Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-06-22 / 25. szám

Röptében a hegyek alján BÍZ EZ SEM NEM ALFÖLD, sem nem Felvidék még, hanem átmenet a kettő között. Csaknem minden gyülekezetünk hegy alján épült, vagy hegyen áll, hiszen Hegyalja volt a# régi nevünk is. A tokaji hegykúptól kezdve az abaúji dimbes-dombos tájakig dom­ború itt minden. S e domborulat alatt meleg szív dobog, gyülekeze­teink, népünk szíve. Nekünk csak enyhén magasodó földgyűrődés ju­tott, ennek a tetején áll a falu és a templom, s nem kell a toronyba fel­menni, hogy köröskörül lássuk a messze látóhatárt. CSAK A TEMETŐBE kell kimen­ni, hogy egy szinten lássuk magun­kat a tokaji heggyel, másik oldalt a mélyben Miskolc roppant tömbje látszik nappal gomoiygó füstben, éj­jel szikrázó fényben. Egy tekintet a magasságba és egy a mélybe, mennyi szépség, mennyi érték. Ezek­nek a domboknak ma még nincs Sokan vagyunk ilyenek. Amikor motorom kereke alatt gyorsan fogy­nak a kilométerek, arra gondolok, hogy sok lelkésztársam talán éppen velem egyidőben igyekszik szórvá­nyai felé. Legfeljebb az a különbség köztünk, hogy én motoron utazom kényelmesen (kivéve persze, amikor tolni kell a makrancos jószágot), mások pedig a kerékpár pedálját laposssk zakatoló szívvel és kifulla dó tüdővel. Ssétssóriság Gyülekezetem 22 községben, 100 km-es körzetben él, teljesen szét­szórva. Ha valaki egyszer marokra fogta volna ezt a 200 evangélikust, aztán a leggondosabb mérlegelés, után szándékosan potyogtatta volna el őket egyenként, vagy ötönként a falvakba, úgy, hogy egy helyre ne jusson tíznél több, akkor se lehetett volna ügyesebben szétszórni őket. Még a falvakban is úgy élnek, hogy rendszerint a falu egyik végén az egyik, a másik végén pedig a má­sik. Ha itthon készülök az útra. sokat tanakodom, merre is induljak. Mert ha a Bodrog-menti falvak felé irá­nyítom a kormányt, úgy érzem, a tiszai szórványok népének szemre­hányó tekintete kísér: „Hát velünk nem törődsz?” Ha pedig a Tisza mentén lefelé indulok, akkor a Bod­rog mellett élő testvérek maradnak gondozatlanul. Fáradtság Minden szolgálatomat megterheli a kilométerek fáradtsága. Olyan kedves, amikor egyes gyülekezetek­ben a parókiától kis füves udvaron lehet eljutni a templomba. Néhány lépés és már a gyülekezet előtt áll a lelkész. Tudom, ez a kedves kis gyalogút is hosszú lehet, hiszen a szolgálat terhe alatt lépked rajta Isten embere. De nekem ez az út a parókiától a gyülekezetig mindig sokkal hosszabb, mert sok-sok kilo­métert kell magam mögött hagyni tűző napon, porban, sárban, szél­ben, míg eljutok híveimhez. Ha összegyülekezünk, mindig ke­vesen vagyunk. Igaz, prédikálok világraszóló nevük, kincseiket sze­mérmesen rejtegetik s talán csak az utókor előtt fogják feltárni. Alusz­nak még ezek az emelkedések, ál­mukat nem zavarja senki. De a fú­rók gyémánthegyükkel már itt ku­tatnak a közelben, szén, érc és egyéb ásványi kincsek után. S mintha evangélikus népünk szívének kin­csei is így lennének elrejtve a mély­ben. Keresni kell, elő kell hozni. A lelkipásztor, akit ide vezet az Egy­ház Ura, éveken át kénytelen bozó­tot irtani, követ csákányozni, lan­kadatlan türelemmel és hűséggel dolgozni, míg egyszerre csak rábuk­kan a kincsek lelőhelyére s akkor boldog. Aki hű a kevesen ... Meg­váltó Urunk szelíd pillantása tán idevetődött a borsodi hepehupára, mikor e drága igaz szót kimondta, biztatásul, erőnyújtásul a küzdőnek. Mert van itt hit, van hűíjég és szere­tet, egyházunk él, zöldéi itt, mint a kúszónövény a sziklafalon tengernyi néha népes református gyülekeze­tekben is, de ha ilyenkor lenézek a magas szószékről, elszorult szívvel keresem azt a 3—4 evangélikust, akik ilyenkor egymás mellett ülnek és árván, de mégis boldogan hallgat­ják lelkészük szolgálatát. Legtöbb­ször egyszerű otthonokban, refor­mátus irodahelyiségekben, gyüleke­zeti teremben vagyunk néhányan együtt. Híveim soha nem érzik az evangélikus templom otthonos, me­leg hangulatát, én pedig soha nem élem át a nagy templomi gyüleke­zet igére figyelő áhítatának lelkesítő hatását. Kevesen vagyunk s ezért mindig kicsinynek, gyengének, ki­szolgáltatottnak érezzük magunkat. Munkámat mindig újra kell kez­denem. Ha igét hirdetek valahol, az- ! tán 2—3 hónap múlva újra kime­gyek oda, igehirdetésemben nem építhetek arra, amit a múltkor mondtam. Olyan ez, mintha valaki házat épít és minduntalan csak az első sor téglát rakosgatja. Öröm. A munkában azért öröm is akad. Ha a tömegvonzás igézetében élő és veszedelmesen morzsolódó hívek közt találok olyan evangélikusra, aki megáll a hitben és hű marad egyházunkhoz, ez nagy boldogság. A szeretet, amellyel fogadják a lel­készt, sehol nem olyan meleg, ked­ves és leleményes, mint a szórvány­ban. Megható az is, ahogyan az anyagi felelősségérzet jelentkezik szórványhíveim között egyházunk iránt. És öröm az, hogy mehetek utánuk, kereshetem őket és fára­dozhatok üdvösségükért. * Szórvány lel kész vagyok. Arcomat barnára égette a nap. Hol itt tűnik fel motorom, hol amott. Híveim oly­kor sajnálnak, mert néha észreve­szik rajtam a fáradtság jeleit.^ Én azonban szívesen vagyok szórvány­lelkész. Erősen hiszem, hogy Jézus segíti azokat, akik a szétszóródottak összegyűjtésén fáradoznak. Hiszen Ö is mindig azokat akarta megke­resni, akik elvesztek és azokat akar­ta összegyűjteni, akik szétszóródtak. Tarjáni Gyula Tokaj nehézséggel és veszéllyel küzdve, de rendületlenül. MINDEN GYÜLEKEZET egy vég­vár, minden templom egy bástyafok, minden lelkipásztor egy harcoló ka­tona. Nem megy másként. Ha élni akar a lelkipásztor, éltetnie kell a rábízott gyülekezetét. Mert a gyüle­kezet is dolgozik az életért. Az egy­kor tisztán földműves jellegű gyüle­kezetek is közel jutottak ma már az ipari, gyári munkás színeződéshez, az élet lobogva tör előre s a benne élőnek is fejlődnie kell. A cél mégis: a békés élet. Ami sebeink vannak, azt a két háború ütötte rajtunk. Kevesen vagyunk, de bensőnk meggazdagodott új élet ere­jével s ezt az életet élni akarjuk. Istentől kapott ajándék ez. Kedves olvasó, ki a hegyek alján már zöldülő új hajtásokba betekin­tettél, szorítsd szívedre e lapot s benne borsod—hevesi evangélikus testvéreidet és segíts imádságoddal és szereteteddel, hogy ne aludjon ki itt az élet. Nikor'érnusz János Űjcsanálos Lelkészek és s?ü!öic figyelmébe A Művelődésügyi Miniszter ren­deleté értelmében az 1858—59 tan­évre az iskolai vallásoktatásra a beiratkozások 1958. június 26-án csütörtökön délután 14 órától 18 órái« és 1S58. június 27-én pénteken dél­előtt 8 órától 13 óráig lesznek. Az iskolai vallásoktatásra való beiratkozásra vonatkozó rendelkezé­sek és feltételek azonosak a múlt­évivel. Idevonatkozólag közöljük a Művelődésügyi Miniszternek a val­lásoktatásról szóló 21/1957. (III. 24.) ■Korm. számú rendelet végrehajtásá­ról kiadott 39/1957. (M. K. 5.) számú utasításához a következő rendelke­zéseket: „Vallásoktatásra beíratást kell tartani minden áltailános iskolában és általános gimnáziumban a Műve­lődésügyi Minisztérium által ér én­jein í meghatározott napon. Az általános iskolák és gimnáziu­mok igazgatói kötelesek a beíratás időpontjáról hirdetményt kiadni, le­folytatásához megfelelő helyiségről és kellő számú pedagógusról gon­doskodni. A tanuló a vallásoktatásra csak abban az iskolában jelentkezhet, amelyben a rendes iskolai beíratást végezték, Pótbeíratások alkalmával kizárólag a javító. vagy pótvizsgát tett tanulók jelentkezését lehet el­fogadni. Islkolaváltoztatás esetén az igazgató a szülő kérésére igazolja, hogy a tanuló hitoktatásra beíratkd- zott-e, vagy sem. Vallásoktatásra csatk azt a kis­korú gyermeket lehet beíratni, aki­nek a vallásoktatásban való részesí­tését az egyik szülő, illetőleg a gyám az iskola igazgatója, vagy a. beíratást végző pedagógus előtt szó­ban — meg nem jelenés esetén írás­ban — kívánja". Felhívjuk a lelkészeket, hogy a vallásoktatáfra való beiratások idő­pontját és az eljárás módját isten­tiszteleteken és bibliaórákon kihir­detés útján hozzák az érdekelt szü­lők tudomására. cSmtoánijlelkhz nagyok Lakodalom után „Hosszú az én utam, melyre most indulok, Azért óh Istenem, tehozzád fordulok. Tőled buzgó szívvel kegyelmet esdeklek, Mert segélyt éa áldást csak tőled nyerhetek." ÍGY indul el a menyasszony az oltár elé. Nálunk Abaújban még járja lakodalmakon a rigmus. Ko­moly és tréfás mondatok egymást váltogatják. Igaz, ilyenkor már ritka az eskü­vő. Ősszel, de legkésőbb farsangban férjhez adják a leányt. Júniusban már nem alkalmas erről szót váltani. Nem, ha magéról a vidám lakodal­masokról volna szó, csakhogy ilyen­korra — ahogy mondják —, már meglátszik, ki mit főzött. Emiatt írok. Amilyen vidámak mifelénk a lakodalmak, nem mindig ilyen a folytatás. Sokszor akadnak olyanok, akik szétfutnak, amint jönnek a próbás napok. Most ezekről szeret­nék írni. A kérdéseket azzal intézik el, hogy a fiatal asszony visszasírja magát a szülői házba, a fiatal em­ber meg nagymérgesen odébb áll. Napokig, de sokszor hetekig a fahr ősi postáján, a bejáratos nénikék célozgatásaikban érintkeznek. Sok esetben csak azért mennek vissza egymáshoz, mert hát mit szó! a falu, nagy a szégyen. De ez a kibékülés nem jelent megoldást, házasságuk belső elrendezése szempontjából. A SOK NEHÉ7SÉG KÖZÜL nézzünk egyet, talán a legnagyob­bat. Itt a falun a leány „házhoz megy” és a legény „házhoz áll”. Vé­ge a fárasztó lakodalomnak. Nászéit nincs. A hidűg nvatt ös*"?ehV|§ddó családban, ahol lócán és kerekesen is feküsznek, ők, a fiatalok kapnak egy ágyat és ez minden. Egy sarkot nem mondhatnak magukénak, ahol elmondhat-,*^ boldogan: a miénk, vagy: itt magunk vagyunk. így nincs is mód arra, hogy csa­láddá forrjanak össze. A férfi, vagy az asszonv igen sokszor ccak akkor lesz önálló, ba az öreö“k r*--.-1--1- nak, vagy megrokkannak s a testvé­rek saé+szálednek, hogy ők js be'e- kapcsolód.ianak ebbe az évszázados táncba: házhoz állianak. "Ekkorra bizony sok „fiatal házasnak” már deresedik a haja. A gverekek is nagvok már. De végre önál’ónk. .«tok mindent lehetne még elmondani arról, hogv mit jelent a mindennap' aoró-cseprő dolgokban ez a házhoz állás. A fiatalok Alete hozzákapcso­lódik egv számukra végeredmény­ben idegen családhoz, ahol minden megszokottan, kiforrottan várja. Még a kenyér is az asztalijában. A RÉGIEK MEGSZOKTÁK, hogt ez az élet sora. A mai fiatalok nein tudnak ebbe beletörődni. Embe­ribb életre vágynak, s nekik van igazuk. De segít ezen, hogy haza­szaladgálnak? Megfutamodnak? Nyilvánvalóan nem. Mi akkor a megoldás? 1 A házhoz állás tengernyi terhe is Krisztushoz utal bennünket, aki azért adta életét, hogy bűnbocsána­tot nyerjünk és békességet talál­junk. Nem lesz olyan ugyan a há- zasóletünk, mint a megkent kocsi­kerék, amelyik többé nem nyikorog, de mindig lesz elég erőnk az Isten szerint való új életben járásra. Ez a keresztyén új élet elsősorban jó­zanabbá tesz. A tehetetlen düh magőrli az embert. A türelem fel­emel és könnyít a terheken. Előfordul, hogy valaki az anyós- após kérdést úgy akarja megoldani, hogy megkontyolja az anyósát és megtiporja az öreg apósát. Ez hamis módja a „békés, boldog házasság” biztosításának. Nem ez a keresztyén út. Az életet — a házaséletet is —, csak a szeretet teszi elviselhetővé. A keresztyén ember a felülről, Is­tentől kapott szeretet ereiével küzd házasságának boldogságáért. Aki ismeri ezt a szeretetet, az tapaszta­latból tudja, hogy. nem hiábavaló ez a küzdelem. VAN SOK OLYAN KÉRDÉS a fiatal - házasok esetében, amelyek megoldásához a szeretet mellett bölcs belátásra is szükség van. Ahol csak lehet, adjanak önállóságot a fiataloknak. Költözzenek külön, ha van rá mód. Ha nincs erre lehető­sé ■ nyissák ki legalább az első szo­bát. vagv ahovv felénk híviák, az első házat. Az áporodott ruhaszagot és a télire rakott alma illatát, szel­lőztessék ki. Az első ház ne legyen dísz. Legyen a fiatalok tanváia. Megéri az áldozatot. Mennyivel ke« vesébb lenne a zsörtölődés, a mor­gás, a sirás és mennyivel szíveseb­bek lennének a fiatalok az^öregek- hez. Szól tovább a rigmus. Van. aki­nek csak rigmus, de van. ’akinek imádság ez: „Azért óh Istenem, ne hagyj el, légy velem, Bocsásd meg- ellened elkövetett vétkem, Add, hogy legyen boldog az én páros éltem. Édes Jézus kérlek, maradj holtig vélem.” \ Solti Károly Abaújszánló KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK Az afrikai bennszülöttek egyháza két néger ifjúsági lelkészt küldött Kamerunból és Madagaszkárról Pá­rizsba, hogy az ott tanuló behszülött diákokat vegyék lelkigondczásba. Zulu nyelvre fordította le dr. Schröder misszionárius az evangéli­kus egyház hitvallási iratait. Ezen kívül nyomtatják már zulu nyelven az Ószövetséget is. Most tanácskozott először Afriká­ban a Missziói világtanács. A fiatal | Ghana állam fővárosában tartották I meg a megbeszélésüket a világ min- j den részéből érkezett küldöttek. A küldötteknek már csak a fele volt fehér ember, a többi színesbőrű. El­határozták, hogy mint szervezet be­leolvadnak az Egyházak Világtaná- csába. A miniszterelnök — a kül­döttek tiszteletére adott fogadáson — hangoztatta, hogy a nagyhatal­mak hagyják abba a fegyverkezési versenyt, s forduljanak segítségük­kel Ázsia és Afrika elmaradt népei­hez, hiszen ezek a műveltség és jólét asztaláról bizony csak morzsá­kat kaptak. A moszkvai Vörös téren, a „hagyma“ templom előtt Észt testvéreink mosolygós arccal integettek búcsút, amikor gépünk búgva emelkedett Linda köve felett a felhők közé s mintha néni is csupán a két repülőmotor zúgó ereje vitt volna a magasságok felé, hanem az észt hittestvérek sugárzó szeretete emelt volna könnyedén és szárnyalón tovább útunlkűn. Este fél tiz volt, amikor célhoz értünk. A ragyogó fények városa fölött köröztünk két­szer is, mert a zsúfolt repülőtér nem tudott azonnal fogadni. Csodálatos volt a május elseje előestéjen a kivilágított Moszkvát látni felülről. Zsongott bennünk a dallam a „Lenin- hegyek ormáról", almit Melis György szokott énekelni nálunk %a rádióban s az ünnepi fé­nyé k pompája valami nagyot, felejthetetlent ígért. Fárasztóvá válik, ha az olvasók az újság­ban kifogyhatatlan sorban látják egy helyen mindig ugyanazt a címet. Kifogyhatatlan sort nyitnék az Üti jegyzetek számára, ha mindazt le akarnám írni, amit egy hét alatt, élmé­nyekben gazdag, zsúfolt órák keretében lát­tunk. Igen ügyes rajzolónak kell lenni ahhoz, hogy néhány vonással egy emberi arcot hű­ségesen és jellemzőn rögzítsünk. Megpróbá­lom ezt tenni Moszkváról. Az utca. Amott hátul, merészen feltörő falak fölött nyújtózkodik, mint gigászi gé- meskút, az émelődarúiknak hosszú sora. Elől még földszintes faház mesél fátyolos hangon a régmúltról, mögötte már az új élet harsog­ja a maga szimfóniáját. A széles, nagy sugár- és körutakon ezrével suhannak az autók s az emberek kissé mackós mozgásai járnak a maguk útján. Az emberre mutat a forgalom fegyelmezettsége, a tiszta úttest s az is, hogy a Metrón nálam alig fiatalabb férfi adta át nekem a helyét, amikor beszédemből meg­hallotta, hogy külföldi vagyok. Emberi méltó- sagérzet, öntudat és előzékenység egyaránt tükröződik az arcán. Fesztelenül és természe­tesen mozognak és élnek s ebben a világban az is magától értődő, hogy a Kreml egyik utcáján megállnak a velünk szemben sétáló Hruscsov és Vasszer s kedves, közvetlen sza­vakat váltanak velünk. Ez az ember, aki belső fegyelemmel éli az életét, aki nem dob el csikket az utcán, aki átadja helyét a Met­rón, aki ember marad akkor is, ha egy világ figyel a szavára, ez az ember önmagát mu­tatta meg a május elseji felvonuláson. Bőven lehelne írni a katonai díszszemléről és párá­déról. Sok érdekességet mondhatnék el a sportolók pompás, ötletes felvonulásából. En­gem azonban az a hömpölygő, kötetlen hullá­mokban elözönlő több mint egy millió ember ragadott meg, aki egy volt, mert mind ugyan­az volt az ünneplésben, a majálisos örömben. Ez az ember a magáénak vallja azt, amit ün­nepel, a szocializmust, ebben nőtt fel, ezt éli, maga munkálja és büszke rá. S ami szá­munkra a legfigyelemre méltóbb volt: ezt az embert láttuk a baptista istentiszteleten is s ennek az embernek az arca tükröződött Niko- láj metropolita fehér szakállas, mosolygós arcvonásaiban is. Ez az ő világuk. A Kreml tornyának óraütései ennelk a világnak, kondi- tanak, ezt tükrözi a Moszkva folyó vize, ha a híd korlátjánál fölé hajolsz s ennek a világ­nak az izét hozza minden autó, amely a moszkvai autógyár futószalagjáról három per­cenként legördül. Ez az ember nem talajtalan ember. Mé­lyen beágyazódik a történelembe. Ő lép ki eléd a Kreml múzeumának cári kincsei mö­gül éppúgy, mint a Tretyakov képtár hallat­lan értékű vásznairól, vagy a Metró egyik állomásának történelmi mozaikjairól. Törté­nelmi szemlélete nem „átértékelő“, hanem inkább tisztázó. Hadd sorolom fel, hol láttuk ezt az em­bert egy hét alatt alkotásaiban, mozgásában, munkájában és szavában. A május elseji hatalmas felvonuláson, a Kreml múzeumaiban és múzeum-templomai­ban, a Politechnikai Múzeum villanyipari, rádió, vízierő és autóosztályán, a Moszkva melletti kis Gorki faluban, ahol Lenin élete utolsó éveinek lakóépületében őrzik annak emlékét, bútorait, ruháit, könyveit, jegyze­teit, képeit és hangját, aki mindezt ami ma már teljesen az övék, megindította számukra — a moszkvai autógyárban, ahol negyvenezer munkás dolgozik s ahol végigmentünk a sza­lagrendszer mellett, a hengeröntvénytől a kész teherautóig megnéztük munkájuk gyümölcsét s ugyanezen gyár kultúrtelepét. ahol a tartal­mas élet óráit élik ugyanezek az ezrek —, a Tretyakov képtárban, ahol Scsedrin, Kipo- jenszkij, Ivanov, Verescsagin, Szurikov, Re­pin, Perov s mások képeit ámultuk — a Nagy Színház színpadán és nézőterén a Csaj­kovszkij teremben, cirkuszban, bábszínházban, tsritett asztalnál s mindezek között az utcán, áruházban, trolin, pult előtt és pult mögött, járdán és autóban, gyalupad mögött s a baráti kézsgorítás meleg kapcsolatában. Koren Em3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom