Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-07-06 / 27. szám

D. Dezséry László püspök beszéde a Déli Egyházkerület Tanácsának ülésén (Folytatás a 2. oldalról) tudta — Kékén Andrástól tudom —, hogy ők is tudatában voltak,' Ihogy kik a? egyház törvényes felügyelői, Mégsem nyertek meghívást egyetlen gyűlésre sem, egyszerűen kihagyták őket a számításból. Mihályfi Ernő lemondásáról Bókay János hazugsá­ga alapján terjesztettek híreket, Darvas Józsefről még csak nem is mondták. A Deák téri egyházközség később szégyenletesen új felügyelőt választott a .meg nem üresedett egy­házközségi felügyelői tisztre és evvel is kimutatta, hogyan kerülik meg a törvényességet. Példáikat sorolhatnék tovább, hogy történtek a személyi el­járások. Egészben véve az történt, hogy tudatosan és szervezetten mindenütt Az 1957-es nyári közgyűlésen már ebben a szellemben folytatták to- vább ugyanennek az eszmevilág­nak és politikai fölfogásnak a ki­fejtését. Csak néhány sajtómonda­tot szeretnék idézni, ami jellemzi a múlt esztendei légkört. Az Evangé­likus Élet egyik cikke arról elmél­kedett hogy a keleti egyházaik — értsd mi is, — „a kompromisszum, vagy a szenvedés választása előtt állanak“. Ez a lehető legiértetlenebb beállítása annak a kérdésnek, ami az itteni keresztyénség előtt fönn­áll. Az Evangélikus Elet másik cikkében azt olvassuk, hogy „1948- ban is és 1957-ben is alkalmas a mi egyházunk arra, hogy az egyhá­zat megmentse a méltatlan alkudo­zások kísértésétől“. Megjegyzem, hogy 1948-ban irtuk alá aiz Egyez­ményt. És később, — ami na­gyon jelentős —, Ordass püspök így ír: j,egyik helyen üldöztetések vi­haros, vagy véres próbái között, másutt a korszellemmel viaskodva, megint másutt nélkülözések és nyo­masztó szegénység között él az egy­ház, de mindmáig szolgálatban, áll az egyház. Nálunk is.’“ Ezekből a teljesen pesszimista, hitetlen nyilat­kozatokból kiindulva, nem lelhetett mást gondolni, mint azt, hogy itt teljes a dezorga­nizáció, a hitbeli megingás, a te­hetetlenség. Lényegében az egy­ház nem látja, hogy micsoda perspektíva előtt áll, és csak be­szél a szolgálatról, de nem vál­lalkozik semmiféle szolgálatra. Nem ismeri feladatait, s nem meri azokat vállalni. "Tanakodik azotn, hogyan fejezhetné ki kellemesebben, szellemesebben azt a kátyút, amibe önmaga szekerét belevitte. Az a kérdés, — sokan fel­tettük —, hogyan lehetett mégis eb­ben az időben béke az állam és az egyház között, legalább olyan érte­lemben béke, ahogyan az látszott. Csak úgy, hoigy az állam a lee- magasabbrendű bizalmát helyezte ebbe a fejlődésbe és megpró­bálta komolyan venni azokat a lojá­lis nyilatkozatokat, amelyeket az egyház papjai és vezetői időközön­ként mégis csak tettek. Az Elnöki Tanács-beli döntés, amely bármikor megszülethetett volna a Törvény­egyértelmű személyi döntést hoztak az eddigi irányzattal szemben. 1957. februárjában, amint már mondtam, egy beszélgetésem volt Ordass püspökkel. Akkor azt kér­dezte, hogyan látom én az egyházi élet stabilizálódását, és mit kell vol­taképpen tenni. Ennek a beszélge­tésnek Kékén András a tanúja. Azt mondtam akikor, hogy Ordass püs­pöknek egy kérdése van, hogyan tudja leküzdeni az egyháziba be- fészikeilődött ellenforradalmat, ho­gyan tud a feltörő reakciós erőkkel szembeszállni és valóban biztosítani az egyezményszerű egyházi életet. Ezt a kérdésemet nem méltatta fi­gyelemre és lényegében csak azzal törődött, hogy a püspöki keresztet gyorsan átadjam neki. erejű Rendelet megjelenése után, azért késett, mert az állam arra várt, hogy az evangélikus egyház meg­nyilatkozik, kibontja egész program­ját és megpróbálja megvalósítani, hogy az Egyezmény alapján áll. Zavartalan béke azonban nem volt, ez tükröződött mindenen. Mint ak­kori kívülálló, csak néhány jelen­ségre mutatok rá. A sajtónkon is tükröződött a béke hiánya. Nyilván­való volt, hogy fanyalogva, tanakod­va, hitetlenül beszéltek az egyház fe­lelősei az egyház döntő kérdéseiről, a békemozgalmat, is beleértve. Nyil­vánvaló volt hogy az állam tárgya­lásra készül az egyház vezetőivel, amelyen tisztázni akarja a való­ságos helyzetet és azt akarja, hogy eszmei, becsületes megálla­podás történjék, amely később a gyakorlatban megvalósul. Mindenki tudta már 1057. nyarán, h.ogy egy ilyen nagy tárgyalásnak a levegőjében él. Nyilvánvaló volt az is, hogy a jóviszony nem lehetett tel­jes, mert hiszen a római katolikus egyház, amelynek a politizálását sokszor fúmigáltuk, hamar és za­vartalanul elérte, hogy az állam döntsön az államsegély-kiesés pótlá­sa kérdésóban. Mihetyt Vető püspök újra elfoglalta tisztét, az egyház egyik fele számára, az állam ugyan­ezt biztosította. Ugyanezt nem biz­tosított a Déli kerületben, ahol az ellenforradalmi szellemet minden­képpen fenn aikanták tartani.^ Türelemmel viseltem, hogy még ekkor is tovább folyt az én rágpl- maztatásom és a láthatatlan és a jelen nem lévő fantommal, ép ve­lem szemben az egyházi küzdelem, aki akkor már megmutattam, hogy egészen új pályán békés szolgálatba kezdek népünk körében és nem óhajtom zavarni az egyházpolitikát. Néha nagyon elkeseredtem, de en­nek nem adtam hangot- Mivel új­ságíró vagyok, ennek csak egy kis epizódját akarom bemutatni, A minneapolisi küldöttség útjáról 1957. nyarán cikksorozat jelent meg az Evangélikus Életben. Aki ezt a cikksorozatot végigolvasta, az nem olvasott mást, mint szolgalelkű há- lálkodást az amerikaiaknak, vég­eredményben morzsákért. A Magyar- országi Evangélikus Egyház öntuda­tának, becsületérzésének, önérzeté­nek a lábbal-tiprásai ezek a cikkek. országi egyházunk papságának egy része abba az egyetlen, egy ügybe, vajon ki a püspök a Déli Egyház- kerület élén. Az utóbbi időben azt hallottam, hogy nagyon becsületes és egyáltalán nem „baloldali“ lel­készek mondtak sorjában olyan be­szédeket, hogy ezt a kérdést végre tegyük félre, más a dolgunk, mással vagyunk elfoglalva. Ebből úgy lá­tom, olyan új helyzet alakult ki, hogy le lehet zárni egyházunknak egy nagyon fontos és nagyon zavaros időszakát, és el lehet kezdeni va­lami újat. Megindult egy bizonyos eszmél- kedés a mi papságunkban. Szeretném kiemelni Káldy Zoltán­nak és Koren Emilnek néhány meg­nyilatkozását. A régebbi időikből csak azért nem emlegetem ezekkel együtt Szálainál Rezsőnek és Ben­czúr Lászlónak a mellettem való ki­állását. mert most nem a személyem­mel kapcsolatos kérdésekről aka­Szeretnék egy elvi jelenségről is beszélni. .Szeretném figyelmeztetni a lelkégzi kart, hogy ne engedje magát továbbra is abba a megtévesztő, mindenes­től csak a nyugati imperializmus érdekeit szolgáló, teológiai mez­ben megjelenő propagandának a kátyújába, amely állandóan a politizálás és a nem politizálás problémáját veti fel. A következőkben . próbáljuk le­mérni, hogy az ún. újreformátori teológiának mi volt a hatása evan­gélikus lelkészi karúinkban. Az ellen- forradalom után ezen gondolkoztam legtöbbet. Az ún. újreformátori teológia vitte papságunk egyik vezető ré­tegét abba a logikai kátyúba, amelyben tulajdonképpen min­den nagy ügyünkben vesztegel-* nünk kellett. Ez a fajta teológia az emberi lo­gika csődje. Ez a fajta teológia kép­telen arra, hogy valamire is egy­szer egyfélét tudjon mondani. Ez az „igen, de“-teológiája, ahogy nevezni szoktam. Nem az út, hanem a kiút keresésének, vagy inkább az egér- út keresésének a teológiája. Meg kell tanulnunk becsületesen, logikusan kifejezni magunkat és Isten igéjét egyértelműen tolmá­csolni. Ezt a megjegyzést, azért tetteim mert megfigyeltem, hogy az összes politikai zavarok idején, amik egy­házunk életében az elmúlt évtized­ben lefolytak, mindig azok a lelké­szek voltaik a szóvivő zavartkeltők, az egyház határozott cselekvésének akadályozói, aikilk ezt az „igen, de“- teológiát képviselték. A pietizmus megjelenése és ál­landó erősödése egyházunkban szin­tén politikai jelentőségű. Ezzel a kérdéssel sokat vívódtam, míg püspök voltam, pro és contra, és azóta is, de ma azt szeretném erről mondani: nem kétséges, hogy a pietizmus és annak túlhajtott formái, annak terjedése azokban az egyházakban jelenik meg, amelyek nem hisznek ni ár a közéleti szelepük lehetőségében, amelyek feladják a társadalom befolyásolásának, a társadalom­ban való együttélésnek a keresz­tyén terveit. Azokban az egyházakban jelenik meg, ahol teljes a morális dezorga­nizáció, és ahol már csak eggyel tö­rődnek az egyház felelősei vagy pré­dikátorai: hogyan lehet jobban épí­teni az emberi műveletlenségre és bigottériára. Ez mutatkozik világ­szerte a protestantizmusban, és ha valaki csak egy pillantást vet felszabadulás utáni egyház­történetünkre, és megnézi, mi­lyen programmal jelent meg az Ordass-tábor 1947-ben és hogyan jelent meg 1956-ban, akkor ennek csak igazat adhat. 1947-ben a jelszó még a hivallásios egyház volt, az ál­lammal, ha kell szembeszegülő, tár­sadalmi befolyásra törő egyház, amely vallást tanít, iskoláikat tart fenn, az autonómiát védd, reforma­tori bizonyságot tesz világnézeti te­kintetben is. Akkor egy ilyen nagy- energiájú egyház formájában jelent meg, rossz helyen, rosszkor és az egyház érdekével szemibenállóan. Hogy jelent meg 1956-ban? A pietizmus hangján, a szótlan­sággal, a homállyal, avval a szándékkal, hogy lehetőleg sem­mit se mondjunk ki világosan, hogy minél több maradjon a ti­tokzatosság, minél több legyen a rók beszélni. Újabban tehát a felelősséggel rendelkező lelkészek­ben megmutatkozott az a lelki lehetőség és lelki készség, hogy egyházunk ügyét komolyan vegyék, érte felelősségget vállaljanak és megkezdjék érte a munkát. Egyház- kerületünkön kívül is megjelentek ilyen erők. Ezek közül egyet. Pálfy Miklósnak rádiós igehirdetésében és a Theologiai Szemlében megjelent cikkében kétségtelenül jelentős út­kereső megnyilatkozást adott. Meg­vannak az alapok arra, hogy újra kezdjük a dolgainkat. A döntés, amire most készülök, szerintem ezt nem nehezíteni, hanem könnyíteni fogja. A magam személyével kap­csolatos döntésem, amit remélem majd megért az etgyházikerület, ezt nem akadályozza, hanem elősegíti. Az állam és egyház közötti viszony ren­deződésének ma két alapvető jelét és bizonyítékát kaptuk, amire ezen­túl támaszkodni lehet, mart íme a miniszteri biztos visszarendelése és a kongruák pótlása számunkra meg­adja a lehetőséget, hogy újra kezdjünk. Ez oly gyerekes dolog 1958-ban a Magyarországi Evangélikus Egyház­ban és oly mértékben akadályozója az egyház életének, hogy erre nem is kell érveket mondani. Beláthatták most már papjaink, hogy pontosan azok politizáltak a leg­élesebben ez alatt az elmúlt más­fél év alatt, akik a legtöbb elvi cikket írták és beszédet mondták a nem politizáló egyházról. misztérium, a prédikáció minél eivontabb legyen, minél határo­zottabb szembeszegülés azzal, hogy a szószéken megjelenjék a magyar nemzet élet-halál harcá­nak legalább néhány kérdése. Maga Ordass püspök pietistábban prédikált ebben az elmúlt másfél esztendőben, mint bármelyik pietisi- tánk. Bizonyos, hogy a pietizmust nem egyszerűen, mint az egyház egyik teológiai jelenségét kell vizsgálnunk, ha­nem, mint történeti jelenséget, Engedjétek meg, hogy személyes vallomást tegyek. Abban a pozíció­ban, amiben most vagyok a ma­gyar rádió munkatársaként, engem pontosan ez a tapasztala­tom és ez a felismerésem veze­tett oda, hogy minél jobban és minél igazabban, vasárnapról- vasárnapra mindig mélyebben próbáljak behatolni az élet sűrű­jébe és megragadni a tőlem tel­hető elvi tisztasággal és gyakor­latiassággal azokat a kérdéseket, amelyekkel az emberek ma ví­vódnak. Nem tudom azt, amit humorosan- gúnyesan mondani szoktak, hogy „most is prédikálok, csak máskép­pen és Isten neve nélkül“. Én nem prédikálok, de az egyházi múltam és a Magyarországi Evangélikus Egyháznak az a méltatlan megjele­nése az ellenforradalom után, ami­kor pedig ezer tennivaló lett volna a nép megzavart tudatának, lelki­világának a helyrehozásában, vitt engem oda, hogy megpróbálják mi­nél konkrétabb és gyakorlatiasabb lenni és minél több valóságos kér­dést feltárni az emberek előtt. Nem akarom magasztalni a magam mun­káját, de természetesen így értem. Végeredményben különös hálával tartozom azoknak, akik egyházunk­ban, akár irántam való ellenséges­kedésből, akár irántam való jóindu­latból odajúttattak, hogy felismer­hettem: egy pap a nemzete érde­kében Igenis konkrét mondanivalók­kal rendelkezhet. Én nem tagadtam meg a papi múltamat azokkal a szö­vegekkel, amiket a rádióban el­mondtam. Ez meggyőződésem, és azt tartom, hogy minden evangélikus pap tudhat­na olyan módon prédikálni, hogy vasárnaponként legalább egy né­pünket érdeklő kérdést megvizs­gál Isten igéje fényében Dolgozószobámnak a deáktéri templom falával azonos fala van. 1056. október 3il-én és november 4-e után egész különleges akusztikát ka­pott számomra a prédikáció utáni ének. A prédikációt a falon keresz­tül nem hallottam, de az orgonát igen s az éneket, hogy „adj erőt, hogy megálljunk mindvégig a hit­ben.“ Minden vasárnap dolgozom, mert akkor tudok mostanában a legjobban dolgozni és minden va­sárnap háromszor vagy négyszer Ha az nem igaz, akkor körülbelül semmi sem igaz abból, amit én most itt elmondtam. ' Az egyház mindig politizált, a világ miniden táján politizál, nem tudja elkerülni, hogy politizáljon. De becsületesen politizáljon. A nem politizálás jelszava min­dig akkor jelenik meg az egyházban, amikor az egyház­nak nem tetszik a környezet. Azokban tehát nem élhet ez a jelszó, akik a magyar népet sze­retik és együtt akarnak vele élni. A másik, újra és újra zavart keltésből előhozott téma, a béke­harc teológiájának témája. Arra szeretném inteni ielfcésztestvérei- met. végire higyjék el, hogy akik újra és újra a bé'kehairccal kap­csolatos teológiai nézeteiimket óhajtot­ták javítgatni, azok nem javítottak azon egy jottányit sem, hanem csak akadályozták, hogy meggyőződéssel állhassunk népünk oldalait és a vi­lágibéke oldalán. Ezek arra töreked­tek, hogy lefegyverezzenek minket a konkrét politikai küzdelmek pil­lanataiban, amikor valóban valamit mondani és tenni kellett volna az atom- és hidrogénfelfeigyverzás el­len. Elolvastam azokat a békenyi- latkozatokát és teológiai cikkeket, amelyeket az ellenforradalom után egyháziunk ilyen tekintetben vezető teológusai írtak és megállapítottam, hogy semmivel sem vitték előbbre az ügyet, hanem inkább nevetsé­gessé váltak, mert folytonosan azt ígérgették, hogy valami új, meg­tisztult eszmei alapom fogjuk _ a békemunkát végezni. Az eredmény az lett, hogy az elvi alapok nem tisztultak meg, a békebare pedig akadozva folyt. amely olyankor jelenik meg az egyházban, amikor az egyház magát megverve érzi, amikor el­vesz a hivatástudata, a kezdemé­nyező ereje és főképp tudata ön­magáról. Az az egyház, amelynek van tu­data önmagáról, tehát van hi­vatástudata, világosan beszél, nincs szüksége misztikára, nincs szüksége bigottériára. nincs szüksége semmilyen túlzásokra. Fölemelheti a sisakrostélyt, el- monhatja: én így értem Isten igéjét. hallom a deáktéri templom külön­böző gyülekezeteinek az ajkáról ugyanazt az éneket, mindig prédi­káció után. A prédikációt sose hal­lom, de ez az ének mindig meg­ráz, mindig abbahagyom a gépelést, leteszem a tollat, és mindig arra gondolok, hogy ezek az emberek ott bent mire énekelték, amit most éne­keltek? Mi az a hit, amiben meg akar­nak állni mindvégig? És hogy volt lehetséges az, hogy az Egyezmény megkötése után nyolc esztendővel, zsinatunk különböző bizonyságtételei, a lelikészi munka­közösségek sokszoros; megnyilatko­zásai, az egész magyarországi evan­gélikus sajtó megnyilatkozásai után, egyházunk papságának bizonyos ré­sze, úgy tudta cserbenhagyni azt a hitbeli döntést, ahogy azt az ellen­forradalom után tette.' A templom­ban továbbzengett: „Adj erőt, hogy megálljunk a hitben”. Micsoda hitben hittetek akkor? Lehetett úgy hinni, hogy mától fogva semmis az, amit eddig csi­náltunk? Lehetett azt is gondol­ni, hogy mindig hazudtunk, és tévedtünk és most van igazság, amikor a kommunistákat akaszt­ják a pesti utcán? Vagy vala­hogy másképp kell gondolkoz­nunk? Én azt hiszem, hogy az egyháznak az a dolga, hogy újra átgondolja az igehirdetés és a hit döntéseinek a kérdését, úgy, amint azt feszegettük a felsza­badulás óta. Azt hiszem, hegy az evangélikus papság gondolkozásában semmi sem okozott olyan zavart és kárt, mint az, hogy az ellenforradalom az igehirde­tésünket támadta meg és hogy nyíltan zengett a deáktéri szószékén és máshol is az addigi evangélikus igehirdetés teljesen mél- fatlan lebecsülése és megvádolása a gyülekezet előtt. Védje magát ebben az ügyben, aki akarja, de én azt tartom, hogy nem volt joga sem Ordasa Lajosnak, sem senkinek arra, hogy az ellenforradalom he­teiben és mindmáig úgy beszéljen az egesz magyarországi evangélikus papságról, mint aki nyolc éven ke­resztül hamisan, elegyítette« hir­dette az igét. Nem volt joga senki­nek, aki újra visszalépett ebibe az (Folytatás a 4. oldalon) Az 1957 novemberi tárgyalások ■tartalmáról nem túl sokat tudok. Csupán két dologra figyeltem fel. Ezeket ki kell mondani, mert fel­tétlenül jellemezte a helyzetet. Gon­dolkodásunkat, az elmúlt esemé­nyekből való okulásunkat ehhez kell igazítani. Az egyik az, hogy szük­ségessé vált, miniszteri biztos kikül­dése az egyház ellenőrzésére. Meggyőződésem,, hogy ebben az ügyben az egyház sem akkor, sem most, sem majd, so­hasem fogja tudni a felelősséget az államra hárítani. A másik, ami nagyon feltűnő volt az, hogy az állami nyilatkozat sze­rint a Lutheránus Világszövetség erősei) befolyásolta és akadályozta az állam és az egyház békés viszo­nyát és meggyőződését ezeken a tár­gyalásokon. Miután ismertem a ga- lyatetői világot és én is voltam Amerikában, nem Minneapolisban ugyan, hanem Evanstonban, miután én is ismertem Vajta Vilmost és Lund Quistet, ezért egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezek az itt megjelent személyek nem segítették elő, hogy a mi egyházunk rátaláljon helyes útjára. Ennyit a múltról. Ordass Lajos püspök lényegében zavart keltett az egész országban fellépésével. Az egyházban addig is megvolt csoportellentétek még job­ban kiéleződtek ezalatt a másfél esztendő alatt. Még kevesebb lehe­tőség nyílt arra, hogy az elvi kérdé­seket, melyekkel viaskodtunk, ez egy­ház magától meg tudta volna oldani. Nyilvánvaló volt, hogv Orda-s La­jos hallgatása az egyház kérdéséről súlyosan lehetetlenné tette a lelké­szek számára a tájékozódást. Én blyan helyen voltam ez alatt az egy esztendő alatt, hogy szemtanúja le­hettem, hogyan tisztázódtak a ten­nivalók az ellenforradalom fegyveres leverése után. Elmondhatom, hogy nem ment könnyen. Éltem az ifjú­ság életének sodrásában, jártam a vidéket, beszélgettem rengeteg em­berrel ez alatt a másfél esztendő alatt és csak arra gondoltam min­dig, hogyan lehetséges az, hogy az evangélikus egyházban olyan nehe­zen indult meg az eszmélkedés. Miért nem gondolták át a papok a' tennivalókat és miért nem rendez­ték elvileg is újra egyházunk ügyeit! Egyik fő ok,az volt, hogy a vezetés, főként pedig, Ordass püspök hall­gatott. Keresgéltem ezekben a na­pokban és közben is mindig, az ő útmutatását. Nem hiszem, hogy túl­zók, ha azt mondom, egyetlen mon­dat nem fog utána maradni, amely­re rá lehetne mutatni, hogy íme, ezt kellett volna tennie az egyháznak, ha őreá hallgat. •' Cselekedetekben, tevékenységben megmutatkozott egy bizonyos po­litika, az egyháznak adott eliga­zító szó azonban elmaradt. Általánosságiban fölvetik a lelkészek — és én vállalom érte a felelőssé­get, hogy kimondom —, hogy Ordass püspöknek, úgy látszik, egyáltalán nem volt képessége ahhoz, hogy azt a másfél esztendőt a maga komoly­ságában felfogja és, hogy vállalja egyházunk felelős vezetését ország­világ előtt. Ügy tudom, hogy ez a nyugati barátainak is a véleménye az ő magatartásáról. Tavaly ilyene­ket hallottam a semmeringi gyűlés után. Hogyan lett ilyen fantommá kö­zöttünk az a kérdés, hogyan tudott így belerévednii a mi egész magyaa­Teljes dezorganizáció Politizáljon-e az egyház ? As újreformátori és a pietista teológia Igehirdetésünk kérdései

Next

/
Oldalképek
Tartalom