Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-07-31 / 31. szám
A NÉPEK REMÉNYSÉGEI VALÓRA VÁLNAK EGY GYÜLEKEZET ÉLETÉBŐL; TANÍT A REFORMÁCIÓ A helsinki béke-világtalálkozó üzenete beszélt arról, hogy ha a világ békeszerető erői összefognak a béke megvédése érdekében, akkor a nemzetközi problémákat lépésről lépésre meg lehet oldani és így a népek reménységei valóra válnak. A közelmúlt napokban a nagyhatalmak vezetőinek genfi tanácskozása ilyen lépés volt a béke megszilárdításának útján és a népek reménységei valósulásának útján. A történelemnek talán még nem volt egyetlen olyan időszaka sem, amikor a népek reménységei any- nyira egyek lettek volna, mint a mi időnkben. Igaz, ma is akadnak, akiknek más a reménységük. A genfi konferenciával kapcsolatosan is voltak, akik a maguk pillanatnyi érdekéért csődöt, zsákutcát vártak és reméltek és ezeknek csalatkozniuk kellett reménységükben. A népek reménysége ugyanis nem tehetetlen, élettelen érzés, hanem na- gyonis cselekvő valóság. A békeszerető milliók akaratában és követelésében öltött testet ez a. reménység. A békeszerető emberiség kitartó, állhatatos munkája és küzdelme termetté meg gyümölcsét Genfben, Mindenekelőtt éppen ez a genfi konferencia első eredménye, hogy ti. a világ népeinek egységes békevágya létre tudta hozni éppen tízesztendős szünet után a nagyhatalmak békés tanácskozását. Nem volt köny- nyű az idáig vezető út. Nincs itt az ideje annak, hogy újra feszegessük a közel egyévtizedes nemzetköz: feszültség okait és kifejlődését, de amikor a genfi konferencia olyan világosan elítélte az eddigi hidegháborút, akkor éppen mi, hivő keresztyének nem hallgathatjuk el azt a meggyőződésünket, hogy Isten színe előtt semmiképpen sem lehetett helyesnek és igazságosnak mondani azoknak a törekvéseit, akik a hidegháborút szították, hanem éppen a népeknek az a reménysége találkozik Isten jó tetszésével, hogy a háborúnak hideg és forró formáját egyaránt elvetve, a béke, a jólét és a megértés útjára lépjünk. Ezért kezdődött ezekben a napokban a történelemnek egy merőben új szakasza. A kormányfők tárgyalása létrehozta a nemzetközi életnek azt az új légkörét, amely lehetővé teszi, hogy a kölcsönös megértés és jóakarat által békésen oldjanak meg minden nemzetközi kérdést anélkül, hogy ezek a kérdések háborús veszéllyel fenyegethessenek. A négy nagy tanácskozásainak egyik legfontosabb eredménye az a mind a négy tárgyalófél részéről elhangzott őszinte vágy, hogy ne legyen háború és az a reménység s egyben a tényeken alapuló meggyőződés, hogy nem lesz háború. Az emberiség ebben az egységes törekvésben joggal láthatja történelmünk új szakaszának kezdetét, és azt a legjelentősebb első lépést, amelyet bízvást követhetnek a következők, a nemzetközi ellentétek lépésről lépésre való megoldásának s a népek reményei valóraválásának útján. A genfi tárgyalások egy következő eredménye az az okmány, amelyben utasításokat adtak a kormányfők külügyminisztereiknek a nemzetközi éíet három nagy problémakörében az eredményes megegyezés érdekében való további tárgyalásokra. A nemzetközi életben szinte egyedülállóan új ez az utasítás, amelyet a kormányfők a népek akaratának megfelelően adtak munkatársaiknak. A külügyminisztereknek az a parancsuk van ugyanis, hogy keressék és kutassák fel azokat a hathatós eszközöket, amelyekkel a nemzetközi kérdéseket rendezni es a békét megszilárdítani lehetséges. A megkezdett út folytatása ez és a népek jogosan tekintenek az ENSZ leszerelési albizottságának augusztus végi, valamint a külügyminiszterek októberi tanácskozásaira úgy, mint egy következő nagy jelentőségű lépésre a világ békéjének megszilárdítása érdekében. Természetesen a konferencia nem hozta és nem is hozhatta meg a problémák teljes és részletekbe menő megoldását. De a nemzetközi helyzetnek hatalmas változását hozta azáltal, hogy a bizalmatlanság légkörét eloszlatva mind a tárgyalások, mind a személyes érintkezések által arra törekedett, hogy létrehozza a nemzetközi kapcsolatokban nélkülözhetetlen bizalmat. A genfi tárgyalások ebben a dologban nagy és biztató előrehaladást tettek. A bizalmatlanság helyén teret nyerő bizalom jogosítja fel a világ népeit, hogy reményteljesnek lássák a Genffel kezdődő új történelmi szakaszt, azt, hogy az első lépést követheti a többi. Ez a helyzet Németország és az európai biztonság kérdésében is. A világ népei, elsősorban az európai népek s közöttük a mi magyar népünk is érthető aggodalommal tekintettek Németország kettéosztott- ságára és az európai biztonságot ezáltal fenyegető veszedelemre. A Szovjetunió vezetésével a béketábor országai fáradhatatlan küzdelmet folytattak Németország békés egyesítése és egy összeurópai kollektív biztonsági szerződés megkötése érdekében. Egyházunk népe kezdettől fogva helyesnek tartotta ezt a törekvést és imádságával s minden erejével támogatta is. Habár korántsem mondhatjuk azt, hogy ez a kérdés megnyugtató módon elintézést nyert, mégis a bizalom légkörében komoly reményt fűzhetünk a további előrehaladáshoz és különösen is egy Európára kiterjedő biztonsági paktum létrejöttéhez. A genfi okmány elismeri ennek szükségességét. Keresztyén szempontból a nemzetközi helyzetben döntő erkölcsi jelentőségűnek és elengedhetetlennek kell mondanunk egy olyan biztonsági paktumot, amelyben a tagállamok köteleznék magukat, hogy nem folyamodnak erőszakhoz és minden segítséget megtagadnak az esetleges agresszomak. Bízunk abban, hogy a négy nagy együttes határozata eredményes Indítást ad majd ebben a dologban a külügyminisztereknek s az ő munkájuk által létrejöhet ez a kolléktív biztonsági szerződés, egyik lépéseként a nemzetközi problémák megoldásának. Nem kisebb örömmel kell üdvözölni azt a további előrehaladást, amelyet a kormányfői tanácskozás a leszerelés kérdésében tett. Már a helsinki üzenet megállapíthatta, hogy ►’■a leszerelés és az atomfegyverek kérdésében az álláspontok, amelyek eddig áthidalhatatlan ellentétben merevedtek meg, olyan mértékben jutottak közelebb egymáshoz, hogy a megegyezés csupán a jóakarattól függ«. A genfi konferencia ezt azzal a reménységgel toldotta meg, hogy a nagyhatalmakban valóban megvan ez a jóakarat s így egy újabb lépéssel közelebb jutottunk a fegyverzet korlátozásához és a tömegpusztító fegyverek eltiltásához. Ebben a kérdésben — amint a genfi okmány tanúsítja — ma már nemcsak a béketábor országai, de a nyugati hatalmak is meglátták a rendezés szükségességét és felismerték, hogy »az ezen a téren elért eredmény hatalmas anyagi javakat és erőforrásokat szabadítana fel, amelyeket a nemzetek békés gazdasági fejlődésére, a jólét emelésére, valamint az elmaradott országok megsegítésére lehetne felhasználni«. Bízunk abban, hogy az ebben a kérdésben létrejött jóakarat megizmosodik és az ENSZ leszerelési albizottsága valóra váltja majd a népeknek feléje irányuló reménységét. Mi, keresztyének, nem szűnünk meg imádkozni azért, hogy az országok egymásra találjanak ebiben a kérdésben és az emberiség felől eltakarodjanak a nukleáris fegyverek tömegpusztítással fenyegető sötét felhői. Az elmúlt esztendők egyik keserves valósága és egyúttal a hidegháborúnak mind eszköze, mind fokozó- ja volt az a feszültség, amelyet Kelet és Nyugat között mesterségesen szítottak a hidegháború megszállottjai. Mesterséges sorompók, »függönyök« akadályozták azt, hogy a népek egymásra találhassanak és gazdasági, kulturális kapcsolataik fejlesztésével egymás javát és a világ békéjét szolgálhassák. A világnak ezt a mesterséges kettészákítá- sát különös szomorúsággal látta az egyház is. Mindnyájan emlékszünk rá, hogy az e vans ton i nagygyűlést miképpen igyekezett megzavarni ez a világot kettéosztó törekvés és arra is, hogy a népek ezzel való szembe- helyezkedése miképpen nyilatkozott meg abban a tapsban, amely Péter János református püspöknek evonstoni felszólalását kísérte, amely felszólalásában a püspök világosan szemben állott az egyház és a világ megosztásával és hangot adott a magyarországi protestáns egyházak meggyőződésének, hogy az Egyházak Világtanácsa tagegyházainak a maguk egységével és a megosztásoknak egymás közül való eltávolításával is jó szolgálatot kell tenniök a világ megosztottságának elhárítása érdekében. Ugyancsak Péter püspök mondotta angliai látogatása során: »A Keleten és Nyugaton élő egyház egysége jó hatásokat gyakorolhat a mai világhelyzetre.« A genfi konferencia nem befejezés, hanem kezdet. Nem az utolsó, hanem az első lépés. Ez azt is jelenti, hogy a békeszerető embereknek egy pillanatra sem szabad meglankadni békeküzdelmükben. Azt jelenti, hogy az egyházak népének egy pillanatra sem szabad abbahagyniuk az imádkozást a megegyezésért. Az Egyházak Világtanácsa elnökei a genfi konferencia előtt az egyházakat a tanácskozások idején való imádkozásra hívták fel. A genfi konferencia egyik részvevője mondotta a záróülésen: »Még nem válunk el egymástól. Ezt úgy értem, hogyha nem is leszünk együtt fizikai értelemben mi négyen ugyanabban a teremben, erkölcsileg egynek kell maradnunk ugyanabban az akaratban.« Ez azt jeleníti, hogy az első lépést követik a továbbiak, a történelem új korszaka tovább halad és a békés nemzetközi együttélésnek Genfben megkezdődött ideje folytatódik. Azt jelenti, hogy a konferencia, a béke érdekében való tárgyalások folytatódnak. Ha pedig ez így van, szabad nekünk és a világ minden egyházának továbbra is megfogadni az Egyházak Vjlágta- nácsa elnökeinek imádkozásra hívó szavát, mert ez a szó a világ keresztyén emberei őszinte kívánságának adott hangot és mert hitünk szerint legelső és legelemibb kötelességünk ebben a kérdésben is az állhatatos imádkozás. A mi egyházunk lelkészei és gyülekezetei Istennek adnak hálát azért, mert Ö meghallgatta eddigi imádságainkat és előbbre vitte a világban a békesség ügyét. Hisszük, hogy Isten áldása van mindazokon, akik a nemzetközi problémáknak lépésről lépésre való megoldásán s ilyenformán a népek reményeinek valóraválásán fáradoznak. A mi gyülekezeteink fáradhatatlanul imádkoznak, egyházunk tagjai állhatatosan fáradoznak annak érdekében, hogy a megkezdett úton tovább haladhassunk és a népeknek valóban ne kelljen aggodalmaskodniuk holnapjuk felől. Adja Isten, hogy mielőbb hálát adhassunk a még meglevő kérdések békés és jó megoldásáért! ________ Zay László A alternatívák most egyre több ember számára világosak. Az egyik út a hidegháború és fegyverkezési hajsza útja, amely különböző formákon haladhat, megmérgezheti kapcsolatainkat embertársainkkal, itthon és külföldön, gyűlölettel és félelemmel. A másik út: a lefegyverzés, az atomfegyverek eltiltása és az aktiv nemzetközi együttműködés útján előrehaladni a béke felé. Tudjuk, hogy van elég emberi jóakarat, mely képes arra, hogy először megakadályozza, hogy használják az új fegyvereket, majd eltiltsa őket mind- örökrej (J. D. BERNAL angol tudós, a Béke-Világtanács alelnöke) Kicsi gyülekezet, még kisebb templommal. És ez a kis gyülekezet is három község evangélikussái- gát foglalja magába. Nagy terület, nagy arányok, szinte elvész a csöppnyi gyülekezet a csöpp templommal. Ügy »kilóg« maga a falu is a nagy főváros területéből, mélyítek pár éve egyik kerülete lett. Itt ölelkezik az Alföld a város gyárkéményeivel, a szántóföld a pesti emeletes házakkal. Ez az ölelkezés, ez a keveredés az emberek között is észrevehető. Egy családon, belül a szülők a föld mellett maradtak, a fiatalok bejárnak a gyárakba, hivatalokba. Ez az összekötölcapocs a nagy főváros teste és a kicsiny tag, a falu között. Es ahogyan »kilóg« a falu a fővárosból, úgy »kilóg« a kicsi gyülekezet a nagy pesti evangélikus tömbből. A »város peremén«, a »végeken«, mint egy vagy testnek keze, ujja tevékenykedik, él, mozog, van ez a kis gyülekezet, kicsi templomával. Hozzátartozik a nagy testhez, össze van kötve vele, de mégis mintha attól függetlenül, önállóan élné a maga életét, amelyben a falusi tradicionális egyháziasság, templomozás egyesül a városias gyülekezet kegyességi irányaival. Bibliás néniké, öreg nyugdíjas könyvelő, fiatal gyári művezető, a földjét művelő paraszt és sok-sok gyerek: olyan jól megférnek és elférnek a kicsi templomban. Feltűnő, hogy ebben a kis gyülekezetben aránylag milyen sok a gyerek. Legyen is minél több. * Ez a kicsi gyülekezet az egyik februári vasárnap délután izgatottan készülődött a templomba. Gyülekezeti est lesz, és ez az alkalom megmozgatta mindhárom község evan- gélikusságát. Ki vasúton, ki buszon, ki kerékpáron, ki gyalog, jöttek, gyülekeztek a templomba. Szokatlan látvány fogadta őket. Az oltárt eltűntette az előtte kifeszített hatalmas vászonlepedő, a padok között egy nagy, fekete gép. »Vetítés lesz« — súgják izgatottan egymásnak a gyerekek. Valóban, ahogy besötétedik, a zsúfolásig megtelt templomban, a szorongva ülő, álló gyülekezet előtt, a vetítővásznon megjelenik egy komor szerzetes képe. Luther Márton életéről folyik vetítettképes előadás ezen a gyülekezeti esten, halálának 409 éves fordulója alkalmából. Egy hatalmas nagy életből, annak tanulságaiból, rajta keresztül a reformációból kap valamit mutatóba ebben a vetítésben a gyülekezet. Láthatják a kis csecsemőt, akiről még a születéséért hálát adó apa sem sejti, hogy nevét egy emberöltő múlva egész Európa ismerni fogja. Ott áll előttünk a kis diák, aki szigorú vallásos elvek között nevelkedik. A következő kép az egyetemistát mutatja, amint az egyetem könyvtárában megtalálja a Bibliát. Nyomon kísérhetjük a képekben és az előadásban belső, lelki fejlődését. Eleinte eltávolodik a Bibliától s üdvösségének megszerzését saját erejével keresve eljut a kolostori, szerzetesi életig. Látjuk böjtölését, vezekléseit, római útját, pappá szentelését; és máris ott áll előttünk, mint egyetemi tanár, aki a Szentírás tudományára tanítja az egyetemi ifjakat. És lassan, de mindjobban eltűnik közte és köztünk lévő négyszázegynéhány év, átforrósodik a levegő, benne élünk a reformáció korában, vagy az jött közel hozzánk. Nyilvánvalóvá lesz előttünk Isten Szentjeikének munkája, ahogyan igazítja, vezeti, irányítja egy ember életét és felhasználja őt a maga céljaira: egyházának erősítésére, megújítására, az Ö ügyének továbbvitelére. Sok mindenen vezeti keresztül Isten Luthert, míg eljut az Ö igazságának megismerésére, a hitbeli meggyőződésre. De nem születhetett volna meg a reformáció, és mi ma nem tanulhatnánk belőle, ha Luther ezt a megismerést »véka alá« rejtette volna. Ezen az estén megtanultuk, hogy éppen az a reformáció, hogy Isten újra megismertette a világgal a Szentírásban kijelentett Igazságot. Luthernak nem volt könnyű dolga. Nyomon 'követhetjük tusakodásait, küzdelmeit, bátor kiállását, hitből fakadó vallomástételeit. Szemünk előtt születik újjá Isten munkája nyomán — rajta keresztül — az az egyház, aminek mi is részesei, tagjai vagyunk. Ezen az estén megtanultuk, mit köszönhetünk a reformációnak. És folytatódik tovább egy ember élete. Benne mindjobban kibontakozik az, amit Isten akar és amit ad. Láthatjuk, hallhatjuk, hogy menynyire a Szentírás volt mindennek az alapja Luther munkájában. Minden, amit tett, egész élete, hitvalló iratai, előadásai, bibliafordításai, egyházszervező munkája — mindmind arra irányultak, hogy a Szentírás evangéliumi, örvendeztető üzenetét közel vigye minden bűnös emberhez. Hatalmas, nagy, mindent átfogó munka tárul elénk Luther életéből. De megláthatjuk azt is, mennyire hű tudott lenni »kicsi« dolgokon is. Mennyire volt ideje családjára, diákjaira, barátaival való levelezésre. Mennyire bele tudott merülni a részletmunkába is —, de nem úgy, hogy elvesszen bennük, hanem úgy, hogy azokat is beállítsa a nagy egészbe. Mennyire fontosnak tartotta például a tanítást, a gyülekezet hitben való nevelését. Megírja a Kiskátét, melynek alapján maga is vasárnapról vasárnapra tanítja a családokat a templomban. Ezen az estén a reformáció megtanított bennünket az állandó.munkára, a kicsiben való hűségre, a szüntelen reformációra. És lehetne oldalakon sorolni, mit tanulhattunk ezen az estén. Láthattuk, hogy Luther mint vont be nagyon bölcsen munkájába mind több és több lelkészt és tudóst. Láthattuk, hallhattuk, hogy Isten milyen csodálatos módon tudja megőrizni, előbbre vinni az Ö ügyét és a benne résztvevőket. Megtanulhattuk, hogyan kell élnünk a világban és hogyan szolgáljunk abban; De mindezeken túl van egy nagy, mindezeket magábanfoglaló tanítása a reformációnak, ami ezen az estén elénk került. Szüntelenül visszatérő refrénje volt a vetítettképes előadásnak, amint Luther templomok szószékén állva, hirdeti az igét. Rengeteg munkája, elfoglaltsága vagy betegsége sem tudta visszatartani attól, amit az egész reformációban a legdöntőbbnek tartott: Isten igéjének embereknek való hirdetésétől; Az ige, az igehirdetés egyháza vagyunk — tanította ezen az estén a reformáció. * Ezen a vasárnapon egy kis gyülekezet töltötte meg zsúfolásig kis templomát. Talán közülük soka/n nem is tudták, mi az, ami ott tör- ténni fog. De hiszem, hogy mindnyájan kaptak valamit, mert ezen az estén egy kis »pesti-falusi« gyülekezetben négyszázegynéhány év távlatából tanított a reformáció. Es tanítani akar most is, ezeken a sorokon keresztül is. Juhász Géza „A Lélek bizonyságát tesz a mi lelkűnkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk«(Rm8,i6.)
