Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-07-06 / 27. szám
D. Dezséry László püspök beszéde a Déli Egyházkerület Tanácsának ülésén (Folytatás az 1. oldalról) püspök rehabilitálása előtt néhány héttel, ha jól emlékszem, augusztus 29-én, a kibővített Országos Esperesi Értekezleten azzal fejeztem be beszédemet — erre ma is emlékszem és mások is emlékeznek —, hogy hajlandók vagyunk Ordass püspököt rehabilitálni, de nem vagyunk hajlandók arra, hogy az Ordass-tábort, az Ordass-szel- lemet, az Ordass-politikát remi- litarizáljuk az evangélikus egyházban. Ez volt körülbelül utolsó nyilvános szavam hivatalos gyűlésen az evangélikus egyházban. Ezután már csak előadásokat tartottam különböző lelkészkonferenciákon és vála&zol- gattam hallatlan, méltatlan támadásokra és rágalmakra, tőlem telhető módon. Ez volt az utolsó mondat, amit nagyon fontosnak tartok, és amiben, azt hiszem nagyon világosan kimondtam, hogy én őszintén akartam Ordass püspök rehabilitálását, de egészen őszintén láttam azt a veszélyt, ami vele az evangélikus egyházban megjelenik és evvel a veszéllyel szemben ki akartam állni. Ha módom nyílott volna arra, hogy Ordass püspökkel együtt számomra nyílik valamilyen szolgálati lehetőség az evangélikus egyházban, akkor a következő hónapok nyilván annak jegyében zajlottak volna, hogy szemben álltam volna az 1948-as Ordass-pártot az egyházban remili- tarizálókkal. Hangsúlyozom, hogy az ellenforradalom mindazt igazolta, amit már Galyatetőn is egyesek éreztek, és igazolta azt, hogy őszintén tárgyaltunk, mind az Egyházügyi Hivatal, mind pedig az evangélikus egyház képviselői. A másik oldalon pedig nem őszinte emberek, hanem politikai ügynökök állottak, akik olyan módszereket alkalmaztak egy idegen országban — amelyben vendégek voltak — politikai szándékuk keresztülvitelére, amik tökéletesen szokatlanok voltak azelőtt. De igazolta az ellenforradalmi eseménysorozat azt is, amit a remilitarizáció- val kapcsolatban azt hittem előre látok. A nagyon konzervatívnak és nagyon nempolitizálónak önmagát bemutató egyházi réteg, amely Ordass püspököt különlegesen visszavágyta az egyházba, milyen hallatlan sürgősséggel lépett porondra és milyen fürge volt, milyen elszánt rögtön az első napokban, amikor arról volt szó, hogy valóban nem egyszerűen Ordass püspöknek jusson igazság, hanem megváltozzék az egyház belső helyzete, hogy az egyház az ellenforradalmat szol- j gálja ki. i Ebben a tekintetben Ordass püspök is igen sürgős intézkedéseket tett és rendkívül szorgalmas volt. A magát nem-politizálónak feltüntető, konzervatívnak bemutató egyházi réteg akkor írásban, szóban és cselekedetben rendkívül friss volt és nagyon súlyosan politizált, amit szerintem leginkább a november 4-i Evangélikus Életben megjelent vezércikk igazol, amely nyíltan az ellenforradalom támogatására szólítja fel az egyházat és politizálást követel. Másrészt pedig igazolták a november 3-i ellenforradalmi gyűlés határozatai, melyeket az egyház jórészt ismer. Lényegében tehát ma már világos: Ordass püspök ügye úgy vetődött fel, hogy azon keresztül fel lelhessen vetni a Magyarországi Evangélikus Egyház egész eszmevilágának és egész történelmi útjának alapvető kérdéseit és meg lehessen buktatni azt az egyházi irányzatot, amelyik eddig az állammal való békét és egyházunk szép előrehaladását tudta biztosítani. De még ilyen körülmények között sem jutott Ordass püspöknek politikai rehabilitálás, mert őt csupán az 1948-as gazdasági természetű vádak alól mentették fel. Ez jelentős és ezért külön bálát adhatunk, mert nagyon furcsa helyzetben volnánk most, — amikor Ordass püspök másfél esztendő alatt sem rehabilitálta önmagát a politikai feltételezéseink alól —, ha mi ezt akkor előlegeztük volna neki. Mi történt az ellenforradalomban? Arról, ami az ország életében lezajlott, keveset kell szólnom. Remélem a Déli Egyházkerületi Tanács tagjai ismerik ezeket a tényeket és megértik, hogy miért ítéljük meg azokat úgy, ahogy megítéljük. Az eseményeken belül most elsősorban magamról kell beszélnem. Arról, hogy tulajdonképpen mit akartam akkor, amikor azt a levelet, amely- lyel a püspöki széket Ordass püspöknek engedtem át, megírtam. 1956. október 28-án, amikor már nyilvánvalóan meggyengült az egész állami gépezet, értesítést kaptam arról, hogy az ellenforradalmi diákság támogatásával kívánják papok lemondásomat, szabadságramene telemet, vagy valamilyen megoldást abban űz ügyben, hogy Ordass Lajos püspök lehessen. Az erőszak, a nyomás nyilvánvaló volt, de megmondom, mégis az volt az akkori elképzelésem, hogy olyan utat keresek, amely Ordass püspök számára valóban biztosítja a püspöki tiszt gyakorlását, ugyanakkor pedig biztosítja az én egyházi szolgálatomat is valamilyen formában. Október 29-én egy körtelefonmegállapodás létesült, amelyben Kékén András közölte velem telefonon, hogy Ordass püspök egyetért avval, hogy én, püspöki státusom fenntartásával, átengedem neki a Déli Egyházkerület1 püspöki székét és megmaradok az egyházban, mint püspök, anélkül, hogy kérnék magamnak kerületet, és az egész kérdés tisztázását a jövőre bíznám, vállalva az egyetemes főtitkári tisztinek a betöltését és a Sajtóosztály^ vezetését továbbra is. Forintra megállapodtunk —i hogy egyszerű legyek. Ez történt október 29-én. Október 30-án lemondásomat, amit ezentúl így neveztek, és amiben ez a szó, hogy lemondás nincs, eljuttattam Ordass püspökhöz. Ha jól emlékszem, 31-én adtam át neki a hivatalt, korán reggel. Rövid beszélgetést folytattunk, amelyben már látszott, hogy ő a kétnapos megállapodást sem tartja már. Azt á kijelentést tette, hogy ezeknek az egyházi szolgálatoknak ellátása tekintetében majd felsőbb egyházi testületeknek kell dönteniük. Az ellen- forradalom rohant a maga útján és mindennap újabb és újabb helyzetet teremtett. Október 30-án már az Egyházügyi Hivatal elnöke is az ellenforradalom fogságában volt, 31- én már a legképtelenebb terror fejlődött ki, már aznap és november Í-ém lincseltek az utcán. Ahogyan az ellenforradalom kibontakozott, úgy tolódott el Ordass püspök álláspontja is, és mindenki álláspontja, aki körülötte volt: a legkeményebb leszámolás mindenkivel szemben, aki a felszabadulás óta felelős volt a Magyarországi Evangélikus Egyház, meggyőződésem szerint helyes és igaz fejlődéséért. November 2-án újra találkoztam Ordass püspökkel a püspöki szobában, amely találkozón jelen volt Kékén András és Vető Lajos. Addigra már Vető Lajost is lemondásra kényszerítették olyan elemek, akik neki örökre hálásak lehettek volna. A szobában akkor már két olyan megjegyzés hangzott el, amely mindenre rávilágított. Ordass püspök azt a kijelentést tette, hogy „nem tudom meddig tudlak benneteket védelmezni az elemi erővel feltörő bizalmatlansággal szemben”. Ez november 2- án hangzott el, amikor kint már sárgacipős embereket is lincseltek. Kékén András a maga szokott nyugodt modorában azt mondta: „igen, most már a puszta életetekről van szó“. Akkor már láttam, hogy megegyezés egyházi szolgálatomra nézve Ordass püspökkel és körével lehetetlen. Akkor már láttam, hogy az ellenforradalom megvalósult az evangélikus egyházban is. Értekesiet november 3-án November 3-ára összehívták a gyűlést, amelyről szintén mindenki tud, és amelyben megmutatkozott, hogy az Egyezmény régi ellenségei milyen engesztelhetetlenek, milyen sürgős nekik minden tekintetben végrehajtani régi politikai szándékukat. Az októberi ellenforradalmi heteknek hangulatára jellemző volt az, ahogyan ezekben a kérdésekben a külföldi egyházi sajtó megnyilatkozott November' 2-án már közölte a nyugati keresztyén sajtó Ordass püspök rádiós nyilatkozatából a következő részeket: „Néhány hónappal ezelőtt közöttünk voltak a Skandináv országok képviselői. Alkalmunk volt megtapasztalni, milyen erőfeszítéseket tettek megsegítésünkre, hogy egyházunk szabadságát újra visszanyerhessük. Most a nemzeti kormány proklamálta az ország semlegességét, Segítsetek minden erőtökkel, hogy országunk semlegességét meg is tarthassuk s a szabadsághoz vezető utat megtalálhassuk”. Megjelentek a nyilatkozatok Vis- ser’t Hootfték magyarországi előkészítő munkájáról. Megjelent Visser’t Hootnak egy újabb nyilatkozata, amellyel arra sürgeti a magyarországi egyházi vezetőket, hogy igyekezzenek minél több kész helyzetet teremteni, mielőtt a magyarországi kommunisták összeszedik magukat. Képtelen hírek jelentek meg arról, hogy milyen a magyarországi egyházi helyzet. Roppant érdekes az, hogy október 31-én az Egyházak Világtanácsa információs bulletinja már azokról a személyi változásokról ad hírt,amelyeket csak november 1-én, 2-án és 3-án hajtottak végre a református és evangélikus egyházban. Később kiderült, hogy Pap László mindkét egyházra vonatkozóan ■ már október 29-én közölte a svájci hírszolgálattal a változásokat. Visser’t Hooft Horváth Jánosnak Prágában 1957. február 13-án elismerte azt, hogy hamarabb tudott az itthoni személyi változások végrehajtásáról, mint ahogyan azok bekövetkeztek, és hogy Pap Lászlótól tudta ezt. Soha nem fogjuk megtudni, hogy Ordass püspök milyen mértékben felelős azokért a hamis hírekért, amelyek külföldi újságokban akkoriban megjelentek, de például nagyon komoly felelősség terheli őt azért, hogy november 1-én az első nyugati segélyszállítmánnyal megjelent osztrák küldöttségnek mit mondott. Mert azt a nyilatkozatát nem érthették félre, hiszen ezt a küldöttséget Szépfalusi István emigráns, volt papunk vezette, aki magyarul jól tudott. Ordass püspökhöz való személyes viszonya alapján nem valószínű, hogy őt szándékosan valamilyen hazugságba akarta volna keverni. Abban a nyilatkozatban, amely megjelent minden nyugati újságban, Ordass püspök azt mondotta, hogy a gyülekezetek nem hajlandók fizetni a régi egyházi vezetőket, elsősorban Dezséryt és Vetőt, és hogy a nyugattól segítséget kér ezek nyomorgó családjának felsegélyezésére. Kétezerötszáz nyugatnémet márkáról volt szó családonként. Persze ez a márka nem érkezett meg, de nyilvánvaló, hogy november 1-én és 2-án Ordass püspöknek nem volt módia megkérdezni a gyülekezeteket affelől: óhajtanak-e minket fizetni vagy sem. Az is nyilvánvaló, hogy akkor családunk nem nvomorgott és, hogy ez a kijelentés akkor csak hangulatkeltés volt. Ugyanabban a nyilatkozatban arról is szól. hogy Magyarországon milyen a lelkészek helyzete, hogy 1937. óta nem tudott maga saját pénzen ruhát vásárolni. Ebben az időben a nyugati sajtó teljes- támogatást adott a magyarországi belső egyházi felfordulásnak, amit itt lassanként őrségváltásnak kezdtek nevezni. De nemcsak politikai segítséget nyújtottak nyugatról, hanem anyagi segítséget is. Köztudomású, hogy a nyugati segély azonnal megindult és folyt még egy jó darabig. Köztudomású, hogy ezt a nyugati segélyt milyen módon használta fel az eddigi egyházi vezetőség. Tudjuk, hogy szinte a mai napig, sőt még ezen túl is húzódik annak kiosztása. Az egész papságnak az volt a véleménye, — ezt én is tanúsítani tudom, mert kívülről jól tudtam hallani — hogy a segélyosztás az emberek sakkbantartását szolgálja, mert a lelkészek mindaddig engedelmeskedni fognak, amíg a kiosztás A nyugati segítség I tart. Nyilvánvaló, hogy ezt a lelké- szi kar korrumpálására használják fel, hogy mutassák a nyugati befolyásnak lehetőségeit az ellenforradalom után lassan erősödő Magyar Népköztársaságban, biztosítsák állandó befolyásukat a papságra, sőt a hívek gondolkozására is. Sajnos, a papságnak egy része propagandát csinált ezeknek a ruhacsomagok- j nak, amely alkalmas volt arra, hogy a nyugat-imádattal a magyarországi ellenforradalom által megzavart epa- berek gondolkozását minél tovább zavarja. A segélyek szétosztását természetesen Kendeh Györgyre bízta a november 3-i értekezlet. Nyilvánvalóan azért, mert 6 alkalmas volt arra, hogy ismervén és támogatván a nyugati imperialista szempontokat, ezt a segélyt ilyen formában ossza szét. Ordass Lajos politikai és személyi kapcsolatai Ami kialakult az első napokban, igen könnyen jöhetett létre. Ordass püspök, valamint barátai is az államhatalom felé bizonyos megtévesztő magatartást tanúsítottak. Magukat úgy mutatták be, mint akik a népi demokrácia hívei irányában lojálisam fognak viselkedni, és ilyen módon eltudták érni azt a lehetőséget, hogy rendszerüket átmenetileg megerősítsék. Ma már mindenki tudja, hogy Mindszenthy József, Ravasz László és Ordass Lajos fellépése akkor egyszerre a három történelmi egyházban tökéletesen azonos körülmények és szellemiség módján történt. Ami különbség itt állami részről mutatkozott, az többek között abból érthető, hogy Ordass az ő megítélésükre nézve sokkal jobban leplezte céljait és lojális nyilatkozatokat tett, másrészt az állam nyilvánvaló okokból először a nagyobb testekre figyelt és a római katolikus és a református egyházak problémáit helyezte előbbre. Ez a három szeméy először az 1948-as küzdelemben jelenik meg együtt. Ordass püspök hosszú látogatást tett Mindszenthy hercegprímásnál, amiről a New-York-Herald Tribun azt írta, hogy kétórás megbeszélés volt. Ezek Mindszenthy naplójából való megjegyzések és Minszenthy azt írta erről, hogy átbeszélték az egész politikai és egyházpolitikai helyzetet és mindenben egyetértettek. Jellemző, hogy Ordass püspök ezt a látogatást még saját barátai előtt is eltitkolta. Nyilvánvaló volt, hogy most felelevenednek azok a régi kapcsolatok, amik Ordass püspököt 1948 ban is a katolikus egyházpolitikához kötötték. Erről bővebben nem szólok, mert erről írtam 1948-ban. Mindenki emlékszik, hogyan használták fel báró Kaas Albertet és Vargha Sándort, hogy az Egyezmény megkötése előtti utolsó órákban is még próbáljanak támogatást kérni Mindszenthytől a magyarországi evangélikus reakció számára, és mindenki tudja, hogy ezek összefüggő kapcsolatok voltak. Kik voltak november 3-án ezen az ellenforradalmi gyűlésen? Tudtommal Ordass Lajos püspök hívta össze Túróczy Zoltánt, Szabó Józsefet, Danhauser Laki- lót, Kékén Andrást, Karner Károlyt. Lehel Lászlót, Scholz Lászlót, Kendeh Györgyöt, Bácsi Sándort, Frőhle Károlyt, Rohály Mihályt, Sólyom: Jenőt, Wiczián Dezsőt, Bottá Istvánt, Nagy Gyulát, Schulek Tibort, Hemády Nándort, Borostyánkői Lászlót és Göttche Ervint. Csupa olyanokat, akiket nagyon kevés kivétellel és különbségtétellel odaszállíthatunk azok közé, akik az elmúlt években akadályozták az államunkkal megfelelő és jó viszonyunk kialakulását. A november 3-i gyűlésen két olyan határozat született, ami engem közvetlenül felvilágosított, az egyik az, hogy a Sajtóosztály élére Bottá Istvánt állították, a főtitkári teendők ellátására pedig Göttche Ervint. Ebből nyilvánvaló volt, hogy Ordass püspök nem tartja a megáll-"-xxlást egyházi szolgálatomra vonatkozóan. Ettől kezdve erre nem gondoltam, és bejelentettem, hogy világi állást keresek., Bottá Istvánt nyilván azért tették a Sajtóosztály élére purifiká- tornak, mert kétszer volt fegyelmije éppen iratterjesztési sikkasztásokért, egyszer Óbudán, egyszer Ke- lenföldön, s mindkét ügye lezáratlan maradt. Az is köztudomású^ hogy Bottá István volt az ellenforradalom szóvivője, Ordass püspök nevében tett nagyhangú nyilatkozatokat. Szerepe az egyház hangulatának állandó nyugtalanító tára szolgált. Ezen a gyűlésen nevezték ki Kendeh Györgyöt a segélyezési ügyek élére, és hoztak két törvénytelen és igazságtalan döntést, Hemády Nándort visszatették a püspöki hivatal adminisztrációjának vezetésére, azzal a Benczúr Lászlóval szemben, aki ellen soha senkinek sem teológiai, sem politikai kifogása nem Volt, sem munkája ellen kifogása nem lehetett. Javaslatot tett ez a gyűlés arra, hogy Túróczy püspököt újra állítsák az Északi Egyházkerület élére, amiből látszott, hogy nemcsák ram vonatkozott az ellenforradalom dühe, ami érthető lett volna, (mert Ordass püspök helyéről volt szó), — hanem leszámoltak Vető Lajos püspökségével is. Túróczynak ez a gyűlés egyengette az útját. Itt közbeszúrom, hogy Túróczy püspök későbbi megválasztása teljesen törvénytelen körülmények között és fölöslegesen folyt le. Mindez Túróczy püspöknek egy bizonyos megszégyenítő eltávozáséval ért véget. . 1957. februárjában Ordass püspökkel hosszú beszélgetést folytattam a Deák téri lelkészi hivatalban^ amelyen jelen volt Kékén András is. Ordass püspök itt azt a kijelentést tette, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészei körül senki olyan mély aggodalommal nem viseltetik Túróczy iránt, mint ő, mert ő 1948-ban megismerte Túróczy hűtlenségét és azóta effölött nem tudott napirendre térni. Helyteleníti Túróczy püspök megválasztását, de ez a közhangulat. Ez engem végtelenül meglepett, mert azt hittem, hogy harcostársak. Megláttam, hogy az az új világ, amit az Evangélikus Élet hirdetett, az evangélikus lelkészi kar legszebb vágyainak beteljesedéséről szóló hírek, amiket állandóan hallottunk, azok mögött tulajdonképpen ez van: késhegyremenő küzdelem két volt püspök között, akik most egészen új pozíciókban kezdhetnének újat. Ügy látszik azonban, nem volt meg hozzá az elvi egyetértésük. Későbbiekben én csak azt láttam, hogy Túróczy püspök rendkívül ügyesen és szorgalmasan veri széjjel mindazt, amit felépítettünk. Aprólékosan nyúl hozzá régebbi egyházi határozatainkhoz és meg volt hozzá a képessége, hogy ezeket a törvényességnek bizonyos látszatával változtassa meg. A november 3-i gyűlés legjelentősebb határosain A november 3-i gyűlés legjelentősebb határozata azonban az volt: az espereseket és az egyházmegyei felügyelőket mind lemondásra szólítják fel, velük szemben a bizalmi kérdést felvetik. Ez volt a legveszélyesbeb határozat, mert nyilvánvaló volt, hogy ezzel lehet sarkaiból kiforgatni az egész egyházi belső kormányzatot. A Déli Egyházkerület espereseit azonban mind visszaválasztották. Ez igen érdekes, mert sokáig azzal támadták azelőtt a kerület vezetőségét, hogy az espereseket mi oktrojáltuk a gyülekezetekre. Kiderült, hogy azok a közbizalmat élvezték. Kiderült, hogy általánosságban becsületes emberek, akik szépen meg- állták helyüket az elmúlt másfél esztendő alatt is, nem az ellenforradalom eseményeinek támogatásával, hanem a józan egyházi közhangulat kialakítása során, — egy kivételével. Ahhoz jogom van, hogy így minősítsek ebben' az óráiban: Válint János kivételével, akinek a magatartását egyszerűen nem értem, és aki sajnálatosan megingott ebben a másfél esztendőben. A Déli Evangélikus Egyházkerület esperesi kara, és az addigi Egyházkerületi Tanács — a mostaniról nem tudóik nyilatkozni — tulajdonképpen helytállt és helytállt a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöki irodájának egész személyzete is. Ez nekem nagyon jól esik és nincs módom többre, mint arra, hogy megköszönjem. A november 3-i gyűlésen a Fasori és a Deák téri gimnáziumokat is visszakövetelték, azonkívül a diakonissza anyaházaikat akarták felállítani, cserkészetet és keresztyén egységmozgalmat akartak megindítani, a keresztyén ifjúság között minden felekezetre vonatkozóan. Bácsi Sándor ekkor már a soproni líceumot is követelte 400 éves jubileuma alkalmából. Ebben a légkörben történt az ellenforradalom fegyveres letörése. Az a tragikomikus helyzet alakult ki, hogy Ordass püspöknek, még inkább munkatársainak módjuk volt arra, hogy éppen november 4-eután hajtsák végre az ellenforradalmi határozatokat, különösképpen a december 11—12—13-án tartott különböző egyházigazgatási üléseken. Azoknak a gyűléseknek egész légköre hamis volt. A helyzetet nem ismerő egyház, a felelőtlen egyházi vezetők, az egyház egész útját elveszített közvélemény kavalkádja ez a három gyűlés, amit én a lakásomon tehetetlenül, röpülő hírekben éltem át. Mondhatom a legtragikusabb jelenetek egyike a magyar evangélikus egyházunk történetében ez a három gyűlés. Ezek egyikén hangzott el Scholz Lászlónak a beszéde, a híres „bánom” beszéd, amelyben abszolút leplezetlen nyíltsággal mondta ki azt, hogy mit támad voltaképpen az ellenforradalom és ebben még az is benne volt, hogy meg kell bánni, ha valaha valaki olyan prédikációt mondott, amely népünk körében végzett szolgálat becsületének megfelelt, még az is benne volt, hogy bánja meg, hogy írni mert az Evangélikus Életben. Primitív lelkészi jogokat, — amiket becsülettel gyakoroltak lelkészek tízei, talán százai — vont kétségbe az ellenforradalmi megítélés alapján Scholz László, és követelt ezek miatt bűnbánatot. Az én megítélésem szerint jelentőségében és a papi közvéleményre való hatásában ennél jelentősebb ellenforradalmi beszéd a mi egyházunkban nem hangzott el. As őrségváltást december 11—12—13-án hajtották végre rendkívül furcsa körülmények között és mindenesetre egyértelműen. Egyértelműen abban a tekintetben^ hogy mindenkit kiszórtak, aki addig a mi irányzatunkat képviselte, aki a néppel való barátságnak és együttműködésnek oldalán állott és hoztak mindenkit, aki ennek addig esküdt ellensége volt. Legjelentősebb döntések személyi tekintetben akkor Mihály fi Ernő és Darvas József felügyelőkre vonatkoztak. Mindenki (Folytatás a 3. oldalon)
