Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-08-10 / 32. szám

Magyar protestáns lelkészek üdülnek Kelet-Hémetországban VERESÉQ ii. A Német Demokratikus Köztársa­ság (NDK) lakossága 18 millió. En­nek 80%-a evangélikus. (Lutheri és uniált egyháztagok.) Az egyházi szolgálatot 6000 lelkész látja el. A katolikus egyház az egyéb felekeze­tekkel kisebbségben van. A többi egyház lelkipásztorainak száma 1200. A lelkészek javadalmazása a ke­rületi központokból történik. Füg­getlenül a városi, falusi gyülekeze­tektől, egyforma javadalmat élvez­nek. A szolgálati évek száma alap­ján van csak különbség. A 800 DM-ig élvezett javadalom biztos megélhetést nyújt a lelkésznek és családjának. A lelkészhiány rend­kívül nagy. Kb. 20%-os. Ezen a ne­hézségen úgy próbálnak segíteni, hogy laikusokat képeznek ki. Kü­lönböző képesítéssel némelyek csak felolvashatnak, némelyek már sza­badon prédikálhatnak a templom­ban. „ Wartburg Kéthetes tabarzi pihenés után csoportunk kirándulást tett Wart­burgba. Eisenach mellett kb. 400 m magas hegyen áll a német történe­lem legnagyszerűbb vára: Wartburg. Története összefügg a középkori ma­gyar történelemmel. II. Endre lánya, Erzsébet ide jött férjhez a thüringiai őrgrófhoz. Alakját a mondák és le­gendák veszik körül. Ez a vár a német nemzet törté­nelmének melegágya. 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés után Lu­thert. mint György ■ lovagot itt rej­tették el barátai. Nyolc hónap alatt itt fordította le az Újszövetséget német nyelvre. Ügy, ahogyan maga is írta: „olyan nyelvre, ahogyan az anyák beszélnek és ahogyan imád­kozni tanítják gyermeküket.” Meg­rendültén álltam abban a szobában, ahol a nagy reformátor, Luther Márton dolgozott. Kis kamra csupán az egész, a vár egy rejtett bástyájá­ban, előtte a toronyőr cellája, mö­götte a hálókamra. Innen indult el a német bibliafordítás diadalmas útjára. Az a néhány hónap, amely a barátok aggodalma és féltése kap­csán rabságot jelentett Luther szá­mára, az egyháznak egy új, nagy eseményt adott, megszületett a nép nyelvén szóló írás; a wartburgi csend a világot beharsogó hanggá lett, mert azóta Isten igéje min­denütt, ahol fülek vannak a hallás­ra. az anyanyelven szól. „Ahogyan beszélni tanított anyánk.“ Hihetetlen gonddal és szeretettel ápolják ezt a várat, ma még inkább, mint valaha, hiszen ma a német népé, de ezen túlmenően az egész világé. Közkincs és naponta sok ezer ember keresi fel. Bizony, akad dolguk az idegenvezetőknek. A vár alapos tanulmányozásához két hét is kevés volna. Nekünk csak órák állták rendelkezésünkre. Mégis fe­ledhetetlen élményt szereztünk. Megálltunk egy pillanatra a lovag­teremben, ahol a múlt század elején a német ifjak fogadalmat tettek a Németország egyesítéséért folyó küzdelemre. A zászló, amely alatt a fogadalcmtétel történt, ma is ott függ. Ugyanebben a teremben adott néhány évtizeddel később Liszt Fe­renc koncertet. Minden szoba egy- egy múzeum, hallatlan értékekkel. (Luther szobájában a szülők asz­tala áll, rajta a Biblia, az az asztal, amelyen ő dolgozott, nincs meg.) A restaurálásra és a berendezésre jel­lemző, hogy csak akkor és úgy állí­tanak valamit helyre, ha az okmá­nyokból, eredeti és korabeli rajzok­ról, festményekről, leírásokból biz­tosak abban, hogy milyen alakban, helyzetben voltak a dolgok eredeti­leg. A bástyáról tüneményes pano­ráma tűnik elénk. Néhány kilomé­terre előttünk már az ideiglenes határ. De Wartburg emlékeivel és rendeltetésével nem ismeri az ide­iglenes határt. Az osztatlan Német­országért, az egész és a múltat meg­becsülő emberiségért áll szolgálat­ban. Eisenach Mélyen a vár alatt, a thüringiai hegyektől övezve fekszik Eisenach. Neve ismerős előttünk nemcsak a történelemből, hiszen a Magyar- országon közlekedő Wartburg gép­kocsikat itt gyártják. Luther Márton éveket töltött Itt, mint kis diák, és mindig szeretettel emlékezett meg a városról. A házat, ahol lakott, ma is kegyelettel őrzik, múzeuma né­hány Luther-emléknek. Szűk kis kamra volt hálóhelye a fiatal Lu­thernak, aki több társával együtt, mint énekes diák kereste meg az el­tartására szükséges pénzt. Ennek emlékére ma sok-sok ilyen ének­kórus működik kis gyermekekből, és évente egyszer, a reformátor szüle­tésnapján, november 10-én a gyer­mekkórusok hangversenyt adnak a Luther-házban, ahol kávéval és ka­láccsal vendégelik meg őket. De más nevezetessége is van a városnak. 1685-ben itt született Bach János Sebestyén. A ház elé becsapó­dott bomba szerencsére nem tett különösebb kárt az ódon házban, amely ma szintén múzeum, mégpe­dig a nagy muzsikus emléktárgyai­val, zeneszerszámaival berendezve. Naponként sok ezer ember gyönyör­ködik a háziorgona hangjaiban, amelyen néhány évszázada a nagy mester gyakorolt. A szülők szobája még úgy áll, amint ott éltek egykor. A gyenge házat bizony óvni kell. és az építészeknek nagy gondot jelent a megoldása. A modern, kor a kö­zépkorral, a gyárak kéményei a belváros patinás negyedeivel, a vár­templomok tornyaival, a román és gót stílű házakkal harmonikusan egészítik ki egymást. A lélek elme­reng, a szem gyönyörködni tud. Buchenwald Ma már lecsillapodott bennem mindaz, amit akkor éreztem, amikor egy esős májusi reggelen éreztem, amint virágcsokorral a kezünkben átléptük az egyik legnagyobb kon­centrációs tábor vaskapuját. Sokat olvastam, sok képet láttam, talán még többet hallottam a náci kon­centrációs táborokról, de a valóság mindig több, mindig megrázóbb, megdöbbentőbb. Mindaz, ami oly szép, megragadó az élmények soka­ságából, itt eltorzul — az ember szá­jában megkeseredik a nyál, a gyom­ra émelyeg, a tüdeje megtelik vér- és hullaszaggal, a füle tele lesz halálsikollyal, hörgéssel. A XX. szá­zad szégyene, a náci fasiszta német­ség adóssága mezítelen valóságában áll előttünk: szögesdrót kerítés ma­gasfeszültségű árammal, cellák és kínzókamrák, akasztófák és krema- triumok, barakkok és terek, ame­lyen sírkövek jelzik, hogy alattuk tömegsírok vannak. Tízezrek vesztő­helye Buchenwald. A történelmi Németország egy fekete oldalára ér­keztünk. Buchenwald tulajdonképpen át­meneti tábor volt. Már 1936-ban létezett a hitleri rezsim megbízha­tatlanjai számára, ahonnan a há­ború előtt az üzemek munkásokat kölcsönözhettek. A tábor rendelte­tése nem volt azonos Auschwitz, Dachau vagy a többi haláltáborral, de ahogyan a nácizmus elvadult, úgy vált egyre kegyetlenebbé a buchenwaldi rabok helyzete. A tá­borban mindig sok tízezer embert zsúfoltak össze. Ezek között min­denfajta és foglalkozású ember volt. Ide került náciellenes magatartása miatt Paul Schneider evangélikus lelkész is. Kegyetlen módon meg- kínozva verték agyon a Gestapo em­berei. A cellájában letettünk egy virágcsokrot és perceket szenteltünk a mártír lelkésznek, akit ártatlanul meggyilkoltak. A munkára nem al­kalmasokat, akik csak pénzébe ke­rültek az államnak, ki kellett ir­tani. Akasztás, agyonverés, mérge­zés injekcióval és agyonlövés — ezek voltak a halálnemek Buchen- waldban. Hol volt a lelkiismeret, az emberség? És mint a politikailag megbízhatatlanok gyűjtőhelyén, min­dig nyomozni kellett összeesküvések után. Gondolhatjuk, milyen módsze­rekkel! Kommunisták, szociálde­mokraták, hazafiak ezrei estek ál­dozatul. Bezsúfoltak 20—30 férfit egyszemélyes cellába. (Ezek a cellák légmentesen zárhatók!) Bekapcsol­ták a központi fűtést, és amikor le­vegő hiányában elájultak, friss le­vegőt kaptak,hogy elölről kezdhes­sék az egészet. Hótrakötött kézzel akasztották fel az áldozatot és egy husánggal ütlegelték. A kínzások­nak borzalmas módszereit alkalmaz­ták. Aki meghalt, a krematóriumba került. (Annyi volt a hulla, hogy a folyton üzemben lévő és gépesített krematórium nem győzte a ham- vasztást. ezért külön erre a célra gyártott kocsikon szállították a holt­testeket a tömegsírokba.) A kisze­meltek közül senki nem maradt élet­ben. Ernst Thälmannt, a német munkásmozgalom nagy emberét tarkón lőtték. A kivégzés helyén virágot helyeztünk el. Az áldozatok­nak a halál megváltás volt. Elgon­dolhatjuk, mit kellett szenvedni ah­hoz, hogy ezt kijelenthessék! Ebbe a táborba kerültek később a meg­szállt területek úgynevezett meg­bízhatatlanjai. Európa majd min­den országából voltak itt rabok. A tábort amerikai egységek száll­ták meg. De úgy, hogy két napot időztek Weimar elfoglalásával. Az időveszteség elég volt ahhoz, hogy 40 000 embert még ki tudtak végez­ni a nácik, míg végül is a tábor ön­magát szabadította fel. Életben ma­radt 20 000 ember. Két nap késése 40 000 ember élete! Ó, emberiség! Mikor tudod visszaadni a meggyil­kolt apákat, anyákat, gyermekeket a hozzátartozóknak? Vagy tudsz-e ennek óra fejében emberiességet, békét, jóakaratot adni? Rédey Pál Abból a gazdag postából, amelyik naponta hozzánk érkezik, két levél van most a kezemben. Az egyiket a szlovákiai Rozsnyó­ról írja egy kedves asszonytestvé- rünk: „...Minden héten egyik nagy örömünk az Evangélikus Élet érkezése. Bibliaóránkon az Ige sza­va után még sokáig együtt szok­tunk maradni és felolvassuk egymás­nak az újság cikkeit. Köszönjük az Evangélikus Élet nekünk is eljut­tatott szolgálatát!" A másik levél ma érkezett Cseh­országból. — „11 éve élek Csehor­szágban és amikor hétfőn pontosan megérkezik az Evangélikus Élet, Annál a kielemezhetlen második negyedóránál tartottunk, amikor a hajdani jóbarátok sok év utáni vá­ratlan találkozója minden jóakarat és újabb pohár sör ellenére is kezd kínossá válni. A hosszú lávollét ki- meríthetetlennek vélt élménysoka­sága, az emlékek tömkelegé megfog­hatatlan módon szertefoszlik az együttlétnek ebben a titokzatos má­sodik negyedórájában. A néhai ke­nyerespajtások már csak mosolyog­nak ilyenkor, de ez a mosoly nem az egymás gondolatát is ismerők szóf­ián egybeforrottsága, hanem az ide- genségé, mely mögött apró elintézni■> valóinkra gondolunk. Ennél a ha- mismosolyú, vállveregető második negyedóránál tartottunk egy Rákóczi úti sörözőben és úgy éreztük, hogy semmi lényeges sem történt velünk a nyolc év alatt — ügyeskezű iskola­társamból jónevű festő lett azóta, — szobafestéssel kezdte, aztán lapok­nak rajzolt, ma pedig egyre több tár­lati képén fityeg az irigylésreméltó cédula „eladva”. Nézem a kezét, széles, párnás, szeplős kéz, — a tömpe ujjak vége fakó a sok festéktől, — valahogy eb­ben is csalódtam — úgy képzeltem, hogy a festők keze fehér, finom és hosszúujjú, — az övé vaskos és lus­tán simogatja a térítőt. De azért van az ujjak mozgásában valami simo­gató, körültapogató lágyság, olyan, mintha most is színeket keverne. Már mindketten az ilyenkor szoká­sos, de a helyzeten cseppet sem könnyítő „kis sétát” akartuk java­solni egymásnak, amikor foltos bal­lonkabátban, mappákkal ahóna alatt hozzánklépett valaki. Alkalmi raj­zoló volt, rosszulöltözött, ötven év körüli férfi és felajánlotta, hogy egy tízesért lerajzol minket. Bará­tom szeme felcsillant, hiszen ha pil­lanatnyilag is, de feloldódott a fe­szültség és a szakmájáról van szó, mely mindig tartogat, valami lehető­séget. Mielőtt megakadályozhattam volna, pénzt tett ez asztalra és fel­kérte a mestert, hogy rajzoljon le engem. Az öreg elhelyezkedett, kibontotta mappáit és néhány fejtartási tanács után nekikezdett. Begyakorlott, szé­les mozdulatokkal dolgozott, néha bravúrosan magasbakapta a szenet, és fáradtan, nagy önfegyelemmel mosolygott közben. Rajzát legföljebb ügyesnek mondhatná az ember, az arc markáns vonásait igyekezett el- Icapni és nem lehet mondani, hogy mindenütt ügyetlenül. Alapjában véve azonbqh csak hasonlított rám — egy kiadósabb plasztikai műtét után pingálva, talán reálisnak is mondhattam volna. Piktor barátom elnéző mosollyal figyelte a műve­letet, és mielőtt egy lendületes vo­OSTALÁDA olyankor mindig boldog vagyok, hogy magyar evangélikus testvé­reimmel lélekben együtt lehetek. Istennek legyen hála, hogy itt is van evangélikus gyülekezet s csehszlo­vák testvéreimmel együtt dicsérhet­jük az Urat, bízván az ő nagy ke­gyelmében minden megtérő bűnös­sel szemben és bízván az Ű nagy sze- retetében Köszönjük távoli testvéreink le­velét és üdvözletét. Jól esik újra tudni és érezni, hogy közelben és távolban mennyire egy család va­gyunk a Jézus Krisztusban való hit­ben és az egymástárt imádkozó sze- retetben. nással befejezhette volna, megfogta a karját, — „Valamikor én is raj- zolgattam”, — mondta —, „tudja mit, engedje meg, hogy én is meg­örökítsem magát, — aztán majd ki­cseréljük” — és már ki is vette a szenet a meglepett ember kezéből, gyakorlott mozdulattal lapot vett elő a mappából és lapos, ívelt puha­sággal már repült is a szén a fehér papiroson. Egykettőre kibontakozott a cserzett, szomorú arc, a duzzadt, rücskös orr, a bozontos szemöldök, egy emberi arc jellemző vonásai és mindez szellemesen, egyéni váloga­tásban, elegánsan. — „Na mit szól hozzá”, adta át barátom a lapot. Az öreg figyelmesen nézte, kissé eltar­totta magától és először csak lassan, majd egyre gyorsabban rángatod zott a szájaszéle. Nem törődött rámeredő tekintem tünkkel, követte a vonalak útját és látszott, hogy most önmagát is éri felejtve, felnéz egy csúcsra, melyet annyit ostromolt, de csak a lankáig jutott el. — Azt mondják, a halál küszöbén levők előtt lepereg egész addigi életük — úgy éreztem, hogy ő is visszapillantott ükkor, — valami kis falusi iskola öreg tanítója jut­hatott az eszébe, aiki készülő rajza fölé hajolt, aztán a tízórai pénzen vett Dürer-atlaszok és a kiábrán­dító szörnyű döbbenet, hogy mindég kevés, — valami hiányzik még. Percekig nézte a rajzot, fésületlen fürtjei alatt izzadtság csillogott, az­tán, amikor már nagyon hangosan zörgött a papír remegő ujjai közt, az asztalra helyezte. „Nagyon szép“ — mondta csendesen — „szép mun­ka”. Aztán kezdte összeszedni a la­pokat, — a pult fölött sorakozó li- kőrös üvegeket nézte, melyeket meg­világítottak a mögöttük égő körték — de bizonyára újból az öreg tanítót, meg a Dürer-atlaszokat látta. Utol­jára a saját rajzát vette fel, egy da­rabig nézegette, majd tisztaoldalával kifelé az egyik mappába rakta. Az­tán lassan, öregesen kiballagott a zajos helyiségből. Barátom elgondol­kodva játszadozott egy sótartóval, majd felugrott, felkapta a tízest és az öreg után futott. Pár perc múlva lihegve, arcábahullott hajjal tért vissza. Zsebregyűrte a pénzt és kis szünet után halkan, csak úgy ma­gának mondta: „ — szabálytalan küzdelem volt, mert én csak művész vagyok — de ő a kenyerét kereste vele — csúnya dolog volt”. Egyszer­re álltunk fel az asztaltól — kint már árulták az esti lapokat, szótla­nul ballagtunk a forgatagban, né­hány lépés után azonban megállt és idegesen a ikezét nyújtotta: „ne ha­ragudj, de most dolgom van, majd felkereslek”. Azzal eltűnt a másik oldalra igyekvő sokadalomban. — Csak később, a Rókus mögött jutott eszembe, hogy nem is cseréltük ki a címünket. Turchányi Sándor / Jézus példázatai 5. A szántóföldben elrejtett kincs Az igazgyöngyről szóló elbeszélés után Ismael elcsendesedett. Simon várakozva né­zett rá. Abban reménykedett, hogy hallhat még tőle valamit. Az öreg csendesen elszen- deredett. Simon nem akarta őt megzavarni, ezért nem szólt hozzá. Nem tudott azonban sokáig nyugodtan egyhelyben maradni. Apró köveket pillantott meg maga mellett. Fel­vette, majd felugrott és sorba eldobálta a kö­veket. Azt figyelte, hogy melyik esik le leg­távolabb. Ismael közben felriadt szendergéséből gs magához hívta Simont. — Gyere csak ide! Olyan kincsről akarók neked beszélni, melyet szántóföldben talált valaki. — Értékes kincs volt az? — kérdezte Simon. — Igen — felelte Ismael, s már el is 'kezdte mondani a történetet: — Názáret városa mellett sok a szántóföld. E földek közül az egyik Ászáfé. Az egyik nap Ászáf napszámost keresett magának. Akimet fogadta meg és kiküldötte a földjére. Akim kiment a szántóföldre és szorgalmasan dolgozott. A föld egyik végén egy nagy kő feküdt. Akim el akarta gurítani a föld szélére azért, hogy amikor majd szán­tani fognak, ne kelljen ezt a nagy követ ki­kerülni. A kő azonban nagyon nagy volt, az első próbálkozásra nem sikerült megmozdí­tani. Akim ekkor kapával meglazította■ kö­rülötte a földet. Azután teljes erejével neki dűlt. Most már sikerült a követ megmozdí­tani és egy kicsit tovább gurítani. Alighogy megmozgatta a követ, valamin megcsillant a napfény azon a helyen, ahol a kő feküdt. Akim lehajolt, hogy megnézze mi csillog ott a földön. Egy gyűrűt emelt fel. Azután arra gondolva, hogy még más is lehet ott, ásni kez­dett. Nem hiába próbálkozott. Ásója hamaro­san valami kemény tárgyba ütközött bele. Le­hajolt és kézzel szedegette ki azután a föl­det. Hamarosan egy rézserleget emelt ki a földből, mely drága kinccsel volt tele. Bizo­nyosan háború közeledésének hírére rejtette el valaki ide a szántóföldbe. Talán meg is halt már az, akié ez a kincs volt. A szántó­föld új gazdája nem is sejtette, hogy mi van a földjében elrejtve. — Mit tett Akim, amikor a kincset megta­lálta? — kérdezte Simon. — Mindent vissza tett a földbe. A 'követ is visszagurította a régi helyére. Azután tovább dolgozott, amíg csak le nem ment a nap. Be­fejezve napi munkáját, hazatért családjához. Reggel Akim elment Ászáf hoz és arra kér­te őt, hogy adja el neki a szántóföldjét. Ászáf meghallgatva kérését, így felelt neki: — Nincsenek fiaim, közeli rokonaim, öreg ember vagyok már. Nem sokáig lesz erőm ar­ra, hogy dolgozzak a földemen. Eladom ne­ked, vedd meg! Akim örömmel hallgatta e szavakat. Azon­nal elindult és mindenét eladta. Amikor együtt volt az összeg, amit Ászáf kért, elment Názáret városa kapujához. Ott ültek a város Öregei a kapu előtt, közéjük telepedett. Ászáf néhány öreg férfival ugyancsak elment a vá­ros lcapujához és Ákimmal szemben letelepe­dett. Akim ezután ezt mondotta Aszáfnak, a város öregjeinek füle hallatára: — Add el nekem a te földedet, a város öregei és mindazok előtt, akik itt ülnek a kapuban. Ászáf így felelt: — Vásárold meg az én földemet. Azután levette saruját és mindenki szeme láttára átadta Ákimnak. Ez volt akkor a szo­kás Izraelben. Akim megvette Ászáf szántóföldjét és meg­fizetett érte. Egy idő múlva Akim kiásta megint a kin­cset, amit talált, eladta és gazdag ember lett. — Helyesen cselekedett Akim? — kér­dezte Simon. Nem csapta be Ászáfot? — Akim megfizetett a szántóföldért — fe­lelte Ismael. A kincs nem Ászáfé volt. Akim találta meg és mindenét odaadta, hogy övé legyen. Pál apostol a filippi gyülekezethez írt leve­lében ezt írta: „Én mindazt, ami nekem nye­reség volt, a Krisztusért kárnak ítéltem." Pál apostol valóban sok mindenről lemondott, hogy Krisztus tanítványa lehessen. Svédből: F. Z. Kedves gyerekek! Mai számunkban is folytatjuk sakkrejtvényün­ket. A megfejtést úgy kell kezdeni, hogy abból a kockából kell elindulni, amelyben a nagybetűvel kezdődő szótag van és a sakk játék szabályai értel­mében a lóugrás szerint kell tovább keresni a következő megfelelő szótagot mindaddig, amíg minden szótag sorra kerül. Megfejtésül Jézus Krisztus egyik mondását kapjátok. Az igehelyet keressétek meg és az így elkészített megfejtést augusztus 20-ig küldjétek el a szokott címre (Juhász Géza, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Buda­pest, VIII., Üllői út 24.). Az előző sorozatok beérke­zett megfejtéseinek kiértékelése most folyik és valósz'nüleg a jövő számban közölni fogjuk a helyes megfejtéseket és a nyertesek névsorát. Addig is szeretettel köszönt benneteket JUHASZ GÉZA BÁCSI Találd ki ! 1 ke nek va 4 1 1 «23 fen 02 r&ye l, o ■ ft r© r ma let p f ggokj

Next

/
Oldalképek
Tartalom