére. A háború és megsemmisülés felé való rohanásnak határozottan véget kell vetni.“ Így a nyilatkozat. De megtaláljuk benne azt is, hogy hogyan lehet a pusztulást elkerülni: Szüntessék be az egész földkerekségen a nukleáris fegyverekkel való kísérleteket. mert semmiféle ok, vagy ürügy nem fogadható el a kísérletek folytatásának igazolására. Ehhez megjegyzem, hogy tudomásom szerint legalább 50 000 atom- és hidrogénbomba van készen földünkön, s ennek a fele is elég az emberiség elpusztítására, tehát minek még tovább kísérletezni? Azután — kívánja a Leszerelési Bizottság nyilatkozata —- atomfegyvermentes övezeteket kell létesíteni, s fokozatosan megindítani az általános leszerelést, amivel nem kell várni a politikai problémák megoldásáig. Már az idén csúcstalálkozón s az ENSZ keretében újra el kell kezdeni a leszerelésről a tanácsko-. zásokat, jövőre pedig leszerelési világkonferenciát kell tartani, amelyen minden kormány legyen kép-' viselve. {Folytatás a 2. oldalon)
