Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-03-24 / 1. szám

Magyar műveltségünk és a „keresztyén mitológia“

A magyar könyvkiadás ú.i felada- tok előtt áll és az eddiginél szélesebb látóhatárt igyekszik biztosítani olvasóközönségünknek. Az új tervezések során felvetették azt is, högy vajon nem volna-e kívánatos egy „keresztyén mitológia” kiadása, mert „enélkül az ifjabb nemzedékek Bgy része hovatovább nem tudja élvezni a világirodalmat, nem érti Adyt, de még Petőfit sem”. Valóban, máris megfigyelhető, hogyan veszik el az ifjabb nemzedék számára sok minden, ,ami két-három nemzedékkel ezelőtt még közkincse volt a magyar olvasóközönségnek. Ezért hasznos volt, amikor pl. Jókai és Mikszáth írásait olyan jegyzetekkel adták ki. amelyek sok. a latinos műveltséggel összefüggő kifejezést tettek érthetővé a mai olvasó számára. t>e előfordult az is, hogy a kiadó Dánielről, meg Dávidról és Góliátról is Szükségesnek tartotta jegyzetben megemlíteni, hogy azok „bibliai utalások”.

A/T indenesetre jó arra gondolni, hogy a Biblia ismeretete nélkül nem lehet megérteni a világirodalom nagy klasszikusait, magyar irodalmunkban pedig akár Adyt. sőt Petőfit sem. Éppen nekünk nem kell erre még külön példákat hozni és inagyar íróink javára külön emlékeztetni. Még csak arra sem kell rámutatnunk, hogy nemcsak irodalmunkról van ilyenkor szó. Hiszen a íJkeresiztyén mitológia” (most ne ekadjunk fenn azon. hogy a kifejezés rossz!) nemcsak Íróink műveltségét és nyelvét gazdagította, hanem évszázadokon keresztül benne élt népünk gondolkodásában és gazdagította nyelvünk szókincsét Mai magyar nyelvünkben sem tudjuk egy lélegzetvételre felsorolni mindazokat a szavakat, amelyek kitörölhetetlenül beletartoznak nyelvünkbe és amelyek érthetetlenek volnának 6zámunkra is, ha egyik napról a másikra elfelejtetnénk minden keresztyén és vallásosi képzetet. Sokszor persze szavaink és fogalmaink eredeti keresztyén tartalmát elfeledjük és amikor használjuk őket, sokan nem is gondolnak az ilyen szavak, mint pl- hit, szeretet, reménység, eskü, áldozat, megbocsátás stb. eredeti és tulajdonképpeni értelmére. Pedig ez az eredeti tartalom számunkra is jelentős mert ha elveszik, nemcsak nyelvünk válik szegényebbé, hanem! gondolkodásunkból, sőt azon túl életünkből veszik el valami és erkölcsi életünk válik bd- Eonytalanná. A „hit” pl. hiedelemmé, (pgyéni véleménnyé, nem bizonyít*VTiTTrTT*Trrw7Ti7rTrrwrrrrTT*7rrT

ható elgondolássá lesz, pedig igazi értelme szerint Istenben és Krisztusban való hit, Istenhez kapcsoltság, bizonyosság Isten és Krisztus felől, tehát olyasmi, ami életünknek nagyon is szilárd alapot és igen határozott irányt ad. Ez a „hit” éppen azt az egyéni véleményt és meggyőződés nélküli bizonytalankodást teszi lehetetlenné, amit a mai ember igen sokszor mond „hit“-r>ek. Vagy a „szeretet” a mai ember ajakén elkorcsosul érzelemmé vagy az ösztönös valakihez tartozás megjelölésévé, esetleg a szexuális vonzalom megjelölésévé. Megint elveszik belőle eredeti és tulajdonképpeni értelme, az, amit Isten szeretetének mondunk, ti., hogy Isten törődik a tőle elfcrrdult, róla megfeledkezett emberrel, éppen hozzá hajol le és rajta segít, „megváltja" őt oly módon, hogy új viszonyulást ad neki önmagához, az „élethez“ és embertársaihoz. Ez az új viszonyulás mindig cselekedet, vagyis a felebaráton segítő, annak gondját, baját felvevő, magunkévá tevő és megoldó cselekedet. Éppen ez veszik el életünkből, embertársainkhoz való viszonyunkból, ha elveszítjük a szeretet eredeti értelmét: szeretetünk érzelemmé satnyul és a szeretet érzelmének árnyékában esetleg éppen a szeretet jegyében maradunk meg önzőknek és cselekesszük embertársunkkal a szeretetlenséget. Ha körül nézünk az életben, nagyon sokszor tapasztaljuk éppen ezt! Vagy lehet szó válóban „esküről”, ti. Isten nevének segítségül hívásáról igazat mondásunkhoz, vagy valamely feladatra, esetleg az egész életre való elkötelezésünknél, ha nem Isten nevében esküszünk? Mi marad meg ilyenkor az eskü kötelezéséből?

Ayfindezt folytatni lehetne még számtalan példán, de legyen elég emlékeztetőül és figyelmeztetőül ennyi. A felhozott példák is rámutatnak aura, hogy nyelvünk elvi- lágiasodása párhuzamos életünk elvi- lágiasodásával, sőt sokszor folyománya életértékek elsillokadásának: észrevétlenül kicsúszik kezünk közül valami, amit még nagyapáink vagy dédapáink szilárdan birtokoltak. Az erkölcsi életben azonban nincs úgy, mint a technikában, ahol a haladottabb technika kedvéért könipyű szívvel fel lehet adni az elavultat. Min- dlenki szívesen vezeti be a villanyvilágítást lakásába, ahol eddig petróleumlámpa vagy esetleg gyenge mécses mellett vakoskodott. A technika világában is valóságos, nem el- vizenyősített szeretetre, nem egyén' véleményekben ingadozó és tétova

véleményre, „azt jiiszem‘‘-re. hanem sziklaszilárd meggyőződéses hitre, igazi megbízhatóságra van szükség.

A z elmondottakkal azonban ösz_ szefügg még egy másik körülmény is. A Biblia ismertetése ifjúságunk és könyvolvasó közönségünk elölt nem vallási, hanem műveltségi követelmény. Igaz, hogy valaki megjegyezte: „Lehet, hogy a Biblia tanítását egyesek vallási és politikai propagandának használnák fel.” De ha a Bibliát olvasóközönségünk ismeri, ez „mindenesetre mégis jobb, mintha lábjegyzet és bizonyos történelmi ismeretek nélkül a Paradicsomot mezőgazdasági terméknek, a Sinai hegyet kirándulóhelynek, az aranyborjút polgári képzőművészek naturalista elhajlásának hinnék”.

C zámunkra, akik keresztyének

. vagyunk, a Biblia sokkal több, mint' művelődéstörténeti emlék vagy valamiféle „mitológia” tárháza. De magyar és európai kultúránk számára a Biblia művelődéstörténeti emlék is. Ez pedig azt jelenti, hogy európai és magyar műveltségünkhöz hozzátartozik a Biblia. Ma ez a műveltség olyan széleskörű és sok vonatkozásban annyira szétfolyó, hogy különböző egymással feszültségben, sőt ellentétben levő elemek tartoznak bele. De ennek a műveltségnek kezdetébe, alakulásába, sőt jelenébe is beletartozik a keresztyénség, mert az ma sem tisztára történeti emlék, mint pl. a görög—római mitológia, hanem ma is eleven életerő. Vagy ki tagadhatná Bach passióinak, Kodály Psalmus Hun.garicusának eleven és mai művelődésünket is formáló erejét. És nem áll-e ugyanez a keresztyén művészet más maradandó alkotásaira is? Ehhez hozzá kell tenni még egy mozzanatot: a keresztyén hit, annak tanítása, a Bibliából és az egyház történetéből származó motívumok íróink és művészeivé, számára többet jelentettek, mint művelődési elemeket. Berzsenyi számára pl. a görög—római mitológia alakjai és velük együtt az egész klasszikus ókor nagyon eleven művelődési elem volt, amelyet műveltségébe tökéletesen felvett. De amikor megírta fohászkodását, annak sem egyes motívumai, sem egész tartalma nem volt számára biblikus „műveltségének” kifejeződési formája, hanem annál sokkal több: életének eleven tartalma.

7y/T indezt fejezzük be még egy mozzanat kiemelésével. Amikor Balassi Bálint megírta „Kegyel- [ ues Isten” című versét, nem a keresztyén hitnek akart vele propagandát. Berzsenyi sem azért írta „Fohászkodását”, hogy vele hitetleneket a vallás számára akarjon megnyerni. Ugyanezt lehet elmondaná a keresztyén művészet számos alkotására. Noha Bach Máté-passiója istentiszteleti célokra készült, ma tízezrével hallgatják olyanok, akiknek számára a keresztyén hit semmit sem mond és akik felé Bach zenéje nem válik keresztyén „propagandává”. Keresztyén hitünk nem mondhat le arról, hogy hitünk igazságáról ne igyekezzék meggyőzni másokat és hogy az evangélium ajándékát ne igyekezzék közvetíteni azok feléi is, akik azt nem ismerik. De keresztyénségünk nem propaganda és jaj volna nekünk, ha propagandává tennénk. Keresztyének nem azért vagyunk, hogy hitünket mutogassuk és ajánlgassuk, hanem azért, hogy hitünkkel, szere- tetünkkel felebarátainknak szolgáljunk és szolgálatunkkal Istent dicsőítsük. A kereszténség műveltségünk részévé és múltunkat, jelenünket formáló művelődési elemmé csak a valóságosan élt keresztyén hit és áldozatos szeretetszolgálat által vá- lilb

I»r. Karner Károly

ISTENTISZTELETI REND

BUDAPESTEN 1957. MÁRCIUS 24-EN

Deák tér: de. 9; de. 11; du. 6. — Fasor: de. fél 10; de. 11; du. 7. — Dózsa Gy. út: de. fél 10. — Üllői út 24,: de. fél 10;» deli. — Rákóczi út 57, b.: de. 10 (szlovák); de. háromnegyed 12. — Karácsony S. U. 31.: de. 10. — Thaly Kálmán u. 33.: de. 11; du. 6. — Kőbánya: de. 10. — Utász u. 7.: de. 9. — Vajda Péter u. 33.: de. fél 12. — Zugló: de. 11; du. 6. — Gyarmat u. 14.: de. fél 10. — Rákosfalva: de. fél 12; du. 6. — Fóti út 22.: de. 11; du. 7. — Váci út 129.: de. 8. — Újpest: de. 10; du. fél 7. — Dunakeszi: de. 9. — Pesterzsébet: de. 10; du. 6. — Soroksár-Újtelep: de. fél 9. — Rákospalota MÁV-telep: de. fél 9.

— Rákospalota: de. 10. — Rp. kisíemp- lcxm: du. 3. — Pestújhely: de. 10. — Rákosszentmihály: de. fél 11; du. 5. Bécsikapu tér: de. 9; de. 11; du. 5. — Torockó tér: de. fél 9. — Óbuda: de. 9; de. 10; du. 5. — XII,, Tarcsay v. u. 11.: de. 9; de. 11; du. 7. — Budakeszi: de. fél Kh

— Pesthidegkút (Szent István út): de. fél 11. — Kelenföld: de. 8; de. fél 10 (gyerm.); de. 11; du. 5. — Németvölgyi út 138.: de. 9. — Kelenvölgy: de. 9. — Budafok: de. 11. — Nagytétény: du. 3. — Csillaghegy: de. fél 10; du. 7.

| Sajtóosztályunkon kapható

az ezévi

! EVANGÉLIKUS NAPTÄR

I Ára 8.— Ft

KÉT KICSI VERÉB

Két félkrajcáros kicsi verebem Uram, im tenyeredbe teszem.

Mert könnyű súlyuk nekem már nehéz.

A háborodott szelek kegyetlenül zúgnak, Tört ágon tépve, búsan lóg a fészek. Felborzolt tollal tehetetlen állunk.

És menekvésre nincsen semmi út.

De nyugalommal teszem én kezedbe. Mert onnan tudom, soha ki nem hullhat. Ó leérlek, őrizd őket melegen.

És tekinteted záporozzon édes.

Lágy fényeket, míg felnő tenyeredben Az én két félkrajcáros kicsi verebem.

Hibaigazítás

Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét arra, hogy az 1957. évi Evangélikus Naptárban a következő sajtóhibák csúsztak be: az első kiadásban a kalendárium résznél május hónapban a Mennybemenetel ünnepe tévesen 10-én szerepel. A helyes időpont: május 30, Csütörtök.

A Krónika részben a 33. oldalon tévedésből a fehérvár-csurgói templom képe helyett a Somogy megyei csurgói templom fényképét közöltük.

EVANGÉLIKUS ÉLET

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Puskin u. 12. Telefon: 142—074.

Szerkeszti a szerkesztőbizottsági Főszerkesztő: D. Ordass Lajos. Szerkesztésért és kiadásért felelt Dr. Kékén András szerkesztő. Előfizetési árak:

Egy hóra 5,— Ft, negyedévre 15,— Ft, félévre 30,— Ft, egész évre 60,— Ft, Csekkszámla: 20412—VIII.

10 000 példányban nyomatott.

ZRÍNYI NYOMDA

WJJTf

fTTYTYTT»

D égideje, miJcbr messzi hegyek között *- barangoltam, egy öreg, hajlotthátú szénw égetővel vetődtem össze. Valahol az erdőben ért bennünket az este, letanyáztunk, tüzet raktunk s amint lassan fölénktelepedtek a Csillagok, csöndes szóval, nagyokat hallgatva közben, elmondta ezt a mesét.

Pattogott a rőzsetűz s nekem mindegyre ttrra kellett gondolnom, hogy sajátmagáról beszél. Pedig hiszen megértettem, hogy valamikor sok-sok esztendővel ezelőtt kellett énnek történnie, mikor még ő sem lehetett te világon. De akivel megesett, magányos öregember volt, akár a barázdáltarcú szénégető s azóta is, ha fölidézem magamban szavát, őt látom magam előtt, kezében a éserépcsuporral, ahogy féltő, görcsös ujjaival megmarkolja s maga elé tartja kérőn..,

Szegény emberé volt az a kékmázos cse- tépcsupor. Odafönn lakott, a falucskát őrző hegyoldalon, egyetlen árva viskóban. Fia, lánya, ha talán mellette tipegett is egykor, élhagyta régen, nem maradt senkije, semmije, csak a dorongfákból rótt födél a feje fölött, meg a kis cserépcsupor, amelyik a mindennapi betevő falatját adta.

Ügy bizony, mert csodálatos egy csupor volt az! Kitől kapta, hogyan jutott hozzá, nem árulta el soha. De azt bárki láthatta, tulajdon szemével, hogy elég volt abba egyetlen szem babot, borsót hullajtani, menten zubogni, forrni kezdett s megfőzte belőle a levest!

Elhagyottan élt odafönn a hegyoldalban a szegény öreg. A kecskenyájat legeltető fás pásztorlány járt csak arra néha. Különben neki magának kellett minden áldott napon leereszkednie a keskeny ösvényen a faluba, bekopogtatott a jó emberekhez s feléjük nyújtotta csuprát. Egy szem borsó, lencse, még a legszegényebb háznál is akadt- Ki ne dobta volna bele a kiscsuporba? Ahol tehették, még egy karéj kenyeret is szeltek melléje.

Ehenhalnia hát nem kellett, amíg végképp ki nem vész az irgalom az emberek szívéből. Annál a pár kanálnyi leveskénél többre meg nem is vágyott.

Valahányszor az öreg lebotorkált a viskójából, legelőször is a falu szélén épült, nagy, piros cseréptetős ház előtt vitt el az útja. A kémény itt mindig füstölt s a gyümölcsöskertből puffadtra hízott almák, sárga körték integettek. De ő mégsem zörgetett be a cifra vaskapun sohasem. Tudta, gőgös, nagyralátó ember lakik ebben a szép házban, még a falubelieket sem igen akarja ismerni, a magafajta kopott koldust meg tán bottal verné el a küszöbéről.

Eveken át elkerülte a pirostetős házat, míg egyszer aztán mégis maga a kevély gazda nem kiáltott rá:

— Hé öreg, hová-merre? — mert ilyen kurtán-furcsán beszélt, mintha aranyért mérné a szót is.

A szénégető meséje

*= Jóemberekhezs- állt meg tisztességtudón az apóka.

■— Aztán mit akarsz tőlük?

— Vetnek mindennap valamit a csupromba .,. egy szem babot, lencsét. Kifö belőle a levesem.

— Egyetlenegy szemből? kacagott hitetlenkedve a dölyfös ember,

Az öreg csak rábólintott.

— No, ilyen csuprot se láttam még! Add ide, hadd próbálom ki a tudományát! Ha igazat beszélsz, kapsz érte egy tallért.

— Mire mennék én a tallérral? Hamarabb kifogy a pénz, mint a könyörület!

Megmérgesedett erre a gazda:

— Hát, ha olyan nagyra vagy a csodacsuproddal, főzzön neked levest ebből! — s azzal beléhajított egy követ.

Az öreg nem válaszolt egy hangot se, csak megfordult s szomorúan visszaindult a viskójába. Ügy belefájdult a szive a módos ember gonoszságába, aznap még enni se kívánt. Mikor hazaért, kivette a csuporból a goromba követ, elnézegette. Olyan volt az, mintha a szívéből vetett volna elébe egy darabot a faluszéli gazda. Elrakta a polc sarkára, ő maga meg végigdőlt a szalmavackán s ebéd helyett az álmot választotta.

nTeltek, múltak aztán a hetek, 'hónapók, az

± apókát eltartotta a falubeliek jósága. Nem érte hántás egyik háznál sem, várták már, rossz időben leültették a kemence mellé, hogy ott kanalazgassa ki levesét.

Talán többet az életben sem találkozik a pöffeszkedő emberrel, ha az emeletes ház ura egyik verőfényes délután cserkészni nem indul a hegyoldalba. Sugarasan ragyogott a mennybolton a nap, azzal a szilánkos, haragos izzással, amelyikből olyan sűrűn támad égzengéses vihar. Most is így fordult.

Az erdős, sziklás hegygerincen eltévelye- dett a kertjéhez szokott gazda s mire rálelt a csavaros kis ösvényre, épp bőrigázott. Lefelé bukdácsolva fedezte csak föl a százados tölgyek oltalmában meghúzódó faházikót. Ügy takarták fölébe súlyos lombjukat a hatalmas fák, mintha maguk is tudnák, hogy a cseppnyi hajlék lakóját kívülük nem védi senki.

Nehéz csöppekben zuhogott a zápor, a fellegek sötétje ijedelmesen függött a magasban, süvítő szél cserdített a fák közé s a cifraöltözékű úr mocskosán, sárosán zörgette meg a viskó ajtaját. Nem tudta, kinek a tanyája lehet, igaz, nem is sokat törődött vele, elég, ha menedéket nyújt neki addig, míg a vihar el. nem vonul.

Az öreg meg sem ismerte a csapzott vándort, aki bebocsátást kér ilyen ítél~4;dőben, de szívesen fogadta. Beljebb tessékelte mindjárti

— Húzódj ide a padkára, ha meg nem veted ... különb helyem magamnak sincs.

A viharból érkezett embernek vacogott a foga, fázósan dörzsölte kezét s átkozta magában az eget, amiért ilyen nyomorúságos rókalyukba verte be.

— Nincs valami enni-innivalód, hogy fölmelegítsen? — fordult a sarokban kuporgó öreghez. S fennhéjázón mindjárt hozzá is tette: — Nem ingyen kívánom, ne félj. Van miből megfizessem!

Erről a hangról ismerte meg egyszeriben váratlan vendégét az apóka. Szempillantás alatt végigfutott rajta, hogyan bánt el vele ez az ember odalent a faluban. De bosszúvágy, harag, szemernyi se szorult belé. Szívesen felelte most is:

— Megkínálnálak, ha csak egy korty italom, falásnyi elemózsiám is lenne, Dehát nem tartok én semmit, magam is jóemberek kegyelméből élek.

— Te vagy talám, az a csupros kéregető? — szúrta meg gyanakvón, hideg tekintetével ellátogató.

— Én, uram. S egyébbel nem szolgálhatok neked, hacsak a múltkori adományoddal nem, mert azt itt őrzöm, látod, most is! — és leemelte a polc sarkáról a kődarabot. Megforgatta ujjai között, majd gondolt egyet, elmosolyodott, belepottyantottá a kiscsuporba.

A gazdag embert elfutotta a szégyen pírja. Lesunyta fejét mérgesen maga elé: még ez az ágrólszakadt merészel tréfálni vele?

De abban a minutumban már zubogni is kezdett a csupor. Gazdája jószívvel tette bele a rideg követ, hát ő sem akart hátramaradni tőle: kifőzte a leveskét a kavicsból is.

— Ez majd megmelegít... —• nyújtotta vendége felé az apóka. Még görbe cinkkanalát is odaadta, amivel maga szokott enni.

— Kőből leves? — bámult el a dölyfös ember s mohón utánakapott. Nagyon átjárta a szél odakinn, megtapadt rajta a csuromvizes ruha is, alig várta, hogy végigbizseregjen nyeldeklőjén az első forró korty.

Hanem, amint megmerítette kanalát a csuporban, egyszeriben zörgő kaviccsá vált az előbb még párolgó, jóillatú leves. Elhülve nézte, érezte, amint megsúlyosodik kezében a csupor. Aztán fölpattant, rárivallt az öregre:

— Ügy? Belőlem mersz csúfot űzni, te rongyos csavargó! Neszé, itt a fizetség a levesedért! — s azzal teljes erejéből földhöz- vágta a kővel teli csuprot, hogy száz cserépre törött.

Az apóka meg sem bírt szólalni a rémülettől. Odavan mindene! Két tenyerébe temette arcát s mikor föltekintett, annyit látott csak, hogy lobogó villámfénynél kirohan a kunyhóból a gazdag ember s iszonyú csattanással vágja be maga mögött azt ajtót.

A vihar elesöndesediett aztán, kitisztult az esti égbolt, de az első hajnalsugár is abban az egy helyben találta az apókát, ahol előző este lekuporodott. Le nem hunyta szemét egész éjjel s most, a ráköszöntő reggelen a viskó földjét nézte reménytelenül, hogy összeszedhesse legalább a hűséges kis- csupor darabjait, kiválogassa a szétszóródott kavicsok közül a körömnyi cseréptörmelékeket. Egybe is gyűjtötte a markába valamennyit. De hiszen abból a pozdorjává zúzott cseréphalomból éppúgy nem lesz többé ép csupor, ahogy belőle ifjú legény!

S aztán kiült a kunyhó elé a pirosló reggelbe, csak merengett a ködökből kibújó hegycsúcson s arra gondolt, mennyivel k.öny- nyebb annak! Megvan egy falás nélkül, ki tudja mióta. Épp ilyennek látta már a hetedik ükapja s nem lesz más a hetvenhete- dik dédunokája idejében sem!

A hegyi ösvényen vékony kis kolompszó csilingelt föl. A kecskenyájat terelgette az esztenára a pásztorlány. Kékszemű, mezítlábas lányka volt, halk, akár a szegények sóhajtása. Csak az énekét hordta erre nagyritkán a szél, ha elunta magát odafönn a legelőn s eldúdolgatott magának. És most, amint fölfelé lépkedett a hajlatok között, észrevette a házikója előtt szomorkodó öreget.

— Jóreggelt, apóka! Miért búsulsz? — kérdezte meg szelíden.

— Vége a kiscsupromnak... — nyitotta szét tenyerét az öreg s megmutatta a kékmázos szilánkokat.

— Eltörött? — rémült el a kékszemű pásztorlány. — De hát hogyan, mikor?

S amint végighallgatta az apóka történetét, érezte, mint lesz csordultig az ő szíve is szomorúsággal. Már épp olyan nehéz lett. akár a kővel teli csupor a kegyetlen ember markában.

— Szegény, szegény apóka... mi lesz most már veled? — sóhajtott föl.

— Semmi, kislányom... kár a fejed törni rajta.

De akkor már hullottak a könnyek a pásztorlámy szeméből. Végigcsorogtak az arcán, bőven omló, gyöngyös patakban s egyenesen a szegény öreg tenyerébe poty- tyantak, rá a csupor cserepeire. És amint a könnyek átfolytak a széthullott darabkákon, úgy tapadt össze megint egyik cserép a másikkal, erősen, biztosan visszaforradva a régi helyére, míg csak a kiscsupor újra éppé nem lett.::

És itt végétért a hajlotthátú szénégető elbeszélése. Ketten ültünk a kihunyt parázsnál, körülöttünk az őszi erdők nagy- nagy hallgatása s fejünk fölött a kigyulladt csillagok. Tündököltek gyémántfehéren, minden sötétségen keresztülhatolva, akár a tört cserepet egybeforrasztó, sebét gyógyító emberi jóság* Vidor Miklós