Evangélikus Élet, 1954 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1954-04-18 / 16. szám

4 EVANG#? »«^7s 2LET AZ ÜDVÖZÍTŐ NYOMDOKAIN... * Régi kegyes szokás, hogy keresz­tyének — különösen nggyhéten — Mesterük nyomába szegődnek és keresik áldott lábanyomát. Sokan zarándokoltak el ezért a Szentföld­re, hogy ott a helyszínen éljék át, amit az evangélium Jézusról elbe­szél. De a keresztyének millióinak erre nincs módja. S ez jól is van igy. Mert Jézus nem azt akarta, hogy emberi életének a nyomaiban és emlékeiben keressük őt, hanem azt, hogy igéjét hallgassuk és ab­ban találjuk meg őt, aki értünk halt meg és támadott fel. Em­beri életének emlékei, lába nyomá­nak sokszor oly világos, de néha szinte elmosódó rajza is csak arra jó, hogy igéje érthetőbben és tisz­tábban hallatsszák. * Nemcsak a kegyes hívek képze­letvilágát, hanem a művészek el­mélyedő áhítatát is sokszor foglal­koztatta Jézus utolsó vacsoráján a tanítványokkal. Hányán próbálták képben rögzíteni azt a pillanatot, amikor Jézus utoljára szólt Júdás- hoz, vagy amikor kezébe vette a kenyeret és a kelyhet, hogy meg­áldja azokat. Hogyan költötte el Jézus tanít­ványaival a »húsvéti bárányt«, vagy ahogyan sokszor mondjuk: a »pás- kabárányt«? Már 2. Móz. 12. elren­deli és leírja ennek a rendjét. A házigazda, illetve a családfő az ősi szabály szerint négy nappal a kije­lölt nap — a zsidó naptár szerint: niszán 14. — előtt kiválasztott egy egyéves, hibátlan hím bárányt vagy kecskegödölyét s azt niszán 14-én délután, de alkonyat előtt levágta. Jeruzsálemben a templomban vág­ták le a páskabárányt s úgy vitték haza, hogy elkészítsék. Húsvétra a zsidó népnek szinte minden épkézláb tagja Jeruzsálem­be gyűlt fel. Van olyan adat, hogy az 1. század 60-as éveiben, nem sok­kal a zsidó felkelés kirobbanása előtt, egyik alkalommal kb. 250.000 páskabárányt vágtak le niszán 14-én délután a templomban. Ha elgondoljuk, hogy egy-egy páska ­bárány elköltéséhez legalább tíz embert rendelt a hagyomány, akkor ez az adat azt jelenti, hogy az ün­nepre Jeruzsálembe kb. két és fél millió ember gyűlt össze. Jeruzsá­lem lakosainak a száma akkor kb. 30—40.000 lehetett. Nem is volt az ünnep idején talpalatnyi hely sem szabad a városban. Zsúfolásig meg­teltek a szomszédos falvak is, mint pl. Betánia (Jézusnak is ott volt szállása), sőt igen sokan tanyáztak szabadban is (pl. az Olajfák he­gyén). A páskavacsorának Jézus idejé­ben szigorúan előírt rendje volt. A bárányt meg kellett sütni (nem volt szabad pl. főzni, mint egyébként az áldozati húst) és úgy tálalták fel, hogy csontját nem volt szabad el­törni. Amikor a vacsora elkészült és a már előzetesen megállapított részvevők, — a család vagy az ün­nepi testvéri közösség, — asztalhoz telepedett, megtöltötték a kelyhet borral: ezt a házigazda megáldotta és így ivott mindenki belőle (Jézus korában valószínűleg az egész asz­tali közösség egy kehely bői ivott). Utáng, következett az »előétel«: a »keserű füvek«-ből és gyümölcsök­ből készített mártás és a kovászta- lan kenyér, a »sanyarúság kenyere« (2. Móz. 12, 8; 5. Móz. 16, 3.), amely a részvevőket az egyiptomi szolga­ságra emlékeztette. Közben a há­zigazda elkezdte mondani, ill. ol­vasni az előírt szentírási szakaszo­kat és imádságokat, amelyekben megelevenedett a részvevők előtt az ünnep értelme: Isten népének egyiptomi szolgasága, nyomorúsága és a csodálatos szabadítás, melyet Isten készített népének. A második kehely elfogyasztása után zsoltáro­kat énekeltek, ezután következett a tulajdonképpeni vacsora, a páskabá- rány elköltése, majd a harmadik kehely kiürítése. Zsoltárok éneklé­sével és a negyedik kehely bor ki­ürítésével fejeződött be a vacsora. Jézus utolsó vacsorája tanítvá­nyaival is ebben a rendben folyt le. Az első kehelyre utal Lk. 22, 17, az áruló Júdásnak megjelölése és utána távozása a tanítványi kör­ből pedig az előételek elfogyasztása közben történhetett (Mt. 26, 21.) A tulajdonképpeni vacsora elején ál­dotta meg Jézus a kenyeret (Mt. 26, 26.) és a harmadik pohár bor szétosztásánál a kelyhet (Mt. 26., 27. ) A páskavacsora ünnepi rendje az egyiptomi szolgaságra és a belőle történt szabadulásra való emléke­zéssel összekapcsolta a messiási üdvkorra utaló reménységet: ez a reménység megszólal Jézus ajakán is az evangéliumokban (Mt. 26., 29.; Lk. 22., 18.) Az úrvacsora ma­ga pedig az igazi váltságnaik a zá­loga, Amikor Pilátus Jézust elítélte és átadta egy katonai osztagnak, hogy a kivégzést végrehajtsa, »a katonák tövisből koronát fonva, a fejére tették és bíbor-ruhát adtak rá. Majd odajárulva hozzá, ezt mondogatták: Udvözlégy, zsidók királya! És arcul verték.« (Jn. 19, 2—3.) A szenve­déstörténetnek ez egyik legmegrá­zóbb jelenete, hozzá kapcsolódik az »Ö fő vérző sebekkel« kezdetű éne­künk is. De mi volt Jézus töviskoro­nája s hogyan jutottak a katonák ahhoz, hogy ilyen módon gúnyolják és kínozzák Jézust? Ez a gúny több mint durva és kegyetlen katonák tréfája! Az ókorból számos olyan pénzda­rab maradt ránk, amely az uralko­dókat fejükön olyan aranykoronák­kal ábrázolja, amelyek sugárszerű ágakkal a napot jelképezik. Ez az ábrázolás azt jelenti, hogy az ural­kodó a napisten köntösébe öltözik s mint istenség követel hódolatot magának. Ismerünk pl. olyan Augustus és Tiberius császár idejé­ből való pénzérméket, amelyek ezeknek az uralkodóknak a fején ilyen aranysugarú és ékköves koro­nákat tüntetnek fel. Ezek a pénzér­mék forogtak azoknak a római ka­tonáknak a kezén is, akik Pilátus körül szolgálatot teljesítettek s ta­lán maguk is láttak olyan uralko­dót, aki így jelent meg valamely ünnepi előadáson. Julius Caesarról pl. tudjuk, hogy így vonult fel a színházba is és voltak olyan nagy­hatalmú római helytartók Egyip­tomban, akik egy-egy nagy ünnep »álarcosbálján« ilyen kosztümben szerepeltek. Jézus fejére is a nap sugarait mímelő, ilyen »koronát« tettek, nem aranyból, hanem talán pálmaágak kegyetlenül szúró, ke­mény és éles töviseiből. Bíborkö­penyt viseltek a római katonák is: ilyen — talán máb elhordott és ócs­ka — katonaköpeny lehetett a Jé­zusra adott bíborpalást is. Amikor pedig a katonák a megcsúfolt Jé­zus elé járultak és hódoltak előtte, akkor így gúnyolták ki a folyton lázadozó zsidó nép messiási remény­ségét, melynek nem tudtak más ér­telmet adni, mint a hamis istení- tést, amit saját uralkodóiktól lát­tak. Kudarcot vallott lázadónak te­kintették Jézust is. * A; rómaiaknál szabály volt, hogy a kivégzettek teteme — hacsak a hozzátartozók kertére ki nem ad­ták — addig maradt a keresztfán, amíg ragadozó madarak szét nem tépték és így darabokra nem sza­kadt. A zsidóknál viszont szabály volt, hogy a tetemeket még haláluk napján, napnyugta előtt le kellett venni a bitófáról és közös sírban el­temetni,. mert az istenteleneket nem temették az igazak mellé. Jézus holttestét Pilátus Arimatiai József kórtéré kiadta és külön »új, sziklába vágott sírba« (Mt. 27., 60.) temették. Ilyen sírokat Jeruzsálem környékén valóban találtak. Több­nyire két kamrából állottak: a külső bejáraton túl volt egy második egy­két lépcsővel mélyített, nagyon szűk és alacsony nyílás, úgyhogy, aki be akart jutni, annak mélyen le kellett hajolnia. A belső kamrában két ol­dalt kőpadok vagy pedig oldalt a sziklába vájt tárnák voltak a holt­testek elhelyezésére. A sírkamrák elzárására hatalmas kői a polc szol­gáltak, amelyeket a szilákba vágott járatokon gördítettek a sír szája elé. Érthető, ha a húsvét reggelén a sír­hoz sisfő asszonyok tanakodtak maguk közt, hogy »kicsoda henge­rül el a követ a sírbolt szájáról«. (Márk 16, 3.) * Jézus sírját Máté 27, 62—66. sze­rint a főpapi tanács (idegen szó­val: a szinedrium) őriztette, hogy a tanítványok el ne lopják a holttes­tet és azt a hírt ne költhessék róla, hogy feltámadott. A sírt azonban hiába pecsételték le és őriztették. Isten szétfeszítette és kihozta belőle Jézust. Van egy titokzatos márványlap, ! melyet most Párizsban őriznek, rajta ! egy római csázsár rendelkezésével: Názáretben találták s ezért »názá- j réti kő«-nek szokták nevezni. A j rendelkezés eleje megismétli azt az ! ókorban egyébként magától értő- ' dő szabályt, hogy sírokat és sírem-1 lékeket megzavarni, helyükről el- j mozdítani tilos. Ehhez kapcsolódikI az a parancs, hogy fejelentósre eljá- j rást kell indítani az ellen, aki a sírt j »lerombolja vagy az eltemetetteket j a sírból kidobja vagy a holttesteket j csalárd módon és jogtalanul elszál- i lítja máshova«. »Mindenképpen ti­lalmas mindenki számára a sírokat megbolygatni.« Akire ilyesmi rábi­zonyul, azt a császári rendelkezés halállal sújtja. , Az ókorban sírok meg bolygatása a legelvetemültebb gonosztettek közé számított. A halottak nyugal­mát mindig tiszteletben tartották. Egyébként is érthetetlen volna, hogy valaki holttestet elrabol »csalárd módon és jogtalanul«: holttestekkel akkor sem lehetett semmit sem kez­deni. Miért rendelkezett tehát ilyen feltűnő módon a császár? A rendelkezésen nincs rajta, hogy mikor, melyik császár adta ki. De a régészeti lelet valószínűvé te­szi, hogy a felirat a Kr. u. 1. század első feléből, közelebbről valószínű- leb Tiberius idejéből való. Nem alaptalan az a feltevés, hogy Pilá­tus kénytelen volt jelentést tenni a császárnak Jézus ügyéről s arról is, hogy a holttest a sírból eltűnt. Ez a szigorú császári rendelkezés talán a válasz a helytartó jelenté-; sére s így közvetve bizonyítéka Jé­zus feltámadásának:.. Ha ez a feltevés helyes, akkor a titokzatos »názáreti kövön«, ha el­mosódottan is, ott ragyog valami Jézus lábanyomából. Beteljesedett a zsoltárköltő szava: »Nem enge­ded, hogy a te szented rothadást lásson.« (Csel. 2, 27.) Dr. Karner Károly ISTENTISZTELETI REND 1954. április hó 18-án, HUSVÉTVASÁRNAP, Budapesten A PESTI OLDALON: Deák-tér délelőtt 9 Zay László, délelőtt 11 (úrv.) D. Dezséry László, d. u. 6 -Hafenscher Károly. — Fasor délelőtt fél 10 Sülé Károly, délelőtt 11 (úrv.) Gyöngyösi V'il- mos, délután 6 Gyöngyösi Vilmos. — Dózsa Gy.-út 7. délelőtt fél 10 Cserháti Sán­dor. — Üllői-út 24. délelőtt fél 10 (úrv.). dél­előtt 11 (úrv.). — Rákóczl-út 57/b. délelőtt 10 (szlovák) Szilády Jenő dr., délelőtt három­negyed 12 (úrv.). — Karácsony S.-ti. 31. dél­előtt 10 (úrv.). — Thaly K.-u. 28. délelőtt fél 10 Bonnyai Sándor, délelőtt 11 (úrv.) Bonnyai Sándor, délután 6 Bonnyai Sándor. — Kő­bánya délelőtt fél 10 (úrv.) Koren Emil. — Simor-u. 33. délelőtt negyed 12 (úrv.) Koren Emil. — Utász-u. 7. délelőtt negyed 12 (úrv.) Hafensdier Károly. — Zugló délelőtt 9 (gyerm.) Scholz László, délelőtt 11 (úrv.) Scholz László, délután 6 Muntág Andor. — Gyarmat-u. 14. délelőtt fél 10 (úrv.) Muntág Andor. — Rákosfalva délután 5 (úrv.) Scholz László. — Fóti-út 22. délelőtt 11 (úrv.) Gá­dor András, délután 7 Rimár Jenő. — Vaci- út 129. délelőtt 8 (úrv.) Gádor András, dél­után 4 Rimár Jenő. — Újpest délelőtt 10 (úrv.) Blázy Lajos, délután fél 7 Matuz László. — Dunakeszi délelőtt 9 Matuz László. — Vas-u. 2/c. d. e. 11 Szimonidesz Lajos. — Pesterzsébet délelőtt 10 (úrv.) Bencze Imre. — Soroksár-Újtelep délelőtt fél 9 (úrv.) Benes Miklós dr. — Rákospalota MÁV-telep délelőtt fél 9. — Rp. Nagytemplom délelőtt 10. — Rp. Kistemplom délután 3. — Pestújhely délelőtt 10 Kürtösi Kálmán. — Rákoskeresztúr dél­előtt fél II. i — Rákoshegy délelőtt 9. — Rákosliget délelőtt 10. — Rákoscsaba délelőtt 9 Békés József, délután fél 7 Békés József. — Cinkota délelőtt 9 (gyerm.), délelőtt 10, dél­után fél 3. — Mátyásföld délelőtt fél 12. — Kerepes-Kistarcsa délelőtt negyed 10. — Pest- ló'rinc délelőtt 11. délután 5. — Kispest dél­előtt 9, délelőtt 10, délután 6. — Wekerle­telep délelőtt 8. — Rákosszentmihály délelőtt fél 11, délután 5. A BUDAI OLDALON: Bécsikapu-tér délelőtt 9 (úrv.) Sréter Fe­renc. délelőtt 11 (úrv.) D. Dr. Vető Lajos, délután *1. — Toroczkó-tér délelőtt 8. Várady Lajos. — Óbuda délelőtt 10 (úrv.) Komi'thy Lajos, délután 5 Komjáthy Lajos. — XII., Tarcsay V.-u. 11. délelőtt 9 (gyerm.) Ferenczy Zoltán, délelőtt 9 Danhauser László, délelőtt ti Danhauser László, délután fél 6 (német) Zulauf Henrik, délután 7 Ruttkay Elemér. — Hűvösvölgy, Lelkésznevelő Intézet délelőtt 10 Friedrich Lajos. — Szabadsághegy, Diana- út 17. délelőtt fél 9 Ruttkay Elemér. — Ke­lenföld délelőtt 8 (úrv.) Muncz Frigyes, dél­előtt 11 (úrv,) Muncz Frigyes, délután 5 Fel­támadástörténet. — Rezessy Zoltán. — Né- metvölgyi-út 138. délelőtt fél 9 (úrv.) Rezessy Zoltán, délelőtt 9 Rezessy Zoltán. — Csepel délelőtt 11 Galáth György,/'délután 6 Galáth György. — Budafok délelőtt 10 (úrv.) Sikter László. — Nagytétény délelőtt 8 (úrv.) Sikter László. — Kelenvölgy délelőtt 9 (úrv.) Pethő István. — Albertfalva délelőtt fél 11 (úrv.) Pethő István. — Csillaghegy délelőtt fél 10 Kaposvári Vilmos, délután 7 Kaposvári Vilmos. 1954. április hó 19-én, 'HÚSVÉTHÉTFŐN, Budapesten A PESTI OLDALON: Deák-tér délelőtt 9 (német) Gyöngyösi Vil­mos, délelőtt 11 Hafenscher Károly délután 6 (úrv.) Zay László. — Fasor délelőtt fél 10 Szita István, délelőtt 11 Cserháti Sándor, délután 6 Szita István. — Üllői-út 24. déle’őtt 11, délután 7. — Karácsony S.-u. 31. délelőtt 10. délután 6. — Rákóczi-út 57 b. délelőtt háromnegyed 12, délután 6 (szlovák), délután 7. — Thaly K.-u. 28. délelőtt 11 Bonnyai Sán­dor, délután 6 Bonnyai Sándor. — Kőbánya délelőtt fél 10 (úrv.) Pásztor Pál. — Simor-u. 33. délelőtt negyed 12 (úrv.) Koren Emil. — Utász-u. 7. délelőtt negyed 12 Koren Emil. — Zugló délelőtt 11 (úrv.) Muntág Andor, dél­után 7 Scholz László. — Gyarmat-u. 14. dél­előtt fél 10 Scholz László. — Fóti-út 22. dél­előtt 11 (úrv.) Rimár Jenő. délután 7 Gádor András. — Václ-út 129. délelőtt 8 (úrv.) Ri­már Jenő, délután 4 Gádor András. — Újpest délelőtt 10 Matuz László. — Dunakeszi dél­előtt 9 Blázy Lajos. — Pesterzsébet délelőtt 10 (úrv.) Benes Aliklós dr., délután 7 (úrv.) Benes Miklós dr. A BUDAI OLDALON: Bécsikapu-tér délelőtt 11 Várady Lajos, délután 7 Sréter Ferenc. — Toroczkó-tér dél­előtt 8 Pethő István, délután 7 Várady Lajos. — Óbuda délelőtt 10 (úrv.) Mezősi György, délután 7 (úrv.) Mezősi György. — XII., Tarcsay V.-u. 11. délelőtt 11 Ruttkay Elemér, délután 7 Ferenczy Zoltán. — Hűvösvölgy, Lelkésznevelő Intézet délelőtt 10 Ferenczy Zoltán, délután fél 6 Danhauser László. — Kelenföld délelőtt 11 Muncz Frigyes, délután 6 Bottá István. — Németvölgyi-út 138. dél­után 6 Feltámadástörténet. — Rezessy Zol­tán dr. — Csepel délelőtt II Brebovszky Gyula, délután 7 Brebovszky Gyula. A NORVÉG ÁLLAMEGYHÁZ VÁLSÁGA »A luteránus Norvégia egy új vita forgatagába keveredett, amely az évszázados államegyház független­ségének kérdését veti fel« — írja a Lutheránus Világszövetség sajtó- szolgálata. Az államegyházi rend Norvégiá­ban a reformáció idején alakult. Az egyház fenntartója lényegé­ben az állam. A lelkészek ál­lami hivatalnokok, ők vezetik az állami anyakönyveket. A püspököket a király nevezi ki. Berggrav püspök híres megállapí­tása, hogy: '»az államegyház olyan rendszer, amely csak addig tarthat, amíg annak keretében a dolgok si­mán folynak« — már mutatja, hogy az egyház kénytelen bizonyos teológiai aggodalmakkal tekin­teni erre a helyzetre — féltve az egyház függetlenségét. A norvég államegyház független­ségének kérdését egy múlt év ja­nuári rádióelőadás körüli vita vál­totta ki; az ú. n. »pokol-vita«. Hal- lesby professzor, a pietista irányzat vezetője, az evangélizáció stílusá­ban szólott a hallgatókhoz a pokol­ról: »Ha meg nem tértek, a pokol­ba juttok.« A prédikáció után a napisajtóban és a teplógién nagy vita támadt, amelyen Sjelderup hamari püspök, aki a nyolc norvég püspök között szabadelvű irányza­tot képvisel, kijelentette, hogy »megoldhatatlan ellentét áll fenn az Istenbe, mint szerető mennyei Atyá­ba vetett hit és a pokol örökös bün­tetésének tana között«. Hallesby professzor ezután azzal vádolta Sjelderup püspököt, hogy megtagadta az egyház hitvallását és szembekerült papi esküjével. Sjelderup püspök az állami ha­tóságokat kérte fel a vita el­döntésére. (!) A kormány (!) ki­jelentette, hogy Sjelderup püspök felfogása nem hit­vallásellenes. Ettől kezdve a norvég egyház a legsúlyosabb lelkiismereti kérdések­kel küzd s a vita imrrjár Norvégiá­ban, de külföldön is óriásivá nőtt. A kérdés a kormánynyilatkozat éta úgy alakult, hogy Vájjon illetékes-e a norvég kormány ítéletet hozni a norvég egyház hitvallási kérdései­ben. A fenti kormánykijelentés ma­gyarázataként ugyanis a kormány kétséget kizáró módon megjegyezte, hogy »lelki ügyekben Norvégia ki­rálya és annak kormánya a legma­gasabb hatóság«. Az oslói egyetem alkotmányjogi professzora, dr. Cast- berg jogász hatvanoldalas tanul­mányban indokolta az ítéletet. A többi között kijelenti, hogy »a ki­rály nem köteles tanácskozni a püspökökkel, vagy a teológiai fad kultásokkal s még akkor is, ha ta­nácskozott velük, nem köteles kö­vetni tanácsukat«. »A királynak alighanem az a hatalma is meg­van, hogy megváltoztassa az egy­ház hitvallási iratait.« Berggrav püspök azonnal vála­szolt »Contra-Castberg« címen és megállapította, hogy ezek szerint hiábavaló volt a Quisling-kormijny elleni hitvalló egyházi ellenállás s a Castberg-féle jogi felfogás kihúzza az egyház lába alól a talajt. Más. a napilapok is foglalkoznak a kér­déssel. A »Vort Land« című napi­lap azt írja, hogy ha a fenti állami felfogás helyes volna, akkor az egy­háznak a nácikonmány idején is meg kellett %olna engednie, hogy »a nácik a maguk módja szerint ma­gyarázzák a Szentírást és a Hitval­lást«. Norvégia prímása, Johannes Sme- mo »komoly állást foglalt a fejle­ményekkel szemben«. Kari Marthi- nusen, Stavanger püspöke úgy nyi­latkozott, hogy *»Castberg elvesztette minden józan eszét«. A norvég eset több szempontból is tanulságos. Tanulságos a vitának az a vo­natkozása, hogy egyes egyházi emberek a bibliával és a hit­vallásokkal meg nem egyező szabadelvű nézeteket vallanak, mások viszont szélsőséges pie­tista hangnemben foglalnak ál­lást bibliai és hitvallásos igaz­ságok mellett. De tanulságos abból ú szempont­ból is, hogy mennyire kétséges »ke­resztyén államról« »keresztyén nép­ről«, »keresztyén Nyugatról« be­szólni. Az államegyház rendszerének fenntartása tulajdonképpen mind az egyházat, mind az ál­lamot olyan módon rontja meg, amelynek még a kísértése sincs meg olyan államokban, melyek­ben őszintén törekednek az egyház és állam szétválasztá­sára. Magyar viszonyok szerint például elképzelhetetlen volna az állam ilyen beavatkozása az az egyház hitvallásos kérdé­seibe. Azt is meg lehet kérdezni a norvég eset kapcsán, hogy miért tekintik sokszor olyan problémamentesnek és eszményinek Nyugaton az egyház és állam viszonyát; Nem kellene-e a Nyugaton élő egyházaknak egészen behatóan íoglalkozniok a saját sza­badságuk, a saját függetlenségük kérdéseivel? Benczúr László Petőfi Pozsonyban Szalafnai Rezső új könyvéről Szépirodalmat olvasó ember va­gyok. A líra és epika az én világom. Más területen jobbára csak tallóz­gatok. Szalatnai Rezső könyvében nem le­hetett csak tallózgatnom. A regény izgalmával buktatott bele a történe­lembe. Láttató könyv ez, amelyben a so­rok mögött ott érzékeled a reform­kori Pozsonyt, »melegszínű főúri palotáival, zsúfolt polgári házaival, középkori pöttöm főterével, alabárd- ként égnek meredő tornyaival, dom­bon ülő hatalmas várával, a mögötte félkörben sorakozó aranyló szőlőker­tes dombjaival, a török idő óta híre­sülő dióspatkóival. és kétszersül tjei­vel«. Előtted mozdul benne az élet: diáktanyákon szól a nóta, — most érkezik a hajó, — a ligetben kavarog a nép. — jurátusok vitázzék az or­szág ügyeit, — feszül a levegő Bécs felé hajlongó lakájlelkek és őrülésig szenvedtetett magyarok között, — versek születnek előtted s az »Apos­tol« sorai mögött éled a császárt-ki- rályt fogadó Pozsony. Láttató könyv ez adatgazdasága által is. Küzdők a kifejezéssel, mit is értek ezen. ízes stílusáról is szólnom kellene, hiszen a súlyos történelmet oly fordulatos mondatokkal s oly hangulatkeltőn mondja el, hogy az sokszor már líra. Mégis szinte min­den ablaknyitás, amelyen át széles látókörben nyílik ki a haladó hagyo­mányokban gazdag történelem. Láttató könyv ez Petőfi arcára nézvést is. Amit ezen értek, nem a téma természetéből folyó tényr- Az események gazdagságában biztos mondatokkal és meghatározásokkal halad. A tudományos pontosság és ismeretgazdaság lenyűgöző benne. Rendkívül széles c csak a szívós ku­tató által hozzáférhető forrásanyag­gal, nemi egyszer saját kutatásai alapján dolgozik. Mégis igazán akkor él előttünk Petőfi alakja, amikor belép a diáktanyára, végignézi a ki­rály-bevonulást, a ligeti színjátszó nézőterén hál, vagy első népdalát írja a szőlőhegyen. Ezekben s az ezekhez hasonló képekben megfog­tuk Petőfi alakját. Láttató könyv a lutheránus hatás kérdésében is. Világosságot derítőén jelentős, hogy lépten-nyomon hogyan bukkannak fel Petőfi lutheránus pap barátai s egyáltalán hogyan lengi körül alakját, lépéseit, döntéseit, magatartását a Rázgha Pálok leve­gője. A Pozsony utáni vágyódást az aszódi Koren-iskolában szívja elő­ször magába s itt azzal a lutheránus haladó szellemmel találkozik, amely­ben magára ismer s ezt belőle im­már sem kianalizálni, sem kitörölni nem lehet, mert vérévé vált. Láttató könyv sajátosan a szlo­vák kapcsolatok kérdésében is. »A szlovák nacionalizmusnak — írja a szerző — az a balga hiedelme, hogy a költő ellenszenvvel volt a szlovák­ság iránt, nem más, mint. konkoly­hintés«. Személyes kapcsolatai, ba­ráti köre s egyéb adatok útján bizo­nyítja ezt. Könyvében még »a hall­gató adat is beszél«. A szlovák nép­elemmel nem volt súrlódása Petőfi­nek, pedig sokszor kerültek össze. A némettel bezzeg volt. »A költő, mint tudjuk, Magyarországban olyan politikai keretet látott, mely Ausztriánál és a Habsburgoknál al­kalmasabb a világszabadságnak, azaz minden emberi szabadságnak, tehát a nemzetinek Is, következetes megvalósítására.« Ezt a láttató könyvet bizonyára látni fogjuk a magyar könyvkiraka­tokban is. Mert azt is meg kell je­gyeznünk — s ez igen jelentős — hogy a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó adta ki Pozsonyban. Koren Emil EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyeteme* Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Puskln-u. 12. Telefon: 142-074 Szerkesztésért és kiadásért felet: Dezséry László szerkesztő Budapest. III.. Dévai Bíró Mátyás-tér 1. Előfizetés! árak: Egy Bóra 5— Ft, negyedévre 15.— Ft. félévre 30— Ft egész évre 60.— « Csekkszámla: 20.412—VIIT. 10.000 példányban nyomatott 2-541591. Athenaeum (F. v. Soproni Béla)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom