Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1957-03-24 / 1. szám
Vidáman a böjtbe] A/Tiért nem böjtölünk mi, evangé- likusok? A böjtölésnek evangélikus egyházunkban mindössze annyi maradványa van, hogy egyes híveink böjtöl- nek nagypéteken és az Ür szent vacsorájának felvétele előtt tartózkodnak az evéstől. S ez így van már mintegy a XVIII. századtól fogva. Azelőtt több nyoma volt a böjti szokásoknak egyházunkban is, de rendszeresen sohasem gyakoroltuk. Luther ugyan nem tiltotta meg, sőt jónak ítélte a test indulatainak fékezésére, úgy amint . kinek-kinek arra szüksége lehet, de kikelt az ellen a tanítás és gyakorlat ellen, mely a böjtöt érdemszerző cselekedetnek nyilvánította és mindenkire egyformán külsőleges szokásként ráerőltette, Luther álláspontját igazolja a biblia. Az ótestamentomi törvény is csak a nagy engesztelési ünnepre rendel böjtöt. A Jézus-korabeli farizeusi szokás: a heti kétszeri böjtölés — csak a babilóniai fogság után alakul ki s képmutató kegyességbe visz. Az újszövetségi első keresztyén gyülekezetben itt-ott hallunk alkalmi böjtölésről, de az apostolok idejében rendszeres böjtölésről mit se tudunk; ez már a későbbi hanyatlás korának egyik jele. A fő tanú pedig maga Jézus. Ö is böjtölt ugyan a pusztában 40 napig, de csak azért, „mert ott nem volt mit ennie; a Szentlélek által vitetett oda, nem pedig valamely szerzetesi regula által” — mondja Luther. Egyébként Krisztus Urunk tanítványaival egyetemben nem tartotta a szokásos böjtöt. S mikor efelől megkérdezték, magyarázatát is adta. Olvassuk Márk 2, IS—22 verseit! Jézus szava a felelet arra is: miért nem böjtölünk mi evangélikusok? Miért nem? Mert mi Krisztus násznépe vagyunk! Menyegző és böjt nem férnek meg egy asztalnál. Bengel, a neves bibliamagyarázó mondja, hogy a keresztyén élet képe hol menyegző, hol böjt. Éz lehetséges. De nem együtt a kettő. Ameddig a Vőlegény a násznéppel van, addig nem böjtölhetnek. A menyegző természetes képe az örömé. J ézus Isten-országáról szóló igehirdetésének döntő vonása le- tagadhatatlanul az öröm, az evangélium, az Istenben való boldogság. A messiási idő örömnek ideje, melyben még maga a böjt is örömre változik! (V. ö. Máté 6, 17—18.) Lehet-e hát más a mi kegyességünk, mint gyermekien derűs, mely nem szívja a világirtózás és önsanyargatás keserű füstjét; együgyűen hálás, mely nem akar aszkézissel érdemet szerezni, de elfogadja a Krisztus ajándékát; és királyian szabad: szabad a böjttől és szabad a böjtre, — amint a Lélek adja, nem pedig valamely emberi regula! Aliért nem böjtölünk mi evangé- likusok? Mert mi Krisztus új ruhájába öltöztünk és az ő új borából ittunk! Keresztelő János szavaival lép föl Krisztus Urunk s mégis ég és föld különbsége van közöttük. Az még az Ötestámentom prófétája, ö pedig az Újszövetség Közbenjárója, az egyszülött Fiú. Nem csoda, hogy az ő tanítványai nem szabják magukat a Keresztelő tanítványaihoz s nem követik böjtölésüket. Jézus új borát az ótestámentomi kegyesség formái nem képesek befogadni, azokat szétrepeszti. Ö olyan új tartalmat hozott, mely új formákat kíván és teremt is. Meg kell látnunk a külső vallásos szokások visszásságát a Krisztusban való teljes belső megújulás nélkül. Mit ér az, ha böjtben tartózkodunk némely ételtől, de a Krisztussal nincs szívet-lelket átható, életet újító, meleg benső közösségünk?! Ez ellen küzdött Luther és ez ellen kell küzdeni mindnyájunknak, mihelyt az a veszély fenyeget, hogy a keresztyén hit újsága, elevensége holt szokásokba kövesül. Tertullianus egyházi atya találóan írja: Krisztus Urunk nem azt mondotta magáról: Én vagyok a szokás; hanem azt: Én vagyok az igazság! Jaj nékünk, ha nem merjük vállalni azt az újat, amit Krisztus akar hozni az életünkbe, ha nem merünk gyökeres változásokon átesni, elhagyni régi formákat, avult életszokásokat, s helyébe új rendet kezdeni! Másképp kelni, másképp feküdni, másképp cselekedni, mint ahogyan Krisztus nélkül megszoktuk! Mi ehhez képest egy kis szokványos böjtölés? Ciszternavíz tüzes újbor helyett. Czóval mi nem is böjtölhetünk? De igen. Amikor elvétetik tőlünk a Vőlegény, vagyis amikor próbatétellel látogat meg az Isten. Ismét csak Luther mondja: kétféle szenvedés van. Az egyik az, amelyet az ember maga választ, miként a Baál- papoké, kik késekkel metszették magukat; ezt Isten megveti. A másik, amit Isten maga bocsát ránk anélkül, hogy mi azt választanánk. Ezt készséggel, örömmel hordozni: igazi kereszt s Istennek tetsző böjtölés. Tehát készséggel, örömmel hordozni a bajt, megkent fejjel és megmosott orcával! Vidáman a böjtbe. Ez az evangélikus böjt, Testvéreim. Kegyelem éve Új év — új titok. Mit hoz? Mi vár ránk: gyengék, szegények, kicsinyek, árvák?! S kórházból írta valaki nekem: „így kezdődött új évem betegen, és mégis hittel hirdetem, hogy ez az Úrnak kedves esztendeje lesz! Bízó örömmel megyek elébe! Kedves esztendő! Kegyelem éve!“ Azóta telnek napok és hetek, de akárhányszor ezzel ébredek, s indulok bízva új nap elébe: Kedves esztendő! Kegyelem éve! Hiszed-e velem, vallod-e velem, ha mást mutat is sírva járt jelen? Ne csüggedj mégse! Ne lankadj mégse! Gyümölcsöt érlel könnyek vetése. Atyai háznak, dombos kenyérnek nagy bőségére boldogan térnek tékozló fiák, feledve vályút... s újra cserélik rongyos ruhájuk. Hogy megöleljen, áldjon, segítsen, tárt kapujában vár ránk az Isten. Tárva a kapu! Vár a kegyelem! Hiszed-e velem? Valled-e velem? Akkor hallják meg minden szegények! Hirdessük ezt a kegyelmi évet! Hirdessük gondot bút félretéve: Kedves esztendő! Kegyelem éve! Turmezei Erzsébet ScholZ László AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÁl Hosszú, Ieomló haja volt... Az irodám Ikissé alaktalan és kicsi, de éppen arra való, hogy dolgozzék, benne az ember. Voltaképpen sekrestyének épült toldalékszoba, azért alaktalan. Talán azért jó benne dolgozni, mert a fal mögött ott tudom az oltárt. A tompa pasztellfényű falon néhány kép, az álló nagy ingaóra lassan ketyeg, súlyai vonják az időt maguk után, mint ahogyan a gondok súlya vonja az embert a holnap harcába. Lábam alatt szőnyeg s a széles nagy íróasztal melletti ablakon csipkefüggöny födi el lágyan a jégvirágot, amit most kacagtat meg kicsi barátom, a cinke, mert elfogyott a párkányon az ele- sége. Szemben duruzsol a kályha s én papír fölé hajolva rovom a sorokat — épp másfél órám van a határidős munkára s készen is leszek vele. Békesség van, csend, meleg és egy dologra való iroda — hogy ne lennék hát készen! A csengő azonban megszólal s én lemegyek kaput nyitni. Ismeretlen férfi lép be. Hosszú művészhaja kissé előreomlik, amikor kézfogásnál megbiccenti a fejét. Fekete, rövid Krisztus-szakállt visel s mély tüzű szem csillog szemöldöke alatt. Kezében vastag mappát szorongod. A vak is látja, hogy kóbor művész, aki bóvli képeit kínálja 5—10 forintokért: minden ízlés és csín nélküli vásári másolatok idilli házikókról, rebbenő galambokról, pásztortüzek- ről, patakpartokról télen és ősszel. Már a szöveget is ismerem: először jön a „művek” méltató ajánlása fennkölt művészi önérzettel, majd amikor elmarad a visszhang, jön a beárazás — „nagyon olcsón adom” — s mikor ez sem használ, elteszi a képeket s az utolsó mondat: legalább pár forintot adjon. Mindig felingerelt a művészetnek ez az ócska vámszedése s a viszolygó érzés mindig elmosta bennem a szükség iránti szánalmat. Most még a határidős munka is sürgetett s elejét akartam venni az ismert szövegnek. — Kérem, nem veszek semmit. — Legalább tessék megnézni — szólt benne az önérzet. — Jó kérem, de újra mondom, nem veszek semmit, mert nincs pénzem —« így bennem is az önérzet. Feljött az irodába. Lassú mozdulattal letette a mappát s mintha nem is ezért jött volna, odalépett a kályha mellé s melegedőn nyújtotta fölé a tenyerét. — Milyen jó meleg van itt — mondta. Álltam és hallgatam. Izzott bennem az elvesztegetett idő. Kínzott a határidős munka. Ez az önfegyelem — gondoltam s hallgattam. Néhány pillanat volt csak — nekem kínosan hosszú percek —, majd odalépett a mappához, lassan kibontotta s méltató szavak nélkül mutatta fel egymásután a „műveit". Féloldalt állt, kissé eltartotta magától s oldalt billentett fejjel ő maga is szemlélte. Láthatóan nagyobb élvezettel, mint én. Igen, azok voltak: idilli házikók, rebbenő galambok, pásztortüzet, patakpartok télen és ősszel. Förtelmes giccsek. Nem szóltam semmit. Egyet aztán külön kiemelt s azt mondta: — Ezt úgy el tudnám képzelni önnél. Vadszőlővel befuttatott olasz pergolánál ült a gyermek Jézus, tündöklő arany gór iával, szelíden, ko- molykásan mosolygott, kinyújtott kezén galambot tartott s mindezt oly rikítóan kék ég alatt, hogy csak nyeltem a giccs fölött érzett dühömet.Ö megelégedett, átszellemült mosollyal nézte s ezt az egy képet jellemezte is: — Olasz táj, bibliai hangulat. Bennem persze cseppet sem bibliai hangulat dúlt s ingerülten szóltam: — Tegye el kérem, mondtam, hogy nincs pénzem, nem veszek semmit! Eltette. Lassú mozdulatokkal, szótlanul. Ismét a kályha mellé állt. — Hadd melegedjem föl — szólt bocsánatkéróen. —■ Kérem, tessék. Kint igen hideg van — szóltam enyhültebben s leültem az íróasztalhoz, hogy lássa: dolgom van. Nem is zavart soká. Néhány perc múlva hóna alá fogta a mappát s indult. Pénzt már nem is kért. Lekísértem a lépcsőházban s kinyitottam előtte az utcai kaput. A I téli sűrű köd mintha gőz lett volna, I ilgy áramlott be s hidegen csapott az arcomba, 20 fokos tél volt. Ö kilépett a ködbe. Már húztam is be a kaput utána, amikor elmenő alakja élesen és mélyen a szemembe rajzolódott: görnyedten ment s fél- cipős lábán nem volt harisnya. A szokott mozdulattal fordítottam « zárra a kulcsot s megindultam fel a lépcsőn. Jaj, miért is nem fordultam vissza! Az alakot élesen láttam. Akkor figyeltem fel rá, hogy kalapja sem volt s csupán kisbabáiban didergett. Akkor már kettesével vettem a lépcsőfokokat. Rohantam a lakásba, feltéptem a szekrényajtót, egyetlen mozdulattal kisöpörtem a harisnyáimat a polcról, felkaptam a legmelegebbet s futottam le. Döngve csapódott be utánam a kapu. Futottam... futottam ... őt azonban akkorra már elnyelte a köd. Lihegve és fáradtan álltam meg a sarkon. Az utcai lámpák fénykörében lágyan hulltak az apró hópely- hek. A szobameleg még gőzölve páráit rólam s az emberek csodálkozva néztek rám, ahogy ott álltam kipirult arccal, zihálva, kuszáit hajjal és felsőkabát nélkül, kezemben a harisnyával. Csak néztek rám s nem hallották, hogy bennem bongva harangoznak a szavak: „mezítelen voltam és nem ruháztatok fel engem ...” ... Hosszú. Ieomló haja volt, rövid fekete szakálla és mélytüzű, szelíd szeme ... Korén Emil Lapunk előfizetőihez Kérjük lapunk előfizetőit, hogy az előfizetési díjakat folyamatosan küldjék be 20 412—VIII. Evangélikus Élet szerkesztősége, Budapest, VIII. Puskin-u. 12. csekkszámlára. Az elmaradt számok pótlásáról, illetve azok előfizetési díjának beszámításáról külön értesítést küldünk. Rövidesen megjelenik! Káldy Zoltán Bevezetés az Újszövetségbe című könyve, lelkészek és gyülekezeti tagok használatára. Ára kb. 30 Ft lesz. Készülj az ige hallgatására! 1957. március 24. — Böjt 3. vasárnapja 1 Pt 1, 13—16; Lk 9, 51—56. — Liturgikus szín: lila. A tanítványok felháborodása éppen olyan érthető, mint amilyen termő* -‘l szétesnek kell mondanunk a samaritánusok magatartását. A samari« tónusokat a saját vallásukhoz való ragaszkodás, a felekezeti szellem fűti* Vallásuk a zsidókéval közös forrásból fakadt, de a történelem folyamán elvált az útjuk. Egy volt az Istenük, de különbözött a vallási hagyományuk.' Ragaszkodtak a magukéhoz és nem pártolták a másikat. Vallásuk féltő szeretete címén tagadták meg egymástól azt a vendégszeretetet is. amelyet vadidegenek iránt magától értődőén gyakoroltak. Nem érezték ezt szeretetlenségnek. Úgy tudták, hogy tartoznak ezzel atyáiknak és vallásuknak. A tanítványokat Jézushoz való ragaszkodás és szeretet fűti. Szeretik Jézsiust és felháborodnak a rajta esett méltatlanságon. A samaritá- nusokniak tudndok kellett, hogy Jézus nem volt a zsidók elfogult barátja. Ö a samaritánusok Megváltója is akart lenni. Sőt sokszor előnyben részesítette a samaritánusokat. Valóban méltánytalan, hogy mégis egy lapra helyezik a zsidókkal. A tanítványok bizonyos mértékig türtőztetik magukat. Nem akarnak egyéni bosszút venni a samaritánusokon. Az égből akarnak tüzet kérni. Azt akarják, hogy Isten szolgáltasson igazságot és tanúskodjék hatalmával Jézus mellett. Érthető és természetes a kíván*« ságuk. J ézus mégsem igazolja ezt a magatartást, hanem szeretettel, de nagyon határozottan megbélyegzi: „Nem tudjátok minómű lélek van bennetek”. Nem tagadja meg tőlük, hogy féltőn szeretik öt. De félreérthetetlenül rámutat arra, hogy szeretetük mögé idegen lélek rejtőzött. Az irányítja gondolataikat és kívánságaikat. Áll az, hogy gyümölcseiről ismerjük meg a fát. Bármennyire hisszük, hogy Isten szeretete és Krisztushoz való ragaszkodás tölt el minket: ha gyűlölettel és haraggal fordulunk Jézus ellenségei ellen, az csakis a sátánitól lehet. A sátán taktikája az, hogy elhiteti, hogy egyszerre lehet Krisztust szeretni és ellenségeinek vesztét kívánni. J ézus itt sem áll meg a feddésnél, hanem tanítást ad szavával és cse- lekedtével. Azért jött, hogy megtartsa az emberek lelkét. Kitér az összeütközés elől, vállalja a hontalanságot és tovább megy a kereszt felé. Hányszor megbotránkoztak a tanítványok még ezután is ezen a magatartásion. Másoknak életet adott, önmagát feláldozta. Jóval fizetett a gonoszságért, és imádkozott ellenségeiért. Védte tanítványait, de visszaparancsolta azt az egyetlen kardot is, amely Öt akarta megvédeni. Mindenkit megtartott, csak önmagát nem: ez Krisztus lelke és ebben nyilatkozott meg Isten szeretete. Azt várja övéitől is, hogy elszenvedjenek minden méltatlanságot és tusakodjanak_ mások megtartásáéit. Ezt a leckét adja nekünk a kereszt felé menő Űr! Prőhle Károly Közös imádságunk 1. Pt. 1, 13—16. örök, irgalmas Istenünk és Atyánk! Vezess miniket hit által egyszülött Fiadhoz, és add meg népednek, hogy ne ragaszkodjék semmiféle teremtményhez, hanem egyedül a Te irgalmadat keresse és meg is találja Jézus Krisztus Urunk által. Ámen, Strassburg 1525. Lk. 9, 51—56. Drága Ür Jézus Krisztus! A keresztet hordoztad értünk s a kereszten örökre megbocsátottad bűneinket. Megvalljuk Néked, hogy gyakran komolytalanul vettük a bűmbocsánat kegyelmét és gyakran könnyelműen fogadtuk örök engesztelésedet. Adj nékünk komolyságot és szent irtózást bűneinktől. Emlékeztess minket a kísértés órájában értünk való kínos szenvedésedre és halálodra, és vétesd fel velünk keresztünket panasz és zúgolódás nélkül a nyomorúság és a megpróbáltatás idején. Ne engedd, hogy örömre és jólétre vágyódjunk, ha egyházadnak szenvedést és kitartást parancsoltál. Ámen. utje Hanns 1939. Köinyörgés. Űr Jézus Krisztus, Üdvözítőm és Megváltóm.! Te kész vagy megbocsátani minden embernek. Jóságos és szíves voltál még legádázabb ellenségeidhez is, és könyörögtél -mennyei Atyádhoz azokért, akik csúfoltak, gya- láztak, keresztre feszítettek és megöltek. Légy hozzám, szegény bűnöshöz is irgalmas és kegyelmes: bocsásd meg bűneimet és mindazt, amivel vétkeztem Ellened. Add meg nekem azt is, hogy kövesselek Téged és szeressem ellenségeimet: áldjam azokat, akik átkoznak, jót tegyek azokkal, akik irigyelnek és reám támadnak, könyörögjek azokért, akik gyűlölnek, bántanak és üldöznek engem. Bizony add, hogy jóval győzzem le a gonoszt és örüljek annak, hogy én méltatlan tanítvány hasonlóvá lehetek Uramhoz és Mesteremhez most a szevedésben, egykor pedig az örökkévaló örömben. Ámen, Rabe Da jós imádságoskönyvéből, 1565/68, Közli Prőhle Károly Bibliaolvaső HETI IGE: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, ha- nem, hogy ő szolgáljon és adja az ö életét válts águl sokakért.“ Mt 20, 28. Március 24. Böjt 3. vasárnapja. — 1 Pt I, 13—21. Isten sok jelét adta kegyelmének. Örök időktől elhatározta a világ megváltását, s azután a világ mindem kincsénél nagyobb árat adott érte: elküldte és feláldozta egyszülött Fiát. Fel is támasztotta a halálból és minket is kihívott a bűn halálából az életre. Nemcsak hitet, hanem reménységet is adott Krisztus eljövetelének ígéretével. Méltán várhatja el, hogy tisztaságban az Ö tetszése szerint éljünk. Március 25. Hétfő. — Jn I, 29—37. Jézus Isten Báránya és egyben Isten Fia. Nemcsak magára veszi bűneinket és elhordozza érte a büntetést, hanem az új életet teremtő Lélekkel is megkereszteli mindazokat, akik hallgatnak Rá és követik öt. Március 26. Kedd. — Mk 6, 7—13. Ahol Jézus nevében hirdetik az evangéliumot, ott az üdvösség és kárhozat kérdése dől el, mert maga Jézus kínálja fel kegyelmét és szólít fel megtérésre, hogy megszabaduljunk a gonosz hatalmától és új életben járjunk. Március 27. Szerda. — Jn 10, 17—25. Jézus világosan beszél és cselekedetei is világosan tanúskodnak beszéde mellett: Azért jött, hogy önmagát adja a világért. Halála nem tragédia, hanem Isten akaratának megfelelő céltudatos megváltó cselekedet. Ha valaki mégis kételkedik és bizonytalankodik, annak nem az az oka, hogy Jézus bizonytalanságot hagyott szándéka felől, hanem az, hogy nem akar hinni Őbenne. Március 28. Csütörtök. — Csel 18, 1—11. Tanulságos az, hogy a hit és hitetlenség harcában Pál apostol nem erőszakoskodik, hanem hűségesen hirdeti az evangéliumot. De különösen tanulságos Isten biztató szava: Ö reménységgel néz az emberre, és ezért előre népe közé számlálja azokat, akik majd hisznek az evangéliumnak. Március 29. Péntek. — 1 Kor 4, 9—16. Akit Isten kiválasztott, arra Isten rázúdítja a világ minden szenvedését, baját, gondját, gyalázatát. Ezt a sorsot juttatta Krisztusnak és apostolainak, s ugyanez vár követőire. Isten azonban azt akarja, hogy valóban kövessük Krisztust és az apostolokat: békességgel szenvedjünk és jóval győzzük meg á gonoszt. Március 30. Szombat. — Ézs 49, 1—6. Isten legkiválóbb követeinek ér szolgáinak is voltak olyan pillanatai, amikor megfáradtak a szolgálatban, mert nem látták fáradozásuk eredményét. Vigasztalásuk nemcsak az, hogy Isten számontartja őket. hanem az is, hogy Isten az ö világosságát terjeszti szolgálatuk által akkor is, ha maguk azt nem látják. Prőhle Károly
